Part 21

– Persze, te ezt érthetetlennek találod. Én többet mondok, én azt mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány. De, látod, barátom, ez a közvélemény nyomása. Hiába gondolkozunk máskép, egészen máskép, a közönséggel nem lehet kikötni. Végre is, szándékos botránykeresésnek, a közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként határoznánk. A _Tinike első bálja_ hallatlan furóret csinált. Az emberek bolondulnak érte. Különben, azt meg kell vallani, hogy van a képen egy igen jó alak, a szabó. A szabó élethű.

– A szabó pompás.

– Határozottan a legjobb kép, a melyet eddig festett. Persze, ez vásári munka és nem művészet. De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem eléggé fejlett izlésü. Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompoziczió egyszerűségét és nemességét…

– Ne beszéljünk az én képemről. Az már vissza van vonva.

– De beszéljünk róla! A te képed igazán elsőrangu. A Rebecca csodás szép, az Eliézeren olyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.

– Ó, kérlek…

– Éppen azért meg akartunk kimélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen légy megbukni egy Vezekényivel szemben. Mi mindnyájan meleg barátsággal vagyunk irántad…

– Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél. Tehát _Eliézer_t már visszavontam. De bocsáss meg, mert a feleségem vár…

– Csak még egy pár perczre kérlek, mert még nem végeztem be, a mit mondani akartam. Igazán, kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben. De te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled szemben nem kerülgetem a dolgot. A Wiese-dijról van szó…

– Visszavonjam a _Pünköst_öt is?

– Igen, erre gondoltunk. Látod, a Wiese-dijat már nem vehetjük el Bartától. Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagy dijtól elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét. Tudod, Barta veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.

– Persze, hogy be kell tömni a száját.

– Örülök, hogy egy véleményen vagy velem. De ez még nem minden. Elképzelheted, hogy a Bárándi-dijra már a te _Favágó_d az egyetlen számbavehető pályázó. De ez a dij nem méltó hozzád.

– Megelégedném én azzal is.

– Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesitünk, méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez. Nem tehetjük nevetségessé magunkat azzal, hogy ilyen silány dijat itéljünk neked, ugyanakkor, mikor a nagy dijat egy Vezekényinek adjuk. S azért arra kérlek, vond vissza a _Favágó_t is. Azt határoztuk ugyanis, hogy a Bárándi-dijat Lakatosnak adjuk, végső kielégitéskép; s aztán a jövő esztendei nagy dijnál gondolunk rád.

– Rendkivül szivesek vagytok.

– A mit tehetünk, barátom, a mit tehetünk. Tehát megegyeztünk, ugy-e? Visszavonod a pályaműveidet?

– Természetesen. Hanem, hallod, ne vonjam vissza a többieket is?

– Ugyan mért vonnád vissza? Nem fognak ártani azok a hirnevednek. És meglehet, még vevőre is találsz velök. Mai napság minden megtörténhetik. Uj, pezsgő életre viradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok. Hidd el, minden megtörténhetik. Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltünést keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen lábra kelnek.

– Igazad van. Maga a reménység is megér valamit.

– Persze. De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele. Gondoltunk mi a te anyagi érdekeidre is.

– Ugyan?

– Magától értődik. Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész esztendeig, minden támogatás nélkül. Végre, neked is élned kell. Ha tehát akarod, kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndijat. Igaz ugyan, hogy ettől az ösztöndijtól bátran éhen halhatsz. De ez is valami.

– Persze, hogy valami.

– E szerint elfogadod?

– Köszönöm, nem. Nincsen rá jogczimem.

– No igen, mert ez az ösztöndij pályakezdők számára van alapitva, s te már nem vagy az. De, soha se aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet csinálni.

– Nem, köszönöm, ne fáradjatok. Nem vagyok olyan rossz viszonyok között, hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.

– Igazán?! Nagyon örülök rajta. Annyival inkább, mert ha el találtad volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit adni.

– Látod! Eszközöljétek ki tehát a kis Bertalannak.

– Mindenesetre úgy lesz a legjobb. Szegény fiú, annyit jár utána!… De igazán nem neheztelsz, ha igy intézkedünk?!…

– Hidd el, soha se gondoltam volna erre az ösztöndijra.

– Ez derék. És nem veszed zokon a figyelmeztetésemet?

– Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarcztól. Hanem most már igazán megyek.

A jury-tag kikisérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle, hogy:

– Hiába, te csak megmaradtál a régi jó czimborának!

Melegen szorongatta a kezét, s aztán elváltak.

Birót nagyon leverte s egy kissé fel is lázitotta ez a sok szivesség.

Iskolás ösztöndijat ajánlanak neki, akkor, mikor ereje teljességében, tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát! Megalázó jóakarattal, vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerüség, a vásáros had, a csepürágó népség diadalmaskodik! Úgy bánnak vele, mint a szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitünő növendékkel, a kinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester kitüntetett kegyeltjével, az aligmult pünkösti királyával! És kik? A rossz iskolások, a régi irigyek, a kik soha se tudták megbocsátani neki, hogy valaha szives volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát meg soha a grófnak, a ki emberséggel bánt vele.

– Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp olyan semmi vagyok, mint a többi! Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek pátrónusára!… úgy tetszik, mintha az _Eliézer_ben mégis volnának egyes csinos részletek!… Hanem, ez valószinüleg csak önáltatás. Régi dolog, hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének hiszi magát. Csak azt szeretném tudni, vajjon az igazi, a kétségtelen nagyok, ellenkezőleg, hülyéknek képzelték-e magukat?!…

X.

Fáradtan, csüggedten ért haza. Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő óta soha. S hiába igyekezett derült arczot mutatni, Bella észrevette rajta a változást.

– Valami bajod van? Kellemetlenség ért?

De nem vallott. Elnevette magát, s azt felelte:

– Dehogy! Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, a melyet felajánlottak. De mi tehetjük, ugy-e?

– Persze, hogy tehetjük! – szólt Bella büszkén.

A kedves, imádott arcznak a látása, az édes otthon, az ismerős világ, mely mintha csupa eleven jóbarátból állana, visszaszerezték Biró jókedvét, úgy hogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.

De a lankadtságát nem oszlatták el. Előtte való éjszaka megint nem aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen éleszsze a munkálkodó kedvét. Érezte, hogy az nap már sehogy se fog menni a munka.

Ledőlt a divánra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze lelkének a rugalmasságát. És alig tette le a fejét, már aludt.

Egy óra mulva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabirónak érezte magát, mintha az átvirrasztott éjszaka s az átboszankodott délelőtt mind csak álom lett volna.

Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki. Hallotta, hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte, s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébreszsze.

Ez a jelenet egészen uj volt előtte, s egyszerre megtetszett neki. Hogy végre valaki aggódva jár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!

És ez a valaki ő, a kinek egy csókjáról nem mondana le az egész halhatatlanságért!

Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség, minden gond, minden megpróbáltatás?!

Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti-e hasznát ennek a játéknak?

Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan oda ment a divánhoz, s Biró hallotta, a mint megállott előtte.

Aztán vigyázva lehajlott hozzá s megcsókolta, gyöngéden, szinte félve, a hogy’ egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.

Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást gondolt.

A csók az egyetlen dolog a világon, a mit jobb kapni, mint adni; legalább jóravaló emberek igy szoktak gondolkozni, s Biró többnyire ezeknek a véleményén volt.

Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár…

Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kivülről ajtónyitás hallatszott. Valaki belépett a szomszéd, nagy szobába, s Bella kisietett, mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta volna.

Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt«-jét, s tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:

– Csitt! Ne lármázzatok, mert a kis uram alszik!

Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta, hogy mit mondanak. Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.

Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó felköltötte a kiváncsiságát.

– Ó, van nekünk mindenünk! – szólt Bella kevélyen. – Hála Istennek, nem látunk szükséget semmiben!…

Birót, a kinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden fenhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földeritette, hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett. Fölkelt, az ajtóhoz ment, s elkezdett hallgatózni.

Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak egyes foszlányok hatoltak el hozzá. De az a kevés is, a mit hallott, megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.

Pedig semmiségekről beszéltek. És Birót mégis nagyon érdekelte a dolog.

– Ha szépen megkéri – szólt Margit – meg fogja tenni, bizonyos vagyok benne.

– Csakhogy nem kérem meg – felelt Bella. – Mert ő azt mondta, hogy a lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság. A kis tribűnre nem lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nem igen jár más, csak nagyúri hölgyek, meg olyanok, a kik egy cseppet se nagyúriasak. Végre is, én nem magyarázhatom meg nektek a dolgot… elég az hozzá, tegyetek le róla.

– Ó, a számtisztné azt mondta, hogy…

Ezt az ellenvetést Terka tette.

– Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné – szólt Bella végtelen felsőbbséggel. – Ne is beszéljetek többet erről.

A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni. De észrevette, hogy áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás hangján beszéltek.

Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat. Kivette, hogy mindenféle apró hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék. Valójában, mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte az a hang, a melyen Bella itéleteit kihirdette.

Bellának minden harmadik szava ilyenformán hangzott:

– Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen máskép szokott lenni a dolog.

Vagy:

– Ti azt nem tudjátok. De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy igy kell lennie.

Vagy ismét:

– Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki. Ó, ő nagyon sokat utazott, és látott mindent, a mit látni lehet.

És volt egy megszokott szava, a melylyel kizárt minden ellentmondást:

– Az uram mondta.

Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura itélt legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az izlés kérdéseiben, az ura szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint a római pápa, az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a legfőbb biró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész, a legnemesebb gavallér, a lovagok disze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.

És minden ellenvetést széttiport az urára való egyszerü hivatkozással.

A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását. A szive szinültig tele volt tiszta boldogsággal.

Mint egy kis gyerek, úgy örült ezeknek a naivságoknak.

Bánta is már a nagy dijat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi diját! Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarczáért.

A kiállitásról beszéltek.

– Hát most már láttátok, ugy-e, hogy az én uram nem olyan közönséges rajztanár, mint a többiek, szegények?!… Ugy-e nem akartátok elhinni, mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész kiállitás?!… _Most_ beszéljetek, ha annyira szerettek birálgatni!…

Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket. Mosolygott, hanem azért egy könnycsepp szökött a a szemébe.

XI.

Néhány nap mulva egy uj fölfedezést tett, mely talán még jobban meghatotta, mint az a beszélgetés, a melyet meglesett.

Pedig az, a mire véletlenül rábukkant, meglehetősen prózai dolog volt. Egy füzetke, tele irva sűrű, szeszélyesen kacskaringós betükkel, az ismert kedves szarkalábakkal.

És ez a füzetke nem is tartalmazott afféle kedves ömlengéseket, a minőket gyakran irnak össze a nevelőintézetek bájos növendékei, vagy költői lelkületü, ábrándozásra hajló fiatal asszonykák. Nem volt napló, se szemenszedett szép mondások, vagy költői sorok gyüjteménye; általában, nem tartozott ama dolgok közé, a melyeknek bárminemü köze lehet a költészethez.

Ebben a füzetkében igen gyakorlati dolgok voltak; még pedig nem is kevés, mert a szarkalábak még az utolsó lapot is betöltötték.

A boritékára az volt irva, hogy: »Biró Bella szakácskönyve«.

Az eredetit Bella Vandától kérte kölcsön. Olyankor, mikor a férje nem volt otthon, s a házi dolgai nem foglalták el, a gazdasszonyság e vezérkönyvéből kiirta magának a leghasznosabb tanácsokat, hogy lassankint pótolja a Sacré-Coeurbeli nevelés apró hiányait. Különben az eredetit is, a másolatot is, nagyban dugdosta a férje elől, s az elfelejtett bűnjelt Biró a díván nagy párnája alatt fedezte fel, a hová Bella bizonyára meglepetésében rejtette, hogy aztán szépen megfeledkezzék róla.

Biró éppen egyedül volt, mikor véletlenül ráakadt erre a különös irodalmi műre. És meglepetésében nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Ó, Miss Illandudno, ó, amerikai dollárkirálynék, hova lettetek?!… De még jó, hogy eltüntetek a gyermek-álmok ködébe, mert ennek a szakácskönyvnek a láttára el kellene sorvadnotok a csalódástól és a szégyentől! Hová lettetek, ó éden arany-álmai, hová lettetek, költészet, délibábok, mesés reménységek! Ó, hogy mind ennek egy szakácskönyvben kell végződnie!

De hiába csúfolódott a már jelképpé kinevezett Miss Illandudno-val, azért valójában nagyon komoly maradt.

Hamarjában nem tudta volna megmondani: mi hatotta meg olyan mélyen, hogy a csúfolódó hajlamaival kellett védekeznie az ellágyulás ellen?! Az a lemondás-e, melynek ez a prózai füzet olyan ékesen szóló tanúsága volt? Annak a látása-e, hogy Bella milyen lelkiismeretesen látott hozzá ahhoz, a mit gyermekies gondolkozása kötelességül tüntetett fel előtte? Annak bizonysága-e, hogy mily buzgalommal igyekszik kis felesége viszonyaikhoz alkalmazkodni, részét a munkából kivenni s neki kedvére tenni?! Vagy az, hogy a minden pazarlásra hajlandó kis teremtés nem sajnálta a fáradságos munkát, s nem a dologra termett szép kezét ugyancsak elgyötörte, csak hogy megtakaritson egy parányi költséget?! Vagy az, hogy dugdosta előle ezt a kis önfeláldozást?! Vagy talán ez a két szó, ez az uj név, mely olyan sokat mondott?!

Mindegy. Annyi bizonyos, hogy meg volt indulva, ha nem is tudta, hogy miért?!

XII.

Egy idő óta gyakran volt szó közöttük egy bizonyos Palikáról, a ki nem létezett.

Palikának majd ez, majd amaz kellett. Palika úgy követelte, hogy ez igy, vagy amúgy legyen. Palika, bár nem mutatkozott, egyszerre csak rendelkezni kezdett a házban.

Birót ez arra inditotta, hogy ismét töröljön egy órát az alvás idejéből (másunnan már nem törölhetett) s naponkint egy órára sétálni vigye a feleségét, a mint hogy ezt ilyenkor egy tisztességes férj se szokta elmulasztani.

Ezeken a sétákon is mindig csak ama bizonyos Palikáról volt szó.

Ha Palika megjön, akkor igy és úgy lesz. Ha Palika megérkezik, akkor az egész lakást másként kell rendezni. Palika nem szerette se a hideget, se a meleget; Palika nem szerette se a sötétet, se a világosat; Palika igen kényesnek igérkezett.

És rengeteg, vég nélkül való vitatkozások eredtek meg a hires Palikáról. Csodálatosképpen egyikük se unta meg ezeket a vitákat.

Legelőször is: hátha Palika leány talál lenni?!

Bella hevesen kikelt ez ellen a gyanusitás ellen. Ha őt hallotta az ember, azt kellett hinni, hogy Palika mindjárt egy kis bajuszkával, és három csillagos arany gallérkában fog a nyilvánosság előtt megjelenni.

Aztán nagy port vert fel az a kérdés is, hogy vajjon Palika csakugyan Palika lesz-e?

Bella igen prózainak találta ezt a nevet. Ő sokkal regényesebb, sokkal szebb nevet szánt Palikának. Ugy találta, hogy Palikát inkább Raoul-nak, Gaston-nak, vagy Gontran-nak kell nevezni, avagy a legrosszabb esetben Aladárnak, Elemérnek, utolsó esetben Tibornak.

Biró, ellenkezőleg, ugy vélte, hogy csak négy név között van választás, s ez a négy név: János, Mihály, Péter és Pál. Bella a három elsőt szörnyünek mondotta, de a negyedik se elégitette ki az álmait. Biró kifejtette elveit, hogy a szépség az egyszerüségben áll.

Végre megegyeztek a Pál-ban. »Pál!« – ez rövid, egyszerű, s nincs minden méltóság nélkül. A »Palika« meg olyan kedvesen hangzott (legalább Biró olyan kedvesen tudta mondani), hogy Bella soha se hallhatta a nélkül, hogy el ne mosolyodjék.

Az egyezséget nem foglalták ugyan czikkelyekbe, de ettől fogva elhatározott dologgá vált, hogy Palika csakugyan Palika lesz.

Ezzel azonban korántsem értek véget a nagy vitatkozások.

Roppant viharokat támasztott az az égető kérdés, hogy ha Palika sirni fog, mi lesz a tennivaló?

Biró a Rousseau nézetén volt. Hagyni kell, hadd sirjon. Bellát fellázitotta ez a szivtelenség. Majd bizony, azt szeretné ő látni! Biró erőködött, hogy igenis; sőt, hogy ha Palika makacsnak mutatkozik, meg is kell fegyelmezni. A nevelésnek csak úgy van értelme, ha mindjárt az első napon megkezdik. Bella kijelentette, hogy ez egyszerüen ostobaság. Biró hivatkozott Rousseaura. Bella nem sokat törődött Rousseauval, s nem titkolta el abbeli nézetét, hogy Rousseau, ez után az ötlet után itélve, csak közönséges vén szamár lehetett. Könnyü ilyen nagyfejü kamaszoknak hősködni egy olyan piczi lénynyel szemben!

Biró nem tágitott. Megmagyarázta, hogy nevelés dolgában az apa az igazgató szellem, ő határozza meg az általános irányt. Az anya csak végrehajtója a megállapitott elvek szerint tennivaló intézkedéseknek. Bella azt mondta rá, hogy mindez lárifári.

De alaposan meghányták-vetették Palikának további sorsát is. Bella azt óhajtotta, hogy Palika nagy művész legyen, mint az öreg Palika; vagy ha ehhez nem volna kedve, akkor huszár-ezredes vagy legalább is képviselő és pártvezér. Biró ellenben ridegen, kiméletlenül fejezte ki azt a sötét szándékát, hogy Palikát, mihelyt kilencz esztendős lesz, varga-inasnak adja. És, bár Bella felháborodva tiltakozott az ilyen lelketlen tréfák ellen, meg is okolta kőszivü elhatározását.

– Minden munka értékes – fejtegette az elveit – s minden csak attól függ, hogyan végezzük a munkánkat. Egy jó varga több ember, mint egy rossz államtitkár, s a varga mestersége szép, klasszikus mesterség, mert vargára mindig szükség lesz. Aztán meg a boldogság titka az igénytelenségben rejlik, és ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Palika boldog ember legyen. Palika igénytelen és szerencsés ember lesz, mert a boldogság nem abból áll, hogy a ruhánkat Steinnál csináltassuk, és reggelire szarvasgombával készitett és Old Sherry-vel leöntött jércze-szeletet együnk.

Olyan komolyan beszélt, hogy Bella már maga előtt látta Palikát, a mint egy sötét, csikorgó téli reggel tizenkét pár nagy csizmát czipel egy roppant rúd alatt görnyedve, mialatt piczi lába a kivágott fa-czipőben violaszinre gémberedik a hidegtől… Az ő kis fia!

A szeme megtelt könnyel, s Biró alig tudta helyre vigasztalni. E fáradozása közben kénytelen volt azt az engedményt tenni, hogy az inas-évek nehézségeit különböző szülői kedvezményekkel fogják enyhiteni. Azután ismét vitatkozni kezdett, s bebizonyitotta, hogy a varga-inasi pálya nem olyan tövises, mint látszik, mert hisz a varga-inasok a legvigabb lények a világon.

Mig végre Bella elnevette magát, s azt mondta, hogy:

– Be bolondok is vagyunk mi mind a ketten!

De volt ennek a széles körü s minden részletében kidolgozott programmnak egy pontja, a melyben megegyeztek. Az, hogy mihelyt Palika megérkezik, ki fognak költözni a házból, mindjárt a következő tavaszszal.

Mert szerették ugyan a fészküket, de úgy találták, hogy az a fészek nem Palikának való.

Palikának kis, földszintes ház kell, szép kis udvarral, meg nagy kerttel, a hol Palika játszani fog. Palika, meg a többiek, mert hisz valószinü, hogy szép lassacskán Mihályka, Péterke és Jánoska is meg fognak érkezni.

Kis, földszintes ház, a hol egyedül fognak lakni, hogy Palika a szomszéd gyermekektől el ne kapja a ragadós betegségeket.

Kis, földszintes ház, nagy, szép kerttel, a hol falun képzelhetik magukat. A hol buvócskát lehet majd játszani, s a hol Biró még dolgozhatik is.

És sétáikon, a mint sorra járták a külvárosi, többnyire elhagyott, s szinte falusias utczákat, melyek lakásuktól a városligetig vezettek, gyakran nézegettek körül, nem pillantják-e meg valahol azt az eszményi kis házat, melyről egy idő óta annyit álmodoztak?!…

XIII.

Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy házikó előtt, s igy szólt a férjéhez:

– Nézd, be kedves!

Csakugyan nagyon kedves volt. Ujdonatuj az utolsó kapuszögig, világosbarna szinre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is. A kapu nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt, mint egy sekrestye. Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a kilátást. A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a szomszédos utcza jó messze esett.

A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, a minőt kerestek; a kert alkalmasint szintén megfelelt a kivánságaiknak. De azért, meglehet, fel se tünt volna nekik, a nélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az ablakokban pillantott meg.

Az ablakok tele voltak nyiló virágokkal, és a virágok mögött nevető gyermekfejekkel. Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és igy tovább.

Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos ablakok, a honnan éppen igy nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke, Jánoska.

S Bella megnézte a ház-számot. Kis-mező-utcza 123.

Attól fogva a hányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos ablakon. A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.

Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell lennie, mint a milyen ez a Kis-mező-utcza 123.

Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a Kis-mező-utcza 123-mal? Nem fujta-e el az a tündér-hatalom, a mely ezt a bűvös-bájos fészket ide varázsolta a szegény negyedbe?! Vidáman, mint jó ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála Istennek, a Kis-mező-utcza 123 még megvan!

Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a gyermekfejek eltüntek az ablakokból. S ugyanakkor a kapun megjelent egy fehér czédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy lakásból s nagy kertből áll, november elsejétől fogva kiadó.

Az első gondolatuk az volt:

– Milyen kár! Milyen szomorúvá lett a ház!

Hanem aztán csábitó képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves, gyönyörü látomások lassankint elfelejttették velök kis ismerőseiket.

Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és gyermekfejekkel!…

Attól fogva még többet állongálltak a kis ház körül, s még többet nézelődtek befelé.

Eleinte csak a kapun kukucskáltak be. Később bemerészkedtek az udvar közepéig, s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pinczétől a padlásig.

Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a házat, még abban a házbérnegyedben.

Bementek. Biró nagynehezen előkeritette az öreg asszonyt, a kit házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy körjáratra.