Part 20

– Milyen furcsa is az ember! – villant át a Biró fején egy észrevétel, mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat – s mennyire teli van ellenmondásokkal! El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, a kikkel együtt élted át a legszebb óráidat, a kikkel kicserélted a titkaidat, a kiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál. Azután belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, a ki se inged, se gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élczei vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a figyelmedet és elfoglalja gondolataidat. El vagy hónapokon át és egyszer sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek ránczok alakjában oda vannak irva a homlokodra, de ha az utczán elveti magát előtted egy szivbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz vacsorálni. El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad – pedig volna okod rá – de bőséges könnyeket hullatsz a szinházban agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen történeteket! Ó, nyomoruság! Még a lelkünk is anyagi, még a lelkünk is röghöz tapadt!

De a hogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet minden kényszer-föltételével, s a melankolia köde elszállt szivarja füstjével, fel, a poros fák ormai felé.

– Nézd csak – suttogott hozzá a felesége, – a szegény Leontin rosszul van!

Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség fölkerekedett, s Leontint, a ki krétaszinre halványult, bevitték a vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába. A baj azonban nem lehetett nagy, mert Ernő ur nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva beszélgetett tovább a fiatal legénynyel.

– És maga még ezt se találja gyanúsnak? – kérdezte Biró halkan Bellától, a kivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.

– Nem én – felelt Bella. – És bizony hiába gyanúsitod a szegény Leontint, mert nincs egyéb baja, mint hogy a vacsorához nagyon is be volt fűzve. Mindjárt segitenek rajta.

És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgy-társaság sokkal hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna. Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, a melyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltünt füzőt felfedeznie.

Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott csipke-kendőjébe, mintha nagyon fáznék. Különben tehetsége szerint erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit. De minél jobban bizonyitgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.

Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni. De Oszkár egy élcze, mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre minden kétséget.

Az élcz az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és igy szólt hozzá:

– Te, aztán elgyere ám holnap!

S kiderült, hogy Ernő urnak holnap lesz az esküvője Leontin kisasszonynyal. Bella tehát jól okoskodott. A mátkapár utolsó sétája volt az, a mely erre a – fényűzéssel éppen nem járó – vacsorára alkalmat adott.

Birónak meg kellett adnia magát. Ha még ezután is maradt volna egy kis kétsége, ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, a ki, mikor fölkerekedtek, igy szólt a fekete bajuszos emberhez:

– Sóváry ur, kérem, adja a karját!

– Az »ur« nem rossz – suttogta Bella.

VII.

Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat. Egész regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből, meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy legalább is a valószinűt.

És aztán, később is, a hányszor csak a városligetben sétáltak, mindig eszükbe jutott: vajjon hol, merre járnak Sóváry ur és Leontin, vajjon nem gondolnak-e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, a hol utóljára voltak együtt, mint vőlegény és menyasszony?!… Játékot űztek ezzel a két névvel; és gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry urra és Leontinra való döntő hivatkozással:

– Sóváry ur már szót fogadott volna!

– Leontin csak hallgat és szeret, mint Cordélia!

Szóval nevettek, hogy ha róluk volt szó.

Pedig Sóváry ur és Leontin, tudtukon kivül, Birónak komoly szolgálatot tettek.

Eszébe juttattak valamit, a mi különben talán soha se jutott volna eszébe.

Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan is, igy foglalkoztatni, a kikre nézve a sok ember ujság; eszébe juttatták, hogy Bellának nincsen társasága.

Eddig soha se gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet folytattak, valóságos remeteséghez kezd hasonlitani. Neki fel se tünt ez, mert ő igy találta az életüket a legeslegszebbnek. Magáról itélt. És kellett is neki a társaság! Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt embere, a kihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az egész világa.

Örült, ha nem látott embert. Legalább nem volt, a ki kellemetlenkedjék neki, s elvonja Bellától. Még csak az kellett volna neki, hogy a Vezekényiek a nyakára járjanak! Mintha bizony nem sajnálta volna az idejét még a munkától is!

De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak félig lehetett a feleségéé. Ez olyan kényszerüség, a melybe a legtöbb férfinak bele kell nyugodnia. A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolták. De Biró nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét kellett a munkának áldoznia. Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez csak alkalmazkodni lehetett.

Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt is a munkában való kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő tulságos elfoglaltsága Bellának is nagyon terhére lehet. De mióta a Leontinról és Sóváry urról rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem jelenthet egyebet, mint a társaság után való – meglehet öntudatlan – vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajjon nem kegyes szinlelés-e, ha Bella úgy mutatja, mintha soha se kivánkoznék sehová, semminő társaságba; vajjon felesége, szinte tudtán kívül, nem hoz-e érte a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajjon nem a legképtelenebb, nem a legvadabb önzés-e, hogy ha Bellát minden lemondásért, minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!

– Meglehet – tünődött Biró a robotja közben – meglehet, hogy a szerelem mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia. És, ha meggondolom, van valami állatias abban a szegényember-felfogásban, a melybe már-már belesüppedtem, hogy: minden jól van, ha nem szenved – az »asszony«. Bellában az »asszony« bizonyára nyugton van, mint egy gyermek, a kinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a világon. De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd, finom lélek is, és kérdés, vajjon ennek a még harmatos, ifju léleknek az ábrándjait megvalósitják-e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim, s a robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménység-vesztett, kopasz lelkem?!… Fájdalom, meglehet, hogy _nem_, s fájdalom, ez a lélek, melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak áltat…

Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától, szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, tulságosan sok. Igaz, hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez csekélység. Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát legalább sokáig nem hagyja magára. De mig a munkának ezek a kedvesebb órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala mellett, ő rá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörüség nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy: ezalatt Bella nem unatkozik-e, annál kegyetlenebbül, mert – soha se panaszkodik?! Igaz, hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy földeritsék a Bella magános óráit, de vajjon ezzel a kicsiny körrel beéri-e egy olyan ifju lélek, melynek a nem ismert világokról még csak szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!…

Volt egy megnyugtató gondolata is. Remélte – és sok jel növelte a reménységét – hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság, melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat. Ez a reménység valami ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szivét. De ez se oszlatta el egészen a gondját. »Hát addig?!« – kérdezte magától. Nem tudta mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.

És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire, melyek derüs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.

– Persze, – izgatta magát – ha én könnyen bele törődöm a remeteségbe, az csak természetes. Az olyan ember, a ki megcsalódott mindenben és mindenkiben, még a maga erejében is, a ki az idegen világokban nem látott egyebet, csak csatamezőket, a hol hiénák marakodnak holttetemek körül, a ki néhány éhes, elszánt farkason kívül nem talál senkit, a kit barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyű szerrel belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen kedves hely előtte a világon. De a másiknak, a ki azt a világot odakünn még tündér-vidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, a hol oly sokszor marad egyedül?!…

Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kivánsága teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan nagyra becsült.

De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen ha az ember szegény ember. A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, a kik nem méltók hozzá, s a kikhez le kell ereszkednie.

Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint, hogy a hiányzó társaságért úgy kárpótolja a feleségét, a hogyan tudja. A fejébe vette, hogy elviszi a szinházakba, a hangversenyekbe, mindenüvé, a hol szórakozhatik. Azt akarta, hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámitások mellett. Egy nap se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket találhatna ki, a melyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene fogadnia?

Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket már nemsokára meg fogja fizetni. Annak, a ki el van szánva minden dologra, a ki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.

Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadiját, hogy felemelték a fizetését. S valami ösztön azt sugta neki, hogy jól cselekszik.

Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb őrültségektől mégis megóvja. Nem győzött bizonykodni, hogy a hangversenyek rá nézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legujabb divat ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez, elhitette vele, hogy a szinházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s mindig be tudta bizonyitani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja hasznát venni. Csalták egymást. Tudták, hogy csalják egymást. És boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás szemébe.

VIII.

Szent Ambrus, a zenélő püspök, a kit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatában élénk szinekkel irja le, hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit. Hogyan távozik el, csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes, rövid számkivetésekbe, csakhogy a nélkülözés annál kivánatosabbá tegye a boldogságát.

A tudós szent tehát, a kinek irásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista művész épp annyi gyönyörüséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy látszik, abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka – már akár égiek ezek, akár földiek – a tudós, szinte túlfinomodottan számitó idő-megosztásban áll. Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat, semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb, lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb legyen: ez a tanitás alaptétele. Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a nagyon okosak, a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő kiváltságosok hagyományos, örök élet-nézete. Azt mondhatnám, hogy a zenélő szent s a _Gaga_ cselszövője közt, a ki minden földi örömet megizlel s minden földi öröm után hidegvizzel ápolja magát – ki lehet mutatni a szellemi kapcsot.

A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; paraszt vérből eredt. És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.

Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának. A fenyvesek közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, észszerüen s hidegen élt, mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi baktériumok megrontották a gondolkozását, a szive teljesen rendben volt.

Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely mindegyik között a legnagyobbszerü, s mely bennük egész teljességében él (mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és tudósan éljenek. Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, a kiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a terhükre vannak.

Biró nem tartozott az igen józan emberek közé. Neki mindig a jelen volt az első gondolata.

És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást megszállva tartotta, úgy találta, hogy ha van valami, a mi kissé terhére van, ez: a kötelesség.

Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá. Akkora elfoglaltsága volt, mint más két dolgos embernek együtt véve. De azért mégis ujság volt rá nézve ez az állapot. Azelőtt soha se szokott a munkától húzódozni.

Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka. Az erős és nem czivilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, a mennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság. Soha se érezte magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb, legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább kell húznia igáját. Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása, elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek?!… Mikor úgy sincs semmi eredménye, semmi czélja?!…« – azért másnap csak folytatta, a hol elhagyta.

Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesitése igazán a terhére volt. És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.

Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet szerezhetett volna magának.

A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találta nehéznek, hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is. Volt több apró nélkülözése, a melyeket ráparancsolt magára, s a melyeket kiállani nem került semmi áldozatába. Titokban lemondott azokról az aprólékos élvezetekről, a melyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak lenni.

Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről. Csak annyit dohányzott, hogy Bellának éppen fel ne tünjék a dolog. S igy tett a többi kicsinyes szokásával is; csak szinből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer. De ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte. Oly könnyü volt róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott, több volt, mint az érdem.

De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó, az nehezére esett!

Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesitése milyen terhes is lehet! Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az édes lehelletet… s a munka sürgette! Ó, be kegyetlen állapot volt híven kitartani, be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy vigasztaló és buzditó csókért, ne dobja pokolba az egész papirhalmazt, hanem ott üljön csöndesen tovább, mig az órái letelnek. Megértette Tantaluszt.

És Tantalusznak még könnyü volt. Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyü Ananké, Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie. De ő »ura« volt minden elhatározásának. (Köszönte ezt a szabadságot!) Csak rajta állott, hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői!«

Sokan teszik ezt igy, a szegények közül; olyanok is, a kik azért még nem szeretik egymást valami tulságosan…

De Biró nem igy értette a házasságot.

És ha nem szivesen »távozott el, hogy visszatérjen«, ha nem szivesen »ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy a viszontlátást annál inkább várja s annál inkább várják«, azért megcselekedte.

Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is, csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, a milyet csak álmodhatott, a milyen emberi erőfeszitéssel csak elérhető volt.

Neki, a kit százszor jobban szeretett, mint magamagát, a kiért képes lett volna mindenre, de mindenre. Neki, meg talán azoknak, a kik jönni fognak.

A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassu eszü szolgája, a Végzet lehet kegyetlen, igazságtalan, vak és buta, de a Természet maga jóságos. És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se veszszen el, hogy minden megtérüljön, akár bünhödés- akár jutalomképpen. Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.

S Biró is kivette a részét ezekből a gyönyörüségekből.

IX.

A véletlen úgy kivánta, hogy ezek a gyönyörüségek mindig akkor jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s megcsalódások ujra meg ujra ellankasztották.

Az ősz egy ujabb kudarczot tartogatott számára. Már majdnem elbizta magát. Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállitáson csak silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolcz képe közül valamelyik mégis csak megszerez egy szerényebb pályadijat. S ha igen, ez egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.

– Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! – izgatta magát. – Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes izlésü, az itélni nem tudó tömeg soha se értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?! Isten látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gígászok, sőt minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, a melyek az enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások! Ám legyen, hogy az enyéim se sikerültek úgy, a minőknek álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van, s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább meg lehet nézni. S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök, a melynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz értőkre, a kik közt végre mégis csak vannak lelkiismeretes és jó szemü emberek is?!…

S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bizni kezdett a jobb jövőben. Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.

Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állitott ki, sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak inditotta az egész bagázsiát. Nem bánja, nevessék ki. De mégis tesz egy utolsó kisérletet – biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót – mégis csak megostromolja ujra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek és isteneknek, Offenbachból tudjuk.

A kiállitás megnyilt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton. Nem akart találkozni a pályatársaival. Soha se mondott rosszat róluk, se a szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az udvarias kritikai szólamok czukros manduláival kinálgassa őket, köteles viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset. Aztán meg nem találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, a hogy tudja. Kisebbiteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket, temetni a másikat, csak azért, hogy észre vétessük magunkat, hogy harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra: – ez a mulatság őt nem csábitotta.

De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hivatta Mahometet.

Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, a ki valaha iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé tartozott. A levéliró egyszerüen arra kérte, hogy látogatná meg és mennél hamarább.

Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó. Hogyne engedett volna tehát a meghívásnak!

Elment. Pedig megkimélhette volna magát egy szelid megaláztatástól.

A jury-tag nagyon barátságosan fogadta. Ugyanazon a hangon szólt, a melyen a régi időkben.

– Szivességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod. De ha nem tetszenék az, a mit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se mondtam volna.

Látnivaló volt, hogy a szivességben nem lesz köszönet.

– Kérlek. Nagyon lekötelezel – szólt Biró.

– Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni. Valahogy azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.

– Ó, meg vagyok győződve, hogy jó indulattal vagy irántam.

– Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig. Különben a többiek is. És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jóelőre tájékoztassalak a felől, hogy minő a hangulat veled szemben. Tudom, hogy felénk se nézel, a mit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz; s azért, úgy gondoltam, barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.

– Köszönöm. Nagyon szives vagy.

– Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni. Engedd meg előre megjegyeznem, hogy ebben az esetben nem volna igazad. Mert, a mint beláthatod, nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a barátság beszél belőlem.

– El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s tedd meg az igért szivességet. Könnyü kitalálnom, hogy az ujság, melyet mondani fogsz, nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzá szoktam már az ilyen ujságokhoz, s nem bántanak többé.

– Annál jobb. Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az _Eliézer_t, s ne végy részt a nagy pályázatban.

– Ez az egész? Nagyon szivesen. Úgy se voltak valami vakmerő reménységeim, hogy a nagy dij az én ölembe fog pottyanni. Köszönöm a tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos bukásnak.

– Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni. Azt hittem, nem foglak egyhamar meggyőzni. Igazán örülök. Hiába, mindig bebizonyul, hogy csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják birálni. Látod, nagyon észszerü, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat. Mert a nagy dijra éppen semmi kilátásod. Neked elárulhatom, hogy a nagy dijat Vezekényinek fogjuk kiadni…

– Mi a tatár? Vezekényinek?