Part 2

Egy fehér asszonyé, a ki – ó, legyenek áldottak még a hamvai is! – valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani. Ezt a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisirt szemmel állani a mosóteknő mellett, éjszakának idején. S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor még a piczi divánon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra, s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a siró fehér asszonyra… Vanda akkor még nagyon kicsi volt. Hanem azért emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.

És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai. De a regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen mesebeli férjet óhajtott Margitnak. Miért is ne lehetne Margit egy a szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan kedves?! Nagyon szerette a hugát, nemcsak ugy, mint egy nagy testvér, hanem ugy is, mint egy második anya. Margit még nagyon kicsi volt, mikor árván maradtak. Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az ismerős köhögést, s a fehér kisértet, a ki azelőtt föl-fölkelt matrácz-sirjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az orditozó emberrel, a ki tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből. Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja. Eddig azt hitte, azért van a világon, hogy egy kis lakás mindennap ki legyen takaritva s az a kevés étel mindig készen legyen, mikor az apja haza jön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése, hanem az is, hogy gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, a kivel az égieknek bizonyára magasabb czéljai vannak. És a mint elhordta anyjának a ruháit, megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról ő rá maradtak. A bölcs természet ugy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, melylyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.) S ebben a jutalomban része volt Vandának is.

Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a világon. Az, hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában, soha se bántotta. Hogy vannak asszonyok, vele egykoruak és ifjabbak is, a kik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben, kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kisértette. Hogy az a tündér, melyről a költők annyit tudnak beszélni, sohase mosolygott be az ő sötét kis kamarájába, nem keseritette el… Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a nyitott ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el. De ha valóban ugy volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kis testvérhez, a kinek orvosságot kellett adni. És nemsokára, lassankint, egészen elfelejtette, hogy ő is leány, mint a többiek.

Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát. De igenis, föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, a kinek legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa azt, a mit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, a mint az esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék, a milyenné ő lett, s arczocskája, ez a kedves, finom kis arcz idő előtt elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok könnytől.

Pedig Vanda már látta, hogy azok a méreg-drága énekleczkék, melyeket sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni az oly epedve várt jobb jövendőt. Margitnak csinos hangocskája volt, s a zene iránti érzék se hiányzott belőle. Grunovszky, hogy ha feljött a hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerü légvárakat épitett. A mikor jó kedvében volt, Margitot csak a kis primadonnának hivta. És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első, konzervatóriumi sikereivel. »Hogyne! Az én leányom!…« De a dicsőség utja mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember. Mint a nagy hegyormok, melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak s minél feljebb halad az ember, annál messzebb esőknek tünnek fel, ugy, hogy odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak akkor tünik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok lépést tettünk feléje. Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg maguktól a jövő reményében, a czél annál távolabbinak tetszett. És Vanda már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betükkel látja kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Majesty’s szinlapján.

Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, a ki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a mondák hattyulovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, a ki egy nap igy szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit… Jöjj el hozzám feleségül, ugy a hogy’ vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit!…«

És ki tudja?!… Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló ember?!… Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!… A végzet olyan kiszámithatatlan!

A vasaló serényen simitgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, a melyet képzelni tudott.

II.

– Vanda!

– Akarsz valamit?

Margit átjött a szűk előszobán s megállt a konyha nyitott ajtajánál.

– Te, Vanda, meglásd, én itthon cseppenek.

Vanda nevetett.

– Ez már a lámpaláz – szólt. – Magad is hallottad, mit üzent Burger. Csak nem képzeled, hogy az utolsó pillanatban megtartja a kész ruhát magának?

– Pedig hát ha meg akarna tréfálni bennünket…

– Ó, nyugodt lehetsz…

– Hisz bánnám is én!… De amazok odaát egy hétig csak rajtunk fognak nevetni. Aztán meg az az ember…

– Miféle ember?

– A rajztanár… Mit gondolsz, csakugyan lemegy a mulatságra, vagy csak mókázott a papával?

– Nem olyan embernek látszik, a ki képes volna csúfot üzni egy olyan tiszteletreméltó férfiuval, mint a papa.

– De hát mit keresne abban a bálban?!… Hisz nem ismer ott egy lelket se!…

– Honnan gondolod?

– Ezt ugyan könnyü kitalálni. Láthatod, hogy valóságos remete életet él. Egész délután otthon ül és pingál. Nem jár senkihez a világon, és ő hozzá se jár senki. Legfeljebb, elvétve, egy-egy árva modell vetődik be hozzá.

Vandának jobb szeme volt, mint hugának; aztán meg többet ült az udvari szobában, mint Margit. Az ő fészkéből nagyon jól lehetett látni azokat a félénk alakokat, a kik az esti félhomályban tétovázva surrantak fel a lépcsőn, és igy tisztában volt vele, hogy a rajztanár nem él oly rendkívül visszahuzódottan, mint a hogy’ első pillantásra látszott. De észrevételeit Margittal közölni nem tartotta alkalomszerünek.

Csak azt felelte, hogy:

– Éppen azért nem csoda, ha egyszer megkivánja a szórakozást. Különben az is lehet, hogy csak a te kedvedért megy oda. Én ugy látom, hogy nagyon tetszel neki. Hátha csak azért megy oda, hogy egy-két órát tölthessen veled?…

– Van eszében!… Mintha nem volna módjában akkor gyönyörködni uri személyemben, a mikor kedve tartja! A papa ugyan nem fösvénykedik a meghivásaival. Ha csak teheti, elfogja és bevonszolja hozzánk, mintha csak azt akarná mondani neki: »Kérem, vigye el már egyszer a leányomat, vigye el már, az Isten áldja meg!…«

– De Margit!

– Ó, te ezt éppen olyan jól látod, mint én. És látod azt is, mennyire erőködik a szegény ember, hogy ugy tegyen, mintha nem tudna, nem látna semmit. De a szeme elárulja. Szelid, becsületes, szép kék szeme – mert megvallom, hogy szépnek találom a szemét – olyan kétségbeeséssel néz rám, mintha csak azt gyónná: »Ó, te szegény, istenadta leány, nem kellesz te se testemnek, se lelkemnek, de nem tudok hova lenni a nagy erőködésben, hogy ezt észre ne vétessem veled; nem tudom, mit beszéljek, hogyan cselekedjem, hogy meg ne sértselek; mert hisz te semmit se vétettél nekem és – isten látja a lelkemet – szivesen segitenék rajtatok, szivesen eloszlatnám a nyomoruságtokat, ha rajtam állana, de odáig már csak nem mehet az áldozatkészségem, hogy mindjárt feleségül is vegyelek!«…

– Margit! Margit!

De Margit kipirult arczczal folytatta, s közben _A kis grófnő_-t gépiesen csapkodta az ajtó kilincséhez.

– És én már akárhányszor azon a ponton voltam, hogy megmondjam ennek az embernek: »Kérem, ne higyje ám, hogy én is kinálom magamat!… Csak a papa akar túladni rajtam minden áron!…« Igazán, ha a papa egyenesen a vásárra vinne, talán nem kellene ennyire szégyenkeznem, mert ott talán megvárná a vevőt!…

– Margit, Margit!… hogy’ beszélhetsz igy a papáról?!… Aztán, esküszöm, hogy képzelődöl! A papának esze ágában sincs az, a mit szemére vetsz… Nem mondom, szeretné, hogy ha férjhez mennél… egy gonddal kevesebb nyomná a vállát… de az, a mit mondtál!… ó, hogy’ is juthat eszedbe ilyen csunyaság!… És látod, te nagyon fantaszta kis teremtés vagy! Azt az embert tökéletesen félreérted. Meg vagyok győződve, ő maga csodálkoznék rajta a legjobban, ha megtudná, minő gondolatokat tulajdonitasz neki. Hogy hébe-hóba benéz hozzánk, a mikor véletlenül összetalálkozik a papával, az a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Kevés jó embere van, s nálunk kellemesen tölt el egy félórát. Bizony, ha nem volna kedve hozzá, a papa, ha akarná, se kényszerithetné rá.

– Az ám! A szerencsétlen maga se tudja, hogyan viselkedjék. Rettentőn unja a dolgot, de azt hiszem, tart tőle, hogy neked is részed van ezekben a szerény czélzatu meghivásokban, s téged, a világért se akarna megbántani. Nem veszed észre, hogy mikor segitségére jövök s figyelmeztetem a papát: »De papa, Biró urnak talán dolga van és mi feltartóztatjuk!?« – hogy’ siet menekülni, hogy’ igyekszik haza, akár csak valami fogságból szabaditották volna ki?!…

– Margit, te szerelmes vagy ebbe az emberbe!

Margit felpattant.

– Én?!

Aztán csöndesebb hangon igy folytatta:

– Nem. Azt hiszem, hogy nem.

Vanda érezte, hogy elpirul. Ez a fél-vallomás, mely huga ajkáról ellebbent, meglepte vénlányos szemérmét. A tőle annyira idegen, rejtelmes erő, melyet ő maga emlegetett, ő maga festett a falra, megremegtette váratlan közelségével. Lesütötte a szemét s még nagyobb buzgalommal folytatta munkáját.

– Pedig nagyon csinos bajusza van – szólt Margit, a ki észre vette nénje ijedtségét.

A Vanda zavara majdnem jókedvüvé tette. Imádta ezt a jó leányt a maga nagy, gyermekes ártatlanságában. Nénjének elfogódását, szemben az ő bátorságával, mulatságosnak találta. S felhasználta a jó alkalmat, hogy felül kerekedjék.

Az apró gonoszságok közül az egyik leggyakoribb a csinos leányoké, a kik, a kevésbbé csinosakkal, az elvirágzottakkal, a reményeikről már lemondókkal való bizalmasságban, soha se mulasztják el hallgatagon elismertetni azt a felsőbbségüket, hogy: nekik több közük van a szerelemhez, mint a többieknek. Érzik és éreztetik jóelőre, hogy a szerelem kegyesebb lesz hozzájok, mint amazokhoz; tudják, hogy a sors e mostoha lányaira nézve az ismert, édes és nyugtalanitó képzetek még széditőbbek, még zavaróbbak, mint rájok nézve; és visszaélnek ezzel a felsőbbséggel, hogy hiuságuk oltára minél több áldozattal legyen ékes.

A hiuság koboldjainak ilyen gonoszkodása dolgozott Margitban is, és látva a Vanda zavarát, a nagyon bátrat kezdte játszani:

– Nagyon csinos bajusza van, Vanda, s a termete is tetszetős. De, haj, elválaszt bennünket a balsors!… Mit gondolsz, Vanda, hogy ha álmaimnak a lovagja oda lenn, ugy éjfél tájban, észre veszi, hogy álmainak a hölgye nem jött el, mit képzelsz, mit fog mondani magában? Hidd el nekem, a derék lovag, a csinos bajszu s karcsu termetü, ezt mondja majd magában: »Álmaimnak a hölgye nem jött el, mert a tarlatán ruhát nem kapta meg puffra, ugy meg, egy szál perkálban, még sem akart lejönni!« Hidd el nekem, ezt fogja mondani magában. És ezek után furcsán mosolyoghat majd csinos bajusza alatt, mikor a papa előáll és meginvitálja a születésnapjára, egy szerény traktára.

– Jó, hogy eszembe juttatod. Szóltál már Bella kisasszonynak?

– Nem, de ma este beszélek vele. Azt mondta, átjön megnézni a ruhámat.

– Te, hallod, már igazán hozhatnák azt a ruhát…

– Hadd el, én már ugy beleuntam a várakozásba, hogy nem bánom, ha nem hozzák is. És előre örülök neki, micsoda jelenet lesz az, ha majd Beliczkyék nyolcz órakor beállitanak, jegybe’, gyürübe’. »Jó napot, kedves vén dámáim! Biz én hoppon maradtam, édes vén dámáim! Most már tessék csak nélkülem bálozni, kedves, tiszteletreméltó vén dámáim!«

Margit ezt a bolondságot olyan komoly pofácskával tudta mondani, s olyan tökéletes rokokó ünnepiességgel hajlongott hozzá, hogy Vanda nem állotta meg nevetés nélkül.

És nevettek mind a ketten. Ugy tettek, mintha nagy vidámságban volnának, csak hogy bátoritsák egymást.

Hanem azért mind a kettőnek nagyot dobbant a szive, mikor odakint megszólalt a Vandrák Kálmán fülsértő diskántja:

– Hozzák már! Hozzák már!

Persze, nem a ruhát hozták, hanem azt, a mi után a Vandrák fiuk egész délután leselkedtek: a muzsikát. A czigányok, a kiket a Polgári Kör előre kivánt megvendégelni, méltóságosan haladtak fel az első emeletre vezető lépcsőn. Élükön Sárközy Gyula lépkedett oly büszkén, mintha közéjük tartoznék. Ezt a felvonulást látni akarta az egész ház, s egyszerre roppant lárma támadt. A gyerek-had eszeveszetten rohant a lépcsőházba, s Terkának nem kis fáradságába került, hogy a kalandos szellemü Vandrák Károlyt szépen ott tartsa a szoknyájánál. Mert Vandrák Károlyban, mikor észrevette, hogy az egyik hegedüt felsőbb engedelemből Gyulaffy Soma viszi, titáni nagyravágyás kelt szárnyra. Hamarjában egész raját főzte ki a merész terveknek, melyek mind a czigányokkal és a hangszerekkel voltak összefüggésben. Terkának a karhatalom egész erőszakára szüksége volt, hogy a serdületlen nagyravágyót megzabolázza; de végre is, élénk szóvita után, melyben Vandrák Károly csak passziv szerepet játszott, a forradalmár-szellemet elnyomta az abszolutizmus.

Terka, eme pedagógiai gondok közepett, nem vette észre, hogy a czigányok nyomában, a kik azóta eltüntek a lépcsőházból s a folyosóra nyiló, hátulsó ajtón át már be is vonultak a Körbe, egy sokat igérő alak ballagott fel a lépcsőn, valami csomaggal a vállán. Ez a titokzatos alak nem állapodott meg az első emeleten, hanem fellépkedett a harmadikra, a hová akkor érkezett meg, mikor Vandrák Károly éppen ünnepies fogadalmat készült tenni, hogy a függetlenségre való törekvéseit ezentul fékezni fogja. A lázadónak ez a kapitulácziója teljesen lefoglalta a Terka figyelmét; ugy, hogy az idegent csak akkor pillantotta meg, mikor már előtte állott.

– Bocsánatot kérek, kisasszony… Grunovszky Vilmos ur?…

Ah, a Burger követje!

– Az első ajtó balra. Ott, ott…

– Köszönöm, kisasszony.

Terkának egy kő esett le a szivéről. Egy-két óra óta őt is megszállotta az aggodalom; a mi nem volt csoda. Ha valaki, ugy ő be volt avatva a Grunovszkyék vagyoni titkaiba. Szegény Margit, hogy ha otthon kell maradnia!… Ezzel a kis balesettel vége volna minden mulatságnak, az övének is. Mert Terka föltette magában, hogy ma este mulatni fog. Mulatni, a mint még soha. Ó, ez a bál!… Ó, ezek az édes rejtelmek, ez a sok, eddig ismeretlen látvány!… Az, hogy csak kivülről fogja élvezni ezt a ritka mulatságot, egy cseppet se rontotta a kedvét. A karzatnak is megvannak a maga örömei, s talán nincs is boldogabb közönség, mint a karzatok és keritések közönsége. Terka meg volt elégedve a neki jutott helylyel. Hanem, hogy ha Margit véletlenül el talál maradni ebből a bálból, ez nagyon megzavarta volna a czirkulusait. Öröme nem lett volna többé zavartalan. Mert hisz akkor ez a bál nem lesz az ő báljuk. Közte és a mulatság között a kapocs Margit volt.

És most, hogy immár megszünt minden kétség s eloszlott az utolsó aggodalom is, hirtelen nagy türelmetlenség fogta el. Alig várhatta, hogy valahára teljes diszben láthassa Margitot; s a titokzatos csomag rettentően izgatta a kiváncsiságát. Igen, de a Vandrákok!

Vandrák Károly, a ki filozóf-lélek volt, ez este ismét gazdagabb lett egy tapasztalattal. Azzal, hogy sorsunk intézésében nem a tulajdon Erynnis-eink játszszák a főszerepet, hanem azok az apró kövek, a melyekbe belé kell botolnunk. Ő, a ki büntetlenül küzdhetett végig véres testvérharczokat, s megtorlás nélkül gázolhatott embertársai gyomrán: kénytelen volt szobaáristomot szenvedni egy báli ruha, az egyetlen dolog miatt, a melyben teljesen és tökéletesen ártatlan volt!

Terka királynét az esti harangszó még az apró udvarfiak és a parányi udvarhölgyek közt szokta találni. Hanem most az egyszer, alig hogy sötétedni kezdett, tudtára adta hiveinek, hogy ma már nem tart többé cercle-t. A várakozásukban megcsalódott kis zenekedvelők élénken tiltakoztak e szándék ellen s az erkölcsi erőben szegényebbek ki is fejezték, hogy az anyai őrszemeket egy ideig még kerülni óhajtják. De Terka nem hajtott az ellenkezés szellemének különböző megnyilatkozásaira. A mit ő egyszer elhatározott, azt ki is vitte.

S mint egy kis libapásztor-lány, szép csöndesen haza terelte a nyáját. Mindegyik ajtóban el-elmaradozott egy pár tipegő, totyogó láb, s végre nem maradt más a kiséretében, csak a két mohikán, a Vandrákok.

Ezeket már valamivel bajosabb volt elhelyeznie.

De Terka, noha immár beesteledett, nem idegenkedett a gondolattól, hogy a két gavallért meghivja magához. Kinyitotta a lakás-ajtót, bement a konyhába és gyertyát gyujtott. A két fiu vigan ment utána. Gyanutlanul, fölemelt fővel léptek a fogságba, mintha csak lakodalomba mentek volna.

A vasuti ellenőr lakása nem volt gazdagságokkal ékes. Nem voltak ott se perzsa szőnyegek, se Fragonard-képek, se drága csecsebecsék, nem volt ott még csak egy kényelmes causeuse sem. Általában, kissé hosszan tartana felsorolni, mi minden nem volt ott, a mi egy jól berendezett lakáshoz szükséges. Sokkal hamarább lehet végezni azzal, hogy mi volt hát ott tulajdonképpen. Egy tekintélyes koru bőr-karosszék, a lakás ékessége; két szekrény, melyekről leüvöltött, hogy »végeladás«-ról kerültek ide; egy O lábu asztal; néhány szomorú és többé-kevésbbé béna szék, fakó, lehetetlen szinü ripsz-szel bevonva; egy valóságos és egy tiszteletbeli mosdó szekrény; a nagy szobában egy nagyon szük ágy, a másikban egy még szükebb; és végül _A vadász temetése_. De a padló oly fényesre volt kefélve, hogy csak ugy ragyogott; a poharak oly szépen sorakoztak egymás mellé a polczon, mint diszbe öltözött, rendes kis katonák; s a fali óra oly vidáman kakukkolt, mintha csak azt mondta volna: »Ejnye be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«

Terka rátette a gyertyát az O lábu asztalra, megtapogatta egy kicsit, hogy nem akar-e még ma összedülni, aztán az egyik, meggémberedett lábat megtoldotta egy kis papir-támasztékkal, s előkereste a _Hazánk és Külföld_-et. Ezek az előkészületek Vandrák Kálmánnak voltak szánva, a ki a nyolcz órai vonat megérkeztéig szabadon buvárkodhatott honunk és a külföld csodáiban. Gondoskodott Terka a hanyatló rómairól is, de már nem ily anyailag. A testvérviszályok elkerülése végett, de meg a tűzbiztonság szempontjából is, czélszerünek tartotta Károlyt külön czellába helyezni. A fáskamara erre a czélra igen alkalmas helyiségül kinálkozott. A rögtönzött zárka két kis ablaknyiláson át némi világot kapott a szobából, s igy a fogolynak nem kellett teljes sötétségben maradnia.

Terka, a pedagógiai siker érdekében, ugy tüntette fel Károly előtt a fáskamarát, mint javitóintézetet, mely mindenekelőtt a szökési kisérletet torolja meg. De Károly – bármily czimen jutott is hozzá – kézzel lábbal folytatta a passziv ellenállás harczát. Fájdalom, a zsarnokság ezuttal is győzedelmeskedett.

Kálmán ekközben máris elmerült egy őserdő-részlet szemléletébe, mely alatt nagy betükkel ez az aláirás volt olvasható: _Tengeri ütközet Lissánál_. S Terka, a Károly harsány kiáltozásaiból meggyőződvén róla, hogy minden rendben van, kiment, rácsukta a fiukra az ajtót, s átszaladt Grunovszkyékhoz.

A vezeklő és a megjutalmazott tehát egyformán foglyok voltak. De azért ne mondjuk Terkát igazságtalannak. Terka olyan osztó igazságot gyakorolt, mint maga az Élet, mely ha jutalmaz, nem sokkal különben bánik velünk, mint ha büntet.

Mikor Terka benyitott Grunovszkyékhoz, Vandát találta maga előtt, a ki éppen nagy dologban volt. Az utasitások egész seregét diktálta belé a takaritó lányuk szegény, megrémült fejébe, mely ugyancsak szédült a temérdek tennivaló hallatára.

– … Aztán szaladjon el a fodrásznőhöz; mondja neki, hogy siessen. Visszajövet pedig szóljon be a papához a kávéházba; mondja meg neki, hogy a ruhát elhozták, s hogy jó volna, ha nemsokára ő is hazajönne, öltözködni… Jaj, jó, hogy jön, Teruska.

– Itt van? – suttogta Terka, mintha valami alvó gyermekről volna szó.

– Valahára.

– Felpróbálta?

– Fel.

– És semmi hibája?

– Én nem találok rajta semmit. De ő nagyon nyugtalankodik. Azt mondja, hogy elvész ebben a ruhában. Addig nem is lesz nyugta, a mig Bella kisasszony meg nem vigasztalja. Nekem nem hisz. Hiába erőködöm akármit mondani, csak annyit felel, hogy nekem nincs izlésem. Már magamnak is csak Bella kisasszonyban van a reménységem. Ha neki lesz egy pár dicsérő szava a ruhára: Margit egészen más arczczal állit be a bálba, mint igy… a mikor igazán nem tudom, nem fakad-e sirva az utolsó perczben?… Hisz tudja, mennyire rajong Bella kisasszonyért, s mily vakon esküszik a szavára!…

– Ó, tudom.

– Azért alig várom már, hogy Bella kisasszony átjöjjön. Egy kissé félek ugyan tőle, mert Bella kisasszony, a milyen elragadó teremtés, olyan elkényeztetett és válogatós, s ha Margit észrevenné az arczán, hogy a ruha nem tetszik neki, bizonyosan ugy mennénk a bálba, mintha az orrunk vére folyna. De a ruha igazán csinos, s remélem, tetszeni fog Bella kisasszonynak is. És hogy ha igy lesz, akkor, akkor majd meglátja, Teruska, milyen hirtelen földerül az arczunk, mint hogy ha valami rossz álomból ébredtünk volna fel!

– Azt hiszem, Bella kisasszonyon nem fog mulni… Az igaz, hogy ő nem titkolja el, ha valami nem tetszik neki, de Bella kisasszony is tudja, milyen nagy estéje ez Margitnak, s bizonyosan óvakodni fog őt elkedvetleniteni, ha véletlenül nem is volna elragadtatva a ruhától…

– Megigérte, hogy átjön?

– Meg. Azt mondta, hogy üzenjünk át hozzá, ha majd Margit fel lesz öltözve. Én már most szerettem volna áthivatni, de nem mertem háborgatni; tudom, hogy zongorázik.

– Igen, s ma egy órával tovább tart a gyakorlat, mert leczkét is vesz. De hisz már ide s tova hét óra; s azóta talán már le is őrölte a napi feladatát. Ne menjek át érte?

– Margit éppen erre akarja kérni. Azt az ügyetlen leányt nem meri átküldeni, én pedig nem mozdulhatok, mert Beliczkyék akármelyik perczben betoppanhatnak, és soha se bocsátanák meg, ha nem találnának itthon.

– Akkor hát szaladok.

– Nem… Előbb jöjjön be Teruska, s nézze meg a báli ruhánkat. Kiváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá?

III.

Grunovszky, mikor a cseléd beállitott hozzá a kávéházba, a kártyaasztalnál ült, s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, a kit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s a kinek lelkét a nagy események teljesen illetetlenül hagyják.

– Megyek, leányom, megyek, – szólt s helybenhagyólag biczczentett a fejével.

Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt, aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza«, felállott.

– Uraim – szólt a pálinka-boltosokhoz, a kikkel játszott – uraim, első a kötelesség!… A mulatság csak azután következik… Előttem mindig szent volt a kötelesség, uraim. S mondjanak akármit, én már ilyen maradok… Azért, engedelmökkel, távozom, uraim. A viszontlátásra!

Lefujta a kávéházi port ujonan vasalt czilinderéről, kecsesen intett, s aztán oly elegánsan, a milyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő tánczmester lehet, kilebegett a kávéházból.