Part 19

Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek tizszer, mégis olyan hamar lett éjfél, a mikor válni kellett.

Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja. Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.

Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, a ki szives ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő előtt hal meg. S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a szegény ember szapora, mint az állat.

De ne itéljük el őket a szaporaságukért.

Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig voltak munkások, a kik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes czivilizácziót. (Sic vos non vobis mellificatis apes.)

Nekik és az ő könnyelmüségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék minden eszméi holt betük maradtak volna.

Ez a czivilizáczió pedig nagyon jó, nagyon áldásos. Mi volna az élet, ha soha se ehetnénk kínai fecskefészket, ha – ilyenkor télen – a tengeri rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha asszonyainkon soha se láthatnók azt a gyönyörü velenczei csipkét, melynek minden egyes piczi szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?

Ez a czivilizáczió nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk. Legyünk hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, a kik éheztek, nélkülöztek, fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz, verejtékeztek, megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén, idő előtt haltak el, hogy hiába ne fogyaszszák a kenyeret, s hogy holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatásu czivilizáczió.

Legyünk hálásak irántuk, de valami nagyon ne sajnáljuk meg őket.

Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre. Szükségünk van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek; szükség van rá, hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek, megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt haljanak meg, s hiába ne fogyaszszák a kenyeret.

És szükségünk van rá, hogy ezután is szaporák maradjanak.

Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi győzedelmes czivilizácziónkat? Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is ehessünk kínai fecskefészket, hogy – ilyenkor télen – a tengeri rák szép piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?!…

IV.

Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni, s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem tudott lerázni a nyakáról.

Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen elbeszélünk.

Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót gondol el az ember. De ebben a másodperczben minden egyébbel foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.

És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.

Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele, csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.

(Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen).

És megkérdezte a fekete ruhás embertől, a ki csak árnyék volt:

– Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel volna tele!

(»A VII. kerületben!« – vigyorgott a másik).

Majd azt kérdezte tőle:

– Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha csak az Arno partjáról jönne!

(»Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« – mosolygott az árnyék).

Aztán fölnézett az égre s igy szólt:

– Látod, az ott fenn, a melyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!

(»Ah, látom, látom!« – felelt mohón a másik).

Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.

Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel hallgatta a közeledő lépések neszét…

Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös csillogás ragyog a szemében.

Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani, kisasszonyok.

Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték, nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban egy-egy perczre el-elgondolkoznak…

De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava, legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a szerető szemében.

Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a titkukat senkinek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát, minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.

V.

Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.

A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek, a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő; Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött, mindenhová, még a városligetbe is.

Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát, hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.

S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.

A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt hozzájok, hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem lehettek volna sokkal nagyobb örömben.

Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen, tele volt gonosz gondolatokkal.

És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak kifúrta az oldalát a rosszaság:

– Tudja-e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?

– Nagyon csodálnám.

– De igen, azzal, a mely még Derblay urnak járt volna.

– Bocsánatot kérek, azt már megkapta.

– Nem tudok róla semmit.

– Ó, kérem! Az volt a legelső…

– Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a tartozást.

– Csak nem akar itt csókolni meg?…

– De igen. Egy lélek se jár erre.

– Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta, egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted előttem a tekintélyedet!

De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.

Biró nevetett.

– S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz mosolygásával! Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!

– Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. – Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.

– És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most? Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…

– Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.

– Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától?…

– Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!

– Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk egymásnak. Menjünk el az operába.

– Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!…

– Ez a bohém-természet. Ki-kitör az néha, és eget kér.

– Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor alkalmazkodik.

– Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?

– Ó, persze! A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!

S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába kerülhet a férjének.

S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a másikat.

Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is megvan a maga gyönyöre.

Végre megalkudtak.

Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett, porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben gyönyörködnek.

Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.

– Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje Bellát rögtönzött kivánságáról. – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!

Bella elnevette magát.

– Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.

– Jó. De csak egy föltétel alatt – kötődött Biró.

– Halljuk.

– Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom. Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk egymásra. Jó? Igen, nem?

– Ó, és még a Don Juant akarja játszani!

– Hát a bátorság?

– Az nem hiányzik. Hanem…

– »Hanem« is van?

– Hogyne! Először is, a dolog képtelenség. És másodszor…

– No, lássa, maga is nevet!

– Hát persze. Hogy’ is…

– … Juthat ilyesmi az eszembe?!

– Magával nem lehet beszélni.

– Nem. És »másodszor«?

– Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a menyecske-kalapomról.

– Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a gyűrűmet, igen vagy nem?

– Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad nekem?

– Igérem.

– Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!

– Ne féljen semmitől! Minden jóvá lesz téve!

S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét. Nevettek mind a ketten.

Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt, mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.

Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.

VI.

Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:

– Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám, hogy észre ne vegyék!

Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.

– Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a bátorságunk?

– Nem. Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!

– Persze, hogy vannak. Hiszen én éppen ő előttük akartam tüntetni!

– Micsoda ötletei vannak!… Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!

– Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.

A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát foglalta el egy nagyobb társaság.

Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.

Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora után szokott lenni. De ez volt az egész, a mi viseletökben a gyásznak megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük szinte feltünő volt.

Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor sérti az idegen szemét.

Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.

S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon. Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak mit csinálni.

Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan, összesugva, egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes, hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a mit nem látnak és nem hallanak.

Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből. S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke kisasszonyban.

Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.

Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni. A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.

A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet, alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.

Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai. Oly feltünően hasonlitottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég fiatal mamának a vonásait oly bizonyossággal lehetett felismerni a többiek arczán is, hogy e felől nem lehetett kétség. Látnivaló volt, hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.

Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, a ki a harminczas évek közepe felé járhatott, csupa ifjuság volt az egész társaság. A két nagy lány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húsz éves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt. A társaság másik gavallérjának épp oly leányos volt az arcza, mint kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, a ki nevetnivaló bölcseségeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tiz évesnél.

De még az ifjuságukhoz képest is nagyon vigan voltak. A fekete bajuszos ur enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi szikrái viharos tetszéssel találkoztak.

Csak a mama volt egy kissé szomorú. De ez a foszló szomorúság, melyet minduntalan át meg átsugárzott az ifjuságból szerte áradó derü, az egyetlen volt, a mi arra emlékeztetett, hogy a társaság talán még se felejtett el végképpen valakit, a kiről itt csak a mindnyájukon látható jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.

– Nézze – sugta Biró a feleségének, – mégis csak nekem van igazam. Először is, mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos ur is gyászban van, mint a többiek…

– Ez semmit se bizonyit. Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, a mikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket, természetes, ha a vőlegény is meggyászolja. És úgy látszik, az esküvőt éppen e miatt kellett elhalasztani.

– Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak Ernőnek hivják?!…

– Akkor én többet vettem észre. Ernő ur már mamának szólitja jövendőbeli anyósát. De hogy ha egy pár nap mulva már leteszik a gyászt, s az esküvőt megtartják, ez se jelent semmit. Hallottad, hogy Ernő ur és Leontin magázzák egymást?

– Leontin? Melyik a Leontin? A szőke?

– Hát persze. A Riza, a kiről folyvást beszélnek, a második lány, a barna. Ernő ur egy huszártiszttel boszantja, egész este. A kicsit Mariskának hivják. A nagy fiú Oszkár, a gyerek…

– Az Tóni. Ezt az egyet már én is megtudtam. Nagyon sokat foglalkoznak Tónival.

– Mert Tóni a család büszkesége és reménye. Meglátszik rajta, hogy az apja is rettentően elkényeztette.

– Nem igen figyeltem rá. Én csak Leontint néztem, a ki alig veszi le a szemét Ernő urról.

– No és ez nem győzte meg magát?

– Nem hát. A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az erénye több, mint volt.

– Először is, ne illetlenkedjék. És másodszor, a háromnapos asszony már…

– Nos, mért zavarodott meg?

– A háromnapos asszony… végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint egy szegény, gyanútalan leány.

– Ó, be szeretném megcsókolni magát ezért a mondásért!…

– Ez a lelkifurdalás. Érzi, hogy tulságosan sokat tanulmányozta Leontin kisasszonyt.

– És mégse vettem észre egyszer sem, hogyan beszélget Ernő urral…

– Ernő ur jónevelésü embernek látszik. Csak éppen egy lehelettel foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta. Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál. Remélem a Leontin érdekében, hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint a milyen kis férjem nekem van.

– És maga olyankor mond ilyet, a mikor nem csókolhatom össze érte?!…

– Vigyázzon. Legyen egy kissé idősebb férj. Ránk néznek.

Most már amazokon volt a sor, hogy visszatanulmányozzák a szomszédaikat.

Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül. Tudták, hogy kiállanak ők minden birálatot.

S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen kedvezően ütött ki rájok nézve. Biró, a ki nem állhatta meg, hogy oda ne pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, a mint Riza kisasszony félhalkan odasugott Ernő urhoz: »Nagyon kedvesek!«

A mi azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal. Biró örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen jónevelésü emberek vannak a közelükben, s igy a Bella merész ötlete még csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik. Bellát meg valósággal szórakoztatta az a regény, melyet az előtte lévő alakokból oly könnyen összeállithatott magának. A regény bizonyára igen egyszerü volt, de az alakok megnyerők, kedvesek. Leontin kisasszony szerelmes halványságával és naiv, meghódolt, tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte hozzátapadt Ernő urhoz, rendkívül érdekelte; s Ernő urnak egész külseje igazolta ezt a kivételes hódoltságot. A Riza kisasszony nyelvecskéje igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan legény volt, s a rövidruhás kis lány méla, kiváncsi kék szemével a Sacré Coeur szép napjaira emlékeztette. A mama szépen megőrzött fiatalsága pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni ur szórta az elmésség szikráit.

Az érdeklődés tehát kölcsönös volt.