Part 16

Laili eljött másnap este, harmadnap este, minden este. És minden este ujra eljátszotta az Örök Szerelem énekét. Tudott más szép dalokat is, de Güdülnek egy se tetszett úgy, mint az Örök Szerelem éneke.

Güdül egyre jobban hasonlitott a havasi rózsához. A rokkája se pergett oly vigan, mint azelőtt. Öreg rokka volt már, pihentetni kellett egy keveset.

És Güdül ezalatt a kakukk-óra ütéseit számlálta.

– Egy, kettő, három, jaj be soká lesz még este!

Egy délután, mikor kitekintett az ablakán arra a helyre, a hol Laili szokott állani, rémületében elsikoltotta magát.

Valaki bevigyorgott az ablakon, s ez a valaki olyan rettenetes volt, hogy Güdül ijedtében behunyta a szemét, és remegni kezdett egész testében.

Torzonborz bajusza és szakálla volt, meg nevető szeme. Nevető, gonosz, vigyorgó szeme, mely csúfondárosan kancsalitott rá.

Attól fogva gyakran látta az idegent a hegyek közé menni. Nagy csizmái voltak, puska volt a vállán, és zöld szegésü kis kalapján egy éktelen kakastoll incselkedett.

S a kakastollas ember, a hányszor csak meglátta Güdült, mindannyiszor sandán vigyorgott rá. Aztán tovább ment s eltünt a lány szeme elől. De Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Mikor Laili megint eljött, Güdül azt mondta neki:

– Laili, én félek a kakastollas embertől. Kérlek, vigasztalj meg az Örök Szerelem énekével.

Lailinek simább volt az arcza, mint akármelyik leánynak. Tekintete szelid volt, mint az őzé, és Güdül lassankint elfelejtette a kakastollas embert.

De egyszer estefelé, mikor a Laili fuvolájáról oly szépen, oly szivhezszólón zengett az Örök Szerelem éneke, hogy Güdülnek a könnye is megeredt: egy éles, siketitő, csúfondáros hang zavarta meg a zeneszót.

Güdül ijedten nézett arra, a honnan a hang jött, s s a közeli halmon a kakastollas embert pillantotta meg, a ki egy kis sípot tartott a szájánál, s csalafintán hunyorgatott rá.

A síp még egyszer megszólalt, szemtelen, ingerkedő hangján; a kakastollas ember intett nekik, aztán folytatta utját. Térdig gázolt a hóban, de ismerte az utat. S a kakastoll nemsokára eltünt szemük elől. Aztán a vadásznak csak egy-egy kiáltását hallották, a mint a hegyek visszaverték:

– Haihó! Haihó!

Güdül reszketett, és Laili legszomorúbbik nótáját sírta el a fuvolán.

Ettől fogva a kakastollas ember sokszor megzavarta az Örök Szerelem énekét. De egyébként nem is hederitett Lailire. Csak Güdült ejtette kétségbe a vigyorgásával.

A napok multak, Lük egyre gyengült, s a könnye ugy hullott, mint a zápor.

De lemosta könnyeit a szakállával, s ha meglátta a kakastollas embert, vigan integetett neki.

Egy reggel jobb kedvvel tápászkodott fel, mint rendesen, s igy szólt Güdülhöz:

– Güdül, vedd fel a legszebbik ruhádat. Férjhez adlak a kakastollas emberhez.

– De én Lailit szeretem, a kecskepásztort – szólt Güdül. – Lailit, a ki oly szépen fuvolázza az Örök Szerelem énekét!

– Az lárifári – felelt Lük. – Fogadj szót. Mondom, vedd fel a legszebbik ruhádat. A kakastollas ember mindjárt itt lesz, és elvisz a templomba.

– Ó Laili, Laili, hol vagy? – kiáltott fel Güdül.

De Laili nem hallotta meg a kiáltását.

Güdül lefeküdt az ágyba, hogy már most meg fog halni. Szépen összetette a két kezét a mellén és elkezdett imádkozni.

A kakastollas ember haihózva, nagy sípszóval jött érte. De mikor látta, hogy Güdül nem akar a templomba menni, hanem mindjárt egyenesen ki a temetőbe, a kakastollas ember rásanditott Lükre és intett neki, hogy hagyja békén Güdült.

Lük sírt és az ég felé emelgette a szemét. Güdül nem is moczczant, csak imádkozott Máriához, a szűzek pártfogójához.

A kakastollas ember oda ment az ágyhoz, megsimogatta Güdülnek a haját, aztán sarkon fordult és azt mondta, hogy majd eljön máskor.

Güdül fehér volt, mint a szemfedél, és Istennek ajánlotta lelkét. De az Isten nem küldte el érte a halál angyalát, hanem elküldte hozzá Lailit.

Laili eljött s megzenditette az ablak alatt az Örök Szerelem énekét. Güdül megmozdult az ágyban s fölemelte a fejét.

– Hallod? – kérdezte Lüktől. – Ugy-e, milyen szépen szól?!

De Lük nem hallott semmit. Lük öreg volt és süket.

A Laili fuvoláját tündér-fáról vágták. Bűbájos manók lopták az Árgirus kertjéből, s több tudomány volt a szavában, mint a Mágusok minden könyvében. És az Örök Szerelem éneke meggyógyitotta Güdült.

De azért Güdül csak búsult, egyre búsult. És a hányszor ránézett a szegény öreg Lükre, mindig elfakadt sirva.

Lük hét nap, hét éjjel egyebet se tett, csak hullatta a könnyeit. Tizenkét vedret sirt tele, és mikor kiapadt a könnye, úgy összement, úgy összeaszott, hogy belefért volna egy csizmába.

Mikor ezt Güdül látta, igy szólt az öreg Lükhöz:

– Ha akarod, elmegyek a templomba.

Lük tánczolni kezdett örömében és azt mondta Güdülnek:

– Ha huszonnégy leányom volna, akkor is te volnál a legkedvesebbik.

Este, mikor Laili megint eljött, Güdül még egyszer meghallgatta az Örök Szerelem énekét, aztán igy szólt Lailihoz:

– Laili, ne gyere el többet. Mert én holnap férjhez megyek a kakastollas emberhez.

– Akkor én elbujdosom a világba – felelt Laili.

És el akarta törni a fuvoláját.

– Ne törd el – szólt Güdül. – Akármerre jársz, ha so’se is látlak többet, mikor a hold feljön, fujd el rajta az Örök Szerelem énekét, és gondolj rám. Én mindig rád fogok gondolni.

– Ó, Güdül, miért tetted ezt velem?! – sóhajtott Laili.

Két könnycsepp, két gyémánt ragyogott a szemében.

Mikor Güdül meglátta ezt a két gyémántot, behunyta a szemét.

– Isten áldjon meg, Laili – szólott. – Isten áldjon meg, Laili.

Megcsókolták egymást, és Laili elbujdosott a világba. Elment a Görgetegek hegye felé.

Güdül nagyon félt a kakastollas embertől, de azért a maga lábán ment el a templomba. Nem kellett szekéren vinni.

Csak akkor borzadt össze, mikor a pap betette a kezét a kakastollas ember kérges tenyerébe.

A pap nagyon öreg volt és reszkető hangon mondotta:

– Mindörökké.

– Meghalok – szólt Güdül.

A kakastollas ember nevetve kancsalitott jobbra-balra, és vigan dörzsölgette a kezét. S a mikor látta, hogy Güdül mindjárt összeesik, felkapta az ölébe és szaladt vele haza.

Otthon, meg akarta csókolni Güdült. De Güdül azt mondta neki:

– Ne csókolj meg engem, mert én Lailit szeretem, a kecskepásztort, a ki olyan szépen tudja az Örök Szerelem énekét.

A kakastollas ember nem szólt semmit, csak sebesen hunyorgatta a szemét. A kakastoll vigan ficzánkolt a kalapja mellett.

Másnap reggel bevitte Güdült a konyhába, megmutatta neki a zergét, melyet tegnap ejtett el, és igy szólt hozzá:

– Főzz ebédet.

Aztán elment vadászni. Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Güdül megfőzte az ebédet. Mikor készen volt, leült, összetette a két kezét, leeresztette a fejét a mellére és igy szólt:

– Ó, Laili!

De Laili nem hallotta, mert Laili elbujdosott a világba.

A kakastollas ember csak este jött haza. A bajusza és a szakálla tele volt hóval, zuzmarával, s vadat czipelt a hátán.

– Asszony, nem gyujtottál tüzet – szólt Güdülhez.

De azért nevetve sanditott rá, vigan költötte el az estebédjét, és aztán egy nótafélét kezdett dörmögni.

Güdül nem kérdezte, hogy mi ez, mert ez a nóta nem tetszett neki, mint az Örök Szerelem éneke.

Hanem a kakastollas ember magától is elmondta:

– Ez a Medvék nótája. Az öreg medvék ezzel altatják a bocsokat.

Güdül nem szólt semmit. A holdvilágot nézte. Tudta, hogy Laili, akármerre jár, az Örök Szerelem énekét zengi, és ő rá gondol.

De másnap még sem felejtett el tüzet rakni. Mikor hallotta, hogy a hegyek alig győzik visszabőgni a sok »haihó«-t, meg a puskalövések sűrű zaját, megfőzte az ebédet, és eltette a parázst. Mikor a kakastollas ember hazajött, a fa vidáman recsegett-ropogott a kandallóban.

– Látod, ezt már szeretem – szólt a kakastollas ember.

Megfogta Güdülnek a nyakát és a szemébe nézett. A bajusza tánczolt örömében.

Mikor Güdül látta, hogy milyen furcsán tánczol a kakastollas ember bajusza, nevetett egy kicsit. Már nem félt olyan nagyon tőle; látta, hogy nem bántja.

A kakastollas ember még sebesebben hunyorgatott a szemével, mint eddig, s megint csak rágyujtott a medve-nótára.

Güdül kinézett az ablakon. Azt nézte, hogy feljött-e a hold? Lailire gondolt.

Lailire gondolt másnap is, harmadnap is, és mindennap. A mikor egyedül volt, elsóhajtotta a szélnek, elbeszélte a felhőknek, elsuttogta az énekes madaraknak, hogy a kecskepásztor neve Laili.

– Laili, Laili.

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

Egyszer váratlan vendég érkezett. A nap bemosolygott a hegyek közé. Güdül kitalálta, hogy ez a Laili követje. És megindult a Görgetegek hegye felé, hogy talán megtud valamit Lailiról a vándor-madaraktól.

Hanem hirtelen vihar kerekedett. A nap megfutamodott, s az ég fekete fátylat öltött magára, hogy hűtlen kedvesét meggyászolja. Odalenn villámlott, s a hegyek mint százezer ágyu bömbölték vissza a dörgéseket. Jégeső lehetett valahol. De odafenn, a hol Güdül járt, csak a hó szállongott. Pelyhei egyre sűrűbben hulltak s elfútták az utat.

Güdül eltévedt.

Lába minduntalan hó-árokba süppedt, nem tudta hol jár, nem tudta merre forduljon, s egyszerre csak a szemközti hegyekből elkezdett omlani a hó.

Güdül sirva fakadt rémültében. Borzadva botorkált süppedékből süppedékbe, tudta, hogy szakadékok fölött jár és nem találta meg az utat. Zokogás tört ki kebeléből, és kétségbeesetten kezdett kiáltozni:

– Laili, hol vagy?! Laili, ments meg!

A hegyek visszhangja elvitte sirámát:

– Laili, ments meg!

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

És Güdül egyre kétségbeesettebben kiáltozott:

– Laili, hol vagy?! Laili, meghalok! Laili, ments meg!

A mennydörgés elvágta a szavát, de mikor a haragos hang elhallgatott, egy másik hangot hallott, egy ismerőst:

– Haihó! Hol vagy?!

Güdül először azt gondolta, hogy csak a visszhang szólott. De aztán látta, hogy nem a visszhang szólt, hanem a kakastollas ember.

A kakastollas ember fölvette szépen Güdült az ölébe és elvitte haza.

Otthon aztán azt mondotta neki:

– Máskor ne menj magadban a Görgetegek közé. Ha arra akarsz menni, szólj, én majd elviszlek magammal.

Güdül ettől fogva egy cseppet se félt a kakastollas embertől. Mindig jó ebédet főzött neki és soha se felejtette el megrakni a tüzet.

Egyszer a kakastollas ember még vigabban jött haza és még többet kancsalitott Güdülre, mint máskor.

– Nézd csak, mit hoztam – szólt neki és kivett a köpönyege alól valamit.

– Nini, egy kis kakastollas ember! – szólt Güdül.

Csakugyan, az emberkének egy kis kakastoll volt a kalapkája mellett.

– Ugy-e, szép? – szólott a kakastollas ember.

– Nagyon szép – szólt Güdül.

– Játszszál vele – szólt Güdülhez a kakastollas ember.

Güdül fölvette az emberkét az ölébe, és megcsókolta.

– Jaj, be szép kis bajuszkája van! – örvendezett neki. – És milyen gyönyörüen hunyorgat a szemével!

– Már most add ide nekem, hadd játszszam vele én is – szólott a kakastollas ember.

– Nem adom – felelt Güdül. – Ő az enyém.

– Én hoztam – szólt a kakastollas ember.

– De nekem adtad – felelt rá Güdül.

És játszottak vele mind a ketten, aztán lefektették egy kis bölcsőbe. Güdül ringatta, a kakastollas ember meg eldörmögte neki a Medvék nótáját.

A hold feljött, de Güdül nem gondolt Lailire.

A szegény Laili ezalatt bebarangolta a világot. Szebbnél-szebb nótákat fútt a fuvoláján, és az emberek gyönyörködve hallgatták. A napok tüntek, a fuvola rítt, és nemsokára hetedhétországra szólt a kecskepásztor hire.

De Lailinek sehol sem volt nyugta. És egyszer csak fölkerekedett, megindult a Görgetegek felé, hogy ujra lássa Güdült, a havasok rózsáját.

Öreg este volt már, mikor megérkezett. De holdtölte volt, és a hó is világitott.

Laili megállt a Güdül ablaka alatt, és szépen, szivhezszólón, a hogy csak ő tudta, elzengte fuvoláján az Örök Szerelem dalát.

De Güdül nem ismerte meg a dalt, és kiszólt az ablakon:

– Jó idegen, kérlek, eredj egy kicsit messzibb. Daloddal felköltöd a kicsinyemet.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Laili. – Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Laili fiatal volt, mint egy leány – felelt Güdül. – De te öreg vagy és kopasz.

– Ó, Güdül – szólt Laili – te olyan vagy, mint voltál! Csakhogy most két csillag ragyog a szemedben.

Güdül be akarta tenni az ablakot.

– Ne hagyj itt, kérlek! – rimánkodott Laili. – Három nap, három éjszaka jöttem, hogy meglássalak.

– A kicsinyem megfázik – felelt neki Güdül.

– Akkor hát eressz be, hadd pihenjek meg egy kicsit! – szólt Laili.

– Gyere be – szólt Güdül. – De csöndesen járj, föl ne ébreszd a kicsinyemet.

Laili bement. A kandallóban vigan pattogott a tűz; s az asztalon, egy nagy üstben, friss estebéd gőzölgött.

Laili nagyon szeretett volna a tűz mellé telepedni, mert nagyon fázott szegény, de a kandalló előtt három emberke ült, nem férhetett oda.

Furcsa emberkék voltak ezek. Az egyik kisebb, a másik nagyobb; de mindegyiknek kakastoll volt a kalapja mellett.

A szoba közepén meg bölcső állott, s ebben a bölcsőben egy pirinyó kis leány szendergett, a ki fehér volt, mint egy havasi rózsabimbó.

– A kakastollas ember hozta őket – szólt Güdül.

– Sokan vannak – szólt Laili.

Güdül nem felelt rá semmit, hanem kinézett az ablakon.

– Mit nézel? – kérdezte Laili.

– A kakastollas embert várom – szólt Güdül. – Nem szokott ilyen sokáig elmaradni.

– Hadd nézzek a szemedbe! – könyörgött Laili. – Három nap és három éjjel jöttem, hogy ujra meglássalak.

De Güdül nem hallgatott rá. Az ajtótól az ablakhoz ment, az ablaktól megint az ajtóhoz. És fülelt, hogy nem hallja-e a kakastollas ember lépéseit.

– Rám se hallgatsz! – szólt Laili. – Pedig én még szebb nótákat tudok, mint azelőtt.

– Csak egy szép nóta van és azt te nem tudod – felelt rá Güdül.

– Melyik az? – kérdezte Laili.

– A Medvék nótája – felelte Güdül.

– Hát az Örök Szerelem éneke? – kérdezte Laili. – Az Örök Szerelem énekére már nem emlékezel?

Güdül nem szólt semmit, hanem felugrott és szaladt ki a hóba. A messzeségből tisztán hallatszott egy hang, mely mindig közelebb jött:

– Haihó! Haihó!

Laili lehajtotta a fejét és sirdogálni kezdett.

Három keszkenőt rítt tele, s mire megint felnézett, már ott állott előtte a kakastollas ember.

A bajusza meg a szakálla tele volt hóval, s olyan furcsán, olyan csalafintán sanditott a szegény Lailire, hogy csupa mulatság volt látni.

De Laili nem látta ezt, Laili csak azt látta, hogy Güdül ráhajtotta a fejét a kakastollas ember mellére, s Lailire rá se nézett többet.

– Ki ez a derék idegen? – kérdezte a kakastollas ember.

– Ez Laili, a kecskepásztor – felelt rá Güdül. – Azelőtt fiatal volt, mint egy leány, de most öreg és kopasz.

– Gyere, egyél velünk – szólt Lailihez a kakastollas ember.

De Laili nem kért, csak egy pohár vizet, s azt mondta, hogy hosszu utja van még neki, nem maradhat tovább. Elbúcsúzott szépen s minden jókat kivánt.

Odakünn azután eltörte a fuvoláját, s megint elbujdosott a világba.

A kakastollas ember pedig elköltötte az estebédjét s aztán játszani kezdett az apró emberekkel. Az apró emberek a fejére másztak, belecsimpajkodtak a lábába s megránczigálták a szakállát. De a kakastollas ember nem haragudott ezért, hanem olyan sebesen, olyan vidáman hunyorgatott a szemével, hogy nevetés nélkül nem lehetett nézni.

Fölvette a fejére előbb a legnagyobbat, aztán a középsőt, utóljára a legkisebbiket. És meghurczolta őket a szobában. Güdül nagyon örült ennek, mert Güdül tudta, hogy ennél szebb mulatság nincsen a világon.

No és Güdül, a kakastollas ember, meg a többiek, még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alkonyat már elküldte szürke követét, mikor Biró végére ért a meséjének. A munkát abba hagyta már korábban és csak a közönségében gyönyörködött. Hogy mindnyájan egyforma türelemmel hallgatták volna, arról szó se lehetett; de láthatta, hogy Bellát érdekli, a mit elmesélt.

Annyira érdekelte, hogy egy kissé álmodozóvá lett utána, s mikor a mese elhangzott, tekintete egy pár pillanatig ott maradt a mesélőn, mintha azt kutatná, hogy nem értette-e félre?

Aztán fölkelt, kezet nyujtott neki, és igy szólt hozzá:

– Köszönöm a jó tanácsot, Biró ur. Meggondolom a dolgot.

A Penelope munkája sem tarthatott örökké, s Biró három nap mulva elkészült a képpel.

– Ha más nem, Gabriella meg lehet elégedve velem – szólt magában, mikor egy szomorú mosolylyal elbúcsúzott a képtől. – Mert meglehet, hogy ez a kép nem olyan remek, a minőnek szeretném, de az bizonyos, hogy a szavamat megtartottam becsületesen.

XII.

Az az idő, a mikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan lelkiállapotban találta Birót, a melyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül ismert, s a melyet mégis örökre eltemetettnek képzelt. Nem tagadhatta le többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes. Ugy tetszett neki, hogy jóságos szellemek járják be a földet, a kik valósággá teszik a megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró rügyet hajtott.

Maga se tudta, hogyan történt a dolog.

Természetesen, az a kép volt oka mindennek. Az a kép valami közösséget alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett. Ha az ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak úgy egyszerre, mint a hogy’ fel lehet hagyni egy akármilyen báli ismeretséggel. S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az ember, már nem találja meg magát.

Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban. A képet ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.

Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült, akkor már a sorsa el volt határozva. Akkorára már úgy megszokta mindennap látni azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna egyszerre lemondani róla. S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen hát tulajdonképpen a kis ködmen, szerette volna azt mondani neki:

– Fogadja el, kérem. És ráadásul engem is.

De nem mondotta.

Biró nem bizott az Életben, mint senki sem azok közül, a kik tulságosan sokat gondolkoztak róla. Azért képtelen volt az elhatározásra. Hanem a helyett átadta magát a hullámoknak:

– Ám hadd vigyenek, a hová nekik tetszik.

És mert nem mondotta meg, a mit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát. Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden képzelődést. Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is, mert szegény ember dolga csupa komédia. És még jó, hogy ez nincs a szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.

Hadd vigye hát a hullám! Jöjjön akármi.

És minthogy nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa Bellát, nem tagadta meg magától ezt az örömet. Mikor az egésznek úgy se lesz következése, mikor a románcz úgyis csak egy kellemes emlékkel fog végződni!

Eleinte csak néha-néha látta. Ritkán látogatta meg őket, hanem a helyett vadászta a véletlen találkozásokat. És maga is elhitte, hogy ezek véletlenek. De nem sokáig bolonditotta magát. Belátta, hogy ez a nagy tartózkodás áldozatába kerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a képzelődés kivánja.

Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok. A szomszédság czime, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás szinte kötelességévé tett, pazarul kinálták az ürügyeket. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk. Megvoltak a maga órái, s ezek az órák egyre hosszabbak lettek. A tavasz közeledtével mindig később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitünő tulajdonsága feltünt előtte, elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez a derék alkonyathoz alkalmazza magát. A mi a jövetelét illette, abban következetes maradt.

A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tünt fel. Mindnyájan természetesnek találták, hogy igy megbarátkoztak, s rövid idő alatt nagyon hozzá szoktak egymáshoz. Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos-e a gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.

Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona. De ez a nyugtalansága épp úgy eloszlott, mint az a másik. Az első napokban úgy tetszett neki, mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzá megy Strachwitzhoz. De aztán látta, hogy folyvást ingadozik. Majd úgy találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik, hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, a melyek nem igen szoktak testet ölteni. A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki. Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.

Birónak észre kellett vennie, hogy a katona az ő áldozata.

Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette. Érezte, hogy az ilyen siker azok közé a dolgok közé tartozik, a melyek köteleznek, de csak örülni tudott ennek az aranyláncznak. Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le kellene mondania, ez igen boldogtalanná tenné.

… Ó, ezek a kedves délutánok! Ó, drága órák, ó, arany napok!

Mily sebesen is iramlott az idő! A ma sólyomszárnyon repült, a holnap ólomlábon érkezett. Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily rövidek az öröm pillanatai!

Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s ibolya-nyiláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.

És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke. És óraszámra el tudtak beszélgetni gyerekségekről, hivságokról, semmiségekről. Ó, édes gyermekségek! Ó, szerelemnek édes semmiségei! Gyönyörü pillangók, melyek oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy mire ujból kinyujtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva marad az ujjainkon!…

Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy ujra kinyithassa, s ujra meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárász kendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire…

Ó, ha átkarolhatta volna azt a hárász kendőt!

Bella feléje fordult.

– Mire gondol, hogy ilyen hirtelen elhallgatott?…

– Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa hatással van rám ez a szép idő. Mert a tavasz jötte, a mi másnak öröm, engem nyugtalanná, álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.

– Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van ránk. Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező. Nem értem mért, de én borzadok a nyártól. De hiszen maga nem hallgat rám! Valami mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak. Kedvem volna még egyszer megkérdezni, hogy mire gondol hát, de – igazán?

Biró azonban most se felelt egyenesen. Átvitte a beszédet másra, a mi talán kevésbbé érdekelte Bellát, de a mit el lehetett mondani.