Part 15

– Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő következéstelen gyermekkori románcz, akármilyen ártatlan műterem-tréfa megzavarná a Bella fejét, ha csak rövid időre is. Nagyon zavarná a czirkulusaimat, mert a legjobb esetben is ujra kellene kezdenem a rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját. De ez nem minden. Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb flirt veszedelmétől is. Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek és limonádé-izüek: félek, Bella azok közül való, a kik nem tréfálnak a szerelemmel. Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri Kata, a kinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon. De én meg azt mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis teremtésektől, a kiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani: mert ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják ezt a mesterséget! A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangu, lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sirással végzik. Tizennyolcz esztendős koromban – pedig nem is olyan régen volt – én is ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb, elkényeztetettebb, mint ő, mert… engem még jobban lehetett kényeztetni. És – látja ezt a forradást a homlokomon? Ez egy korbácsütésnek a nyoma, melylyel a férjem azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, a hol a szeretőjével akart találkozni. Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez a hatalmas kiábránditó szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belé bolondulni. A kik valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy a mióta meghalt, azóta vagyok ilyen élőhalott… A másik testvéremet pedig a sirba vitte egy ilyen kis léhaság. Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, a ki, mikor hirtelen tönkre jutottunk, a faképnél hagyta. Az orvosok azt mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg. A mi családunk leányainak, nincsenek románczaik, csak regényeik; s ha úgy fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra, másikunk jobbra«, bizony csak egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén, s tekintetével addig követi a távozót, a mig az el nem tűnik a föld szinéről… tehát… nem értett félre, kedves piktor uram?

– Nem értettem félre.

– És elfogadja a föltételemet?

– Elfogadom. Nem lesz oka panaszra.

– Még egyet. Bella igen szereti a bátrat adni. Nagyra van vele, hogy ott volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek. De kérem, ne hederitsen erre a vitézkedésre. Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint mutatja. Ne ijeszsze meg.

– Nem fogom megijeszteni.

– És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is. Megtettem, a mit akartam. Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a viszontlátásra.

– Akkor hát a viszontlátásra.

XI.

– Volt egyszer egy kis fiú, a ki nem akart az iskolába menni. De azt mondták neki, hogy: »Eredj«, és szegénykének szót kellett fogadnia…

Biró ott ült a festő-állványa előtt és kettős munkát végzett. Festett és mesélt. A keze szorgalmasan sétált a palettáról a vászonra, s a vászonról a palettára, a szeme pillantását testvériesen megosztotta képe és gyönyörüséges mintája között, de ez a kedvesebbik munkája nem foglalta le egészen a lelkét. E mellett még szóval is tartotta a hallgatóságát, s egyre-másra szedegette elő emlékezetéből mindazokat a történeteket, melyek gyermekkorában gyönyörködtették. És haladt szépen mind a két munkája. Az a csodás kis fej egyre elevenebben bontakozott ki a képnek sötét hátteréből, és folyt a mesemondás is, ha ez talán nem is olyan gyorsan, mint a hogy’ a hallgatósága szerette volna.

Szemben vele, a műterem egyetlen karosszékében, kezében egy piros napernyővel, s fején egy operette-be való, bolondos, nevető szalmakalappal, ült Bella, és adta, a hogy’ csak kitelt az ő kis előkelőségétől, Titániát, a tündérek és koboldok királynőjét, a ki apró alattvalói között mulat… Körülötte, rögtönzött ülőkéken, lóczán, zsámolyon és párnán, szép csöndben üldögélt a legfurcsább népség, melyet ez a csűrhöz hasonló, nagy szoba valaha látott: Terka és egész dedója.

Szépen, egy sorjában ültek egymás mellett, a nagyobb mellett egy kisebb, aztán egy még apróbb, és igy tovább, mint az orgonasíp. Hallgattak ájtatosan, s a világért meg nem mertek volna szólalni. Mindnyájan egész lélekkel csüngtek a beszélőn; Vandrák Kálmán még a száját is nyitva felejtette nagy gyönyörüségében. A Spitzer Rózsika szép kék szeme méla bámulattal tapadt a mesemondóra, s a számtiszték Vilmuskája, a ki egy kalapos, diszbe öltöztetett babát tartott az ölében, moczczanni se mert, mintha a szinházban lett volna. Kohn Elemér, a kivel máskor soha se lehetett birni, a kéneső-természete miatt, ez egyszer mozdulatlanul, s kerekre nyilt, ijedt szemmel nézett a beszélőre, mintha sehogy se tudná megérteni, hogyan került ide. Ha egyszerre a biborosok gyűlésén találta volna magát, nem álmélkodhatott volna jobban. Még Vandrák Károly is meg volt illetődve; s mikor a mesemondó rossz kis fiúk keserves bűnhödéséről emlékezett meg, összehúzott szemöldöke és daczosan előre csucsoritott szája elárulta, hogy a részvét fölébredt még az ő megkérgesedett szivében is.

A késő őszi nap egy bágyadt sugara belopózott az ablakon, szeszélyes csíkokat írt a falra, aztán incselkedve csiklandozta meg a Kohn Elemér üstökét, és egy néhányszor eltánczolva a Bella lába előtt, fáradtan tért vissza, a honnan jött, csillaghonába…

… Ó, be szép napok is voltak ezek! Biró úgy érezte, hogy e sok nagy és kis gyermek között maga is gyermekké válik ujra. Nem, még gyermekkorában se voltak ilyen boldog, édes napjai!

Rendesen alig várta már, hogy elmuljék a délelőtt, s hogy megint együtt lehessen kedves kis népével. Minden reggel aggodalmai voltak, hogy valami közbe talál jönni, és elesik a már-már megszokott örömtől. És félve gondolt arra az időre, a mikor vége lesz ennek a rövid boldogságnak.

Nem is sietett tulságosan a munkájával, különösen mikor már annyira haladt, hogy egy kis szorgalommal hamarosan elkészülhetett volna. És soha se végezte be a meséjét a nélkül, hogy egy uj történetnek az igéretével ne biztositotta volna magának az egész közönségét.

Elbeszélte nekik az összes regéket és mondákat, melyekre emlékezett, s mindazokat a kevésbbé ismert meséket, melyek még eddig nem párologtak ki a fejéből. Aztán, legvégül, a legendákra került a sor.

– Volt egyszer, messze, az óperencziás tengeren is túl, egy Alexandria nevezetü város, s abban egy kisasszony, a ki olyan jó, olyan kedves volt, hogy még a vadállatok is megszerették…

És elmondta apróra, miért, miképpen határozta el magát a szűz, hogy remete-életre adja magát. Elmondta, hogyan vándorolt ki a rengeteg erdőbe, mely vaddal volt tele, hogyan támadtak rá az éhes fenevadak, hogyan simogatta meg a homlokukat a kereszt jelével, s mint változtak át egyszerre a fenevadak olyan szelid állatokká, mintha csak bárányok lettek volna. Elbeszélte, hogyan pirongatta meg a remete-lány a farkast, a ki egy ökörszem-fiókával akart kedveskedni neki, s hogyan hatolt el a szent életü lány hire messzi világokba. Aztán elmagyarázta, hogyan jártak búcsúra a szűzhöz minden országból, hogyan rimánkodtak neki az apáczák, hogy legyen a fejedelem-asszonyuk, s miért vállalta el ezt a tisztet. És végül elbeszélte, hogy mikor a szent leány elaggottan, késő kort érve, Istenhez tért, s temetésére egy császár, három király és több herczeg érkezett meg, hogyan jelent meg egyszerre a sűrüségből egy oroszlán, egy tigris, egy párducz és egy leopárd, s hogyan vitték ki urnőjük koporsóját a temetőbe…

Terka olyan szent félelemmel s mélységes érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést, mintha az egész história tegnapi keletü lett volna, s itt esett volna meg az udvarban. Ez nem lepte meg Birót egy cseppet se. Hogy a Terka hosszú ruhája alatt tökéletesen olyan gyermeklélek lakik, mint a minő ezekben az apró teremtésekben, a kik a babáikkal az ölükben, s mindenféle rongyokkal felcziczomázottan hallgatják, ezzel a festő régen tisztában volt. De meglepetve és örömmel vette észre, hogy egy pár percz óta Bella is rajta felejtette a tekintetét, s ez a szép szem – melyet legelőször oly közönbösnek és hiúsággal teljesnek talált – éppen olyan érdeklődő, gyermekies figyelemmel tapad rá, mint a többi félénk és naiv tekintet. A festő egy pillantásával, s talán az öröm egy futó mosolyával is, elárulta magát, s Bella a másik pillanatban már a felsőbbség, a lelki nyugalom és a tökéletes közönbösség mosolyával nézegetett szerteszét, de már késő volt. A festőt ez egyszer nem tudta bolonddá tenni.

Birót nagyon boldoggá tette ez az ujabb fölfedezés.

Ime, erről a gyermekről rögtönözte ő ama bizonyos sötét jóslatokat! Igaz, hogy éppen csak a legelső találkozáskor, de akkor is elég nagy bolondság volt tőle.

– Milyen butául gyanakodóvá s milyen naivul bizalmatlanná tesznek bennünket a könyvek! – diadalmaskodott magamagán.

S nagyon örült rajta, hogy rossz prófétának bizonyult.

– Annál jobb rá nézve – szólt magában, vállat vonva. – S nem merte igy végezni: »és rám nézve is.«

Ettől fogva úgy beszélt Bellával, mint jó kis leánygyermekekkel szokás. Gyöngéden, komolyan, s azon a meleg, de bizalmasság nélkül való hangon, a melyen felnőtt férfitestvérek szoktak a kis hugaikhoz szólani, a kik mindörökre idegen világok rájok nézve.

Gabriella tehát meg lehetett elégedve vele.

De volt valaki, a ki teljességgel nem volt megelégedve, se vele, se ezzel a tulságosan jóakaró gyöngédséggel: Bella maga.

Bella úgy találta, hogy Biró egy jóindulatú tanár hangján értekezik vele, s ő nem volt hozzá szokva ehhez a beszédmódhoz. Mindazok a férfiak, a kiket eddig ismert, egészen másképpen beszéltek vele. Ezek a régi ismerősök mind az imádat hangján szóltak hozzá, mind a lábánál hevertek, és soha se nyitották ki az ajkaikat a nélkül, hogy esdekeljenek vagy panaszkodjanak. Azok mind kifogyhatatlanok voltak az ő rendkívüli szépségének a magasztalásában, s nem is mertek volna arra gondolni, hogy a pártfogó hangjával boszantsák. Boldogok voltak, ha észrevette a létezésüket és eltiporta őket a zsarnokságával, a mint boldog a kitüntetett agár, ha lehajthatja a fejét urnőjének a lábvánkosára, s az urnő rajta pihenteti piczi lábát. Persze, azok szerelmesek voltak, s ez az egy, úgy látszik, nem szerelmes. De éppen ez volt a boszantó. Hát létezhetik férfi, a ki vak maradjon az ő ragyogó szépségével szemben, vagy ha kinyitotta a szemét, hideg tudjon maradni ilyen gyujtó közelségben?!… Hisz, utóljára, neki mélységesen közönbös az egész ember, de az mégis boszantó, hogy még csak nem is udvarol neki!

Vagy tán csak azért nem udvarol, mert nagyon is észrevette a szépségét, s fél a pusztitástól, melyet ennek a szépségnek a hatalma előidézhet árva szivében?!… Bella olvasott regényeket és megszivlelte azt a nem éppen uj tanulságot, hogy minél szerelmesebb, minél lángolóbb a Beau Ténébreux, annál zárkozottabbnak, annál ridegebbnek mutatja magát. Sejtette, hogy régi udvarlói még se voltak olyan kétségbeesett szerelmesek, mint a minőknek mutatták magukat; odáig például, hogy mindennek ellenére hűségesen kitartottak s végre megkérték volna, csak kevesen mentek el, s ezek is, mikor kosarat adott nekik, túlélték a csapást, s azt az egy embert kivéve, elég korán vigasztalódtak. Nos, ha amazok nem voltak olyan végtelenül szerelmesek, a minőknek látszottak, meglehet, hogy ez, a ki oly feltünően hidegnek mutatja magát, sokkal szerelmesebb, mint amazok. De mindez csak találgatás volt, s Bellát boszantotta, hogy nem tud bizonyosat. Furdalta a kiváncsiság és bántotta a kétség, hogy ez a furcsa ur talán valósággal nem hederit rá…

A véletlen beleavatkozott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. De a nyúl nem ugrott ki; ott maradt rejtekén.

Egy délután Bella azzal lepte meg Birót, hogy:

– Holnap nem jöhetek. Legalább abban az időben, mikor ön még dolgozhatik, nem.

– És titok, hogy miért nem?

– Dehogy. Azért nem jöhetek, mert holnap ilyenkor nálunk lesz valaki, a ki irt, hogy nagyon, de nagyon szeretne beszélni velem… Tudja, nekem van egy kérőm, a ki félig-meddig már a vőlegényem.

– Igen. A testvére emlitette a dolgot.

– Ez az én vőlegényem az ország másik szélén lakik. Illetőleg ott van az állomása, mert katona. Csak holnap lesz Pesten, s azért levélben kért meg minket, hogy három órakor legyünk otthon. A mi fölösleges elővigyázat volt, legalább Gabriellára nézve. Beláthatja, hogy…

– Természetesen. De hát holnapután…

Bella a szeme közé nézett a festőnek, hogy a tekintete nem hazudtolja-e meg ezt a nagy hidegséget? Nem, nem látott ott semmi különöset. Pedig hát ez a nagy közönbösség már mégis meglepő volt. Ilyen kevés hatásra nem lehetett elkészülve. Talán, valami félreértésből, a melyet a Gabriella szavai idézhettek elő, azt hiszi, hogy az ellenség egy cseppet se veszedelmes?! Ám lássa meg, hogy kiállja az a versenyt akárkivel!

– Igen, holnapután megint feljövök. Hanem, addig is, megtehetne nekem egy szivességet.

– Kérem.

– Nézzen le hozzánk, úgy négy óra felé. Nem akarok vele sokáig családias, bizalmas körben maradni. Nem mintha terhemre volna. Ellenkezőleg; örülök, ha látom. Olyan kedves, derék, nemesszivü ember! De én még most se határoztam el magamat, hogy hozzá megyek-e, s tartok tőle, hogy makacskodni fog a határozott válaszért. S az ilyen jelenetek mindig kellemetlenek. Persze, meglehet, ennek a sok vészverődésnek az lesz a vége, hogy mégis csak hozzámegyek, de ma még nem tudom magamat erre elhatározni. És jobban szeretném, ha nem volna alkalma faggatni. Tehát, számithatok rá, lejön?

– Ha úgy akarja.

Másnap elgondolkozott egy kissé, hogy csakugyan lemenjen-e? De az a furcsa nyugtalanság, melyet talán a veszedelem kiváncsiságának lehetne nevezni, nem hagyott neki békét, és szavát tartotta.

Hanem megbánta, hogy lement. A nélkül, hogy számot adott volna magának erről, azzal a titkos reménységgel nyitott be Wormsékhoz, hogy azt a másikat méltatlannak fogja találni Bellához. És meg kellett vallania magában, hogy alig találkozott valakivel egész életében, a kit első látásra olyan megnyerőnek talált volna, mint ezt a katonatisztet. De a milyen szeretetreméltónak tünt fel előtte az idegen, olyan nehezére esett, hogy udvarias lehessen hozzá. Alig várta már, hogy elmenjen. S kénytelen volt megvallani magának:

– Igen. Ez a féltékenység. Hiába szépitem a dolgot magam előtt, ez a féltékenység.

A beszélgetés hidegen s kissé lankadtan folyt. Gabriella rosszul érezte magát, a tiszt sem volt valami élénk, s az idegen is feszélyezte kissé; Bellán pedig az az elfogódás látszott, a melyet elkényeztetett gyermekeken látni, mikor rossz fát tettek a tűzre, s szomorúságot okoztak a hozzájuk tartozóknak.

Biró sokért nem adta volna, ha ebben a félórában jobb kedvet tudott volna erőltetni magára. De nem sikerült neki. És folyton attól tartott, hogy elárulja a tekintete. Aggodalmában aztán olyan élénkséggel kezdett beszélni, a mely nem volt a természetében, s a melyet annak, a ki valamennyire ismerte, hamisnak kellett találnia. Bella észrevette ezt és diadalmaskodott.

Az élet-bölcseségnek egyik legelső rangu s leginkább gyakorlati kérdése az, hogy ha az ember már benne van valami oktalanságban, mit cselekedjék: kitartó legyen-e s folytassa, a mibe belefogott, vagy ellenkezőleg, forduljon sarkon, s igyekezzék egyébre gondolni? Erre a kérdésre, mely mindig napirenden van – mert az élet mindenekelőtt oktalanságok lánczolata – a felelet nem olyan egyszerű, mint képzelné az ember. A bölcsek legalább esztendők ezrei óta vitatkoznak rajta, hogy melyik megoldási mód a helyes. Válaszsza a tettes akármelyik utat, mindig annyiféleképpen fogják megitélni, a hány az itélő. Ha az első módot választja, lesznek, a kik következetesnek, s lesznek, a kik csökönyösnek mondják, hizelgő vagy nem hizelgő hasonlatokkal az ásvány- vagy az állatvilágból. Ha pedig a másodikra határozza magát, lesznek, a kik dicsérik a bölcseségét, s lesznek, a kik megróják az ingatagságát, ismét válogatott hasonlatokkal, melyeket ezúttal a kémia és a botanika kinálnak.

A mi festőnk azokhoz szított, a kik hasonló esetekben a második utat szokták választani. S belátván, hogy hibát követett el, mikor a meghívást elfogadta, ebből nem következtette azt, hogy most már ki is kell tartania. Nem böjtölte ki tehát a főhadnagyot, hanem ajánlotta magát, méltó megbotránkozására Bellának, a ki nem azért hítta, hogy mindjárt cserben hagyja. Mindegy; Biró alig várta már, hogy menekülhessen hamis helyzetéből.

Átengedte Bellát végzetének s ment egyenesen haza.

De meg kellett tanulnia, hogy igaza van a hindunak, mikor azt mondja: »Soha se igyekezzél sehová; mert mindig ráérsz a Gondot megtalálni«. Odafenn még rosszabbul érezte magát. Folyvást azon járt az esze: »Vajjon mit beszélnek egymással? Vajjon mit válaszol neki? Vajjon nem lágyul-e meg? Vajjon nem szalasztja-e ki ajkán az elhatározó szót?« Régen nem volt már ilyen rossz napja.

És másnap, mikor Bella ismét megjelent rendes kiséretével, aggódva leste, hogy az a szép szem nem fog-e valami ujságot mondani neki? Nem, nem talált benne semmi rendkívülit. Bella egy szóval se hozta elő a tegnapi dolgot. Csak később, mikor Biró már javában benne volt a munkában, lepte meg ezzel a kérdéssel:

– Nos, mit szól a vőlegényemhez?

A háta mögött állott, s nézte a képet, mely nagyjában készen volt. (Biró a Penelope cselfogásával élt; esténkint le-levakargatta, a mit egész nap dolgozott, hogy hamarosan vége ne legyen az aranjuezi szép napoknak.)

– Ó, nagyon kedves ember!

S hátra se fordult; nem akarta elárulni az érdeklődését.

– És milyen derék, milyen becsületes!

Biró tisztában volt vele, hogy a legokosabban akkor cselekszik, ha nem szól többet egy szót se; de valami nem hagyott neki békét.

– Hanem tegnap nagyon levertnek látszott.

– Nem csodálom. Igazán kiállhatatlan voltam. De beláthatná, hogy jobb volna, ha nem erőtetné a dolgot.

– Még most sem adott neki határozott választ?

– Még most sem. Milyen furcsa is ön! Mintha az olyan könnyü volna! Én mindig abban voltam, hogy csak olyan emberhez megyek feleségül, a kit szeretni fogok. Hisz szeretem őt is, de istenem, én nem igy képzeltem a dolgot. Ön talán ki fog nevetni, de gondoljon, a mit tetszik, én mindennap imádkozom azért, hogy bele tudjak szeretni amúgy igazán. De úgy látszik, ehhez idő kell, s az én órám még nem érkezett meg. Valami mindig visszatart, hogy igent mondjak. Meglehet, ez nem okos, s Gabriella eleget mondja, hogy nem az. Telebeszélte a fejemet, hogy a világért se utasitsam vissza. És én belátom, hogy egy szegény leány kétszer is gondolja meg, mielőtt nemet mond. Igy aztán nem tudom elhatározni magamat se jobbra, se balra. Azt hiszem, ez nem olyan egyszerű.

Biró nem felelt.

– Ha már benne vagyunk – folytatta Bella – szeretném tudni, hogy mit gondol ön? Mondja, ha volna egy húga, s ilyen helyzetben, mint én, mit tanácsolna neki?

A festőt ez a váratlan megrohanás kihozta a sodrából; hamarjában maga se tudta, hogy mit is gondol hát ő, a mi igaz, és a mit elmondani még se szószegés?

– Kellett ez nekem?! – szólt magában. – No hát most már: hic Rhodus, hic salta!

Bella ismételte a kérdését:

– Azt ajánlaná neki, hogy menjen hozzá ahhoz az emberhez?

– Igen. Azt ajánlanám, hogy menjen hozzá.

– De ha nem szeretné!

– Majd megszeretné később. Éppen ez az, a mit a kis lányok nem tudnak. A házasság szent dolog, s a menyegzői áldásban olyan varázs-erő van, a melyről a költői hajlandóságu fejecskéknek még csak sejtelmük sincs.

– Igen, igy szoktak beszélni a papák, a mamák, a bácsik, a nénik, az idősebb testvérek. De a regények nem ezt mondják. S úgy látszik, a regények mondják az igazat.

– És mit mondanak a maga regényei, Bella kisasszony?

– Azt mondják, hogy a legtöbb házasság szerencsétlen, és hogy ha van boldog házasság is, ilyen csak a szerelmi házasság lehet.

– Vannak olyan regények is, melyekből az én képzelt húgom azt a tanulságot vonná le, hogy nem mindig a kislányoknak van igazuk s hogy néha nem árt az öregekre hallgatni.

– Már engedjen meg, Biró ur, ön nagyon sok mesét tud, de nem hiszem, hogy volnának olyan meséi is, melyek ezt a prózai tanulságot hirdetik.

– Pedig van ilyen mesém is.

– Már ezt igazán szeretném hallani.

– Ha akarja, elmondom.

– Kérem. Kiváncsi vagyok rá.

Bella visszaült a karosszékébe. A gyerekek, a kik eddig nagy játékban voltak, elfoglalták a rendes helyeiket, Terka boldogan mosolygott, s a granárium-szerü műterem egyszerre tele lett kiváncsisággal.

– A czím? – kérdezte Bella.

– Mese a kakastollas emberről – felelt Biró.

Aztán elkezdte:

– Messze, messze, odafenn, a hol folyvást esik a hó, s a hol az ég már olyan közel van a földhöz, hogy a hófedte hegyek tetejéről fel lehet nyúlni a fellegekbe, volt egy nagy hegy, s ennek a hegynek a tövében egy piczi templom meg egy csomó kis kunyhó, a melyek egymás hátán gubbaszkodtak, hogy mindnyájan meghuzódhassanak a nagy hegy oldalán.

A legnagyobb hegyek és a legkisebb kunyhók mindig is együtt szoktak lenni. Nagyon jól megférnek egymással. Ez a hegy is jó, barátságos hegy volt, és védte a kis kunyhókat. S ha karácsonykor odalenn meggyujtották a mécseseket, a nagy hegy együtt örvendezett az apró emberekkel. Azért nem is nevezték máskép, csak Karácsony-hegynek.

De nemcsak jó hegyek vannak, vannak gonoszok is. És szemközt a Karácsony-hegygyel egy ilyen félelmetes, rossz hírü hegy meredezett; úgy hitták, hogy a Görgetegek hegye.

Ezt is, meg a jó hegyet is, vastag hótakaró boritotta. Hó ült a kunyhókon, az ablakok mélyedéseiben, a templom ajtajában, hó mindenütt; és ebből az egész tájat elözönlő, rengeteg fehérségből nem látszott ki egyéb, csak a kereszt az Isten házán. Havas volt ott még az apró emberek szakálla is; s a pirinyó házak mintha csak fehér czukorból lettek volna.

Ott, a hol a Görgetegek hegye farkasszemet nézett a Karácsony-hegygyel, egy iczike-piczike kis czukorkunyhó állott, mely még a többieknél is kisebb volt. Ebben a parányi kunyhóban egy öreg ember lakott; ugy hitták, hogy Lük.

Lük nagyon öreg volt; hosszu, fehér szakálla a földet verdeste, a keze reszketett, s már csak bottal tudott járni. A szomszédai meg is mondták neki: »Lük, te már nagyon öreg vagy; Lük, te már nemsokára meg fogsz halni«.

Ez Lüköt nagyon szomorúvá tette; mert volt neki egy kis leánya, a kire ha csak ránézett is, mindjárt könnybe lábbadt a szeme. »Jaj, mi lesz belőle, hogyha majd meghalok?!« – sirdogált egész nap, s a szakállával egyre törülgette a könnyeit.

Ezt a kis lányt úgy hitták, hogy Güdül.

Güdül fehér volt, mint a havasi rózsa, kicsiny mint egy madár, és vékony, mint az árnyék.

A szél jó volt hozzá, de ha akarja, bizony elfúhatta volna.

Lüknek már patakokban folytak a könnyei, ha a lányára tekintett, és mind gyakrabban siránkozott: »Jaj, mi lesz belőled?!« – de Güdül nem szólt semmit, csak pergette a rokkáját, csöndesen egész nap.

Egy este, a mint Güdül az ablaknál ült, s fonta, fonta lenjét, valami édes, nagyon édes hangok ütötték meg a fülét.

Egy fuvola szólt odakinn, az ablaka alatt, szépen, andalitóan. Güdül kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallja.

S a fuvola egyre édesebben szólt. Egy sápadt ifjú állott odakünn, az volt a játékos. Güdül soha se hallott még ilyen gyönyörü muzsikát.

– Mi ez a csodaszép dal? – kérdezte, mikor a fuvola elhallgatott.

– Ez az Örök Szerelem éneke – felelt az ifjú.

– Még egyszer szeretném hallani – szólt Güdül. – Ugy-e, eljátszod még egyszer?

Az ifjú engedelmeskedett, és Güdül nem tudott hova lenni a gyönyörüségtől.

– És te ki vagy, hogy ilyen szép dolgokat tudsz? – kérdezte azután.

– Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Gyere el másszor is – szólt Güdül.

Hanem Lük kiszólt az ágyból:

– Tedd be az ablakot. Valaki átkozottul kornyikál odakünn.

Güdül betette az ablakot, de az arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt.