Part 13

– Nagyon örülök, hogy eljött – szólt Bella. – Tudja-e, hogy ki akarom kérdezni a bálról? Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani. Már pedig beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban. S remélem, nem fogok csalódni önben?

– Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a tánczosnőimet, semmiesetre. Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak ránk, elbizakodottakra.

– Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről! Nagyon érdekel ez a helyes kis bálkirálynő, a kiből kettő is telt volna…

– S a ki négy helyett tánczolt…

A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn, úgy eltünt egyszerre, mintha az az ember, a kit előbb a legsötétebb lidérczek kinoztak, nem is ő lett volna. Huszonnyolcz éves volt.

Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé csodálni.

Az a mosoly igazán mesés hatásu volt.

Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta volna párnán szivének kulcsát, hogy térden állva nyujtsa át ennek az operai hóditónak, a ki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás nélkül, diadalmasan, zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról. De igy csak ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő e nélkül is megadta magát.

S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella előtt, még jobb kedve támadt. Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a bál iránt, hogy azt tudja meg: »vajh’ ki ő és merre van hazája«?… Ó, bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani. És előre nevetett magában.

– So’ se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges kritikusom! – gondolta, mialatt fenszóval mást mondott – nem fogsz kinevetni! És ha nem is tüntetek előtted, a mint más bizonyára megtenné a helyemben, ó, tudom előre, hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással végezni velem, ha már előbb egy édes, nagyon édes mosolylyal bátoritottál, hogy beszéljek hozzád!

Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert magára. Volt egy fél esztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.

Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, a hol senki se beszélt a képeiről, senki se sanyargatta a művészi nagyravágyását és senki se emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden küzködés hiábavalóságára! A hol mindenki csak kedves semmiségekről szólt, azokról a gyermekességekről, melyeknek fontosabb a hivatása, mint a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók, hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy perczre is: a Bajt, a Gondot és a Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak csak egy-egy rövid pillanatára is, a Létnek szörnyü nyomorúságait!… S a mint ezek közt az igazán fiatal lények között egy perczre magát is ujra gyermeknek találta, kedve lett volna félbeszakitani a mondanivalóját, és felkiáltani: »Ejnye, be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«

Egyszerre rajta kapta magát, hogy folyton ő viszi a szót.

Restelkedni kezdett ezért a tulságos hévért, különösen, mikor észrevette, hogy Bella e perczben valamivel tovább felejtette rajta a tekintetét, mint eddig. Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt az a veszedelmes tulajdonsága, hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerü rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.

Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a rejtelmességekbe. A kik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, soha se halnak meg abban a házban, a melyben születtek. Mint a hogy azokra a kalandorokra, a kik az óczeánon tulra merészkedtek a szüz aranyért, nem várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat. Soha se tudni előre, hogy melyik? Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.

A mi emberünk nem félt a rejtelmektől s nem hitt a veszélyben.

Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szeliden tekintett rá s nyiltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte. Azt beszélte, hogy: »Nini, ez az ember nem is olyan közönséges urfi, mint képzeltem«.

Biróban nem volt egy csepp szinészvér sem; nem vadászta a hatásokat. És azért elszégyelte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a pillanatnak köszönhetett, kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor talán valamivel későbben szerzett volna meg. Sietett is visszatérni a rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és szintelenül folytatni, a mit mint kitünő beszélő kezdett meg. Kevesebbet szólt és keresett egyszerüséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvü hangon, melyet a magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár második természetévé tett.

Hanem azért titokban örült a hatásnak. Ha az ember innen van a harminczadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, a kire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös. Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, a kiről szó van, annyira hasonlit a Laura de’ Diantihoz.

S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró megaláztatások és keserűségek után, még jobb kedvüvé tette. Ugy földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép estére alig tudott visszaemlékezni.

De nem is akart emlékezni semmire. Ama ritka órák egyikét élte át, mikor az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a multban semminő kárpótlást.

Különben, jókedvü volt az egész társaság; kivált Margit, a kivel alig lehetett birni.

Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz. Ne vegye észre senki, hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, a mely meghalt, kimult a legelső szellőtől. Ne vegye észre különösen az az uriember, a ki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélekzett. Elvégezte jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor erről az uriemberről beszélt. Aztán meg, tetszett neki az a gondolat, hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás. Ő maga adja meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék szegény az ablakon át. Hizelgett vele magának, hogy mindez őt most már egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, a mi annyival könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis énnel, a kit odabenn dédelgetett.

Csak egy pár szavába került, hogy Vandát teljesen megtéveszsze. A jólelkü nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de nem először történt, hogy Margit ilyen ellenmondásokkal lepte meg, s mivel azt az egyet látta, hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra, hogy ő is boldog legyen. Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik nem szoktak ilyen vidámak lenni. Náluk a siró-estélyek voltak napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, vig arczokat lásson maga körül. Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt, a kik a vidámságot ismét behozták a házba, s ujra eszébe juttatták azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem voltak mindennapos látogatóik.

Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban. Ugy tetszett neki, hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen kedélyes összejövetel maga a kék ég. De azért a Terka kék egén mégis borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának segitségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott. Csak legalább a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!

Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó vacsora, hogy kitörjön belőle az a sok lelkesedés, a melyből egész kincsesbányája volt. Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha mulathatott. Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a vendégkisasszonynyal – mert nem egészen igy tervelte a dolgot – de csakhamar túltette magát ezen is. A rajztanár kitünő szivarokkal lepte meg a születés-napjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából való volt, azok családjából, a kik a holnapi jogokat mindig szivesen feladják a mai nap apró öröméért. Ki törődnék a holnappal, mikor a jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!… S ez a lelki erőfeszités mindig sikerült Grunovszky papának.

Különben, a mennyire szivén viselte a Margit jövőjét, mellesleg tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus bibendinek. S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda hatalmas okaival szemben: ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb szerepe volt, mint a főszempontnak. A programmnak az a része pedig, mely titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden várakozáson felül sikerült. Egy okkal több, hogy elül járjon a jó példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a gyerekességekben.

Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a szobába, hogy neki rettentően fáj a feje, minden arczról le lehetett olvasni ezt a gondolatot:

– Ezeket ugyan kár volt meghívni! Olyan jól éreztük magunkat!

Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet. Frida kijelentette megmásithatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni. Konrád azonban baljóslatuan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas tekintetével tartott szemlét a teritett asztalon. Konrád jó próféta volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.

Beliczkyné, a hogy’ megpillantotta a festőt, rögtön hatalmába keritette.

– Képzelje, a szegény Vizloczki…

– Csak nem került elő?!…

– Dehogy került elő, dehogy került elő! Hisz éppen ez az, a mit el akarok mondani. Adós maradtam a történet végével – istenem, a bálban annyian zavarják az embert! – de legyen nyugodt, ma beváltom az igéretemet.

Az ember soha se tudja, mi válik javára. Biró úgy félt ettől a szegény Vizloczkitól, mint a tűztől. Ugy találta, hogy minden hazajáró lélek közül ez a legkiállhatatlanabb. De ezen az estén ki kellett békülnie Vizloczkival. Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, a nélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni, mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.

Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek. Ez az _in medias res_ Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a Grunovszky papa vállára. Később aztán nem is adott egy árva hangot se; a száját okosabb dologra használta.

Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek kellett elfoglalnia. Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával. Birónak Terka volt a másik szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort. A másik oldalon Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de még se minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyu ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.

Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy megtisztelte szerény otthonukat.

– Ez az otthon szerény, de sziv lakozik benne!…

– De papa!

S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a szivnek még nem érkezett el az ideje. Hirtelen czélszerünek látta utána nézni, hogy a pezsgő be van-e hűtve?

Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja. De olyan kedvesen is trónolt az asztalfőn, olyan szives leereszkedéssel tudta felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szive, mikor megkapta az engedelmet, megcsókolhatni ő nagyságának a kezét. Ő nagysága az első negyedórában még igen jókedvü volt. Grunovszky papának, a ki eldicsekedett vele, hogy ő Varsóban herczegnőkkel állott ismeretségben – a mi igaz is volt, mert tánczolni tanitotta őket – elbeszélte az angol királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső paripája, melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé volna. Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, a ki pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi herczegnő se lehetne előkelőbb, bájosabb és elragadóbb.

Hanem a mint egy kis vörös borral megnedvesitette az ajkait, hirtelen alább hagyott a jókedve. A következő pillanatban négyen vették észre egyszerre, hogy fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi. Pedig a tűz vigan pattogott a kályhában.

Mikor Biró átnyujtotta neki a kis hárász kendőt, ismét földerült az arcza. Csak egy mosolylyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös egyetértő, hamis mosolylyal, melyet a festő sehogy se tudott megérteni.

Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, a ki egy kissé ismerte ezt a pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére, ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését. Mert ez a rejtelmes mosoly csak ennyit jelentett:

– Ugy-e, helyre kis királynő vagyok?! Ugy-e, senki se találná ki, hogy én ma csak kávét ebédeltem?! Ugy-e, fogalma sincs róla, tisztelt uram, hogy szándékosan boszantom az előkelőségemmel, s hogy biz’ én ma is, meg tegnap is, meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult bátyám szabó-adósságát?!…

Csakhogy senki se volt, a ki ezt a festőnek elmagyarázza, a mint hogy erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna szégyenében, mint hogy ezt megvallja valakinek.

Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly. Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb találgatásokba is, hogy megérthesse. De nem sikerült neki. Bella észrevette a festő zavarát, és mulatott rajta.

És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak ugy káprázott belé. De ez a felsőbbség csak addig tartott, mig észre nem vette, hogy a festő alig veszi le róla a szemét. Ez a kutató tekintet kihozta a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.

Beliczky mama, a ki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet kiaknázni. A társaság átadta Birót a sorsának, s magára hagyta a Vizloczki-csoportot.

Az asztal alsó részén már igen vigan voltak. Konrád, a ki sietett becsipni, gondoskodott az ifjuság mulattatásáról. Konrád olyan furcsa volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.

Odafenn a krimi háboru javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott volt Krimiában, de Birónak, a ki udvarias »ah!«-okkal fedezte magát, még most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át. Sőt már azon a ponton volt, hogy örökre elveszitse ennek a kettős gyilkosságokban gazdag elbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát a fölfedezéseknek. Hála Vizloczkinak, szabadon tehette. Beliczky mama koronkint gyanuba vette ugyan, de soha se kapta rajta az áruláson.

S mialatt Vizloczki Szebasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az éjszakában, Biró megállapitotta, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint képzelte. Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy van legalább húsz-huszonkét éves. Hanem most, a mikor megleste ezt a komolykodó, előkelő arczocskát a maga természetességében is, s meglepte azt a gyönyörü szemet, a mint megfelejtkezve szerepéről, naiv csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra, rájött, hogy az egész előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolcz éves.

Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, melylyel az urnőt adta, megöregitette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő tévedése nagyon otromba volt. Mintha csak egy olyan kis leánynak ült volna fel, a ki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kivánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék.

Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolt a vérben, azt is észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta magában a leányt, éppen nem olyan fényűzési czikk, mint a milyennek első tekintetre látszott. Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, a melyen első pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből volt készitve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata. Ha jobban megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt le róla. Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta volna.

De a legnagyobb felfedezést vacsora után tette.

Vizloczkival éppen nagy dolgok történtek.

A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a szenvedélyes, szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös fényt vetett rájok.

– Valld meg, hogy szeretted őt!

– Nem igaz!

– Esküdjél!

– Úgy legyen üdvösségem az égben!

– Akkor hát mért hagytál el?!

– Nem tudom!

– És mért követted őt?!

– Nem tudom! Álomkóros voltam!

Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem Bellát leste, a ki az előbb nagy tüntetéssel gyujtott rá egy czigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.

Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a czigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, melylyel számot tart környezetének az elismerésére. Egy kicsit könnybe is lábbadt a szeme az első füstgomolyoktól. De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt, mint egy török. Egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, méltó megilletődésére az egész ifjúságnak. Hanem akárhogy erőlködött, látni lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott czigarettázni, csak közönség előtt. Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a czélja, hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.

Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyujtott a festő fejében. S az a nagy előkelőség, melylyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre elvesztette előtte minden félelmetességét.

– Teringettét – korholta magát – hisz én épp úgy beugrottam, mint a galéria. Ó, én vén gyerek! Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól! És ime kiderül, hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, a ki nagy kedvteléssel játszsza a mumust!

És ez a gondolat visszahozta a jókedvét, mely már elillanóban volt.

Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbbé, a kire a leginkább számitott.

S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a festőével, meg ne kérdezze tőle:

– Biró úr talán megszól engem ezért a czigarettért, de sajnálom, nem lehetek el nélküle.

– Talán? Miért talán? Egész bizonyosan megszólom. Ugy hiszem, nem lehetett kétsége, hogy megszólom érte.

Bella kapott az alkalmon.

– Ez a nagy határozottság igazán meglep. Az előitéletet még értem, az idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!… a legtürelmetlenebbek szigoruságával!… Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik. Ön engem megszól, hogy czigarettázom. És miért szól meg, ha szabad kérdeznem? Az orosz czárné is czigarettázik.

– Ó, az egészen más!

– Mért volna más? Azért, mert az czárnő, én pedig csak X. Y. szegény leány vagyok?!…

– Nem azért. Hanem ha az orosz czárné czigarettázik, bizonyára azért teszi, mert a czigarett izlik neki. Kegyed pedig czigarettázik, noha ki nem állhatja a füstöt.

– És honnan gondolja, hogy ki nem állhatom?

– De hiszen nem tudja tiz másodperczig a szájában tartani, a nélkül, hogy meg ne köhögtesse!…

– Hogy nem tudom-e?…

– Nem hát. Ne is próbálja. Először tehát azért szólom meg, mert olyat tesz, a mi nem való önnek.

– Ugyan? Hát másodszor is van?

– Másodszor is van. Másodszor azért szólom meg, mert könnyelmüséget cselekszik. Könnyelmüséget azért, mert ezért a kis mókázásért, a mi önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörüség, eljátszsza az ajkai üdeségét. Pedig az ön ajkai nem olyanok…

– Köszönöm. Ezt a »másodszor«-t köszönöm. Lesz még harmadszor is?

– Ha megengedi. Harmadszor… harmadszor mint festő beszélek.

– Ah, erre már igazán kiváncsi vagyok!

– Nos tehát az ön arczához nem is stilszerü a czigaretta.

– Ah, ah!… Higyje el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.

– A magyarázattal hamar készen vagyok. A kegyed szépsége… Ugy-e megengedi, hogy a szépségéről beszéljek?… Végre is, ez nem akar valami silány bók lenni. A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen, olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden izetlenkedés nélkül is. Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos volna. Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi mindnyájan. S ha megemlitem, higyje el, olyan hidegen teszem, mintha önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom. Például, mintha csak a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék. A kegyed szépsége tehát tiszta renaissance-szépség. Ha azok a firenzei és velenczei szépek, a kiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai divatu ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék velök. Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlit valakihez, a ki a maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt. Már pedig egy ferrarai szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő czigaretta sehogy se illik. És higyje el, bár nagyon, de nagyon szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném, nincs semmi a világon, a mi rábirhatna, hogy igy fessem le, a mint most látom, czigarettával az ajkai között.

Felálltak az asztaltól, s Biró oda ment Bellához, a kit láthatólag érdekelt az, a miről beszélgettek.

– De dobja el hát, kérem! – rimánkodott a festő a czigarettára mutatva.

– Az ön kedvéért?

Bella mosolygott.

– Nem, nem az én kedvemért, a maga javáért.

Bella úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat.

– … Hanem mondja, kérem – szólt a festőhöz – igazán szeretne engem lefesteni? Vagy az imént csak udvariaskodott?

– Azt mondtam, a mi igaz. Hogy öröm volna rám nézve, ha…

– Mert én is szeretném, ha engem lefestene valaki. Tudja-e miért?

– Nem, de kitalálom.

– Nem találja ki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből – a tükörbe mutatott – egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak egy emlék se.

És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna elsiratni azt a viruló alakot, a ki ott megjelent…

Biró nevetett.

– De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága! Azt hiszem, a kegyed korában minden második kisasszony keresztül megy rajta. Önnél egy kissé meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet…

– Ugy-e, ön is ugy találja?…

– Természetesen.

– És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor vig társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem…

A zongoránál álltak. Bella rátette a jobb kezét a billentyükre, s szép csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni kezdte a _Denevér_ bordalát:

Glücklich ist, Wer vergisst, Wass doch nicht zu ändern ist…

– Tudja, az úgy lesz – folytatta Bella a billentyüket nézve – hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?…

– Szabad őszintének lennem?

– Persze.