Part 10

Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezüen osztogatta szét a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a legelső vonattal visszautazott Párisba.

Elmult egy hónap; nem adott életjelt. Az ötödik héten levelet kapott Darzenstól. Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy csakis akkor bocsátja meg, ha tanitványa jóvá teszi a hibát, s haladéktalanul visszatér Follembrayba, a hol nem csak ő, hanem a vadászok egész csapatja várja. Azt a halaszthatatlan dolgot, a melyet ma se ért tökéletesen, Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de minél hamarább.

Ez a levél megint kisértésbe ejtette. Az bizonyos, hogy nagy illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával szemben – a ki mindenben ártatlan! – ha erre a kedves levélre nem is válaszol. De mit feleljen neki? Elmennie Follembraybe most már lehetetlen. Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már hajlandó volna tovább haladni azon az úton, a melyen Zapata haladt előre… még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie. Darzensné semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállitania. Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párisban, közös ismerősöknél, akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami ujabb, nagy hazugsággal… ha ugyan kedvet kapna ahhoz, a mi elől megugrott: követni Zapatát egész pályafutásán. De oda, oda most már nem mehet. És ha nem mehet, mit feleljen Darzensnak? Semmitmondó szavakat irjon köszönetül? Kitérő feleletet adjon? Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a helyzet változatlan marad. Ez a jó, nagy ember, a ki csupa bizalom, csupa gyanútalanság, ujra hívni fogja, és ő ujra nem mehet el hozzá, akár Follembrayba hivja, akár a párisi lakására. Meglehet, a mester, megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a titokzatosan rejtőzködő tanitványt, és akkor mit mondjon neki? Nem is szólva arról, hogy a mig a helyzet változatlan marad, ujra meg ujra kisértésbe eshetik…

Azt felelte, hogy nem felelt semmit. Ez is felelet. Olyan felelet, mely véget vet minden ujabb zavarnak, és minden ujabb kisértésnek.

Természetesen, ez után a nagy illetlenség után nem maradt más választása, mint: végképpen eltünni a világból.

Akkép cselekedett. Neki feküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már nem tünt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt. Aztán mást gondolt; bejárta Páris környékét és megpróbálkozott a plein air-festéssel, melynek a hóditásai akkor kezdődtek. Haladni akart az idővel, s versenyezni a fiatalokkal.

Koronkint azoktól, a kikkel az utczán találkozott, hireket is hallott a világból. Hallotta, hogy Darzens végkép letett róla, hogy a mester nem bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak nevezte. Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorubbak; s hogy letagadják még a korábbi sikereit is. Megtudta, hogy leszámolt vele az a szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes hivei kimerültnek mondják.

Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a hireket hallotta. De később már inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak. Tudta, hogy az elsenyvedt jóhirnevet kiaranyozni nehezebb, mint uj életet kezdeni.

Hanem azért nem csüggedt. Volt még egy reménysége: a _Léda_. Ha ez a kép csakugyan megkapja a dijat, melyet már neki szántak: akkor nem bénithatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a nélkülözés, a melyhez ujabban sürün volt szerencséje.

Majdnem számitott erre a sikerre. Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szin alatt. Különösen, ha már a _Lédá_ról van szó, melynek ő volt a legbuzgóbb kürtöse. Sőt, a mily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek ellenére is fel fogja használni befolyását _Léda_ érdekében.

Rosszul számitott.

A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá, hogy a szegény _Lédá_nak nem lehetnek kilátásai a rég várt jutalomra. Nem lehetnek pedig azért, mert egyszerüen visszautasitották.

Még csak el se fogadták! Pedig Darzens benn volt a juryben.

A hogy’ megtudta a rossz ujságot, Biró leült az iróasztalához, s megirta lemondását összes nagy terveiről. Egy rajztanári állásért folyamodott, s ez a kérő-levél ugy tünt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét jelentette volna be ebben az alázatos irásban.

Nemsokára megkapta a választ, s a válasz: igen volt.

Egy hét mulva elhagyta Párist.

A mint a vonat kiindult a Gare de l’Estből, s ő, háttal a gőzösnek, elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tünnek el ismerős körvonalai azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tünődni, mert észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága. És igy öldöste magát:

– Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok. Mi szükségem volt nekem arra, hogy tulságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?! Szó sincs róla, az én helyemben minden okos ember máskép cselekedett volna, s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, a kinek nincsen árnyéka. Megszökni egy asszonytól, daczolva a nevetséggel, s megszökni tőle akkor, mikor már úgy beléizeledtem a mulatságba, hogy immár túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval! Igen, de… Zapata! Ej, Zapata ur teljesen kifogástalan gavallér, a ki, megeshetik, ma már semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá soha! És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a Zapata egyszerüen annak köszönheti a sikerét, hogy az ő képei tetszenek, mig az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek. Meglehet, hogy én csak irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapata istenáldotta művész, a ki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy tehetségének köszönheti. Nem, istenemre, ez az egy nem lehet! Ám elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet, ha van fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek oltáránál (pedig hiszem, és vallom, hogy van!…): akkor ez a Zapata csak szemtelen kalandor, a ki megszentségtelenitette a templomunkat! Nem, minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a szerencséjét! Nem, ez az úr nevét, hirét, függetlenségét és kényelmét, mindenét csak a nagy Darzensnak köszöni, s Darzens csak a Darzensné szócsöve volt. És hogyha ez az úr szakitott volna a kedvesével mindjárt a legelső… vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra ujra, hogy: »Szeretlek!«… napról-napra uj jutalmakért és uj kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó. Nem, II-ik Zapatának lenni nem dicsőség!… De ki mondja, hogy oda kellett volna jutnom, a hová ő jutott?! Nem, nem kellett volna szükségképpen oda jutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna. Mert bizony én se utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem… én ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony… egy asszony, a ki hálás lovagi szolgálataimért… egy asszony, a ki akármilyen kontár festő vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is!«… Nem mondtam volna ezt, s nem utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, a mint hogy ezt nem cselekedte a híres Zapata sem… Persze én szentül meg vagyok győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy én a hivatottak közé tartozom. De a spanyol se kételkedik. Már pedig a spanyol kétségtelenül kontár; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan nem rosszhiszemü. És nem lehetetlen, hogy én is sokkal többre becsülöm magamat, mint a mennyit érek. Mindamellett, a Zapata helyén, nyugodt lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést, díjat, érmet stb.; semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, a melyet ne találnék természetesnek. A nagyok őszinte csodálata, a lelkiismeretes összehasonlitás, az az önismeret, a melylyel rendelkezünk, még a jó szem és a jó itélet sem óv meg senkit a képzelődéstől. Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet, művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném azt, a mit valójában nem a műteremben, hanem ő nagysága öltöző szobájában érdemeltem ki… szóval könnyen oda juthattam volna, a hová a spanyol jutott… Nos, megugrottam a kisértés elől. Többet tettem ennél: a sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát ütöttem egy nagy kalapácscsal, hogy menten összelapult. Hát biz ez balgaság volt; okos ember nem tette volna. Mert a lelkiismeretével még csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos balsikerrel, az élet pofonaival és a szegénységgel, pláne azzal a szegénységgel, a melyet folyvást kisértések üldöznek… ezzel már nem olyan könnyü megbékélnie az okos embernek. Igen, igen; az volt, balgaság, ostobaság. És nektek, karcsu tornyocskák, a kik a távolból gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok. De békén akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.

VII.

A bál után való nap, Biró talpon volt már reggeli fél hétkor. Kilenczkor órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.

A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne. Az előszobáján kívül, melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel butorozva, meg egy benyilója, melyet fürdőszobának használt.

Éppen ebben a fürdőszobában volt, mikor odakinn kopogtattak az ajtaján.

– Ki az?

– Én.

– Ki az az én?

– Marosy.

– Te vagy, ó poéta?! Hát gyere be.

– Nyisd ki hát az ajtót!

– Nyitva van.

– Vagy úgy. Már olyan régen fenn vagy?… Hol a pokolban vagy hát?!

– Fürdöm. Ülj le. Talán találsz valahol egy széket.

– Már találtam. Te, ezeket a képeket mind te festetted?

– Természetesen.

– Ha a mennyiségről itélne az ember…

– Akkor korunk első festője volnék. Igazad van. Hanem mondd, mi szél hozott ide ilyen korán? Fél hétkor nem veri fel az embert, csak hitelező, párbajsegéd, vagy elkeseredett poéta. S mivel nyilvánvaló, hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz valamit olvasni.

– Nem. Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka, kóborlásaink közben, egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe. Mit gondolsz, ha megirná az ember a magyar nemesség pusztulását verses regényben vagy elbeszélésben?…

– Ó, ha még csak a megirás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!… Hanem, hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.

– Légy nyugodt. Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után. De minek is kelsz fel ilyen korán?

– Rajzleczkét kell adnom a kőbányai fiatalságnak.

– Csak nem csaptál fel rajztanárnak?

– De igen. És kilencztől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifju Magyarország mily hatalmas idioszin kraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, a mi nem kvadrát négyszög. Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy Lionardo da Vincit adna a világnak.

– Nini, már készen is vagy?!…

– Szolgálatodra.

– Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország földén.

– Köszönöm. De, ugy-e, nem azért állitottál be hozzám reggel fél hétkor, hogy egy tósztot mondj rám?

– Nem hát. Engem a többiek küldtek azzal a megbizással, hogy verjelek fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához. Nagyon megbotránkoztunk mindnyájan, mikor a bálból egyszerre eltüntél. Hogy ha mi egy fél éjszaka udvarlunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts, a mikor mi komolyan hozzá látunk a mulatáshoz.

– Hát ti még most is báloztok?

– Természetesen. A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a kávéházban. Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasuti pályaházba, megreggeliztettük őket, s most csak te rád várunk, hogy kivonuljunk Gödöllőre, hölgyek és urak.

– Ohó, abból semmi sem lesz. Ellenkezőleg, te fogsz elkisérni engem Kőbányára.

– Mi az ördögöt csinálnék én Kőbányán?

– Hogyan? Költőnek mondod magadat, és nem akarsz világot látni?

– Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok. Kőbányát tanulmányozni ráérek később is. Ugy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz vezetem a kis kövért.

– Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem. Szükségem lett volna rád, mint eleven kalendáriumra. Mert remélem, megőrizted ezt a jótulajdonságodat?

– Meg hát. Az vagyok, a ki voltam. Mindig ugyanaz. Magyarország nemesi családainak név- és czímtára. És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?

– Igen.

– Jó. Cserben hagyom a kompániát és követlek. De van egy föltételem. El fogod olvasni _Diogenes_t.

– Tudtam, hogy _Diogenes_t épp oly kevéssé kerülhetem ki, mint a halált. De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt. Gyere.

Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül lepillantott arra a harmadik emeleti lakásra, melyre se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha. Az ablakok be voltak függönyözve.

Még jóformán az egész ház aludt. Máskor, ilyen idő tájban, már elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is megsinylették volna a báléj fárasztó örömeit. Csak a Terka ajtaja volt nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, a kinek a tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.

Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött. Tárva-nyitva voltak az összes ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban szállongott fel a magasabb régiókba.

Mialatt lementek a lépcsőn, Biró érdeklődve kérdezgette a költőt:

– Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott _Diogenes?!_ Egész nap csak a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!

– Szó sincs róla, barátom. Ellenkezőleg. Valóságos ünnepnap az nekem, hogy ha foglalkozhatom vele. Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!… Szegény _Diogenes!_ Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető, mint a milyenbe ő jutott. Magam is csak alig gondolhatok rá. Ő rá, barátom, ő rá!

– De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz? Beszélj egy kicsit magadról.

– Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek. Tudod, van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én ma se tudom megérteni, mikép férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy kölcsönök. Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, a mi a világon van. Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet. Hogy hol, mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani. Én hát minden héten sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek, hogy véletlenül el ne liczitáljanak. Ugy ismernek minden bankban, mint a rossz pénzt. Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a Damokles-kard a fejünkre szakadt. Mert különben miből élnének meg az anyám és a húgaim?! Három húgom van, barátom, huszonnyolcz, huszonhét és huszonhat évesek. És ha eszembe jut, hogy: mikor fognak férjhez menni ezek a szegény jó teremtések? – kedvem volna kirohanni a folyosóra és fejjel lefelé bukfenczezni az udvarra.

– Ne tedd azt, öregem. Innen, az első emeletről már úgy sem érdemes.

– Gondolhatod, hogy ebből, a mi az én fő-foglalkozásom, nem lehet megélni. Van hát még egy másik foglalkozásom is. Ez a másik foglalkozás egy kis hivatal, olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá. A hivatalomban minden nap kiülök bizonyos számu órákat, s ezzel megszerzem a kis pörköltet. A harmadik foglalkozásom végre az, hogy esténkint sántára tánczolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokráczia valamelyik kis potykája végtére mégis csak horgon akad.

– Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, a mit egy este kitánczolsz magadból.

– Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, a ki oly fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a mult tartozásait, – hat órákat ülve, testemnek legkevésbbé gondolkozó részével keresem meg a kenyeremet s biztositom a jelent, – és végre, a fulladásig tánczolva, a lábammal dolgozom a jövőn. Csak a fejemnek nem veszem semmi hasznát. A fejemnek, barátom, mely arany-álmokkal van kárpitozva! És mégis igy van. A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az ülésem készpénz, a tánczom sokat igérő, csak a mit gondolok, arra nem adnak semmit. Kinevetnek barátom, kinevetik _Diogenest_! A Luczifer önérzetét érzem magamban, és minden sörhordó gyerek oldalba lök!

Kiértek az utczára.

– Pedig, látod – végezte a költő félig nevetve, felig szomoruan – minden vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörüségem ez a _Diogenes_.

A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a költőt.

– Te, micsoda ház ez a roppant nagy épület? – kérdezte amaz.

– Ez, ez a Szegények háza – felelt Biró.

– Szép vidéken lakol.

– Hadd el, nagyon kellemes ház ez. Szép kertje van, s a szobák nagyon egészségesek benne. Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle. Ott van, nézd, a harmadik emeleten.

– Csak ennyire törsz a magasba?

– Az ember nem tudhatja, mi vár rá öreg napjaira.

– Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgy se férnénk belé. De te kérdezni akartál tőlem valamit.

– Igen. Ismersz-e te valami Völgyessyeket?

– Völgyessyek sokan vannak. Vannak csanádiak, zempléniek, dunántúliak…

– Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, a kikről szó van, miniszteri tanácsos volt az apjok.

– Akkor a csanádiakról van szó. Régi nemesek, nagyon régi nemesek. Első osztály.

– És nagyon szegények, úgy-e?

– De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek! Nem főztek pálinkát, hogy gazdagok legyenek!

– Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverencziával az ötágu korona iránt. De ha már felszabaditottatok bennünket… Különben ismered őket közelebbről?

– A Völgyessy Gábor családját? Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre. A miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában pártjának egyik vezérembere. Sokat emlegették akkortájt; mert kedves, ötletes ember volt, s hires gavallér, a kit mindenki szeretett. Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira. Mikor mi úgy a hetedik-nyolczadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok legünnepeltebb szépségei. Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni. De nem; az egyik valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy férjhez ment-e, vagy sem. Az utóbbi a valószinü, mert kevéssel aztán, hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkre jutott az egész család. A miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; a mi kis birtoka maradt – úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felső vidéken – elverte a gyám, egy anyai nagybácsi. A mi szintén csak azt bizonyitja, a mit én régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni, mely csak egy szakaszból állana s igy hangzanék: »Az árvaszéki elnököknek tilos tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt«… Hanem, mondd, miért érdekel téged mindez?

– Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonynyal, a ki, úgy látszik, ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s a ki abban az időben, a melyről szóltál, még kis gyerek lehetett. S mivel nem tudtam elképzelni, hogyan kerül ez a gyönyörü teremtés a mi szegénységgel teli házunkba, megragadtalak, mint egy név- és czimjegyzéket.

– Tegnap megismerkedtél egy gyönyörü teremtéssel, s ma már tudakozódol róla?!… Ej, ej, vigyázz!

– Soha se félts engem. Nem vagyok veszedelemben. S ezt abból is láthatod, hogy beszélek róla. Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta, nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni. És alkalmasint magam előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.