Part 8

Egyéb, különös barátságai is voltak. A társadalom kényszere ellen irányuló reakció szükségénél fogva, mely az erős természetekben oly erős, szívesen látott környezetében egyszerű lelkű embereket, akiknek váratlan ötletei és szabad modora ínyére voltak, – olyan embereket, akik nem voltak olyanok mint mindenki. Ilyen volt Topolino, a carrarai kőfaragó, „aki azt képzelte magáról, hogy jeles szobrász és sohasem eresztett el Rómába márványnyal megrakott bárkát anélkül, hogy ne küldött volna vele három-négy kis alakot, amelyeket ő mintázott és amelyek holtra nevettették Michelangelót“,[348] – Menighella, a valdarnói festő, „aki időről-időre elment Michelangelóhoz, hogy rajzoljon neki egy Szent Rókust vagy Szent Antalt. Ezeket aztán kiszínezte és eladta a parasztoknak. És Michelangelo, akitől oly nehezen kapták meg a legkisebb munkát is a királyok, mindent félretett, hogy Menighella utasításai szerint elkészítse ezeket a rajzokat, köztük egy csudaszép _Krucifixust_,“[349] – egy borbély, aki a festészetbe ütötte az orrát és akinek _Szent Ferenc stigmatizálását_ ábrázoló kartont rajzolt, – római munkásainak egyike, aki II. Julius síremlékén dolgozott és aki azt hitte, hogy tudtán kívül nagy szobrász lett belőle, mert híven követve Michelangelo utasításait, csodálkozására szép szobrot hozott ki a márványból, – Piloto, a Lasca néven ismert csintalan ötvös; – a naplopó Indaco „aki épúgy szeretett fecsegni, mint amennyire utálta a festést“ és aki azt szokta volt mondani, „hogy az örökös munka élvezet nélkül nem keresztényhez méltó“[350], főleg a nevetséges és ártalmatlan Giuliano Bugiardini, akit Michelangelo különösen szeretett. „Bugiardiniban valami természetes jóság és egyszerűség volt, semmi rosszindulat vagy irígység és ez végtelenül tetszett Michelangelónak. Nem volt más nagyobb hibája sem, legfeljebb az, hogy túlságosan szerette saját műveit. … Michelangelo boldognak nevezte, mert annyira meg volt elégedve azzal, amit tudott, mig ő boldogtalan volt, mert soha egy munkája sem elégítette ki teljesen… Midőn Ottaviano de’ Medici úr titokban megkérte Giulianót, hogy fesse le Michelangelót, az munkához látott. Miután Michelangelo két óra hosszat ült már, kedve támadt beszélgetni, mire Giuliano így szólt hozzá: Michelangelo, ha meg akarod magad nézni, gyere ide, mert már lekaptam arcod formáját. Michelangelo felállt és megnézte az arcképet, majd nevetve mondta Giulianónak: Mi az ördögöt csináltál? Hiszen egyik szememet a halántékra festetted, győződj csak meg róla. Erre Giuliano egy darabig csak állt, sokszor összehasonlította a képmást az eredetivel, majd frissiben így szólt: Én nem találom, de ülj le és majd meglátom úgy van-e. – Michelangelo, aki tudta, mi a hiba és ismerte Bugiardini tévedését, mosolyogva leült és Giuliano sokáig nézte hol Michelangelót, hol a képet, végre is e szavakkal állott fel: A dolog úgy van, ahogy én rajzoltam és a valóság ilyennek mutatkozik nekem. – Ez tehát – jegyezte meg Michelangelo – a természet hibája; folytasd csak és ne kegyelmezz se az ecsetnek, se a művészetnek.“[351]

Ez az elnézés, amely Michelangelónak nem volt más emberekkel szemben szokása és amelyet ezekre a kis emberekre pazarolt, nem kevésbbé vezethető vissza gúnyolódó kedvére, mely az emberi ferdeségeken mulat,[352] mint szeretetteljes részvétre e szegény bolondok iránt, akik nagy művészeknek tartották magukat és talán őt magát arra indították, hogy saját bolondságát meglássa. Sok mélabús és groteszk irónia volt ebben.

III. MAGÁNY

_L’anima mia, che chon la morte parla_[353]

Így élt ő, egyedül szerény barátaival: – segédeivel és bolondjaival – és még ezeknél is szerényebb barátaival, háziállataival, tyúkjaival és macskáival.[354]

De valójában egyedül volt, mindinkább egyedül. „Mindig egyedül vagyok“ – írja 1548-ban unokaöccsének – „és senkivel sem beszélek.“ – Lassan-lassan elszokott nemcsak az emberek társaságától, hanem szükségleteiktől, gyönyöreiktől, gondolataiktól is.

Az utolsó nagy érzés, amely még korának embereihez fűzte – a köztársasági láng – szintén kialudt. Még egyszer, utoljára felcikázott, két súlyos betegsége idején, 1544-ben és 1546-ban, midőn barátja Riccio a köztársasági és száműzött Strozziak házába fogadta őt. Michelangelo lábbadozóban megkérte Roberto Strozzit, aki mint menekült Lyonban tartózkodott, hogy juttassa eszébe a francia királynak ígéreteit: megjegyezte, hogy az esetre, ha I. Ferenc visszaállítja Firenze szabadságát, ő saját költségén bronz lovasszobrot állít neki a Signoria terén.[355] – Hogy meghálálja az élvezett vendégszeretetet, 1546-ban Strozzinak adja a két _Rabszolgá_-t, melyeket az I. Ferencznek ajándékoz.

De ez a politikai láznak már csak egy rohama volt, – az utolsó. 1545-ben a Giannotti-féle Párbeszédek némely helyén a küzdelem haszontalanságáról és a rossznak való ellenszegülés tagadásáról olyan gondolatokat hangoztat, amelyek Tolsztoj nézeteit közelítik meg: „Nagy vakmerőség, ha valaki meg mer ölni valakit, mert nem tudhatni biztosan, hogy annak halálából jó ered-e és hogy életéből nem eredt volna-e jó. Azért nem bírom elviselni azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy nem lehet jót előidézni, hacsak roszszal nem kezdik azt, vagyis gyilkossággal. Az idők változnak, új események következnek be, a vágyak átalakúlnak, az emberek kifáradnak… Végső eredményképen pedig mindig az következik be, amit nem láttak előre.“

Ugyanaz a Michelangelo, aki védelmébe vette volt a zsarnokgyilkosságot, most haragudott a forradalmárokra, akik azt képzelik, hogy a világot egy cselekedettel megváltoztathatják. Jól tudta, hogy maga is ezek közé tartozott és ítéletének keserűsége saját maga ellen fordúlt. Mint Hamlet, most már mindenben kételkedett, gondolataiban, gyűlölségeiben és mindabban, amiben egykor hitt. Hátat fordított a cselekvésnek. „Az a derék ember, aki Giovan Francesco kérdésére azt válaszolta, hogy nem vagyok államférfiú, igen kedvesen és tapintatosan járt el, mert igazat mondott: ha római dolgaim csak annyi gondot okoznának nekem, mint az állami ügyek!“ – írja unokaöccsének.[356]

Valóban nem gyűlölt többé. Már nem volt képes a gyűlöletre. Már késő volt.

Ó jaj nekem, ki vártam túlsokáig, Fáradt vagyok, célhoz mikor jutok! S ha jól meggondolod, A szív, ha büszke, nemes és derék, Szereti megbocsájtva ellenét.[357]

* * *

A Macel de’ Corvi-n lakott, Trajanus forumán. Háza és kertje volt ott. Egy szolgával,[358] egy szolgálóval és háziállataival lakott benne. Cselédségével nem volt szerencsés keze. Gyakran változtatta őket és keserűen panaszkodott emiatt. „Mind hanyag és tisztátlan volt“ – mondja Vasari.[359] Nem kevesebb küzdelme volt velük, mint Beethovennek és feljegyzései _(Ricordi)_, mint Beethoven _Társalgási füzetei_ megőrizték e házi perpatvarok nyomait: – „Ó, bár soha se lett volna itt!“ – írja 1560-ban, miután Girolama nevű szolgálóját elküldte.

Szobája olyan sötét volt mint a sír.[360] „Pókok ezernyi hálót szőttek ott és legombolyították apró orsóikat.[361] – A lépcső közepére a Halált festette, koporsóval vállán.[362]

Szegény módra élt, alig evett[363] és „mert nem tudott aludni, éjjel felkelt, hogy vésőjével dolgozzék. Papirosból süveget csinált magának és annak közepén égő gyertyát hordott fején, úgy hogy az, anélkül, hogy kezeit akadályozta volna, megvilágította munkáját.“[364]

Minél öregebb lett, annál teljesebb magányba burkolózott; szükséglet volt reá nézve, hogy midőn egész Róma aludt, éjszakai munkában keressen menedéket. A csend jótétemény volt számára, az éj barátja volt:

Sötét vagy bár, ó éj, de mégis édes! Békességed minden munkánk bevégzi; Bölcs az, ki tisztel és valód megérti És méltán vágyik magasztalni téged.

Te békén elcsitítod mind a gondot, S elringatod hűs szárnyaid tövében S gyakran, mit szőttem álmodó reményben, Mélységből lelkem a magasba hordod.

Halálnak árnya! minden bút lerontasz S űzöd a rosszat, mely szívünkre támad, – Orvosa vagy te minden összetörtnek.

S a jóknak is, kik gyengülten lerogytak, Fáradt szeméből messze száll a bánat, Mert szárnyid minden könnyet eltörölnek.[365]

Vasari egy éjjel meglátogatta az aggastyánt, aki egyedül volt sivár házában, egyedűl tragikus _Pietà_-jával és elmélkedéseivel: „Midőn Vasari kopogtatott, Michelangelo felkelt és gyertyával kezében az ajtóhoz ment. Vasari meg akarta tekinteni a szobrot, de Michelangelo elejtette a gyertyát, amely kialudt, – csakhogy a vendég ne láthasson semmit. Míg Urbino másik gyertyáért ment, a mester Vasari felé fordúlt és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál gyakran már ruhámnál fogva cibál, hogy menjek vele. Egy szép napon testem ki fog dőlni, mint ez a gyertya és mint ez, életem világossága is ki fog aludni.“

Hatalmába vette a halál gondolata, amely napról-napra sötétebb és vonzóbb volt.

„Nem ébred bennem már oly gondolat“ – írja Vasarinak – „amelybe a halál ne lenne bevésve.“[366]

A halált tekintette egyetlen boldogságának.

Midőn multamnak feltünik a képe Előttem gyakran s hirtelen, Hamis világ, akkor megismerem, Mi az embernek gyászos tévedése.

A szív, mely enged végre Hizelgő szódnak és a csalfa kéjnek, Csak kínt okoz és szenvedéseket. És tudja, ki megélte, Hogy csábjaid mit érnek: Békét és üdvöt igérsz, bár neked Nincs és nem is lehet: Nehezen üdvezűl, soká ki él, Míg ifjú lélek könnyen mennybe tér.[367]

*

Lejártak éveim, int a halál, S Világ! most látom csak, gyönyör mit ér. Bár nincs neked, szavad békét igér S nyugalmat, amit élő nem talál. – – – – – – – – – – Halljátok, így tapasztalám: Az égben üdvöt inkább az remélhet, Korán ki elhagyá e földi éltet.[368]

Midőn unokaöccse Lionardo fiának születését ünnepelte, Michelangelo szigorúan korholta érte: „Nem tetszik nekem ez a pompa, mert az embernek nem szabad nevetnie, mikor az egész világ sír. Úgy tűnik fel előttem, hogy Lionardónak nincs valami erős itélete különösen abban sem, hogy annyira ünnepli valakinek a születését azzal a vígsággal, amelyet olyannak halála alkalmára kell fenntartani, aki jól élt.“[369]

A következő évben szerencsét kívánt neki ahhoz, hogy zsenge korában elvesztette második fiát.

* * *

A természet, amelyet lázas szenvedélyei és géniuszának szelleme mindeddig elhanyagoltak,[370] utolsó éveiben vigasztalója lett. Midőn az 1556. év szeptemberében elmenekült Rómából, amelyet Alba herceg spanyol csapatai fenyegettek, Spoletón keresztül vette útját és öt hetet töltött ott, tölgy- és olajerdők közepette, áthatva az ősz derült ragyogásától. Sajnálattal tért csak vissza Rómába, ahová visszahítták, október végén. – „Alig hogy félig kerültem vissza Rómába, mert valóban, csak az erdőkben találunk nyugalmat,“ – írja Vasarinak.

„_Veramente e’ non si trova pace se non ne’ boschi._“[371]

Rómába visszatérve a nyolcvankét éves aggastyán szép költeményt írt, amelyben dicsőítette a mezőket és a mezei életet, szembehelyezvén a városok hazugságaival: ez volt utolsó költői műve, melyben teljesen megvan az ifjúság üdesége.[372]

De a természetben, mint a művészetben, mint a szerelemben, Isten volt az, akit keresett és akihez napról-napra jobban közeledett. Mindig hívő volt. Míg egyrészt sohasem vetette magát alá sem a papoknak és szerzeteseknek, sem a vakbuzgó férfiaknak és nőknek és alkalmilag ugyancsak kigúnyolta őket,[373] másrészt – úgy látszik – legkevésbbé sem kételkedett soha hitében. Atyjának és testvéreinek betegségei és halála alkalmából mindig az volt első gondja, hogy vegyék fel a szentségeket.[374] Határtalanúl bízott az imádságban, „inkább hitt benne, mint bármely orvosságban,“[375] közbenjárásának tulajdonította mindazt a jót, amiben része volt és a rosszat, amely nem érte. Magányában misztikus imádás válságai lepték meg. Ezek egyikének emlékét a véletlen fenntartotta számunkra: egy egykorú leírás bemutatja nekünk a Sixtus-kápolna hősének extatikus arcát, amint éjnek idején egyedül imádkozik római kertjében és bánatos szemmel könyörög az égnek.[376]

Nem igaz – mint el akarták hitetni[377] – mintha hite közömbös lett volna Mária és a szentek tisztelete iránt. Különös lenne protestánsnak képzelnünk azt a férfiút, aki életének utolsó húsz évét Szent Péter templomának építésére szentelte és akinek utolsó műve, amelyet a halál szakított félbe, Szent Péter szobra volt. Ne feledjük, hogy ismételten nagy zarándokutakra készült indulni, 1545-ben San Jago di Compostellába, 1556-ban Loretóba és hogy tagja volt a San Giovanni Decollato (Ker. János) testvérületnek. – Igaz azonban, hogy – mint minden nagy keresztény – Krisztusban élt és halt.[378] „Szegényen élek Krisztusban“ – írta atyjának 1512-ben és haldokolva azt kérte, hogy emlékeztessék Krisztus szenvedéseire. Vittoria Colonna barátsága és főleg halála óta ez a hit emelkedettebb jelleget öltött. Ugyanakkor, midőn művészetét majdnem kizárólag Krisztus kínszenvedése[379] dicsőítésének szentelte, költészete a miszticizmusban mélyedt el. Megtagadta a művészetet és a keresztre feszített Krisztus kitárt karjaiba menekült:

Éltem futása immár véget ért, S törékeny bárkám tenger viharából Ime a közös kikötőbe száll, hol Felelünk a rossz s a jó tettekért.

Most látom, mily hiú a képzelem, Mely úrrá tevé életem felett És bálványommá a művészetet, S mily üres mindünk vágya: a szerelem.

Szerelmi álmok egykor édesek, Hol vagytok most, hogy két halálhoz érek? Az egyik biztos, s int a második.

Meg nem nyugtat már véső vagy ecset, S egy szerelemhez fordul csak a lélek: Mely a keresztről tárja karjait![380]

* * *

A legtisztább virág azonban, amelyet a hit és szenvedés e boldogtalan öreg szívből fakasztott, az isteni könyörületesség volt.

Ez az ember, akit ellenségei fösvénységgel vádoltak,[381] egész életében nem szünt meg jótéteményeivel elhalmozni a szerencsétleneket, akár ismerte őket, akár nem. Nemcsak mindig a legmeghatóbb gyengédséget tanusította a maga és atyja öreg szolgái, – valami Mona Margherita iránt, akit az öreg Buonarroti halála után magához fogadott és akinek halála „nagyobb fájdalmat okozott neki, mint ha testvére lett volna,“[382] – egy szegény asztalos iránt, aki a Sixtus-kápolna állványán dolgozott és akinek leányát kiházasította…[383] Hanem állandóan segítette a szegényeket, főleg a szemérmes szegényeket. Alamizsnálkodásához szívesen vette társakul unokaöccsét és unokahugát, meg akarta kedveltetni velük, őket használta fel eszközül, anélkül, hogy magát megnevezte volna: mert azt akarta, hogy jótékonysága titokban maradjon.[384] „Jobban szeretett jót tenni, mint jótevőnek látszani.“[385] – Rendkívűl gyengéd felfogásra vall, hogy főleg a szegény leányokra gondolt: titokban kis hozományokat juttatott nekik, amelyekkel lehetővé tette számukra, hogy férjhez mehessenek vagy kolostorba léphessenek be.

„Tudakozódjál valami polgár után, aki ínségben él és akinek leányai férjhezadók vagy kolostorba készülnek,“ – írja unokaöccsének. „Polgárokról beszélek“ – jegyzi meg – „akik – noha ínségesek – mégis restelnek koldulni. Adj nekik, de titokban és vigyázz, hogy be ne csapjanak…“[386]

Más alkalommal:

„Örülnék, ha megtudnál valamit valamely nemes polgár végső nyomorúságáról, főleg azok közűl, akiknek házánál leányok vannak és értesítenél róla, hogy lelkem érdekében valami jót tehessek vele.“[387]

Epilogus

A HALÁL

… _Et l’osteria_ _E’mortre_[388]

A halál, amelyet annyira kívánt és amely oly lassan jött, –

_c’a miseri la morte è pigra e tardi_[389]

eljött.

Erős szervezete ellenére, amely kiállotta remetei életmódjának szigorúságát, a betegség nem kimélte meg. Sohasem gyógyúlt ki teljesen az 1544. és 1546. évi két veszedelmes lázból; vesekő,[390] köszvény,[391] mindenféle egyéb bajok végre is aláásták egészségét. Utolsó éveiből való egyik költeményében szomorú tréfálkozással írja le nyomorult testét, amelyet annyi betegség támadott meg:

Mint korhadó fa, kérge börtönében, Úgy élek én, szegényen, egyedül – – – – – – – Csak zümmögök, mint a darázs bezárva, Csontnál és bőrnél nincsen egyebem S három golyó zörög a skatulyába.{1}

Kőportól már kipállott a szemem S fogaim hangra meginognak menten, Akárcsak a billentyűk hangszeren.

Pókhálót őrzök az egyik fülemben, Másikban folyton cirpel egy tücsök; Álom kerül, köhögés kínoz engem. – – – – – – – Rémítő már egész ábrázatom – – – – – – – Világ kegyét adá már a művészet Nekem, majd vesztem okozója volt S szegény öreg, most szolgaságban élek,

Mely összetör, Halál ha fel nem old. – – – – – – – Hogy összezúzott, kínzott, elcsigázott Küzdelmes éltem és a fogadóm Már a halál – – – – – –[392]

„Kedves Giorgio uram“ – írja Vasarinak 1555 júniusában – „tudom, megismeri irásomból, hogy elérkeztem már a huszonnegyedik órába…“[393]

Vasari, aki 1560 tavaszán meglátogatta, rendkívűl elgyengűlve találta. Alig járt már ki, alig aludt már és minden arra vallott, hogy már nem fog sokáig élni. Minél inkább elerőtlenedett, annál érzékenyebb lett és könnyen sírva fakadt.

„Felkerestem az én nagy Michelangelómat,“ – írja Vasari – „Nem tudott érkezésemről, azért mintha csak elveszett fiát kapta volna vissza váratlanúl, nyakamba borúlt, össze-vissza csókolt és örömében sírt“ _(lacrimando per dolcezza)_.[394]

Mitsem veszített azonban elméjének élességéből és erélyéből. Ugyanazon látogatás alkalmából, amelyről Vasari írt, hosszasan elbeszélgetett vele különféle művészeti kérdésekről, tanácsokat adott neki munkáihoz és lovon kísérte el a Szent Péter-templomhoz.[395]

Az 1561. év augusztus havában roham érte. Három óra hosszat rajzolt egyfolytában, mezítláb, mire hirtelen fájdalmak lepték meg és görcsös vonaglásba esett. Szolgája Antonio önkivületben találta. Cavalieri, Bandini és Calcagni odasiettek. Midőn odaértek, Michelangelo már magához tért. Néhány nap múlva már újból kilovagolt és a _porta Pia_ rajzain dolgozott.[396]

A nehezen kezelhető aggastyán semmi szín alatt sem engedte meg, hogy vele foglalkozzanak. Barátaira nézve állandó nyugtalanság tárgya volt az a tudat, hogy egyedül van, újabb rohamnak kitéve, hanyag és gondatlan cselédséggel.

Az örökös, Lionardo, előzetesen már oly kemény visszautasításban részesült, midőn nagybátyja egészségi állapota miatt Rómába akart utazni, hogy nem merte többé megkockáztatni. 1563 júliusában Daniele da Volterrával kérdeztette meg, szívesen látná-e és hogy elejét vegye a gyanúnak, amely jövetelének célja tekintetében Michelangelo bizalmatlan lelkében keletkezhetett volna, megizente, hogy gazdag és hogy semmire sincs már szüksége. Az aggastyán azt a csípős választ juttatta el hozzá, hogy nagyon örül, ha így áll a dolog és hogy azt a keveset, amije van, a szegényekre fogja hagyni.

Egy hónap múlva Lionardo, akit a válasz épen nem elégített ki, megújította a támadást és nyugtalanságát nyilvánította előtte egészségi állapota és környezete miatt. Ez alkalomból Michelangelo dühöngő levéllel válaszolt, amely tanúságot tesz a nyolcvannyolc éves ember bámulatos életerejéről, – hat hónappal halála előtt: „Leveledből látom, hogy hitelt adsz némely irígy gazembereknek, akik nem tudnak rajtam kifogni és meglopni, tehát mindenféle hazugságot írnak neked. Valóságos rablóbanda, te meg olyan együgyű vagy, hogy az én dolgaimban hitelt adsz nekik, mintha csak gyerek volnék. Távolítsd el őket, a botrányos, irígy, sötét alakokat! Ami a kiszolgálást és egyebet illeti, amiről írsz, mondhatom, hogy nem lehetnék jobban és semmi tekintetben sem szolgálhatnának ki és láthatnának el hűségesebben. Azt hiszem, azt is akarod mondani, mintha meglopnának, én meg azt mondom neked, hogy olyan háznépem van, hogy teljesen nyugton lehetek. Törődj tehát magaddal és ne gondolj az én dolgaimmal, mert szükség esetén tudok magamra vigyázni, hiszen nem vagyok gyerek. Jó egészséget!“[397]

De nemcsak Lionardo nyugtalankodott Michelangelo öröksége miatt. Egész Itália Michelangelo örököse volt, – főleg a toscanai herceg és a pápa, akik súlyt helyeztek arra, hogy el ne veszítsék a San Lorenzo- és Szent Péter-templomok építésére vonatkozó rajzokat és terveket. Az 1563. év júniusában Cosimo herceg, Vasari ösztönzésére megbízta követét, Averardo Serristorit, hogy járjon el titokban a pápánál oly célból, hogy – tekintve Michelangelo testi erejének hanyatlását – tartsák gondos megfigyelés alatt háznépét és mindazokat, akik nála megfordulnak. Hirtelen halál esetén haladéktalanúl el kellene készíteni a leltárt minden vagyonáról: a rajzokról, kartonokról, iratokról, pénzről és ügyelni arra, hogy a beálló rendetlenségben semmit se vigyenek el. Ily irányban intézkedtek is, de természetesen óvakodtak, nehogy Michelangelo megtudjon valamit.[398]

Ez az elővigyázat nem volt felesleges. Elérkezett az óra.

Michelangelo utolsó levele 1563 december 28.-án kelt. Egy év óta már alig írt saját kezével; tollba mondott és aláírt. Daniele da Volterra intézte levelezését.

Mindig dolgozott. 1564 február 12.-én egész nap, állva, _Pietà_-jával foglalkozott.[399] 14.-én láz lepte meg. Tiberio Calcagni, akit értesítettek, odasiet, de nem találja otthon. Bár esett, gyalogsétára indult a Campagnába. Midőn hazatért, Calcagni azt mondta neki, hogy ez nem észszerű, hogy nem kellett volna ily rossz időben kimennie.

„Mit akar?“ – válaszolt Michelangelo „Beteg vagyok és sehol sem találok nyugalmat.“

Beszédének bizonytalansága, nézése, arcszíne erősen nyugtalanította Calcagnit. „A vég nem következhetik be mindjárt. De nagyon félek, hogy már nincs messze“ –, írja Lionardónak.[400]

Ugyanaz nap Michelangelo kérette Daniele da Volterrát, hogy jőjjön el hozzá és maradjon mellette. Daniele elhívatta az orvost, Federigo Donatit, február 15.-én pedig, Michelangelo kivánságára, megírta Lionardónak, hogy eljöhet, „de nagyon vigyázzon, mert az utak rosszak.[401] Most hagyom el“ – folytatja Daniele „kevéssel nyolc óra után; teljesen magánál van, békés hangulatban, de makacs kábulásban. Ez annyira terhére volt, hogy ma délután, három és négy óra között ki akart lovagolni, amint minden este szokott, ha szép az idő. De a hideg és fejének és lábainak gyengesége megakadályozták benne: visszafordúlt tehát és a kandalló mellett levő karosszékbe ült, amelyet sokkal jobban szeret ágyánál.“

A hű Cavalieri volt mellette.

Csak a halálát megelőző napon egyezett bele, hogy ágyba feküdjék. Teljes öntudattal tollba mondotta a végrendeletet, barátai és háznépe közepette. „Lelkét Istennek, testét a földnek“ ajánlotta. Azt kivánta, „hogy legalább halva visszatérhessen“ kedves Firenzéjébe. – Azután átment.

Szörnyű viharból már a csendes révbe.[402]

Február hónapnak egyik pénteki napján volt, este öt óra felé.[403]

„Utolsó napjaim közül… Legelső nap csendesb birodalomban.“[404]

Végre pihent. Elérte vágyainak célját: kiemelkedett az időből.

_Beata l’alma, ove non corre tempo!_[405]

* * *

Ilyen volt ez az élet, isteni bánattól eltelve.

Fuss’ io pur lui! e’ a tal fortuna nato, Per l’aspro esilio suo con la virtute Dare’ del mondo il piu felice stato.[406]

* * *

E tragikus történet végén kétség gyötör. Azt kérdem magamtól, hogy midőn azoknak, akik szenvednek, a szenvedésben társakat akartam adni, hogy támogassák őket, nem toldottam-e még meg ezek szenvedésével amazokét. Talán úgy kellett volna cselekednem, mint oly sok másnak és a hősöknek csak heroizmusát mutatnom be és fátyolt borítanom a bennök rejlő szomorúság örvénye fölé?

– De nem! Az igazság! Nem igértem barátaimnak hazugság árán vett boldogságot, – boldogságot minden ellenére, minden áron. Az igazságot igértem nekik, még ha a boldogság árán is, a férfias igazságot, amely az örök lelkeket kovácsolja. Kemény a lehellete, de tiszta: füröszszük meg benne vérszegény sziveinket.

A nagy lelkek olyanok, mint a magas hegycsúcsok. Szél süvölt körülöttük, a felhők beburkolják őket, de jobban és könnyebben lélekzünk ott mint egyebütt. Az ottani levegő tisztasága lemossa a szív foltjait és ha eloszlanak a fellegek, letekinthetünk az emberi nemre.

Ilyen volt ez az óriási hegy, amely a renaissance Itáliája fölé emelkedett és amelynek szaggatott vonala a távolban összeolvad az éggel.