Part 9

Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a leányát.

Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a lányok iránt. _Ki ez?_ Vagy: _De csinos!_ – Aztán a következő percben elfelejtjük.

Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.

A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az: húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem, hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.

A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt gereblyézte.

Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.

Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak.

Cili megjelenik a kertben.

Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?

Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt. Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze, lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú, közönséges, mint a gyári kanál.

A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a tulsó felét tartotta meg a kertnek.

Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké szokott lenni.

A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is, – egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és ott aludt.

Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az imént ültetett pelargóniáit.

Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:

– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.

Lukácsnak a szava.

Cili ránéz. Elpirul.

Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.

– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!

– Nagy gondolat?

– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy gondolat ez? nem jó ötlet?

Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem is gondoltam abban a percben.

Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.

– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam. Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.

Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan drága, mint az enyém.

– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.

– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg neki.

– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.

– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám minden kívánságomat teljesíti most már.

– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.

E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.

– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?

– Cilinek.

– A fináncnak a lánya?

– Nem. Egy özvegy asszonyé.

– Aki a másik házban lakik?

– Azé.

– Nincs vele valami… izéd… barátságod?

És nevetett.

Megvetőn legyintettem.

Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:

– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!

Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.

Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.

– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.

– ?

– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon a padon tanuljunk. Jó?

– Nem bánom.

– És mutass be engem annak a leánynak.

Vállat vontam:

– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.

Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.

Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk kezében könyv.

A leány megint elpirúlt.

Lukács meglökött.

– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács a neve, Horváth Lukács.

A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.

Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:

– Sáros…

– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden levél.

Cili hitetlenűl nézett reá:

– Igazán?

– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?

– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.

(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan beszélnek!)

– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike, milyen virágai vannak még?

– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk van. De azt csak később tesszük ki.

– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor eljövök Palihoz.

– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a mama megengedi-e, hogy elfogadjam?

– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?

Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.

A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.

– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…

És kacérkásan mosolygott. No lám!

Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem.

– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz, hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.

Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét. Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen elkészültünk.

Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják. Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.

– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.

És megölelt.

– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig elkészülsz.

Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították, ritkán birt kiverejtékezni egy-egy _elégségest_. Akkor meg az kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.

A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.

Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni.

Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének.

– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, – meglátod mennyire javadra válik.

Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.

Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába. Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én Lukácsom nem jelentkezett.

A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili kis szalmaszéken az anyja mellé.

– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül: maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.

S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják. Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.

A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.

Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:

– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához járogat?

– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve.

– Miféle családból való?

– Gazdálkodó az apja.

Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:

– Vagyonosak?

– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.

– Hány holdjuk lehet?

– Nem tudom. Lehet ezer is.

– Hm. És sokan vannak testvérek?

– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.

Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.

Erre már elmosolyodtam.

– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét, hanem zsákban.

Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.

Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát. Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.

Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz, deazért jó fiu.

A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s ki-kipillantott az ablakon.

– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén elnyujtózkodva.

Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni.

Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. Bizonyosan bent járt a városban.

Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent. Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.

A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat, otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.

Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.

Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.

Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és alá.

Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni se.

Hát mondom csak néztem őket.

Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.

Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.

No lám: pípázik a kedvemért!

Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.

Erre én is csatlakoztam hozzájok.

Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony mellé.

Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek. Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…

Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett. Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte, hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától elmérgedt a sebe, s belehalt.

Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.

Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony… erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.

– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, – mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili örökölte…

S a leányára pillantott.

– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban. Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat, vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.

A leányára nézett.

Cili mosolyogva bólintott.

– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta, csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:

– _Ki!_

Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.

Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is fáradt.

– No én bemegyek, – mondotta a végén.

S a leányára nézett:

– Te még kint maradsz?

– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.

És a leánynyal sétáltunk tovább.

Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában forgott volna.

Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott Lukácsnak:

– Jóéjszakát.

– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.

– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.

S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.

Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk végéig, s barátságosan elváltunk.

Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt. És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a természeti oka.

Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal foglalkoztam.

Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes. Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány! Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.

És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami finomabb matéria ez, mint a többi leány…

Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.

De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes gondok, csak mézes kenyér…

Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony, akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk, reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal, álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a kávédarálót.

Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.

Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.

– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.

Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.

De Lukács nem akart bejönni.

– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba?

Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról éltető fuvallat járta az útcákat.

Fel és alá sétáltunk a ház előtt.

Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:

– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.

A leány válaszát nem hallottam.

Lukács folytatta:

– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.

Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány ezrediket.

Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:

– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.

Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.

Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.

Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta, hogy szívesen van velünk.

Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:

– Micsoda édes kis állat!

Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta: féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az arcához szoritotta:

– Kis gyönyörűm!

– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!

Aztán sétálgattunk tovább.

Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán csak magunkban beszélgettünk.

– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna mondani ez a leány a szemével!

És elgondolkozva nézett a kapura.

Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.

Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi után?

– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség. Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.

– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.

– És a birtok?

– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a földdel való eggyütt-élés.

És sohajtott.

– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek társasága…

– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik. Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást, érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi irodaférgek.

Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta: