Part 8

De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.

A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott mindenkire.

Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte.

A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.

Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két garast.

Aztán a szerszámos asztal került kótyára.

Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott rendben.

A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.

Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:

– Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos…

Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a kezét.

Mindenki visszahőkölt.

A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tigrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, herregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt.

– Fene essen ebbe a kutyába! – kiáltotta a végrehajtó.

S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték.

Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából…

– Ez a kutya megveszett! – kiáltotta a végrehajtó.

Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából.

– El kell küldeni a sintérért! – mondogatták hüledezve.

Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.

A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal. Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta kifelé a hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.

Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.

Végre mégis lefülelték, bevetették a ketrec-kocsiba.

A kocsi megindult. Az árverést folytatták.

Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a kövezeten.

Anna-báli emlék.

A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezitlábas gyerekek.

Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról.

Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon, vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele összeverekedik.

A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak.

De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér. Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.

– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.

– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes iparos.

A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.

– Cimbalom! – kiáltja az egyik.

– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik.

Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.

A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt:

– Magukhoz-e Cilike?

– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát fizetünk érte minden hónapban.

– Hát tud-e már rajta?

– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.

És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.

De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg asszonyság:

– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…?

– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy ma az öregmama nevenapja van.

– Igaz ám: Anna van ma.

– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“

– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a temetésén voltam.

Cilike mosolyogva rázza a fejét:

– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két órára a testembe.“

– De hiszen borzasztó régen fekszik!

– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…

– Hát most meglepik.

– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg az uram.“

Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.

– Tessék átjönni, – mondja Cilike.

– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a cimbalomnak az asszonynéni?

Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó zöld kapun.

Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.

– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.

S belebben.

Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult bútorok.

Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.

Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.

Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon kérdi:

– Mit csinálsz Cilike?

A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.

A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az arca közepén.

A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:

– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.

S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda is csókot nyom.

– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd…

A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin árnyék űl.

Cilike is megcsókolja.

– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem hallott.

Azzal kiszól az ablakon:

– Behozhatják!

Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy ülhessen.

S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.

A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.

– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.

A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.

– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.

S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett marad.

Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a cimbalom-verőket.

A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga cserebogár.

Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.

Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a húrokon s folytatódik a nóta.

A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja:

– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!

Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.

A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.

Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.

Aztán Cilike megáll a nóta végén.

– Mit muzsikáljak még öregmama?

Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:

– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike…

A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén.

A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el egyenkint:

– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.

– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.

Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.

Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:

– Elmentek?

– El.

Az öreg nagymama pislogott:

– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát.

Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők alatt.

– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép lassan…

Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár…

Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.

A mult velünk él!

Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya! Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból, tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád, talicska, s másefféle szükséges hitványságok.

A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe. Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.

Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!

Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb, fakóbb, de a szem ugyanaz marad.

Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak. Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.

Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült, szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek. Én csak falusi tanitó.

Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:

– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!

Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig végre megszólalt:

– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!

És beszélgettünk.

– Hát milyen az élet Pali?

– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?

– Nem vagy tán beteg?

– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?

S kérdőn forditotta rám a szemét.

– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy talán gyomorbajos vagy?

– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.

Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu, felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló ostor.

Rábámultunk.

– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.

– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg.

– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.

És fanyaran mosolygott.

A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert látni!

– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.

– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.

Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.

Oda tértünk be.

Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.

A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:

– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan választottad.

– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.

– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.

– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…

– Nincs társaságod?

– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te nem unatkozol?

– Soha.

– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát mindenki tud.

A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett. Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették a sört boldogan.

– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák!

– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a jóegészség!

Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven tekintetüek.

A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:

– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.

– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt akarsz pihenni, adok még egy ezrest.

– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.

Akkor még mondanom se kell, forint járta.

A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.

Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.

Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa, kiesik a kezéből.

A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a szemének: az ő kedves Lukács fia.

Poros volt a fiu nyakig.

Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.

– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?

A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az ebédlőbe.

Az apja még mindig azt hitte, álmodik.

– Hát te…

– Hazaérkeztem.

– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…

– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem. Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?

– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.

Ilyen tulok.

De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is elmondom:

Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)

Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az iskolát.

Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni. Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami görög fordítás kellett neki.

Körülpillant a szobában, és azt mondja:

– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?

Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.

– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?

Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott négy éven át?

Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka, meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.

És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.

De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.

Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony. Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett, rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni. Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a házban tanulnom.

Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek. Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt. Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor gondolkodott marokba fogva simogatta.

A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett, és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:

– Óh te nagy furfangos!

Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott, és a fejét rázta:

– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve. Minek bántják őket? Hadd éljenek.

Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.

– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.

De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.

Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.

Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.

Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög fordítás diktálásába.

Egyszercsak Lukács visszaszól:

– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?