Part 6

– Bizony, bizony, – bólogatott Boglári, – már három hónapja.

– És ki vette el?

– Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?

A két ember a fejét rázta:

– Nem.

– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább névről…

Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható csibukot.

A vonat elindult.

– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok bajom volt nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. Csak a feleségem…

– Nem szereti?

Boglári felvonta a vállát.

– Attól tartok… Az ő beleegyezése nélkül történt…

– Az ő beleegyezése nélkül?

– Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom hogy még most is ellenzi…

Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva folytatta:

– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!! Iszen ismeritek.

– Éppen azért csodálkozunk.

– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek szerette volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.

Megszivogatta a csibukját és folytatta:

Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:

– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, hogy se nem eszik, se nem iszik.

– Hm! Tán megszidtad valamiért?

– Nem én.

– Hát mi baja lehet?

– Nem tudom.

– Kérdezted tőle?

– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De éjjelenkint hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a leány.

– Hm. Szólj neki, hogy jőjjön be.

A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.

A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún.

– Örzsikém, – mondom neki, – mi bajod?

És megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.

– Semmi, – feleli fahangon.

– Semmi?

– Semmi.

Hm, gondoltam, ismerem én ezt a _semmit_ még leányiskolai professzor koromból.

A szemébe nézek:

– Te szerelmes vagy!

A leány szeme megnedvesedik.

– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; főképpen ha az, akit szeretsz, méltó ember.

A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant.

Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy kifakadjon.

Intek neki:

– Eredj. Hagyj magunkra!

De az asszony… hiszen ismeritek milyen természetü.

– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban hallanom!

És vallatón rival a leányra:

– Ki az az ember?

– Én azt nem mondom meg, – sirja a leány.

– Valami gazember!

– Nem.

– Valami éhenkórász!

– Nem.

– Valami pincér!

– Oh!

– Valami diák!

– Semmi diák!

Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.

– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha becsületes ember…

– A legbecsületesebb!

– Ha nem éhenkórász…

– Nagyon is úri ember!

– Ha tisztességes foglalkozása van…

– A legtisztességesebb!

– Hát akkor mért nem mondod meg?

A leány hallgat.

Én tovább biztatom:

– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük mink. Légy bizodalmas!

A leány csak hallgat, és még mindíg nedves szempillákkal pislog maga elé.

– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell mondanod.

– Igérik, hogy nem ellenzik? – rebegte a leány.

– Becsületemre igérem.

Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog nyilni a lakatja.

Az anyjára nézett.

– Előbb tudni akarom, kicsoda? – felelte az asszony.

Végre a leány szepegve megszólalt:

– A Nagy úr!

Elképedten bámultam rá.

Az asszony is elképedt:

– A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!

A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.

– Dehiszen annak felesége van! – rikoltotta az asszony.

– Elváltak.

– Gyereke is van!

– Az asszonynál.

– És negyven esztendős!

– Harmincegy.

Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem, mint a gyárkémény.

Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy mért találkozom vele esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?

Végre is befogtam az asszonynak a száját.

– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való. Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!

A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a leánycsábító festőre.

– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – mert úgy csúffá teszem…

És mind a tiz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.

Megálltam a leányom előtt.

– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy mink nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! Az az ember nem hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell azonban igérned, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát megigéred nekem?

– Meg, – felelte a leányom határozottan.

– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. Vagy legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.

Az asszonyt is elővettem aztán:

– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A szerelem olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy én leánylelkekkel foglalkoztam egész életemben.

– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt vizet!

– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az eszibe.

– Költözzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb!

– Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.

– Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!

– Legyen meg a te akaratod!

Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába.

– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom megvallotta, hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem: önök mind a ketten megbolondultak.

A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a lokomotiv-lámpás.

– Hát van magának valami vagyona? – förmedtem reá.

– Van, azazhogy nincs, – hebegte gőzölögve, – de a müvészetem…

– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának, gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit…

– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat nyertek Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és egyre többet.

– És maga kicsiny is a leányomhoz!

– Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok.

– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a lányomat, hát magukra vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig ne beszéljen vele, se ne irjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt a kaszinóban. Akkor megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a feleségemet belehajlítani az egyezségbe.

A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és eltávozott.

Mi célom volt ezzel a hat héttel?

Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.

Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt, elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak nevelték. Maga ment vissza az anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!…

Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a leánynak az eszéből.

– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt. Nyugtalankodik-e még?

– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat. Nem szeretem mikor a leány hallgat.

– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon le végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.

– Ott lesz a festő is.

– Nem lesz ott.

Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta, kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.

Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt. Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.

Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd vélje, hogy a festő személyével gondolatban se foglalkozunk.

De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a szándékukon?!

Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy az akaratomat vegyem elő.

Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg hogy szembeszálljak vele… előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom órákra. Iszen ismeritek.

Hát letelik a hat hét.

A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:

– Hát papa meggondoltam.

– És mit határoztál?

– Azt hogy hozzámegyek.

Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit csináljak vele? Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy ha éppen bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése. Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami szomoru. Olyan mint a fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.

Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:

– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak is engednie kell.

Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt, hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat.

Az érzelmei neki se változtak.

Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:

– A leánynak vagyona nincsen.

– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a Rótschild vagyonával!

Ez is csökönyös, mint a leányom, – gondoltam. Éppen összevalók.

– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön hozzánk, míg nem értesitem.

A festő aggodalmasan pislogott:

– Ön megigérte…

– Megigértem. A lányomnak is megigértem. Meg is lesz.

– Ha nem egyezik is bele?

– Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a házamban!

El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaérkeztem, megint csak vakarództam:

– Mit szól az asszony?

Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám az álom.

A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a fülembe sugta:

– Tehát ma…

– Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára ébred.

– Délelőtt…

– Hagyjuk ebédutánra.

– Jó.

Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a lokomotivot.

Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az asszonynak:

– Tehát a leányod férjhez megyen.

– Kihez? – kérdezte ijedten.

– Nagy Balázs festőmüvészhez.

Felrobbant, mint a puskapor.

– Soha!

– De ő akarja. És én is beleegyeztem.

– Én meg nem! Soha! Soha!

A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és fölemelte:

– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! Elmegyek a lakására, ott ölöm meg!

No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt. Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, hogy locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is elájuljak?

A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az anyja meg őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.

Végre is azt mondtam a leánynak:

– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok. Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár hétre ahova akartok. A többit bizd reám.

Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta.

– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó apát adott!

És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.

Belevitt.

A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg akarja ölni, de ne búsuljon mert én ebben az egyben nem tágitok. A lányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy leszurja.

A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.

– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban kijárjuk. Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést valahogy csak elengedik.

– Igen, de hogyan lesz az esküvő?

– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt, hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt, előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a Vadászkürtbe szállunk. Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.

Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az asszony még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind a kettőnket.

Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! Még kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.

Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját, és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a gallérját is képtelen volt bekapcsolni.

Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az ablakot.

Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. Megvártunk egy részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam senkit. Kitártam az ablakot.

– Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.

Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.

Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És elhajtottunk.

Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.

Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget mozgósitsa értünk.)

Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriai ábrázatot!

– Örzsike?! Veled ment el Örzsike?

– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt nagy pofon elé készülhet az ember.

– És hol van?!

– Nem tudom.

– Nem tudod?!!

– Nem.

– Dehát valahol csak van!?

– Valahol van.

– Dehát hol van?!

Már akkor még a fülecimpája is remegett.

Én végre kipöffentettem:

– Valamelyik vonaton van.

– Vonaton? Micsoda vonaton?!!!

– Vasuti vonaton. Mennek valahova.

– Kivel? – hörögte az asszony.

– Kivel? Hát a férjével.

A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult.

Én azalatt ellógheceltem.

Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?

Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.

Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a házam, mint a siketnémák intézete.

Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:

– Hol van?…

– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba, visszatéret Drezdába.

– Mikor térnek haza?

– Mikor te megigéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.

Egy hétig hallgatott ismét. Egyszer ebéd után megszólal:

– Telegrafirozz nekik, mert a szivem megszakad!

– Telegrafirozz te.

– Én? Miért én?

– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafirozol nekik, kedves hangon persze…

– Hogyan?

– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü szót nem fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!

Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány.

A telegrammot megirta, elküldte.

És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan az állomáson.

*

A két ismerős gratulált.

– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod szereti…

– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu. Csak egy valami aggaszt…

– Pofon fogja ütni, az biztos!

– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az asszony revolvert hozott?

– Csak nem tán?

– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a lefolyt hetek alatt!

– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha másképp nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit.

Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.

A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott. A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit.

Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.

– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a kezét.

– És ha a gyanus mozdulat csak pofon?

Boglári a fejét rázta:

– Már azt aligha birjuk elkapni.

A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert, nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki aggodalmasan nézett az ablakokra.

A festő vörös volt mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott.

Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant. Összeölelkezett az anyjával.

No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.

Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal fenyegetett rá:

– Többet ilyesmi ne történjék!

A vas-tyúk.

Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat.

Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját.

– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta!

Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiucska a piros fényes bádogtojást.

A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, – ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü vaskos ember, – falusi kovács.

– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása.

A kovács csak hümmög reá.

Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!

Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.

De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.

– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet.

– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács.

A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát, szemét.

– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:

– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.

Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.

A kovács hümmentett.

– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem föstenek.

A kalapos legyintett:

– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és hümmögött.

A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. Beszélgetünk.

Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:

– Látod azt a kalapost?

– Látom. Mi van rajta nézni való?

– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik itt utazunk az első osztályon.

– Lehetetlen!

– Tudom.

– Dehiszen fölszedi a szivarvéget.

– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy százezer koronája.

Cigarettát vont elő a zsebéből.

A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri kis vadászkalap.

– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek!

Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…

– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves arcu, mert a másvilág szine van már rajta.

– Beteg? Gondolhattam volna.

– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.

– Szegényke!

– Nem éri meg a tavaszt.

S megszólitotta a fiut.

– Hogy vagy Bandika?

A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.

– Jól, – felelte mosolyogva.

De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!

Folytattuk a sétánkat a tornácon.

– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a kalaposnak?

– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt.

Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott.

A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:

– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást…

A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége, ajka vékonysága.

– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott la…

– Elhallgass! – mordult rá a kalapos.

– Csak egyszer…

– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!

Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson.