Part 5

Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr, fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet.

A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett. De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.

Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, az erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja.

Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy pipára gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:

– Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának való.

A kovács félvállról ránézett és felvonta a szemöldökét.

– Kit?

A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin vagy jobban mondva állt, mint menydörgéskor a macska a háztetőn. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta, hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább.

Jóideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi se történt volna, folytatta:

– Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony!

A kovács a fejét rázta:

– Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba.

A kerülő nem hagyta abba:

– Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De az mán…

– Kit?

– Hát a Vitéz bognár özvegyit.

A suszter a levegőbe rúgta az ép lábát s kákogva nevetett.

– Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha megsiketülsz is.

– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem szép asszony.

A kovács boszusan legyintett:

– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem mindig az első urát emlegesse!

Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, – fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:

– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem özvegy, se nem hangos, se nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat…

– Ki az a gyöngyharmat?

– Hát a nyárádi vasuti bakternak a jánya.

Minden szem a kovácsra szegeződött.

A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc multával felelt:

– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor házasodni?

– Hisz annak van valamelyes.

– Mennyije van?

– Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam.

A kovács megvetőn nézett Sulyánnak a térdére:

– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát.

S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket.

– Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram?

– Sok!

– Mégis.

– Hát legalább is nyócszáz forint.

Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját. Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza ballagott.

– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán távolacskán járt.

Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám mellett, körülnézek persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal asszonyon.

Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között. Két lósóska között fehér bazsarózsa!

Ki lehet? De ismerős!

Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka a molnárunk leánya.

Nini, hát megözvegyült?

De milyen más a nő leánykorában és asszonykorában!

Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem ott, és csak a szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki.

Hogy örült!

A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs is nyaka.

A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg olyan fiatalon az ura?

Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam a puskámat és ki a rétre.

Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája; aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra acélfokosával darutollas hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében.

S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz és utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik két ember még tétováz, de azok bizony nem birnak olyan hosszút szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott lépkednek a kovácsnak a lába nyomába.

De csak nem molnárékhoz mennek tán?

A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a műhelyük elől.

De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást vagy négyet a molnár bóbás tyúkjáéból.

Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme a kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb, de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt a királynak.

Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon küldhető valami a királynak?

Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást. Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás egyse!

A kovácsné csaknem sirt mérgében. A kovács is morgott, boszankodott:

– Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljösz te még hozzám!

Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju molnár. Hoz egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell forrasztani.

– Mingyár tüzbe teszem! – feleli szinlelt-nyugodtan a kovács.

S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A legényét elküldi borért.

Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz:

– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd míg össze-kovácsolom.

A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra záporként pattogzik a molnárnak a szeme közé!

– El ne ereszd! – kurjantja közben.

De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött egy szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső.

A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a pipáját is ott feledte a műhelyben.

A kaszinó persze röhögött.

A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a barátság.

A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek mutatkozott: köszönt a kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett a feje fölött.

– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan természetü embertül.

Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a veszett kutyát a hálátlan emberrel.

Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak.

Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács… Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a zúgóba?!

Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!…

De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam, hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.

– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi után.

Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat.

– Énutánam?

De csakhamar visszatalált a kerékvágásba:

– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a _tszölke bazsalikumot_.

És Katira pillantott.

A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony mellett, s a kovács Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta.

A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és aprószemü, mint az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, – azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg oly nagy volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg.

A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett volna, megkapta.

Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínü karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szük szabásu, hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő kék szoknyácska volt meg piros cipőke.

A _bazsalikom_ szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem felelt.

Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett folyton, s azért bérmálták el bazsalikumnak.

– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor esküszünk. Igaz-e Kati?

Kati helyett az öregasszony felelt:

– Nyughassatok mán!

Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt, olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta:

– Álmos vagy édes? álmos?

– Álmos, – felelte a gyermek.

És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta.

A leány bement vele a házba.

Az öregasszony duhogott:

– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. Csodálom hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak napokig. Kit találsz helyibe?

És ő is betért a házba.

– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is igaz, hogy olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott szebbet.

– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, elcsapja a lányt a kezedrül a gazdád!

Akkor meg a kovácson nevettünk.

*

Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban éli tovább az életét.

Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést kezdtem az öreggel:

– No Márton, hát hogy vannak otthon?

Azelőtt Márton _bácsinak_ szólitottam. Most csak úgy magától elesett a bácsi szó.

– Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg.

– De csak nem veszedelmes tán?

– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik meg egy legény. Meg igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.

A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember meg ne ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább.

– Hát a Pajtás ló megvemhezett e mán?

– Meg, szerencsésen. Csődört.

– Hát ez, hát az, – eszembe jutottak kovácsék is.

– Hát a _tszölke bazsalikom_ férhő ment e mán?

Márton hümmentett:

– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak se lenne rossz.

– Kend elvenné, ha legény vóna?

– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne venni. Jólélek az iftyuram!

– Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni?

– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel, csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne.

– Hát?

– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán elhallgatnának.

Megpöccintette a lovakat, s folytatta:

– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog, mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul még csunyább lett szegény.

– Dehát mért nem is hagyta ott kovácsékat?

Márton vállat vont:

– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle megválni.

Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az öreg ujra megszólalt:

– Pedig csak meg köll tűle válnia. A kovács mán jegybe jár.

– Kivel?

– A mónárék Etelkájával.

– Elveszi? Az jó lesz neki!

– Élnek-halnak egymásér.

– No lám!

– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz neki.

Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban.

Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja, hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen már ember vagyok, az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik.

Márton ujra megszólalt:

– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. Most mán igazán elmegy.

Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra!

A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából.

Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége.

Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt a himlő.

A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt.

A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek.

Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de egyszer hogy töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám kifakadt:

– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárok jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér!

Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédután.

Etelkát nem találtam otthon.

– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék mán megkóstolni.

S elém tett egy kosár illatos omlós perecet.

– Persze maga azt gondolja molnár néni, hogy nem eszek belűle.

S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról. A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva lesz a lakodalom, szombaton.

Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is.

– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat álmodok, hallom a nyöszörgését: _Vizet, vizet! A pokol minden parazsa bennem ég!_ Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel, mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg.

Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong belé a hátam.

Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért.

Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket.

A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt, bűzölt.

A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után szokott lenni.

Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel kérdezgette a kovácsot:

– Dehát mitül? mitül? Hiszen még délelőtt nem volt semmi baja.

– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. Fene abba a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros csuszát adtak Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig sanyarta a gyomromat.

– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt megeheti a beteg is.

Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott.

– Kössük be a fejedet.

A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva kérte:

– No ha én kötöm rá.

A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.

– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már is szűnik a forróságom.

Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldött az apám.

Etelka öröm-arccal hallgatott:

– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól. Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem…

– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd izlelje meg a kasznár úr is a főztödet.

A suszternak egyszercsak elváltozik a képe. A térdére csap.

– Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged?

– Ördög! – feleli félvállról a kovács.

– De a Pilátusát! Igy kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e ótva?

– Nem vagyok.

A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a faluba.

Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk.

– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a vőlegénye.

– Mi baja a kovácsnak?

– A keresztcsontja fáj.

– No lám, – mondotta az apám, – nyáron is meghülhet az ember.

Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.

Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon bőrkötényesen, ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták.

– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem: megeröltettem a derekamat.

– Forróságot nem érez?

– De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is.

Az orvos bólintott:

– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember kibirja – a himlőt.

Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott.

– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A fiatalok majd elgondoznak.

S visszatért a falujába.

A Feri legény éjjel megszökött a faluból.

Etelka másnap délelőtt hozzánk jött főzni.

– Nem vagyok bolond, – mondotta, – hogy rám szedjem a himlőt.

A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül odament is, meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan.

Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja.

Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett, aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba.

A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is. Aztán megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztitott. Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász. Alig lehetett ráismerni.

A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.

Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát megjavittassam.

Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a hóna alatt egy pár rongyos csizmát.

– No, – mondja vigan, – hát látták-e a kovácsot?

– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem láttam.

– Most mentek el itt a ház előtt Katival.

A suszter rábámult:

– Katival?

– Avval ám. A papho mennek.

A suszternak kiesett a cipő a kezéből.

– A papho?

– Ahho. Kihirdettetik magukat.

– Pronty! – kiáltotta a suszter.

S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött belé.

A kihirdetés csakugyan megtörtént.

A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik végére.

A rettenetes mama.

A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr, panama-kalapos.

Bizonyára nyaraló fővárosiak.

Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.

Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam szálltak be. Ők is nyitva hagyták.

De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még valaki beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan visszaszólt:

– Bogláriék.

A monoklis megrándult:

– Csapd be az ajtót!

– Már késő, – mormogta a panamás.

A monoklis boszusan duhogott:

– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával egy-diványon ülni. De mit keresnek ezek a fővárosban?

– A felesége nyelvét akarja talán kihuzatni.

Nevettek.

Aztán a monoklis szólt:

– Örzsikének vesznek tán kalapot.

– Nem látom velök.

– Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.

A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a tréfás vészjelzésre.

Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni? Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, mintha gyászolna valakit.

A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe noszogatta.

– Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.

Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltünt a szemem elől.

Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.

Kis idő mulva megszólalt a monoklis:

– Máshova ülnek.

– Hálistennek, – felelt a panamás.

És a fejét rázta:

– Sohse birtam megérteni, hogy mért élnek ezek együtt?

A monoklis vállat vont:

– Hja ahol gyermek van…

– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát?

– Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.

A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót. Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.

– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni. A feleségemnek találkozott asszonytársasága.

S kezet fogott a két fővárosi úrral.

A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.

A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi tavaszon azok is elköltöztek.

Aztán a beszéd másra fordult.

– Hova mégy? – kérdezte a panamás.

– Pestre, – felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.

Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.

– És a kedves leányod? – folytatta a kérdezést a panama-kalapos.

– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment? Benne volt egypár lapban is.

A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.