Part 4

Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket a naptól szárazra égett tisztáson.

De csak beljebb a fák közé!

Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. Hallgatódzunk. A szivünk verése is ellassul.

Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A csörgős harasztot amennyire lehet, kerüljük.

Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. Zöldebb a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák közt. Megyünk, lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk.

Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz előttünk a káka fölött. Nem futunk utána. Csak lépegetünk, lesünk, lépegetünk, lesünk, hallgatódzunk.

Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. Majdnem akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. Mikorra a puskát emelné, a madár már elszárnyalt.

– Találunk másikat, – susogja.

S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög a haraszt. A madár nagy reménységekre izgat.

Egyszercsak Guszti int:

– Pszt…

A szemünket egy somfa-bokorra hegyezzük.

Mintha sötétlene benne valami!…

Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, közelebb.

A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már üres.

E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb. Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…

Megrettenünk.

Egy őz!

Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis vadrózsabokrot s ránk…

De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk.

Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad. Fülel.

Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s egy másfél méteres magasságu növendék fácskának az alsó leveleire nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.

Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük, legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.

Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk.

Egy őz! Egy élő-eleven őzike!

A lélegzetünk is elállt.

Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget gyanutlanul.

Guszti óvatosan térdre bocsátkozik.

Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam is meredezett…

Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se merek…

Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja.

.....

_Durr!!!_

Láng és füst! Puskapor-büdösség!

Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…

Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a lábunkat.

Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk.

Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered reánk.

De mink is egymásra meredünk.

– Mit csináljunk vele?

– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel.

Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől.

– De hova?

– A bokor alá.

Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk.

Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk. Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen földdel és száraz falevéllel.

*

– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor hazaérkeztem.

– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran.

– Milyen a térded?

– Játszottunk is a kertben…

Anyám megcsókolt.

És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok.

Szép asszony a kovácsné!

Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.

Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét.

A kocsis káromkodott.

Megállitjuk a lovakat. Hát a sántitónak a lábán oldalt lityeg a patkója.

No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc alatt.

A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált tovább mezitláb, a műhelyig.

A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely előtt. Ritka szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és eldurvult kezü?

– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán majd bejön a kocsis a lóval.

A kovácsház ajtajában egy fehér-főkötős asszony dugta ki a fejét.

Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a kendője a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább eltorzította az arcát.

Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan bókolt:

– Jónapot kivánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig…

Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret vagy mit dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást.

– Tessenek…

Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!

– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk tovább.

A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének:

– Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak leülhessenek.

Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása a termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre megelevenült. Befutott és széket hozott ki, kettőt.

Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete szemü, mint a kovács.

A kasznár rákiáltott:

– Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz!

A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva pillantott rá a munkájából.

*

Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az a gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“

– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához illőbbet?

Pali hümmentett:

– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést.

És szinte ijedten nézett rám.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.

Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Igy is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is lehet az, hogy pénzért vette el. Talán boszuból vette el, hogy egy szép leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa?

A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát ajánlott. De én útálom a kártyát.

– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács. Valami érdekes a házasságuk története?

Pali nevetve legyintett.

– Érdekes a fenét. Nagyon is prózai!

– Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt?

– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel, elmondhatom:

Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott.

Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü halványka asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szivbajos.

Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen halt meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak leült, lekonnyadt a feje, meghalt.

A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi embereink csináltatni.

Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja nekik a baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet.

Aztán az asztalos megtörli a szemét.

– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a grófnék se fekszenek különbbe.

Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani. Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.

– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl…

Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, méreget, gyalulgat.

Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik.

De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője:

– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy reszketett értem, mikor a hideg lelt!…

S remegő mellel folytatta:

– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az öreganyám jött el. De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába.

Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább addig, mig uj asszony nem kerül a házba.

Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda. Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se.

A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a gyermeket is.

Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul kivert pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kiván, csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. Nem is volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember…

A kovács kezet nyujtott neki:

– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen nagyon árva!

*

A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.

Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Biz a kovácsnak szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a szennyes bőrkötényt.

Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénynyel.

Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót. Isznak egy két korty szilvóriumot a tori maradékból.

A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden vigasztaló szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat:

– Iszen ha ez a kis kölyök nem vóna!…

Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg is rójja érte:

– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen erős, hanem bévülrül is.

Veri a kovács a vasat.

Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol helyet talál.

A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam, miket beszélnek.

Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak, vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, mit hallott? Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája.

A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem zsidó. De göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.

Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.)

Hát csak biceg felénk, a tányérszélü ócska szalmakalapban.

Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvü. Most azonban…

Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejü gyékény-szinü kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdü pepita-nadrág. Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak.

Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond, hogy hozzánk érkezik.

A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul nyujtja neki a kezét.

– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk jobban is.

A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal, halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék.

Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos tajtékpipáját.

Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, csak hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult, meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb konyult volna. Butának látszott és vénnek.

De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak félrevágott ócska szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.

– Pronty! – kiáltotta a suszter.

Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében rácsapott az asztalra.

De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik liternél tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt, és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott.

Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttatják a miniszterek; hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a császárt; hogy a császár nem a magyarok javát nézi; hogy háboruba keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról napra Amerikába, s egyszercsak azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt itthon meg Tisza Kálmán.

Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s kiáltotta a prontyot. A kovács csak morgott:

– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… rá a pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta!

A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a hallottakon.

Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak.

Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács _nevető tyúknak_ nevezte el a susztert. A suszter meg _táncos bikának_ a kovácsot. Nem is beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert, csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert.

A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös zsebkendőjébe, és megrázta a zsebkendőt, mintha poros volna.

Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami lakodalomra hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson.

– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondotta méltósággal.

A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a _B. P._ betüt, a kovács nevének a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is ivott vele.

Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, hogy közelebb lakjon a kovácshoz.

Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a térdére tette, s pihegett a melegtől.

Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A legfelső katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellángomb, amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember szegény ember. Hát még ha falusi mesterember? Ámbátor… nem az a szegény akit mi nézünk szegénynek, hanem aki magát érzi annak.

Hát ott piheg a suszter szótlanul.

Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.

Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A karján a kovács kis egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a leánynak a vállán.

A suszter rábámul.

A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel megáll a kovács előtt.

– Hotzzak-e még _tszilvóriumot?_ – kérdi pöszén, kedvetlenül.

– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd meg vizzel.

A leány visszatassog a papucsban a konyhába.

Mink már a _tszilvórium_ szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de aztán kipattant belőle:

– Hol szedted Pali ezt a gyönyörü gyöngyvirágszálat?

Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés.

A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a korsóval.

A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte meg voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd, csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ.

Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta. Fejet csóvált rá:

– Passzorkányos!…

– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a suszter, mikor a leány bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre!

Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a kalapácsot, s hajlongott röhögtében.

– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk, a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó akármilyen a pofája. Majd megszokjuk.

No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt.

A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állitott be a félszer alá.

– A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit oltárképnek.

Vagy:

– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem feleségül.

A kovács is szerette a tréfát. Szivesen füzte tovább:

– Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá.

– A világbúl is kifutnék! – kiáltotta a legény.

És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken.

Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk. Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt. A disznóól meg tulról. Köztünk kellett elmennie.

Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.

Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. Aztán visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is.

Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és gyülöletesen.

De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a pillantását.

Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli viritott rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.

Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, hogy valamit hozzon a boltból.

A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán meg magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos lányoké szokott lenni. De mindig ünnepi.

A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése.

– Ugy _tszép_ a lány, ha _tczinos!_ – szólalt meg, mikor a leány ellépett.

– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a csizmáját patkoltatta.

A suszter komoly szinnel felelt:

– Nem olyan természetü: csak a szőke legényt sohajtja meg a barnát.

A kovács is megszólalt:

– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy Feri is hogy pislog rá?

Nevettünk persze.

Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezü, görbe kis vénasszony.

Rászólt a fiára:

– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se szerette jobban.

A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is gondosan öltözködött.

De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel nézni.

– _Tszeretlek_ Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva. – _Tszeretlek tszivem tszép tszerelme._

És ujra nevettünk.

A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült vén-komolyan az ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott, és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott is egyet, mint a nyomott lelküek szoktak.

Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri legény levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe.

A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett.

– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel. Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek talán, hogy ne a magam költségén…

– Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács.

– Akkor elmegyek gyalog.

S megfordult. Bement a házba.

A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a leány után.

Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.

– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne bolondozzatok avval a leánynyal!

S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat.

Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági ajánlatokkal. Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem mulasztották el a kérdést:

– Hát meddig tart az özvegyi élet?

– Hóttig, – felelte rá a kovács.

– Én tudnék egy magának valót.

A kovács csak ellegyintette a folytatást.

Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is.

Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács tehát még özvegykedik.

Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és az örökké tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a fölső rézgomb meg alulra.

Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén bozontos kutya is ott sütkérezett a küszöbön.