Part 3

Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az éjszakában.

A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított a bundára.

Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros. Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: _Istennek_.

Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett.

Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S bundát!

Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a templomba.

A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta.

Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s ujra a templom küszöbéhez lépkedett.

Csakugyan: _Is-ten-nek_. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?

S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a bunda: _oá! oá!_

Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek?

Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.

Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a gyerek?

Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, oltárterítőt, viaszt és bort.

Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.

Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak?

Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek megbotránkozva kérdezgetik majd:

– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?

S végül kitudódik hogy a harangozó fia.

Ebből rossz szél kerekedhetik!

Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.

Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a boritékban?

No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.

Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost.

Olvasta:

_Jóságos Istenem!_

Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna.

_Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen_…

A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt a sort, s lejebb fogott a szóba:

… _bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke_…

Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől.

… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!

Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta.

Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba.

A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte szökdécselve.

A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!

Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:

– Kisgyereket hoztam!

A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje.

Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.

A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra.

Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó hörkent a fiára:

– Kinek a gyereke?

– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri.

Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte:

– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni…

– A templom előtt?

– Ott.

A komaasszony elképedt arccal vatyogta:

– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!

Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:

– Ez bizony a tietek most már.

A harangozót elfutotta a méreg:

– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!

S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét.

– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből kikelten a harangozó. Ide hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal!

Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.

– Viszed vissza azonnal!

Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön. Fölvette. Föltette.

A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.

– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki?

– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma.

Az öreg gondozó bólogatott:

– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. De azt gondoltam, a misére jöttek.

– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó.

A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra:

– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a birónak.

– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg.

– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja.

– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem éjnap kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek mindig nyikorog.

És megvetőn pökött a szoba sarkába.

A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát:

– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négy hónapos is.

– Istentelenség! – sopánkodott a kománé.

Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult:

– Ihol a levél…, – szólt cikogva.

Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.

A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:

– _Istennek_. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te bbivalybornyú!

Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha végrehajtásról szóló értesités volna:

_Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen Emmácskámat!_ (Persze!) _Kérlek add őt jószivek közé._ (A gazember!) _Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek._ (Az hát!… Nem olyan, mint te vagy, disznó!)

_Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke._ (Köszönjük!) _A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer… hetes… koráig… fölnevelik…_

A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő szemét várakozón függesztette az apjára.

A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne:

– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán…

– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma.

S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.

– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.

– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek nem kell…

S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta el a kezét.

– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?

– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó.

És a fiához fordult:

– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy!

Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és züpögött.

A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett paprika. Kiabált:

– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje meg ő!

– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek helye!

– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no!

Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét:

– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki megtanálja…

– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember, szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos…

A harangozó dobbantott:

– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem ösmerlek. Ki!

E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.

A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.

– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!

Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.

– Olvasd meg: ezer-e?

S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.

– Fölnevelünk, föl, kedves!

És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.

– Gyurikám, ez lesz a feleséged!

Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn nyekeregte:

– Köll a fenének!

Szüleim gyémántja voltam…

– No gyerek, hát lássuk a bizonyitványt!

Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek szemérmes büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a zsebemből. A tenyerem közepén tartottam apám elé:

– Melléklet a bizonyitványomhoz!

Négy jeles. Példás magaviselet. Az arany a példás magaviselet jutalma.

A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám:

– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, példaképül ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt.

Az anyám könnyezett boldogságában.

Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a dicséreteknek özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? vajjon hogy végzett?

Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom. Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő Sárospatakon.

Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa.

Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda hordozott a faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal.

A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg akiket útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a példás viselkedésért nekem vert körmöcinek.

– Püspök lesz ebből a kis úrfiból! – mondotta a bognárunk.

És nagy kerek okuláréján át máris tisztelettel nézett reám.

– Lehet ebbül még miniszter is, – vélekedett a jegyző.

– És az is megbámult. Mindenki megbámult. Magam is bámultam magamon.

Tiz óra volt mikorra hazakerültünk.

Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott várt rám a folyosón Guszti is.

No alig ösmertem rá!

Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul falusi ollóval, mert a fejebőrének a meztelenje egynéhány barázdában szinte világitott.

A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az idén. Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna. A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja zsebéből valami vastag spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy gombbal félre volt gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már anyja.

Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad és buta nézésü.

Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni!

Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin legjobban elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! Példás!!!

A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. Tehát én mégiscsak különb legény vagyok!

A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő nem kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy _a kedves fiut ne várja ebédre: erőszakkal itt marasztaltatott_.

Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra maradtunk.

… Magunkra maradtunk…

– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel.

– Hoztam cigarettát a városból, – súgtam körülpillantva.

Legyintett:

– Az semmi. Én szivart hoztam.

– Nekem is?

– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három verébfészket láttam. Már csipognak!

– Az ókútba több van bizonyosan…

A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt vessző-kosárban. A kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede.

Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket.

Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott.

A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó lángost és a gyerekhez fordult:

– Kell-e?

– Ehe, – felelte esdő szemmel a gyerek.

Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját.

A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a gyermek arcát jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink visszaugrottunk az asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk legjobban, mikor az asszony a gyerek sikoltozására kirohant a konyhából, és elrikítozta, elverte a kutyákat.

Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti ruhaszárító madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. Én meg levetettem a kabátomat, nadrágomat, cipőmet. Az ingadozó mohos köveken húsz körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a harminc-méteres mélység fölé. Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A csupaszokat le a vízbe! A tojásokat zsebre!

A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába. Lássuk a hatást!

Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk őrajta.

Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csóválta is a fejét:

– Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik.

Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a fekete ruhámat adta rám, s megcsókolt:

– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre figyelmeztesselek.

Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia kell délelőttönkint?

Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – (beteges volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a hárman büntetésből ennénk.

Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott a kövek alatt bogarak tanyáznak.

Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy százlábu bogarat.

A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével. Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan pöndörög ide-oda! Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten.

Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy százlábút? De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet.

A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle tilalmazásról szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se kocsival járni a mellékes útakon. És másefféle.

Az utolsó pont: _A vadak jogtalan ellövése a törvény értelmében elzárással büntettetik._

Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és fülbevalós olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a krajcáros gyüszükben, gyürükben és egyéb csillogó portékákban.

Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy fekete csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten.

Guszti félrehúzott:

– Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed.

És jelentősen emelgette a szemöldökét.

De én a fejemet ráztam rá:

– Az aranyomon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a?

– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk vele szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is!

Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános kert, s nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is.

Csak a fejemet ráztam.

– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom. Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. Csinálunk gumi-puskát, csúzlit!

– Nekem is?

– Neked is. Lövünk verebeket.

Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. Fölkapott egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre sujtotta.

A verebek fölrepültek az akácfára.

Én is fölszedtem egynehány kövecskét.

A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a kertbe.

Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk gyanakodva. Odasujtottunk egyszerre mind a ketten.

– Mintha egy leesett volna!…

Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a markomban volt.

– Mit csináljunk vele?

– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá!

– Megcsipnek a méhek…

– Elfutunk.

A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk a békát.

A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. Legott át is izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha a méhek kirajzottak, fogja be.

Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét.

Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a vadászpuskáját.

A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk. Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetős, kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve.

– Ezzel lehetne ám szarkát lőni!

És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a csövön, csattantott.

– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te! Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te! Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat is!

S ragyogott a szeme.

– No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl.

Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha legelne.

– Célozz! Lőjj!

Céloztam, lecsattantottam a kakast.

Guszti egyet ugrott, s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát.

Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem, nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam.

Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan mély elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész délelőtt azt cselekedtük volna.

– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. Könyv mellett, Isten mellett.

Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. Mindig oly emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el, s a hangja mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna.

A fejemre tette a kezét.

– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem olyan szép, mint az övé.

Mintha tűvel sziven szúrtak volna.

– Én jutalmat is kaptam, – vágtam ki büszkén. Aranyat kaptam…

– Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti.

És ránézett.

Guszti lesütötte a szemét, és butára változott arccal hallgatott.

– No lám! – ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a jutalmat?

– A példás magaviseletre.

A tiszteletes úr megenyhült arccal bólintott.

– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban az ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista embernek _kötelessége_ a jó magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség.

És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a tanulás kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajó-fölszerelés. Ki hogyan rakódik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a vitorla!… Stb.

Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a békára gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének! Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes úr elnádpálcáz engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon.

Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és jókedvüen pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is.

– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, mulattasd a vendégedet!

Azzal megindul.

A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a dolgozó-szobájába. Kihozza a Reformáció történetét.

– Nesztek, ha olvasnátok.

Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját. Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással elpipál.

Füleltünk míg a lépései elhangzottak.

Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt:

– Estig odalesz!…

– Mit csinálunk estig?

– Kilopjuk a puskát!…

– Hiszen bezárta…

– A padlás-kulcscsal nyílik…

Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi puskával lőjjünk!… Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, merthiszen a nyúlra börtönbüntetés jár…

Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti kinyitotta az útca-ajtót, és az apja után lesett.

A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. Közben bodor füstök röppentek el a válla fölött.

– De hátha nem lesz oda estig? – szólaltam meg aggódva.

– Biztos, hogy oda lesz!

– De hátha visszatér?

– Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. Politikáznak.

A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó gyalogútra.

Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvü arccal mosogatta az edényeket.

Negyedóra mulva lappangva vittük a puskát a kertek alatt.

A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a hőtől. Rólunk csurgott a verejték, és mégis szinte fáztunk a félelemtől, hogy valaki meglát bennünket.

A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt mondjuk, hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt a puska és olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem szívesen. Lövünk vele! Életemben először lövök igazi puskával!

Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az útat. Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se jutott, hogy többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal én.

S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal nyaklította el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront.

Most már csak az erdészt ne vezesse ránk az ördög!