Part 2

– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit beszél maga elérhetetlen csillagokról?

Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet.

– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… izéje vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.

– Sejtettem.

– Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály.

– Tudjuk, hogy árva volt.

– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. Ki volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran. De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embernyi ember leszek, akkor mindent közölnek velem. Azóta mindig magamat vizsgálom; miféle izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a durvaságokat mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze nekem nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, szappanra. Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! Szinházba is szeretnék járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a müvészetek közül az én kis tamburámmal.

– Maga gyönyörüen tamburázik! És annyi érzéssel!…

– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig vizsgáltam a hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami izé folyik az ereimben, valami előkelő vér.

– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit a hires Andrássy Gyula grófhoz.

– Gondolja?

– A haját az is ugy viselte.

– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet csak izék, nagyurak választanak.

– Bizonyára. Nekem a neve mindig tetszett, Gedeon.

– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy napon megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És azt mondja: _Fiam!_ S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami izének, – cimnek.

– Jaj, gyönyörü még elgondolni is!

– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül; hapedig utazik, első osztályon utazik.

– Gyorsvonaton!

– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén, szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.

– És kastélyban lakik!

– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember… De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog, előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie, feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny természetü. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésüvel vakargatják a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák, vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a szivem. Én mindent megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét…

Gedeon letöröl egy könnyet, és folytatja:

– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az imént az első csókot nyomta reám.

Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon felnőtt.

– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. – Én ma nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros… Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy titok kihámozva nincsen.

– És az anyjáról se tud semmit?

– Csak a nevét. Sajnos…

– Mért sajnos? Legyen bizalmas, Gedókám, Gidókám!

– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve Kovács Lidi.

– Kovács Lidi. Szép név. És?

– Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a neve.

– Kovács Lidi. Hogyne érteném!

– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit _Kovács_ Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, _Kovács_…

A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza cserepeire nézne:

– Most már értem. Tehát… És miféle nő volt az édesanyja?

– A keresztlevél ezt mondja: _Foglalkozása: szobaleány_.

Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt csodálkozással Kovácsra.

Aztán a fiu fölemeli a szemét.

– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga megizél engem, megvet?

– Oh nem! – kiáltja a leány.

S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a két karját, és Gedeonnak a nyakába repül.

– Nem! Nem! Akit a szülők megtagadtak, a szerető szive nem tagadja meg!

– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse napja végre hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe. Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy az én apám kicsoda? Kicsoda?

– Dehát minek? Gida.

A fiu vállat von.

– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól semmit. De életem leggyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé, úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont…

– Szegény Gidám!

– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak nagyurak tartanak…

– Az bizonyos.

– Talán nem is az ő hibájából történt…

– Az is bizonyos! És azt mondja: sohse látogatta meg senki az árvaházban.

– Senki. Bizonyára nem is tudott rólam.

– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és adoptálja magát?

– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém, álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen… A szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… De az az érzés, hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem igy szól: _Ez az én apám!_… Ezt az egyet kértem mindig az Istentől.

– Szegény Gedeon!

– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… Különösen a Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, megösmerném, bár sejtelmem sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska.

E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek.

– A mama! – mondja a leány.

– A postás, – mondja Kovács.

A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az ajtót.

– A mama jön.

De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska diadalmas arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel.

– Az árvaházból jön!

Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami keményet érez benne. Nem meri a leány előtt felbontani.

– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok, mindent megmutatok.

A leány helyeslően bólint és kiröppen.

Gedeon lázasan bontja tovább a levelet.

Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal cselédforma nőt ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele.

– Tehát ez az anyám! – rebegi Gedeon.

És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.

Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a születésére vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának.

Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin tinta, parasztos irás:

_Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna föl Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedejon borbéj legény Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de, neki nem vót semmije, aztán_ _lellencz házba vittelek mert kételen vótam vele mert mek Betegettem mel bajba_

_Csókoll szerettő anyád a sirig Kovács Lidi._

Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet.

– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem báró, se nem gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sohse utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon!

Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe.

Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet.

– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel? Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet…

S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján.

– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem! Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha megismerne… Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen beretválkozni akarok. Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája? Jómódu-e? nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? sóhajtozva emlegeti-e? miket mond róla? Ez jó gondolat!

S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon:

– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a borbélyhoz. Itt van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fiu, csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: _segédet_.

Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a homlokát, orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka!

Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára.

– Jó hir, vagy rossz?

Gedeon zsebredugja a levelet.

– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma délután.

A leány szemében szinte lobogott a kiváncsiság.

– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez már jó jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?

– Nem.

– Báró?

– Hát… nem egészen.

– Tehát valami nagyur mégis?

– Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok…

– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még a lábam is reszket. Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom…

– Iszen csak azt próbálja meg!

– Ugy-e, nem enged?

– Nekem nem parancsol!

– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És az édesanyja?

Gedeon legyint:

– Meghalt.

– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele beszélni?

– Nem tudom… beszéljek vele?

– Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán?

– Azt nem tudom.

– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan, Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán birtoka is van?

– Nem gondolom…

– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van, ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülési képviselő? Mily boldogok leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is elfogadtuk volna jó szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a borbély!

Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön:

– Tekintetes úr hivatott?

– Én, – feleli elfulladó lélekzettel Gedeon.

S a borbélyra mereszti a szemét.

A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, tányérkát és szappant szed elő.

– Egy kis vizet kérek, – szól a leánynak.

Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik.

Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül háttal az ablaknak.

A borbély kendőt bont ki.

– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen méltóztatik itt lakni?

S amíg a habot veri, körülpillant a szobában.

– Én csak a izéjét kértem… a segédjét, – rebegi Gedeon.

– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az igazat megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy külvárosban lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség.

Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak az arcára.

– Tessék tán megfordulni tekintetes uram. Igy, a világosságnak.

Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra.

– … Ez volna? Ez a sovány varjuképü?

Mégis szorong a melle.

– Ön a mi utcánkból való? – kérdezi lehető egykedvüen.

– Igenis kéremalásan.

– Kuczor?

– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes úrnak.

Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.

– … Tehát semmi kétség, – gondolja fulladozva Gedeon.

És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét látná a tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és ráncos körületü…

Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja!

A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot lekente, Gedeon megszólal:

– Nős?

– Igenis, tekintetes uram.

– És… és vannak gyermekei is?

– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb fiam már segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom, tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a latinhoz. A két kisebb jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb tanuló. Hja…

– És… és több izéje nincs? gyermeke?

– Nincs, tekintetes uram.

– Nem is volt?

– Nem, nem.

– Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét.

A borbély udvariasan nevet.

– Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram.

És figyelemmel beretvál tovább.

A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a kérdezést:

– Hol járt a világban?

– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a legjobb. Hja…

– Veszprémmegyében is?

– Ott is. Oda való talán a tekintetes úr?

– És hol volt abban a vármegyében?

– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép hely! Hja…

Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a szijjon a beretváját.

Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi:

– Ismert-e ott egy… egy Kovács Lidi nevü nőt?

A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra:

– Hogy ismertem-e? – feleli tétován. Ismertem.

Gedeon nem birja tovább.

– Apám! – kiáltja a két karját széttárva.

A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a kezéből.

Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli:

– Apám!

A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában:

– Ön volna?… azaz te volnál?

– Én, én vagyok, Gedeon, az ön fia.

– A fiam?…

– A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg…

A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.

Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja:

– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek?

– Nem, nem tudtam tekintetes ur, azazhogy…

S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy kétszer.

– Bocsánat, – hebegi.

És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély, szólal meg csüggedten:

– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és megbocsátok ezért. Elvégre…

– És mi lett szegény Lidiből? – hebegi a borbély.

– Meghalt.

– Meghalt?

– Meg. Én különben nem ismertem.

Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A szemében aggodalom ül.

Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak az arcán.

– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen vót… ne szóljon a gyermekeimnek.

– Megtehetem, – feleli Gedeon bágyadtan.

A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten kérdezi:

– Bepuderozzam?

– Ne, – feleli a fiu.

A borbély leveszi róla a kendőt s gépiesen rebegi:

– Alásszolgája.

Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az aprópénzt:

– Mit fizetek?

A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon válaszol:

– Csak negyven fillért…

Harangozóék karácsonya.

Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.

Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok.

A kocsi-zörgésre felfüleltek.

– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a toromf!

– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma.

És tünődve fülelt.

Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon, télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről. És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.

– A kocsi megállt, – mondotta pislogva.

– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a harangozó.

Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg egy tiz éves buckós fejü fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.

– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk? Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!

A gyerek a fejét rázta:

– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.

Az apa bólintott:

– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába… csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.

Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott, hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság.

– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma.

Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep tiszteletére.

Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a drágaságról.

A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és nyikordult.

A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott nyugodtan:

– A gondozó jön.

A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban.

A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott sarku avas kártya-lapokat.

– Na. Te kezded Gyuri.

A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit. Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre határozott mozdulattal kivágta.

S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e?

Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a fiát mosolyogta a nézése.

A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett.

Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga körül.

Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.

– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől.

– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.

– Mér? – csudálkozott rá a harangozó.

– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy korábban nyiss.

– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk.

Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:

– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm!

Mind reá fordultak:

– Hogyhogy?

– Hát a menyem…

– Megszült?

– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat!

A két asszony összecsapta a kezét:

– Milyen boldogság!

– És éppen ma!

– Karácson éjjelén!

A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az öreg elé is tettek egy pohárral.

– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott legyünk a lakodalmán is!

– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma.

Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.

Az öreg boldogan pislogott.

– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, – csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.

És szeretettel nézett a fiára.

Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!

– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a koma-asszony.

Nehány percnyi hallgatás következtt.

Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy _hol lehetne vagy hatvan forintot kölcsön kapni?_ Mert a tej is megdrágult, s harangozóék tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.

Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.

– Hát a koma?

S a fuvarosra intett a pípája szopókájával.

A harangozó legyintett:

– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is őneki…

A koma rábólintott:

– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…

Az öreg azonban elintett a füle mellett:

– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.

A harangozó az órára pillantott:

– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.

A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget, és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.

– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az anyja.

A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment.

Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.

A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.

A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni, de éjjelre mindig eloldják.

Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.

Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott:

– Mégy innen Kúnó!

A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt.

De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya, valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és rákiáltott:

– Czo te ronda!

De az alak nem mozdult.

Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle.

Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben?