Part 12

Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.

Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája.

Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást.

Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó szélére helyezkedtem.

– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban, emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már a fiai jóllaktak.

E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett be rajta.

A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.

– Dormándynét keresem.

– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva.

Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba, de ólomnak éreztem a lábamat.

Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott.

– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.

Az asszony erre fölkelt. Cili is.

A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult.

Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott:

– Tessék leűlni.

Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó szerszámmal, s rágyujtott.

Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.

– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy az én fiam… sűrűn tapossa itt a küszöböt. Azér jöttem.

Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt.

Az öreg folytatta:

– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru is lesz egykét év mulva.

Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett.

Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.

– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát.

Ismét csend és szivarozás következett.

Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara felé.

Nekem a hátamba állt a meredek.

– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem értem…

– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok. Másnak is úgy nyujtom. Hát azér jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára, vagy halálom utánra?

– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony.

Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:

– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban, tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?

Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:

– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal kérdezősködik.

Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden szava egy fricska volna az öregnek az orrára.

Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén.

– Hát nem szokott ide bejárni?

– Nem.

– Hm.

– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne lucskosítsa el a ruháját.

Az öreg az állát vakarta:

– Hát nincs semmi… köztük?

– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és ne az én leányommal!

Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe.

– Nono, – mondotta csillapítón.

És fölkelt.

– Hát nincs semmi… _vekszli?_ vagy másefféle?

– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján nem volt folt soha.

Az öreg rám-pislogott. Azt hittem, a guta rögtön megüt.

De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét:

– Nono, iszen tisztáztuk az ügyet.

Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán köszönt, és elballagott.

Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili szemében könny csillogott.

– Micsoda nap ez! – szakadt ki a szó az asszonyból.

És a leányához fordúlt:

– Nyilatkozott neked az a fiatal ember?

Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott.

– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott? Igérte, hogy elvesz?

A leány szomorún lecsüggesztette a fejét:

– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még magának se. Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő majd lassankint rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett…

Nem tudom mit beszéltek tovább. Ott-hagytam őket.

Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság lakik abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü emberek a legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak használt: felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők ketten, külön!

Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet be az útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A hóna alatt egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. Köszön és megáll Cili előtt. Nyujtja a csokrot.

Cili ránéz búsan. Nem nyúl a csokorért.

Látom Lukácson, hogyan döbben meg. Néz a leányra, néz az anyjára.

– Mi történt?

Az anya felel:

– Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit.

– Miért?

– Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt tekinteni.

Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához.

– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy magyarázzák meg…

– Az ön atyja az imént ment el tőlünk.

– Az én apám?

– Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami vizsgáló-bíró.

– Az én apám??

– Súlyos szavakkal illetett bennünket.

– Az én apám???

– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.

Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt ponty.

Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot kidobni?

Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék:

– Ki lehetett az a gazember?!

S a szeme rajtam állt meg.

Ez a kegyetlen szó megrázott.

Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem:

– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. Vagypedig fordítsuk vissza arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani!

A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy írígy kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott, hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt ki közibénk.

Csúnya egy petek volt az!

Még azon órában elrobogtam a németemhez. Kértem, hogy legyen segédem.

– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy: vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!

A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak azután kérdezte, hogy mi történt?

Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek, egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó. Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második Margarétát megmentsem az elbukástól.

– Szép. Helyes, – bólintott rá az orvos.

Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen figyelmeztettem az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia.

– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és tartalékos tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben tapasztalatlanok és szamarak.

– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az ügy kétségtelenül súlyos természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud vívni?

– Nem tudok.

– Baj. És az ellenfele?

– Az se tud.

– Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e?

– Sohse volt pisztoly a kezemben.

– Hát az ellenfele?

– Annak bizonyára volt puska is.

– Baj.

És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a szobában.

– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, vagy mellbe, az kétségtelen.

Ez nem tetszett nekem.

– Hát akkor kardot…

– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de csontot nem vágnak soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.

És a fejét rázva nézett reám,

Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot ütött szép rendben a harangra.

… _mortuos plango_…

Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az tudott vívni, mégis…

– Nem lehetne-e, – mondottam, – az ügyet valahogy másképp elintézni?

– Másképp? Hogyan?

– Talán… talán békésen…

– Békésen? – hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen?

És hidegen nézett reám.

– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött. Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna. Azt nem lehet pofonnak nevezni.

Az orvos a fejét rázta:

– A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a bal arca.

– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor úr… A magyarországi fogalom szerint…

Az orvos megint a fejét rázta:

– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a légycsapó? A légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbitva, s a tenyér körülbelől egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősiti. De ha önnek más a felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket.

S oly hidegen nézett reám, hogy szinte megfagyott a velő a csontjaimban.

– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy lehet. Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb túl lenni ezen a rút ügyön.

Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám:

– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben. Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a frátert.

– Kardra?

– Azt majd mink elvégezzük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne kardra.

– És mikor kell…

– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne húzódjon ez az ügy.

Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:

– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?

Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is ingre.

– Fekete szalonruhában, – felelte az orvos. A nadrág is fekete legyen.

Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy bökkenője: nem volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke ruhám volt, meg egy nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, de már kabátot… a fináncnak csupa aranyzsinóros galléru volt a kabátja.

– No min gondolkodik? – kérdezte az orvos a vállamra téve a kezét.

– Azon, hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni?

– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék.

– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán reggelig…

Az orvos elmosolyodott:

– Hát majd küldök én egyet. Hol lakik?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az orvoshoz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap.

A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is. Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.

Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi, énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek.

Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett bennünket, hogy az iskola együtt-végzése valamennyiünket éltünk hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége.

Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett.

Mintha jeges szél fuvalt volna át a szivemen, mikor közelébe értem.

De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni fogom őket.

– Holtig, – mondta az egyik.

– Holtig, – feleltem eldobbanó szívvel.

Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat muzsikált.

Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy hallgasson el.

Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk. Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szivemet.

Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben találkozzunk.

Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog!

No majd meglássuk.

A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem fel, hogyan mozdítsam meg egypárszor függőleges vonalban, mielőtt elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére, akkor mellbe vagy vállon találom.

A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az asztalnál.

Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk.

Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak? Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából. Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak, amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hivják orvosuknak.

Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell az ilyen ügy lebonyolitására?

– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát én le is vetkőztem.

De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a világot. Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni?

Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S holnap… talán egyszerre kapják meg az én öröm-levelemet egy idegen kéz írta fekete levéllel.

Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a szeretetemről emlékük legalább egy levél.

Irtam könnyezve: _Társadalmi kényszerüség… becsület… úri emberhez illő bátorság… köszönet a szülői szeretetért…_

Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az embert az életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, aggodalma…

Dehiszen nem bizonyos hogy temetésre jutok!

A _temetés_ szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: _A temetőbe mindig jókor eljut az ember!_

Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét gondolataimba.

– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer húzz ki ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, holtig imádkozó legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas feketében.

– No, maga már fenn van?

– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem érdemes.

– Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk.

Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is küldött a kabáttal.

Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem, lecsúszott a két fülemig. Papirost nyomtam bele hamarosan, hogy amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen.

Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek, pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam fásult. Fáztam.

Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt benne.

– Igyék, – azt mondja, – igya meg mind.

Soha életemben nem ízlett úgy a konyak.

Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák közül, s állott meg a mienk mellett.

Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakállas fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél Józsival.

Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és szalutált.

A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot.

Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü tokból két pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.

Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt. Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.

Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem az arcomra. Összefont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mindannyiszor kaszárnyai engedelmességgel felelte:

– Igenis, hadnagy uram.

A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza:

– Ezt is verjék le.

– Igenis, hadnagy uram.

Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.

Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt lépést.

Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a kezembe nyomták.

Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen.

– Igenis, hadnagy úr.

A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta:

– Felszolitok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan.

Egyikünk se felelt. Én a füre néztem. Lukács is.

A hadnagy intett az őrmesternek.

Az őrmester megköszörülte a torkát, és kiáltott:

– Tűz!

Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt.

Céloztunk.

Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.

Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet lobbot.

Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok a sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.

Elájultam.

Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem. A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld szinre vált.

– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az egyszer meg ne halj!

A két orvos is mellettem hajladozott.

– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet visszaigazítva, – csak a töltés csapódott a melléhez.

– Nagyon vérzik? – kérdeztem bágyadtan.

– Sehogy se vérzik. Semmi, semmi…

E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet nyujtottam Lukácsnak.

Lukács megölelt:

– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa! Ne haragudj rám!

– Nem haragszom, – feleltem örömmel.

S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami vastag zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam Lukácsnak.

– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepü.

Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német gyönyörű redengotján.

Hát hogy lehetett az?

Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy tudj’a a kefe mit.

Dehát akkor egyikünk se gondolt arra.

Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a Szent-Márton templomba, és hálálkodtam az Istennek.

Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert választhattam főelintézőnek.

S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én voltam az első jelentkező a püspöki irodában.

Nem is bántam meg.

De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az élete sorsa…

Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni. Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek.

És nem tudom elfelejteni.

Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány. És eltünődök rajta:

… Ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért…

… ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány…

… hátha mégiscsak… hátha mégiscsak én vettem volna el?

… Vajjon milyen életem lett volna vele?…

… Örökölt-e vajjon az öreganyjától?…

… Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?…

… Mi volna a foglalkozásom?…

… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata volnék a házasságnak, mint más ezerek, milliók?

*