Part 11
… _Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!_
Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe.
A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.
Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék lakását az övével.
Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden szépleányból vénbagoly válik idővel.
– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád, dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj!
Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen szerencsés vagyok.
– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva.
Aztán megint nevetőre fordult a kedve:
– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!
– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a folytatása.
Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott.
– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik. Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!
Lukács mosolygott:
– Hogy érted ezt?
– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A házasság különben is bolond találmány!
– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.
Vállat vontam:
– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra!
– Én meg azt gondolom, hogy visszatér.
– Hát akkor minek jársz iskolába?
– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot.
Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az? Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök. A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De még az árnyékuk is ott volt a falon.
– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról.
Egy asszonyi hang:
– Édes kis picinyek!
– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság szimbóluma.
Gondoltam: makkal álmodol!
S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész, vagy kitömött madarakról?
– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat!
Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a földből, s vele együtt robogott világgá.
Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó nyelvvel vitte tovább a terhét.
– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma.
Nevetett ő is.
Aztán jött velem tovább.
Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit csinálnak!
Kezet nyujtottam Lukácsnak:
– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.
S ott-hagytam.
Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam az udvar puha földjén. Benéztem.
Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb, mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.
A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos macskájoknak.
Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép!
Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban. Csak négy év! csak négy év!…
Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:
Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a névestén?… Talán még bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét az ajkához…
Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?
Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!
És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen, gondoltam, azért beszélgethetek vele.
Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki rajta.
A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.
Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.
Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.
Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.
No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem, akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!
Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott. Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a rossz dohányt is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi jelentősége.
Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.
S esett az esső, esett.
De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát:
– No gyerünk ki tán a levegőre.
– Nem, én ma nem megyek.
Rám-bámult.
– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat is.
S Lukács ment, én pedig maradtam.
Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt.
De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek, meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.
Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis marcangolt.
Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek meg a Szepesi sorsától!
Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem mellettök, s lesétáltam a városba.
Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam minden kísértéstől.
De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert!
Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.
Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont, mint amennyit varr.
A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin ruha varratait fejtegette.
Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt a szobámnak, s kellett a világosság.
Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem.
Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott. Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.
Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét, nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem sötétes gesztenyeszin.
A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott.
Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén elmosolyodtam.
Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s beszólt:
– Tudja-e mi ujság Zeller úr?
Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta, csak Horváthnak szólitotta.
Kinyitottam az ablakomat.
– Mi az a nagy ujság Cilike?
– Megszaporodtunk.
– Hogy-hogy?
– A Miókának négy kis fiókája van.
És nevetett.
– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj lakók?
– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban…
Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog; a keze-járása nem olyan könnyü.
És ismét megmámorosodtam.
– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!
Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott, hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni, ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót?
És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan, őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát szólj, mondd ki, amit a szived gondol!
Azon az egy percen fordult meg minden.
Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili mellett. Lapos volt, mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához.
Cili nevetett:
– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!
Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához szorította:
– Te kismama te!
S behúnyta a szemét.
Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam.
De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska, a lomposság, a szobájok, szegénységök…
Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal. Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton. Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és keserűen sohajtozott.
Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.
Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.
A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána bámult.
Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az elrakott régi ruháit, és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is az anyja cipői.
De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a cipők?…
Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.
– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán majd kitisztúl az idő.
Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.
Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők szakadékain.
A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt, akaratlanul is bepillantottam.
Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt. Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan. Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács arcához…
Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.
Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi! semmi! – úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el orvúl, gonoszul!
Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a filozófia, a sok _hátha mégis elvehettem volna?_ – azt csak a martírok történetében lehetne elmondani.
Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember sorsa legnagyobbat kanyarodik!
A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal.
Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta:
– Legyen pap az ördög!
Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:
– Tán beteg vagy?
– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam.
Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges feleletekre.
Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát. Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka.
– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon.
– Széna! – felelte Lukács diadalmasan.
Akkor aztán az apja megcsókolta.
Lukács hozzám fordúlt:
– Gyere, ebédelj velünk.
S bemutatott az apjának:
– A legkedvesebb, legjobb barátom.
Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát szoktak teperni a mészárosok.
– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen ünnepen nem eresztem el!
A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.
Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány társunk a szülőivel.
Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok bágyadt, kókadt fejü, szótalan.
Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek láthatta.
– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.
– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek: magyarosítok egy németet.
– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve. Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.
– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott.
Lukács nevetett:
– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd keresek.
Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az ott űlő barátainkhoz.
Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:
– Pedig az anyja ugyan várja.
Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.
Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:
– Jó lenne pedig, ha haza vinné.
Az öreg kérdőn nézett rám:
– Hát nincs neki dolga?
Vállat vontam:
– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…
Az öreg pislogva nézett rám:
– Hát nem dógok erányába marad?
– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora.
– És a jogi akadémia?
– Ráér jelentkezni ősszel is.
– Hm. Hát mér marad akkor?
Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:
– A virágnak megtiltani nem lehet…
Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.
– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak nem komoly az a história?
– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?
– Jó öt óra, kocsin.
– És Lukács tud lovagolni?
– Mindig lovon űl, mikor otthon van.
– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.
Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:
– Miféle perszóna?
– Csinos, fiatal.
– Asszony?
– Nem. Leány.
– Úri?
– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára.
– Tisztességes?
– Tisztességes.
– Vagyonos?
– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát…
Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal mellé.
Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte:
– Fogták úgye? Fogták, mint a halat!
– Nem tudom.
– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy hijják?
Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett visszacsinálni.
Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán hozzátettem:
– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy…
– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak. Remélem még nem késő…
– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik magától, ha a két fiatal nem látja egymást.
Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt az oka!
Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:
– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt.
– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi jelentősége.
De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.
Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.
– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben folyik az élet!
S kocintottunk.
– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, – hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.
Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni kezdett a kabátom.
A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán megehetem, amit főztem.
– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több szerencsétlenséggel.
Azzal az öreg elhallgatott.
Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót:
– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára lépek.
– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot vesz, úr.
– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg.
Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál, összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a sapkáját és kezet csókolt az öregnek:
– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram…
– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le Marci fiam.
Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán ült le, csaknem háta mögé az öregnek.
– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan.
Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.
Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem, egynegyeddel múlt öt óra.
– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy kötelességemről.
– Mi az? – kérdezte a német.
– A temetőbe kellett volna kimennem.
– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva.
Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az élőktől.
Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is ő volt volna, aki tegnap…
Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök menni szótlanul.
De az asszony megállitott:
– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan.
– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket, de azért nem rontottak a bizonyitványomon.
– És Horváth?
– Neki mindig nagy a szerencséje.
És Cilire pillantottam.
A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.
Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott:
– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.
Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy szakajtó-kosárral tért vissza.
A macskák voltak benne.
– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan dőzsölnek!
Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza.