Part 10

– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az apámmal csak nem ellenkezhetek.

Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot meglátta, meglassúdott és szalutált.

– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.

S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:

– Hallám, hány a csillagod?

– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva.

Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta, hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.

Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.

A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján, mintha mondaná:

– Mily bölcs vagy anyácskám!

S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.

Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke a homlokán!

Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök.

– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom vele!

De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad, mikor már a szemünk elaludt.

Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.

– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség, mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset, tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.

A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az őrmesterről meg Lukács.

Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?

Ez a kérdés nyugtalanitott.

Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom, nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.

Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára gondoltam.

A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog reánk.

Mennyi szeretet van a női szívben!

De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe: „Ezt kellene hímezni paravánra!“

Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:

– Sétáljunk Cilike.

És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom neki:

– Cilike, édes Cilike…

Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.

De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.

Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.

– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!

Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés, az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista leányról. Lopás miatt elzárták.

Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az életemet egy szoknyáért!

Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen köszöntem neki, s rá se néztem.

Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el. Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!

És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a professzoraimat.

Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal árnyalt fehér rózsa.

Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.

A rózsát bizonyára Lukács adta!

… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?

Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?

És mégis rágta a belsőmet!

Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom!

S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:

Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!

Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam. A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott homlokkal folytattam a tanulást.

Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró gondolatok:

… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek? Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…

Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok még csapatosabban tértek vissza.

Végre is azt mondtam:

– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem, hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.

Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.

Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.

A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan… Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?

A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.

Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam iránta?

Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak, ami nekünk a bor. Részegek tőle.

De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.

– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.

– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.

– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.

A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe is, s beillant az ajtón.

Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.

– Furcsa leány!

– Mért?

– Csak. Furcsa.

Gondoltam: a levegőbe beszél.

Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.

Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik. Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.

De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.

Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb egy könnyen ejtett szóval.

Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.

Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is. Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is mozgékonyabbá vált.

Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál. Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy forintért nem is lehetett többet várnom.

Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.

Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között. Segitett sütni-főzni a fináncnénak.

– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?

– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a főző-iskolába?

Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.

A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.

No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a fejemben!

Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja. Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az _ő_ kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja, hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, pirosan mosolygóból.

Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is mondottam:

– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat… példás férj… a magyar humor képviselője, stb.

A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.

– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember! Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!

Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát méltóságosan simogatta.

A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és fölemelte az ujját:

– Ezt hallgassák meg…

Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva röhögött.

– Hát mikor egyszer _ihihi_… paraszt lakodalomba voltam _mihahahihi_… egy mosonyi faluba _ahhahahahuhuhu_…

S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:

– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…

De nem bírt a röhögéstől beszélni.

Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott, Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.

Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.

– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba.

– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva.

– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.

Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte. Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és gyémántos hajtűzők tartották össze.

Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.

Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi lakadalmon?

Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:

– Nohát most a hölgyek egészségére!

Persze én is siettem kocintani Cilivel:

– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.

Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed fintorodás futott át.

Nekem még az is tetszett.

Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca átlátszó.

– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.

– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.

De azért boldogan pillantott.

És magunkban beszélgettünk tovább:

– A költészet is valóság Cilike.

– De nem a tárgya.

– A tárgya is lehet valóság.

– Szépitett valóság. Irt már maga verset?

– Eddig nem.

– És eztán?

– Minden nap írok egyet.

Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:

– Miről ír?

– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?

– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.

Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.

– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.

A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:

– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.

S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:

– Igazán kedves fiu.

Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte követelőn.

S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:

_Gyön na meddve! Gyön na meddve!_ _Véribe bé van kevveredve!_

Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint valami színész. Mindenki ráfigyelt.

Mink folytattuk a halk beszélgetést.

Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna:

– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.

– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?

– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól _őelőtte_, hogy elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr szívesen adja; _bizonyára jut azért a menyasszonyának is_. Akkor mondta az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?

– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották?

– Nem. Pedig kérdezte.

– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez magát?

Cili mosolyogva vont vállat:

– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya van.

– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?

Cili rám-csodálkozott:

– Mit?

– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?

A leány elkomolyodott:

– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata.

Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit.

– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel.

Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól.

Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma is emlékszem még:

_Bogár-szemü tündér, mosolygó kishamis!_ _Minek neked rózsa? Rózsa vagy magad is!_ _Előttem nyiltál ki igaz szerelemre._ _Ültessen az Isten az én kiskertembe!_

Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok, amiket csak úgy képzeltem el.

Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány, hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt vélem, más irányt vált az életem folyása.

De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó!

Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben:

– Hallod-e, te tudsz németül.

– Tudok, – feleltem félvállról.

Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:

– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.

– Mit fizet?

– Tíz forintot havonkint.

Majd a falnak estem örömömben.

– Hát hány órakor menjek?

– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak neki.

Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz.

A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra igazítottak.

Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan, boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól vörös két szemét:

– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!? Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…

– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem.

– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.

Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.

Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska. S valami kábitó rossz szag a szobában.

Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.

Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat, a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi rosszat.

De azért rá is gondolt:

– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent! Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok… hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél. De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a tekintetben karakter, igazi karakter!

Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet vállalni!

Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög is, mintha ezt sóhajtotta volna:

– Nyomorúság! nyomorúság!!!

Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék élettörténete félbe-szakadt.

– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!

– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyeltem rá.

Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe vezetett bennünket.

Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges, bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang mellett. A harangon a szokásos latin mondat: _Vivos voco_, stb.

Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a pőrölyt, és _zomm-zomm_… négyet vert a harangra.

Nagyon tetszett nekem.

Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas úr, körülbelől harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s magunkra hagyott.

– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.

Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét _pészelt_ már _motyerúl_.

Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt vastag vörös szőnyeg.

Csupa művészet és kényelem volt ott minden.

– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, doktor úr?

– _Értek_.

– Igy mondja: _értem_. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen szép szobák nem tudom kinél lehetnek.

– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy szög se, amely nem az én szerzeményem volna.

Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves, figyelmetes, és csupa ész.

Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte papirosra.

S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, – ilyenféléket: