Part 8

– Hát egyszer egy husvét vasárnapján látták meg a gardahal közeledését a strázsák a hegytetőről, a mikor a népség épen a templomban volt istenitiszteleten. Épen a legünnepélyesebb pillanatban, a mikor a prior felemelte a szentséget, a ministrans csöngetett, minden ember térdre bocsátkozott s öklével a mellét verte, rohant be a templomba az őrt álló halász, elordítva magát: «jön a garda!» S erre a szóra egyszerre felkerekedett az egész népség; törte magát egymás hegyin-hátán keresztül, ki a templomajtón, le a csónakokhoz, gardát fogni; a papot ott hagyták magában az oltárnál. De meg is büntette őket az Isten ezért a megcsufolásáért a szentségnek, mert olyan zivatart támasztott a Balatonon, hogy az volt a boldogabb, ki üres ladikkal visszakerülhetett a tihanyi révbe. Csak maga az a templombontó halász nem tért vissza. Azt a nagy igyekezete belevitte a garda-hinárba. A hegytetőről látták, hogyan hányta a merítő lapáttal a bárkájába a halakat, míg aztán a gardával együtt eltünt az emberek szeme elől. De azóta is, mikor ilyen nagy zegernye idő van, sokszor előjön a rémhalász, s futja a vizeket; nem evez, nem kormányoz, csak a merítő lapáttal hányná kifelé, ha győzné, a sok halat a bárkájából. Bizonyosan az járja most a bolondját ottan Tihany körül, mert ott a hazája. Minden jó lélek dicsérje az Istent!

No ez elég együgyű mese volt; hanem aztán kezdett érdekessé lenni, a mint a Tihany körül megpillantott fekete tárgy idő mulva közeledett a hajóhoz.

Csupa csoda volt az; a szél északról fútt, a csónak pedig délről közeledett: tehát szemközt a szélnek. Csak úgy ugrált egyik hullámgerinczről a másikra által.

Én előkerestem a távcsövemet s szemügyre vettem a csónakot.

Láttam, hogy egyetlen emberalak van benne, a ki egyre hajlong. Nem evez, nem kormányoz, csak a merítő-lapáttal dolgozik.

És mégis sebesen közeledik a hajónkhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen belénk akarna ütközni.

A mi gőzgéppel ellátott hajónk alig bir a hullámokkal, ez a kis bárka pedig csak úgy játszik velük.

Már olyan közel ért hozzánk, hogy puszta szemmel is ki lehetett venni a benne ülő ember arczát. Sohasem felejtem el. Fedetlen fővel volt: a haját, szakállát kétfelé lobogtatta a szél. Mind a haja, mind a szakálla az egyik oldalán fekete volt, a másikon ősz. Az arcza sápadt és mozdulatlan, a szája nyítva, a szemei véresek és merevek. Alig volt már tőlünk két hajóhoszszára. És még mindig a hajónk oldalának tartott. A kormányos kiabált rá, a hajós-legény verte a csengetyüt, a lármára előkerült kapítány nagy füttyöket adott a gőzgéppel: a rémhalász se látott, se hallott, csak repült nyilsebesen a hajónknak. Mikor aztán csaknem odaért, akkor egyszerre egy hal gyorsaságával félresiklott s egy ideig párhuzamosan versenyt futott a gőzhajónkkal. És a csónak, melyet se vitorla, se evező nem hajtott, megelőzte a gőzhajót, eléje került, s egy gyors kanyarodással átcsapott előtte. A benne ülő rémalak akkor sem nézett felénk. Olyan volt a tekintete, mint egy halotté.

Alig ötven lépésnyi közelből láttam ezt a csodatüneményt, pedig én mind az öt érzékem teljes birtokában voltam: ébren; nem álmodtam. Néztem, a mint a kisértetes alak még a vakmerő kanyarodónál sem nyult a kormánylapáthoz, hanem gyorsan hányta ki a merítő szákkal a csónakjából talán azt a gardát?

És azután még sokáig elnéztem, hogyan iramodik a sirály sebességével Siófok felé, míg végre a zápor eltakarta előlem a csónakot rémalakjával együtt.

Mi volt ez a tünemény? Hát még sem mese a mese? Hát csakugyan vannak a nap alatt természetfölötti csodák?

A kapitány a füle tövét vakarta.

– Barátom, ezt el ne mondjuk Füreden senkinek, mert ha hire futamodik, senki sem mer a gőzhajónkra felülni többet.

Megigértem s meg is álltam, hogy nem beszélek senkinek a látott rém felől. Boszantott, hogy láttam valamit, a mit el kell hinnem a két szememnek, de az eszemmel nem tudom utolérni, hogy mi volt.

Másnap gyönyörü derült idő lett a nagy zivatar után. A füredi sétány tele volt sétáló néppel. Olyankor, mikor a déli gőzhajó megérkeztét várják, az egész fürdővilág a parton van.

A gőzhajó uj vendégsereget hozott; a kiket partraszálltuknál ismerősök, bérszolgák, hivatalos személyek fogadnak. De nevezetesebb volt minden uraságnál az a négy ember, a ki egyszerre jött ki a hidon, két hosszu rudon egy fejénél, farkánál fogva felakasztott óriási szörnyet czepelve. Az egy rengeteg nagy harcsa volt.

A két elüljövő halász közül az egyikben ráismertem az én tegnap látott rémhalászomra. Ez a félben fehér, félben fekete haj, ez a sápadt arcz, ezek a vértől átfutott szemek: a tegnapi rém.

– Ugyan édes atyámfia, szólítám meg, nem ön volt az, a ki tegnap délután a kis bárkáján versenyt futtatott a mi gőzhajónkkal?

– De biz én voltam. Úgy-e milyen jó masinám volt! Olyan nincs a gőzhajónak. Itt hozzuk a vállunkon ni.

Akkor aztán utközben elmesélte, hogy ő boglári halász: tegnap délben egy óriási harcsát lepett meg, a mint a Balaton fenekén sütkérezett, s belehajította a szigonyát. A roppant állat aztán a szigonytartó kötelet maga után rántva, ennélfogva a halászbárkát is magával ragadta, benyargalt vele a Balaton közepébe s elkezdett vágtatni vihar ellenében a hozzákötött csónakkal, a halásznak csak azzal volt dolga, hogy a ladikjába csapkodó hullámot egyre kilapátolja. Kormányra, evezőre gondolnia sem lehetett, mert a megszigonyozott óriási állat arra vitte a csónakot, a merre neki tetszett, szemközt a viharral és ellenkező hullámokkal. Az utban talált gőzhajótól aztán megrettent a sebzett vizi szörny, s félrecsapott előle, míg végre a siófoki homokzátonyon megfeneklett s ott azután az összecsődült halászok doronggal agyonverték.

A halászcsónak a hat tengerész-mérföldnyi utat Boglártól Siófokig két óra alatt tette meg. A harcsa négy mázsát nyomott, mikor megmérték.

A rémhalász kapott a zsákmányért százhusz forintot, s a mellett csinált egy olyan vizi verseny-csónakázást, a mit aligha produkál utána valaki.

A KIRÁLYNÉ ÉS A MAJOM.

Majmuna és Idrisz tündérek találkoztak a paradicsom kapujában.

– Mit találtál? kérdezé Majmuna.

– Én találtam egy királynét az aranykupolájú templomok városában, a kinek minden meg van adva, a miben csak ember leánya gyönyörűségét lelheti: van fényes palotája, kertje, palankinos elefántja, van drága öltözete, ékszerei; van ének, táncz, zene, mesemondás a házában; van daliás férje, a ki minden vágyát teljesíti, mielőtt azt kimondta volna és a ki azért mégis boldogtalan, mert nem tud nevetni. Hát te mit találtál?

Én pedig találtam az ezüstkupolás hegyek tartományában egy árva fiút, a kinek nappal nincs mit enni, éjjel nincs hol hálni, de a ki egész nap kaczag, vihog, nevet s folyvást van rá oka, hogy miért nevessen.

– Ha mi ezt a kettőt össze tudnók hozni, hogy az egyiknek legyen abból, a mi a másiknak nincs, mind a kettőt boldoggá tehetnők vele.

– Tegyünk úgy.

Azzal szétterjeszték a szárnyaikat s repültek vissza a földre.

*

A királyné neve volt Izrabál, a Sah-in-sah, a perzsa király egyetlen felesége, a csodálatos szépség, a kinek a nagy szépségéhez az a nagy hibája járult, hogy maga is tudta, milyen szép.

Egyik szobájának a falai csupa tükrökből voltak, a mikből magát láthatá, s azért nem nevetett soha, hogy a szépségét el ne rontsa, mivelhogy nevetés közben az ajkak szép csigametszése széjjelnyulik s a nagy szemek összehuzódnak, az arcz sima közepén gödör támad s a szemszögletben ránczok fodorulnak. Férfi szeme előtt ugyan a nevető női arcz a legszebb, de a királynő csak a saját szemével láthatta magát s az előtt a nevető arcz rút volt.

S mivelhogy ilyen tilalmat vetett a szép arczára, lassankint a lelke is hozzászokott a komolysághoz; egész kedélye mélabús lett, nem találta gyönyörűségét se pompában, se mulatságban. A ragyogó termek, lazurkő és gyöngyházkirakású padmalyaikkal, a csillagos égboltot utánzó kupolák, az illatárasztó, örökvirágzó kertek, talitarka madárseregükkel, a rózsavizfecskendő szökőkutak, mind szemébe sem tüntek, a bajadérek tánczára oda se nézett, a szemfényvesztők csodamutatványai, a betanított elefántok, a színdarabot játszó kutyák mind nem érdekelték; ha pedig a hirhedett költők verseit olvasták fel előtte, azoktól épen elbólintott.

A Sah-in-sah már jutalmat tűzött ki annak, a ki a nejét meg tudja nevettetni. Azt egyszerre «Hakimmá» fogja kinevezni, a ki annyi, mint egy tartománynak a kormányzója. Mind hasztalan; a csodaszép Izrabál arcza oly mozdulatlan maradt, mint a ki egy sírkövön ül s a tegnapról gondolkozik.

*

Az olasz havasok jéghegyekkel pompázó tartományában pedig faluról-falura járt egy árva savoyard fiú, a kinek nem volt egyebe egy majmánál.

A fiúnak a neve volt Dzsója, a majmáé pedig Cseffó.

A fiúnak nem volt csizmája, hanem a majomnak volt keztyűje; a gombos janklit a majom viselte, a fiúnak maradt a mellény. A pávatollas kalapot felváltva hordta hol az egyik, hol a másik, majd a fején, majd a kezében, mikor filléreket kéregettek. Ha valami szánakozó lélek egy almát adott nekik, abból elébb a majom harapott, azután a gazdája; a melyiknek utoljára a csutkája maradt, az azt a másiknak a fejéhez dobta. A hol az éjszaka meglepte őket, ott meghuzták magukat, ól szegletében, kapumélyedésben, cisterna katlanában; összebújtak, úgy melegítették egymást, hogyha dideregtek.

Hanem aztán egész nap volt a fiúnak mit nevetni. Egymást tanították az arczfintorgatásra. Ahány grimászt, a hány torzpofát tudott a Cseffó vigyorítani, ugyanannyit tudott a Dzsója visszamókázni; a fejbőrét is úgy tudta mozgatni, a füleivel konyítani, mint a majom. S minthogy ezzel mulattatták a vásári közönséget, annálfogva a Dzsójának a napja reggeltől estig csupa nevetésből, vigyorgásból állott.

Egyszer egy kikötővárosban valami pajkos matrózok pálinkát adtak a fiúnak is, a majmának is, attól mind a kettő megrészegült, azzal elvitték őket magukkal a hajóra s aztán elvitorláztak a széles világba. Senki sem kereste őket. Komédiás gyerek, komédiás majom senkinek se ija-fia, elveszhetnek számozatlan.

*

Nyaratszaka, mikor a nagy hőség miatt minden tehetős ember menekül a persa fővárosból, Teheránból, a Sah-in-sah udvara is átköltözik a hűsebb egű Szultanabadba, a hol a királynak még a rezidencziájánál is pompásabb várpalotája van, a mit a hires építész, Feth-Ali készített, melynek kétszáz pillére mind színre, mind formára más meg más: egyik fehér alabástrom, másik rózsaszínű kalcedon, fekete jaspis, hússzínű karniol, fűzöld malachit, kigyótarka szerpentin, szalagos akát, a márványnak sárga, violaszín, barna változatai s egy boltozat csupa itakolumitból, a mely olyan kő, hogy meg lehet hajlítani, mint a nyers fát.

Egy napon hírül hozták a királynak, hogy a nagy bazár előtt egy idegen fiú támaszt csődületet a majmával, a kikről senki sem tudja, honnan kerültek ide. Az ibliszek hozhatták mind a kettőt, mert az egy olyan majom, a ki kártyát tud játszani. Akárkivel elfogadja a játszást s minden játszmát megnyer. Valami dzsin lakik ebben a majomban.

A sah felhozatta az udvarába a majmot meg a gazdáját.

A Dzsója volt az, meg a Cseffó.

A perzsáknál nagyon szeretik a kártyázást. Itt hamarabb ismerték a «naibi»-t (ez a keletieknél a kártya neve), mint Európában, a hol azt a szaraczénoktól tanulták el. A sah maga is erős volt a játékban, de a királyné még erősebb. Egymással szoktak játszani, rendesen pikétet, a mihez nagy kártyaérzék kivántatik.

Minthogy a királyné arczát idegen férfinak, ha még olyan gyermek is, meglátni nem szabad, a Dzsóját egy hímzett ernyő mellé állították, a honnan csak a majmára láthatott. A Cseffónak adtak egy magas széket, hogy elérje az asztalt. Maga a sah ült vele szembe. A majom keverte a kártyát, odatette a sah elé emelni s aztán kiosztotta. Mikor aztán fölszedte a kezébe a kártyákat, akkor elkezdett a pofájával mindenféle furcsa fintorgatásokat mívelni.

Hát ilyen majompofákat látott már Izrabál eleget, nem nevetett rajtuk.

Azonban elkezdődött a játék. A pikétnél beszélni szokás. A kimondást meg az ütéseket számlálni kell. Az a majomnak nincs megadva. De a helyett van neki négy keze. A két első kezében a kártya, a két alsó kezében meg egy palatábla és kréta. Ezekkel jelzi a saját elsőbbségeit. Mikor a sah Quint von Obert mond, Cseffó a fejét megrázza: nix-nutz, itt öt egyenes van s felirja a táblára. S az első játékban több ütést csinált, mint a sah. A játék alatt az ernyő mögött álló Dzsója folyton beszélt a majmához, de olyan nyelven, a mit senki sem értett. A kártyákba pedig nem láthatott és így nem jöhetett abba a gyanuba, hogy ő vezényli a majmot.

Izrabál arczán elkezdett mosoly derengeni, a mint a majom az első játszmát megnyerte.

A második osztásnál a sah meg akarta tréfálni az ellenfelét. Azt mondta: «négy király!» Pedig nem volt a kezében csak három.

Erre a majom alázatos szemforgatással vette fel az alsó kezével a leskártolt negyedik királyt s a sah elé mutatta.

– Eh! Mit! mondá a sah. Magam vagyok a negyedik.

Erre a majom négy disznót jelzett s hármat kitéve az asztalra, a mi a kezében volt, felcsapta a fejére a tollas süvegét s büszkén a fejére ütött: «magam vagyok a negyedik!»

Izrabál ajkairól egy «hah!» röppent el: kezdete a nevetésnek.

Ezért az egy hangért megbocsátotta a sah a vakmerőséget.

A harmadik játéknál a sah egy kilenczvenest kapott.

Izrabál arcza pedig egészen nevetésre állt már, szétnyílt ajkai között ott ragyogtak a fehér gyöngyfogsorok; szemeiben szokatlan tűz égett.

A negyedik játékban a sah egyetlen ütést sem csinált. Mattsban maradt. A sah dühös volt.

Izrabál ajkán pedig kitört a hangos hahota. Végigveté magát kaczagva a kereveten s hemperegve folytatá a nevetést.

A sah öröme fejedelmi módon nyilatkozott. Marék aranyat dobott a majom elé; a mit az hirtelen a két pofájába dugdosott s aztán a gazdájához futott vele, átadni neki a búsás nyereményt.

– No most próbálj te vele játszani! mondá a sah Izrabálnak.

A királyné nem sokat kérette magát, leült a kártyaasztalhoz.

Most már a kártyázó majom arczfintorgatása állandó mosolyt idézett a királyné arczára. De folytonos nevetés lett abból. Mert a királynénak az volt a szokása, hogy játék közben csalt, hamisan jelzett, a mit a sah el szokott neki nézni, de bezzeg nem nézte el az új játszótárs. A majom észrevette a hamiskodást s heves kézmozdulatokkal tiltakozott a csalafintaság ellen, a mi a királynét oly derült hangulatba hozta, hogy egyre nevetett, mint a kit csiklandoznak; nagyokat sikongatott közbe; egész pirosra nevette az orczáit. Olyan volt, mintha megbűvölték volna.

S még a körülálló hölgyeket is magával ragadta a királyné nevetése; olyan hangverseny támadt, a minőt a sah palotája nem hallott soha: hangverseny csupa kaczagásból.

– Akárkitől jőjjön ez a csoda, valóságos csodának kell azt mondani. Szólt a kalifa s gyöngéden lecsókolá Izrabál arczáról a nevetés szűlte könyeket. Mától fogva állandó legyen ez a csodahang a palotában.

A Cseffónak, úgy mint a gazdájának rögtön pompás öltözeteket adtak.

*

Mondjuk el hát a titkát a majom kártyázási művészetének, a melylyel minden embert meg tudott verni. Mert természetfölötti dolgokat manapság még a mesékben sem hisznek már el.

Tehát a hány lapja van a naibinak (a kártyának), annyiféle fintorlata van a majom pofájának. A kártyalap harminczkettő. A majom majd a jobb szemével csal, majd a bal szemével hunyorít, majd mind a kettőt besunyja, meg fölmereszti, két szemöldökével kacsint, félresandít, homloka bőrét felhúzza, meg leránczolja, szája szegletét jobbra-balra fintorítja, nyelvét kiölti, orrát feldúzza, szája két végét felvigyorítja, ajkát lepittyeszti, egész száját összecsücsöríti, füttyre idomítja, a két füléig elhúzza nevetve, a fogait vicsorgatja, négyszögletű szájat öblít, hizelkedve mosolyog, hosszú képet nyújt, szemeit ég felé forgatja, ijedt pofát mereszt, száját tátja meg összekummja, ajkait befalja, gúnymosolyra fintorul, pityereg, szépen kér, komoly arczot módosit, szemérmesen mórikál. Ez is harminczkettő. S minden arczmozdulat megfelel egy kártyalapnak. S ezek a titkos jelek be vannak tanulva a Dzsójánál is, a Cseffónal is.

Akármilyen messze ültetik is a savoyard fiút a játszóasztaltól, ő a majom arczfintorlataiból megtudja, hogy annak miféle kártyák vannak a kezében s akkor aztán messziről kommandirozza a maga nyelvén, hogy mit híjjon és mivel üssön. «Szegfü-király», – «galambhölgy», – «szarvas-bohócz», – «szerelem», – «halál», – «bitófa». Ha nem érti meg a majom a szót, Dzsója a megfelelő arczmozdulattal magyarázza meg neki érthetőbben. Így tudja megnyerni a játékot a kis majom a nagy ember ellen.

A kik pedig ezt a titkot nem ismerik, azt hiszik, hogy boszorkányság van a játékban. Hisz a majom nem tud beszélni. Nem bizony a szájával, de tud az arczával.

*

A Sah-in-sah elhatározá, hogy a csodatevő majmot meg kell vásárolni a gazdájától a királyné számára, minden áron.

De ki tud beszélni a gazdájával? Hisz az valahonnan a Káf-hegy mögül cseppent ide.

Az ország legtudósabb embere a Hakim-I-Séra (az irott törvény embere) kisütötte, hogy a majom gazdája taliánul beszél.

De hát ki tud az országban taliánul?

Persze ott nincs operaház, hogy az ember mindig kapjon valakit, a ki olaszul tud. Végre kisütötték, hogy a taberistáni kormányzó, Árif emir az az egy ember, a ki beszél a taliánok nyelvén.

Felparancsolták az emirt Szultanabádba.

A Sah-in-sah tudatá vele, hogy miért hivatta fel. Azért, hogy beszéljen a majom gazdájával.

– Allah kérim! kiáltá fel az emir. De rosszkor jött ide az a majom! Hiszen épen most lázadtak fel Taberistánban az istentelen «Babik», a próféta-tagadók; a míg én itt járok, azalatt felforgatják az egész tartományt.

– No hát küldök oda helyetted más emirt, téged pedig kinevezlek teheráni emirnek.

Erre még jobban jajveszékelt az emir.

– Allah ekber! Felséges hadúr! Az nekem nem előléptetés. Teheránban van a «szadrazám» (nagyvezér) székhelye. Taberistánban magam préselem a népet, de Teheránban a szadrazám is préseli, mi marad nekem?

– No hát kinevezlek szadrazámnak. A mostanit pedig elküldöm Indiába nagykövetnek.

– Az már más.

És így Árif emir megkapta a nagyvezéri hivatalt, azért, hogy beszéljen taliánul a kártyázó majom gazdájával.

– Hallod-e, te kutyakölyök, a kalifa meg akarja venni a majmodat. Mi az ára?

– De én nem adom ám el a majmomat semmi áron.

– Bolondfejű! Annyit nyomó aranyat kapsz érte, a mennyi a majmodnak a súlya.

– Mit csináljak én azzal az aranynyal? Ha meg tudják, hogy sok pénzem van, agyonütnek érte. Míg most az én Cseffóm, akárhová megyek vele, mindenütt megkeresi a mára való kenyeremet. Én a majmomtól meg nem válok.

(No megállj, mondá magában Árif, majd azért is megmutatom én neked, hogy megválsz tőle).

Azzal a legelső alkalomnál, a midőn ismét maga elé hozatta a királyné a majmot a gazdájával együtt, Árif is bebocsáttatá magát a terembe s ugyanazon szőnyeg mögé elrejtőzve, a hol a Dzsója kuttogott, ő is meghúzta magát. Ott azután, a mint a játék elkezdődött, elővette az elefántcsont-tábláját s feljegyzé rá azokat az olasz-szavakat, a miket Dzsója intézett Cseffóhoz. Kitalálta a ravasz eszével, hogy a savoyard fiú igazgatja a játékot, az a mester s ezekben a szavakban van az egész boszorkányságnak a titka.

Mikor aztán ezt kitalálta, akkor galléron fogta a Dzsóját s becsukatta a földalatti tömlöczbe.

– Így ni! Már most nem kérdem, hogy mi a majmodnak az ára.

A Dzsója akkor is nevetett: «Majd felhozatsz te engem ismét! Majd értem jösz még, szépen kérve».

A következő játéknál aztán Árif maga helyezkedék el a rejtő függöny mögé s onnan hangoztatá a táblájára felirt szavakat a Cseffóhoz.

Azt azonban nem tudta Árif, hogy a majom arczfintorai mit jelentenek? És így azt sem tudhatta, hogy micsoda kártyák vannak a majom kezében? Mikor aztán elkezdett a majomnak diktálni, mit híjjon, s olyan kártyákat nevezett meg, a mik annak nem voltak a kezében: a majom dühbe jött, fejéhez vágta a kártyát, táblát, krétát, mindent, s azzal összedugta mind a négy karját: nem játszik többet.

– Csak hozasd te vissza a savoyard fiút. Nem tudsz te ehhez. Nem olyan könnyű ez, mint a nagyvezérség, mondá neki a kalifa; s a szadrazámnak nagy szégyenszemre magának kellett visszamenni, a börtönből kihozni a Dzsóját.

A Dzsója azonban most már el volt keseredve, azt mondta, hogy ő nem marad itt, megy a majmával együtt vissza a hazájába.

A sah dühös lett a szadrazámra. «Itt van ni! Már most elmegy a majom».

– Van egy eszmém! mondá Árif. A mostani Emir-ed-Daulah (kincstárnok) nagyon sokat lopott már. Ideje, hogy a fejét levágjuk. Helyébe megtehetjük ezt a ficzkót Emir-ed-Daulahnak. Ez nagyon jól tud számítani s kevesebbet fog lopni. Akkor aztán itt marad a majmával együtt.

– Mondasz valamit! Felelt rá a Sah-in-sah.

S ekként lett Árif emirből szadrazám, Dzsójából pedig Emir-ed-Daulah Teheranban. S mind a hárman jól betöltötték a helyüket. Hogy ki a harmadik? azt szabad találgatni.

*

Majmuna tündér ismét találkozott a társával Idriszszel a paradicsom kapujában.

– No már most az árvagyereknek van mit enni.

– És a királynénak van mit nevetni.

«Allah nagy és Mahomed az ő prófétája».

A LEGBÁTRABB EMBEREK.

Kik a legbátrabb emberek?

Hát kik volnának mások, mint a kis gyerekek?

Azt az igazságot, a mit egész gyülekezet nem mer kimondani, kimondja a gyerek.

Azért találták ki a «mumus»t, hogy megtanítsák a gyerekeket félni.

Ime összejegyeztem egy néhány adatot annak a bebizonyítására, hogy milyen vakmerő nemzet a gyerekség!

*

– Nyanya! Füle is van!

– Jól van kicsikém! csak te egyél szépen!

Az asszony kukoriczát tördelt a szántóföldön, a kis leányát addig leültette a fa alá, a kukoriczaszárakra, a miket a tehén számára levagdalt, kezébe adta a fakanalat, meg a csuprot, abban bableves volt.

A kicsike hozzálátott s azon kezdte, hogy «füle is van!»

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Nyanya! orra is van?

– Ejnye, te kis bohó! Hát csak kanalazz szépen.

Megint hangoztatja az apróság:

– Nyanya! lába is van!

– Ej, te kis selma, te! Miket nem találsz még ki, he!

Aztán csak nagyot nevet a kicsike:

– Nyanya! Farka is van!

De már erre csak figyelmes lett az asszony, hogy miféle csoda lehet az, a minek füle is van, orra is van, lába is van, farka is van?

Odamegy. Hát akkor látja nagy rémülve, hogy egy egérke van a leveses csuporban, arról danolta a kis leány, hogy mi mindene van annak?

A nyanyát egyszeribe kilelte a hideg ijedtében. Asszonyember megijed, ha egy egeret meglát. Nem hiába mondja a nóta, hogy «csunya bogár az egér!» – Hát még egy bableveses csuporban! Bizonyosan torkoskodni akart ő kelme, s aztán nem tudott többet kijönni a bögréből.

A kis gyerek pedig egy cseppet sem ijedt meg ettől a szörnyetegtől, hanem szép kedélyesen eszegette le róla a bablevest, a mig a farka is kilátszott s nagyokat ütögetett az orrára, mikor ki akart ugrani a bögréből.

Én nem volnék olyan vitéz.

*

De már most lássunk egy valamivel nagyobb állatot.

A székely asszony kiment a hargitai irtványosba, a honnan a szálfákat kivágták s a következő években a vén fák helyét ellepte mindenféle vadbokor, mely olyan sürü szövevényt képezett ottan, hogy a ki bele tévelyedett, napestig ki nem talált belőle.

Azért ment a székely asszony az irtásba, hogy málnát szedjen. Annak jó árát adják a városban.

Ott pedig a Hargita völgyében olyan magasra nő a málnabokor, hogy még a tehén szarva se látszik ki belőle.

A kis leányát is magával vitte az asszony: otthon nem volt kire hagyni; az ura hosszu fuvarba járt borvizzel.

Hát ott a málnaligetben volt egy nagy szál kiszáradt fa, a mit azért nem vágtak ki, mert már nagyon odvas volt. Annak a tövébe leültette az asszony a leányát; kezébe adott egy nagy darab «kakas tejjel, varju vajjal sütött» kenyeret, hogy azt majszolgassa, a mig ő a sürü csalítban málnát szed a karos kosarába.

Nem távozott messze a száraz fától; ott közel volt a málnabozót; minden szót meghallhatott, a mit a kis leány petyeg.

A gyerekek szoktak beszélgetni, ha magukra maradnak, vagy pedig dudolgatnak.

Egyszer azt kiáltja a kis leány:

– Anyóka! Füles bácsi szereti ám a kenyeret.

Egy kis idő mulva megint mondja:

– Anyóka! Füles bácsinak nem volt elég a kenyér.

Később megint nevetve szól: