Part 7

Alig tudta ezeket lerázni a nyakáról, már jött az újabb veszedelem. Volt nagy patália a két tündérkisasszony meg a tyroli leány között. A szakácsné felmondott, összepakolt, elment. Akkor aztán a két babakisasszonynak kellett hozzálátni, hogy maga főzze meg az ebédet. No az szép kis főzés volt! Összeaprítottak húst, halat, sárgarépát, fokhagymát; az egyik olajat, a másik eczetet öntött a levesbe, a rántást megégették, a tejet kifuttatták, csupa kozma lett minden étel. Mikor feltálalták, a kis királyleány a csupa látásától rosszúl lett egyszerre.

Jó szerencse, hogy a válságos pillanatban felébresztette az édes mamának a csókja. A kis királyleány megkönnyebbülten rebegé, a mama nyakát átölelve:

«Mégis nagyon jól rendelte azt az istenke, hogy a tyúkoknak van élete, a babáknak pedig nincsen».

A GUTA, HERKÓ PÁTER, MEG A KIS BORBÉLY.

A «Guta» hirhedett rabló volt hajdanában. Nem tudni, hogy ő vette-e kölcsön a nevét attól a hirtelen kezű nyavalyától, a mi az embert egy percz alatt halottá tudja tenni, vagy pedig az vette ő tőle? annyi bizonyos, hogy a kit ez a gonosztevő a parittyájával főbe hajított, annak soha sem fájt többet a feje.

Lesből szokott az emberekre vadászni, meghuzódva egy árokban; innen maradt fenn a közmondás: «meglapult, mint Komoró végén a Guta». Gazdag kalmárokra szokott leskelődni, a kik drága selyem- és posztókelméket szállítottak Lengyelország felől, azoknak az elrabolt kincseit aztán magával hurczolta az erdőbe, s ha szegény vándor-diák került az útjába, annak osztogatott a drága posztóból köpenyegre valót, sing helyett egyik fától a másikig mérve a kelme hosszát.

Rettegett tőle az egész vidék. Mesemondással volt határos, a mit a testi erejéről beszéltek. Félmázsányi buzogányt czepelt a markában, mikor sétálni járt s azt száz lépésnyire el tudta hajítani félkézzel; a tűszőjébe dugva pedig egy kurta nyelű éles fejszét hordott, a mit balkézzel olyan ügyesen tudott hajigálni, hogy az mindig az élével talált, s oda talált, a hová ő küldte.

Még nagyobb volt a híre kegyetlenségének. Azt beszélték róla, hegy a kit megölt, annak a bőrét is lehúzta, s aztán felvette magára, s hogy ezért nem lehetett őt soha elfogni, mert mindig más embernek a bőrét vette fel, nem lehetett soha ráismerni. Ez azonban nem lesz igaz.

Nem ismertek bizony a Gutára, mert senkinek sem volt kedve ujjat húzni vele. Végig járt az Nagy-Bánya utczáin fényes nappal, a legnépesebb vásárban, s kotródott előle a sokaság, mikor már a buzogányának a döngését meghallotta, mivel a hányat lépett, annyit kommantott. Azután meg, a milyen vakmerően rabolta a pénzt, olyan tele marokkal szórta is azt; mikor beült a Laczi-konyhába, valamennyi vendégnek mind ő fizette ki a lakomáját, s a dudásnak tallérokkal töltötte meg az iszákját, a mért az ő nótáját fujta.

Egyszer aztán a nádorispán kétszáz arany díjat tűzött ki a félelmes rabló fejére s ezt kihirdették dob- és trombitaszó mellett minden falu, város piaczán; de az emberek fejet csóváltak rá: «kétszáz arany szép pénz! annyi egy grófnak sincs! De ki a guta meri a Gutát megfogdosni?»

Azt kérdezheti valaki, hogy mért nem lőtték hát meg messziről, ha közel nem mertek belekötni? Nem olyan volt ám hajdanában a puska, mint a milyennel manapság hadakoznak. Akkor három ember kellett a puskának az elsütéséhez: egy tartotta a vállán a lyukas végét, a másik az állához szorította a puska agyát, czélzás közben behunyta félszemét, felhuzta a félszáját, míg megtalálta a czélt, akkor a harmadiknak kiáltott: «no most!» arra ez az égő kanóczczal ellobbantotta a serpenyőben a puskaport; akkor aztán a puska nagyot szólt, nagyot rúgott s a czélzó ugyan áldhatta a sorsát, ha a puskaagya csak úgy ütötte pofon, hogy csak egy foga esett ki, nem kettő. Azalatt pedig a Guta mind a hármat agyonparittyázhatta bátran.

Egyszer még is akadt egy medveszívű ember, a ki erősen köpte a markát, hogy nohát elfogja ő a Gutát, ha senki más, még pedig eleventen.

Ez a derék ember volt a «Herkó Páter». Barát volt, a javából, a ki még az ördögöt is ki tudta űzni holmi elátkozott kastélyból, a hol az már egészen otthonossá tette magát. Volt neki egy hatalmas olvasója, a mi a derekán lógott; annak minden szeme vasból volt; lehetett félmázsa; a kit azzal meg talált legyinteni, nem kellett annak több áldás. Derék barát volt: többet prédikált a csatatéren, mint a kathedrában.

Elindula a Gutát felkeresni.

Könnyű volt arra rátalálni. Ott szokott az tanyázni rendesen a nagy patakmalomban, a hol az a szép özvegy molnárné lakott, a kibe a rabló fülig szerelmes volt. A szép molnárné pinczéje soha sem fogyott ki a jó borból, pedig nem őrölnek bort a malomban. Azt a Guta harácsolta el szekérszámra a kupeczektől, a kik azt vitték volna Lengyelországba, ha útjokat nem állta volna.

Csak betoppan ám egy este a Herkó páter a malom pitvarába; mikor épen ott dőzsölt a híres rabló.

– Benedicat! köszönté a Herkó páter.

– «Farkas mondja: borjuláb!» felelt rá a rabló, s még csak fel sem emelte a pofáját a tenyeréből, a hogy az asztalra könyökölt.

A Herkó páter leült az asztal innenső végére.

– Te vagy az a híres Guta?

– Kérdezd meg a buzogányomtól, az majd megmondja, szólt a Guta, végig nyújtva az asztalon a félmázsás czelőkéjét.

– No hát én meg a Herkó páter vagyok: bizonyítja az olvasóm, mondá a barát s azzal ő is odaveté az asztalra az olvasóját nagy csörömpöléssel, mintha összefűzött ágyúgolyók lettek volna.

– Hát mi szél hord erre, a hol még a madár sem jár? kérdé Guta.

– Nem árulok zsákban macskát, felelt rá a Herkó páter. Azért jöttem ide, hogy tégedet, istentelen gonosz rabló, az igaz útra térítselek.

Olyant nevetett erre a Guta, hogy a malomkerék is megállt ijedtében.

– Engem térítesz az igaz útra? No de már ennek a csodának megiszszuk az áldomását. Héj, legények! Azt az ünneplő kupámat.

Két molnárlegény rögtön ugrott a parancsszóra s előhengerített a pinczéből egy gönczi hordót, a minőben a jó hegyaljait szokták szállítani a polgároknak: harmadfél akó fér bele.

Guta kihúzta a fogával a hordóból a dugót, s azzal a két kezével megragadva a hordó párkányát, fölemelé azt a levegőbe, s úgy ívott az akona lyukon át, egy hosszú lélekzetvételig; akkor aztán odatette a hordót Herkó páter elé.

– Hát ez az én ünnepi kupám. Így szoktam én áldomást inni, mikor tulipiros kedvem van.

– Jajh! Ez semmi, monda a Herkó páter. Ez nem is ivás, ez csak borszopogatás.

S azzal olyat ütött a rettenetes öklével a hordó fenekére, hogy az rögtön beszakadt: akkor aztán a két tenyere közé fogta a hordó hasát, s a hogy a gyerekek szoktak inni a köcsögből, úgy nyakalt egy hatalmasat a hordó karimájából.

– Hát én meg így szoktam inni!

Nagyot bámult erre a Guta. «No még ilyen ficzkóra nem akadtam, a mióta két lábon járok. De hát már most a borhoz sült is kell. Megyek, hozom».

Azzal fölkelt, kiment s nemsokára visszatért, egy eleven tulkot hozva a vállán.

– Itt van a tokánynak való! Ne mondd, hogy nem láttalak szivesen, mikor beállítottál hozzám.

– Ez is csak valami. Mordult rá a Herkó páter; de hát hogy én se jöttem légyen üres kézzel: várj egy kicsit. Itt hagytam az erdőn. Megyek, hozom.

Azzal kiment az erdőre a Herkó páter, s nemsokára visszatért, egy nagy három mázsás vaddisznóval a vállain, a mit az összekötött négy lábánál fogva úgy akasztott a nyakába, a hogy szokta hozni a juhász a husvéti bárányt.

A Gutának át kellett látni, hogy a Herkó páternak a tudománya legalább is olyan nagy, mint az övé.

A két pecsenyét aztán nyársra húzták, ott kinn az erdő tisztásán nagy tüzet raktak, megsütötték s nagy lakomát csaptak; eltartott kivilágos kivirradtig, a gönczi hordóban maradt is, nem is valami. Hanem azért se a Gutának, se a Herkó páternak még csak a szeme sem állt keresztbe.

– No hát komám, mondá a rabló. Ettünk, ittunk, jól mulattunk. Egyikünk sem tántorodott meg. Már most gyerünk játszadozni.

– Ugyan mi játékot tennénk?

– Hát kugliznánk egy kicsit.

– Ugyan mivel?

– Hát vagy te az én fejemmel, vagy én a tieddel.

– Az nem jó lesz. Én a magam fejét nem adom oda, a tiedet meg nem veszem el. Az emberölést nekem tiltja a csuhám.

– No hát játszszunk baltahajigálósdit.

– Nekem nincs baltám.

– Van nekem. Egy is elég. Elébb én hajítom el a baltámat, te állsz ki a czélnak. Én fogadok abba a kétszáz aranyba, a mi fejemre van kitüzve, hogy a jobb karodat találom el a baltámmal: úgy levágom, mintha ott sem volna. Azután te veszed a baltát a másik kezedbe, én állok czélba, oda vághatod belém, a hová neked tetszik.

– Áll a fogadás. Mondá rá a Herkó páter. Hát hová álljak?

– Oda a közé a két árva tölgy közé.

A Herkó páter kiállt czélnak. Azonban, a midőn a rabló felé hajítá a baltáját, előkapta az olvasóját, s olyan sebesen pergette azt maga körül, mintha kerekes rokka szélkelepje volna, s a hatalmas olvasó félrecsapta a süvöltő fejszét veszedelmes röptéből: a Herkó páter karja helyett az egyik árvatölgyet vágta az ketté derékban.

– Elvesztettem a fogadást, hörgé a Guta; – most rajtad a hajítás sora.

– Mondtam már, hogy én meg nem öllek; hanem viszem a fejedet eleventen a nádor ispánhoz.

– Hát megadom magam, monda a Guta. – Gavallér ember fizet, ha vesztett. Megkötözhetsz. Mivel kötöd össze a kezemet?

– Majd akad valami, – szólt a Herkó páter, s azzal széttekintve, meglátá a háta mögött a ketté vágott árva tölgyet: azt felvette, odatartotta a tűz fölé, mig jól megpörkölődött; akkor aztán rátette a lábát a megparáholt nyersfa egyik végére, a másikat pedig a két kezébe fogta s guzst csavart belőle, a hogy más ember szokott bánni a fűzfa-rekettyével.

A rabló engedelmesen odanyujtá eléje a két kezét, s a Herkó páter rácsavarintotta a gúzst. Fogva volt már.

– Hát csak jól megkötöztél? – kérdé a Guta jámbor szóval; no hát szépen köszönöm a jó voltodat.

Azzal egyet rántott a két kezén, s a hatalmas gúzs úgy szakadt le arról, mintha csak fűzfa-rekettyéből lett volna.

– De már látom, hogy nem vagy magadban! – kiálta fel a Herkó páter, elszörnyedve. Nem próbálgatlak tovább. Itt hagylak in nomine Domini.

S azzal a kezét nyujtá neki bucsuzásra.

A kézszorításnál azonban úgy összesajtolá irtoztató vasmarkával a rabló kezét, hogy annak a körmeiből mind kifrecscsent a vér.

– Deo Gratias! – kiálta a rabló, s a mint a véres kezét kiszabadíthatá, odanyomta azt a Herkó páter koponyájára, s ettől a nyomástól az rögtön térdre roskadt.

Ebből aztán megtanulhatta mindenki, hogy a Guta olyan ördöngős egy ficzkó, a kivel még a «Herkó páter sem bir».

Azonban még is csak volt valaki, a ki birt a Gutával: ha akarta, úgy megkötötte egy szál fonállal az asztal lábához, hogy el nem tudott onnan mozdulni; ha akarta, az újja körül csavarhatta; ha akarta, madarat fogdoshatott vele.

Ki lett volna ez a vitéz más, mint a szép özvegy molnárné! Délczeg, sugár termetü menyecske, a kinek a tüzes két szeméért a poklokon is keresztül ment volna a rabló. De a milyen tüzesek voltak a szép molnárné szemei, épen olyan hideg volt a szive: legalább a rabló iránt az volt.

S ez a vasgyuró, kinek férfi ellent nem tudott állni, olyan volt mint egy nyaviga beteg gyermek, mikor ezzel az asszonynyal szemtől-szembe került.

Herkulesnek, Sámsonnak, Toldi Miklósnak hires nagy erejét így tudta megbénítani egy asszony: ez a gyöngesége egy erős embernek.

Hiába hordta a szép menyecskének végszámra a selymet, bársonyt, tarisznyával az aranyat, ezüstöt, csak azért, hogy egy csókot kapjon tőle: a szép, csalfa nő mindig csak igéretekkel tartotta jól s a jövőre utalta.

– Nem csókolhatlak meg addig, a mig valami van kettőnk között, a mi bennünket éjjel-nappal elválaszt.

Mi az a valami? Ezen törte a nagy bolond fejét a Guta; de nem tudta kitalálni. Dult-fult, féltékeny volt még a macskára is, a mely a szép asszonyhoz törleszkedett: hátha ez az a valami, a mi közöttük áll? Ha valami legény? Az a halál fia.

De hát nem volt az semmiféle dali legény, a mi őket egymástól elválasztotta, s a Guta nem talált semmit, a mit izzé-porrá tépjen, hogy ne válaszsza el többé szerelme tárgyától.

Volt pedig abban az időben egy nyalka borbély legény Nagy-Bánya városában, a kit úgy hittak, hogy Bertus.

A borbélyoknak nagy kelete volt a bányavárosokban, mivelhogy a bányászoknak meg volt tiltva a szakállviselés, nehogy az aranypor a szakállukra ragadjon.

Azonkivül is mindenféle mesterséget értett a Bertus, a mi csak együtt jár a borbélysággal; köpölyt felrakni, eret vágni, fogat húzni, tört lábat összeilleszteni, puska nélkül lőni. Azért is nagy kedvességben állt az egész lakosságnál, s minthogy minden órában el volt látva a frissen pergő nyelve ujdonatúj pletykákkal és mende-mondákkal, annálfogva az asszonynép is kedvelte a Bertust.

De különösen a szivébe vette a princzipálisának a szép szőke leánya, a Katicza. Az másról álmodni sem akart, mint a fürgencz Bertusról.

A princzipálisát meg úgy hitták, hogy Barnus.

Egy napon megerősítette a szivét Bertus, s a végzett körjárat után, melyet a városbeli férfiak állai körül megszokott tenni mindennap, megszólította a princzipálisát, hátulról, a mint az az officina ablakán kinézett az utczára.

– Magister úr!

– Ki beszél odahátul?

– Magam, a Bertus.

– Úgy? A famulus? No hát servus!

– Mutatok magának valamit.

– Maga? Nekem? Ugyan mit?

– Ezt a gyürüt.

Azzal odatartotta a Barnus orra elé a balkezét, melynek növendékújjára egy lószőr gyürü volt felhúzva s azon ez a név volt olvasható szép szitaszemkötő munkával: «Katicza».

– Hát e mit jelentsen?

– Azt, hogy én eljegyeztem a Katicza leányasszonyt, s elveszem feleségül.

De már erre a szóra csak kibujt az ablakból a Barnus.

– Annak köszönje, hogy csak ketten vagyunk az officinában; mert külömben úgy csapnám pofon, hogy hét csillagot látna a szemével; de nem teszem, mert ha meghallanák oda kint az utczán a csattanást, maga azt beszélné mindenütt, hogy maga ütött engem pofon, nem én magát.

– Minek ez a nemes harag? Ha én szeretem a Katicza leányasszonyt, s az is szeret engem.

– Van magának pénze?

– Van.

– Hadd látom.

Erre a Bertus kivette az oldalzsebéből a tarkazsebkendőjét, annak a csűcskéjébe volt bekötve egy valóságos körmöczi.

– Hol vette maga ezt az arany csikót?

– Kaptam a bányakapitánytól, a miért három zápfogától megszabadítottam; kettő ép volt.

– Akkor hát ez az arany az enyim, – mondá a Barnus s nyugodt lélekkel a saját zsebébe csusztatta a körmöczit.

– No akkor hát ez is a magáé, mert ezt is kaptam a bányakapitánytól, – mondá a Bertus s hirtelen nyakon teremtette a princzipálisát.

Hanem aztán ugrott is ki gyors lábbal az officina ajtón át az utczára.

Az pedig utána kiáltott az ablakból:

– Megálljon maga pernahájder! Ha visszajön, még egy másik pofont is kap tőlem.

A Bertus pedig egy kis idő mulva visszafordult s azt kérdé az ablakon kikönyökölő Barnustól:

– Magister úr! Hát nem adja nekem a Katiczát?

Erre a Barnus a kezébe vette a borotválkozásnál használatos réztányért, azt odanyujtá a leánykérő elé.

– Ha nekem megtölti maga ezt a réztányért aranynyal, akkor megkaphatja az aranyos leányomat; addig pedig «orrod tőle fokhagymás!» Tudja maga!

A szegény Bertusra nézve ez nagyon kegyetlen sententia volt. Elkeseredésében mit tudott tenni: kiment a szőlőbe. Épen Orbán napja volt. Ilyenkor nagy processiót tartanak.

Az Orbán derék, nevezetes egy szent. Ő vigyáz a szőlőtermésre. Azért is ott áll a szépen felékesített szobra a szőlők között, árnyékos fák alatt. Szép, hosszu haju, piros ábrázatu szent. A nevenapján rengeteg nagy süveget tesznek a fejébe, s ugyanakkor a lábai előtti asztalt megrakják boros kancsókkal és kalácsokkal. Ezt azért teszik, hogy el ne fagyaszsza a szőlőket a nevenapján. Innen támadhatott a példabeszéd, a midőn valaki nagyon jó lakomáról tér haza, hogy «ugyan feltette az Orbán süvegét». Ekkor aztán búcsút járnak hozzá s el van fogadva, hogy ki mit kér ezen a napon magának, azt Orbán vagy teljesíti, vagy nem teljesíti. Ha reggelre elfagynak a szőlők, akkor az extra kivánságokat sem teljesíti; de ha szép borongós idővel baj nélkül elmult az Orbán nap, akkor a többi kivánság is várhatja betöltetését.

A jámbor Bertus mit kérhetett volna Orbántól egyebet, mint hogy segítse őt a Katiczája kezének elnyeréséhez.

Éjjel aztán álmában megjelent a Bertusnak a jóltevő szent. Ugyanazzal a piros ábrázattal, a nagy süveggel a fején, a panyókára vetett zöld palásttal a vállán.

– Hát igazán szereted a Katiczádat? kérdezé Bertustól.

– Dühösen, – felelt az rá.

– Hát aztán van-e annyi bátorságod, mint egy szunyognak?

– Van annyi, mint egy oroszlánnak.

– Csak annyi legyen, mint egy szunyognak: akkor megkapod a Katiczádat.

De még ez nem volt elég szent Orbántól. Bertustól elment a Gutához, azt is felkereste álmában.

Az is ráismert a szentre.

– No Orbán! Hát lesz-e lakodalomra való bor az idén?

– Lesz; ha eltávolítod azt, a mi közted és a szép özvegy között van éjjel-nappal.

– Csak tudnám, hogy mi az?

– Hát az a te nagy bolond szakállad, a mi a tüsződig ér. Addig nem kapsz csókot a szép asszonytól, a mig ezt le nem vágod.

Itt is elvégezve a dolgát a becsületes Orbán, visszament a helyére, a szőlők közé s megparancsolta a thermometrumnak, hogy le ne szálljon a zérus fokra: reggel szép langyos eső permetezett, a szőlők nem fagytak el.

– Ujjuju! kiálta Bertus, a mint hajnalban fölébredt, s látta, hogy eső esik. Hála neked szent Orbán: nem fagyott el a szőlő!

Elbámult ezen a princzipális:

– Meg van maga gárgyulva? Hát van magának szőlője?

– Van hát! mondá Bertus, s a mellénye zsebéből kivett egy összehajtogatott papirost; abban volt egy szem mazsola szőlő. Ezt én a Katiczától kaptam, kuglófba sütve; de nem ettem meg: eltettem örök emlékül.

A principális már dühös akart lenni, azonban abban a pillanatban elkezdett valaki nagy gorombán dörömbözni a még zárva levő borbélyműhely ajtón.

Barnus, Bertus, egymás lábát taposva rohant az ajtót kinyitni. Ez valami nagy úr lehet, mert nagyon goromba.

Szemük-szájuk elállt, mikor a belépőt meglátták. A rettenetes Guta volt előttük, a félmázsás buzogányával.

– Ki köztetek a mester? – dörgé bivaly hangon a rabló.

– Én vagyok, méltóságos úr, én vagyok! sietett felelni a Barnus s a kezeit mosta szárazon.

– No hát idefülelj. Azt akarom, hogy vágd le ezt az én hosszu nagy szakállamat ollóval; azután pedig simára borotváld le a pofámat borotvával: mert egy szép asszony így kivánja; ez a csókjának az ára. Ha szépen elvégzed: tiz arany üti a markodat. Itt van, előre leszámlálom az asztalra.

A Barnusnak már görbültek az ujjai a tiz arany leszámlálásához.

– Ha azonban a borotválásnál megtalálod a késsel vágni a pofámat, hát akkor látod ezt a szék mellé támasztott buzogányt? Ezzel én olyan laposra ütlek, mint egy lengyel garas!

Ettől a szótól aztán olyan reszketés állt a Barnusnak az inaiba, mintha a harmadnapos hideg lelné. Egyszerre kiejtett kezéből ollót, borotvát s hebegve mentegetődzött:

– Kérem, méltóságos Guta úr. Nem én vagyok a magister. Ez a másik az. Én csak a legénye vagyok.

– No hát gyere te másik! – mondá a Guta; két székre telepedett le, mert egy meg nem birta volna. De aztán úgy járjon a nyavalyás kezed, hogy ha megvérzed a pofámat, kásává törlek; s ha csak annyi vért eresztesz is rajtam, a mennyit egy szunyog kiszíhat az emberből.

«Szunyog!»

Ez a szó világosságot gyujtott egyszerre a Bertus agyában.

Mit is mondott csak szent Orbán?

«Ha van annyi bátorságod, mint egy szunyognak.»

Hisz a szunyog bátorsága a legnagyobb a világon! Mert az, vékony kis állat létére, meg meri támadni a legnagyobb óriást is s vérét szíja.

Ez szent Orbán intése!

– Csak te ülj csendesen, méltóságos zsivány úr, nem lesz rám panaszod.

Azzal hozzá fogott, levágta az ollóval a hosszu szakállt, azután behabozta a tarlóját szappannal, s szépen learatta a két orczájáról a tüskés borostát simára. Nem reszketett a keze.

Ekkor a tokájára került a sor a Gutának.

– No most vigyázz! inté a rabló.

– Ugyan vigyázok. Szent Orbán segíts! – fohászkodék fel Bertus.

S azzal egy kanyarítással úgy levágta a rettenetes rablónak a fejét, hogy a fej ott maradt a balkezében, szájával tátogva, szemeivel pillogatva, mig a fej nélkül maradt nagy tetem a kezével kapkodott s meg akart markolni valamit; de már nem tudta mit.

Így mentette meg a világot egy hirhedett gonosztevőtől egy borbély legény, a kit a szerelme hőssé tett: szent Orbán ujjmutatása mellett.

Meg is töltötte aztán aranynyal azt a bizonyos réztányért, s megkapta a maga Katiczáját, a kivel sokáig boldogul élt, s volt neki holtig tartó dicsekedni valója az elkövetett vitéz hőstettével s annak áldásos következményeivel.

Ebből az a tanulság, hogy a szunyog még bátrabb állat mint az oroszlán, s a borotva még hatalmasabb fegyver, mint a pallos: csak attól függ, hogy ki fogja a kezében?

SAKKJÁTÉK ISTEN ÉS SÁTÁN KÖZÖTT.

(Arab mese.)

A világalkotó és a világromboló szellem együtt ültek a sakktábla mellett s játszották a nagy játszmát, a minek a díja az emberiség «üdve» vagy «kárhozata» volt.

A földi idő-számitás szerint egy-egy ezredév telt bele, a míg egy-egy huzást tett majd az egyik, majd a másik.

Egyszer a sátán egy ravasz huzással elvette a fehér királynét.

Ez a királyné volt «Éva».

Adonaj királynéja elvesztével sem adta fel a játszmát. Eleibe tolta a sátánnak a «tornyot». Mózest.

A sátán el volt bizakodva a maga királynéja, Astarte hatalmában. Az még a tornyot is megdönti.

Adonaj ezalatt, csendesen észrevétlenül előbbre tolt egy «pion»-t, s feláldozva a tornyát, bevitte az első vonalba s királynévá tette.

Ez az uj királyné volt szűz Mária.

S ezzel az új királynéval megnyerte a nagy sakkjátszmát Adonaj az ő ellenfele, a sátán ellenében.

A RÉMHALÁSZ.

Egy pénteki napon a délutáni gőzössel keltem át Siófokról Balaton-Füredre.

Péntek is volt, délután is volt, zivatar is volt. Egy magamban voltam utazó a födélzeten.

Erős északi szél fútt, mely fenékig felkeverte a Balatont; a mi ócska gőzösünk csak úgy tánczolt a hullámokon, hol az egyik kerekével, hol a másikkal a levegőben kalimpálva; egy-egy vállalkozó természetű hullám még a tetőzetre is felcsapott; a fehér halászmadarak ott repkedtek körülöttünk nagy vijjongva.

Én az ilyen időt legjobban szeretem a hajó orráról nézni. Hogy ugatják meg a hullámok a tolakodó hajót, s az hogy rázza le őket a nyakáról fumigálva.

Mikor a hajó a tó közepe felé jár, kelet felé nézve úgy tetszik, mintha a tengert látnók magunk előtt: semmi part nem látszik. Az egész viz fehér a tajtékzó hullámkecskéktől.

Kivülem csak a kormányos volt a födélzeten, meg egy hajós-legény. De ezt inkább mondhatnám hajós-öregnek, mert csupa szürke volt a szakálla, s félig vak is volt. De hát jó volt ez a Kisfaludygőzösre matróznak.

– Nézze csak, mondám a vén matróznak, nem lát ott a viz közepén valami fekete tárgyat? Arra Tihany felé.

Azt mondta, hogy látja; pedig dehogy látta.

– Úgy néz ki, mintha valami csónak volna.

– Az ám. A bizony. Egy csónak.

– Kinek jut eszébe ilyen időben Istent kisérteni?

– Az nem lehet más, mint a «rémhalász».

Én kaptam rajta, hogy most egy népmondához jutok.

– Mi az a rémhalász?

– Azt csak mi ismerjük itt a Balatonvidéken. Valami kisértet, a ki épen ilyen viharban szokott halászni, arra van elkárhoztatva a más világon.

– Vajjon mit véthetett ezen a világon?

– Hát annak az a históriája, hogy a Balatonon legnagyobb haszna van a «garda»-halászatnak. A gardahal úgy szokott jönni, mint egy tábor. A tihanyi hegy tetejéről messziről meglátják, mikor közelednek: csupa ezüst tőlük a viz hosszú sorban, akkor aztán minden halász csónakra kap, a strázsa a hegy ormáról a szüre lobogtatásával mutatja, hogy jobbra, vagy balra kerüljenek-e a garda elé, s ha jól közrekapják, minden bárkát megtöltenek vele.

– Ezt már tudom.