Part 6

– Annak is pedig a kezdetén. A teljes elsötétedést már nem fogod megérni.

Ez a jóslat sehogysem tetszett a Faraónak.

Megrázta a fejét, hogy csakúgy csilingelt a koronájáról lecsüggő sok aranyláncz s bosszúsan ütött a földre királyi pálczájával, mely épen olyan hosszú volt, mint ő maga s fejül egy nap volt rajta. Hiszen még egészen jó erőben, élte virágában volt. Semmi baját sem érezte.

– S mikor fogsz te meghalni, bölcs Damastes?

– Én pedig a csillagok beszéde szerint, elvégzem e testben való életemet annak a napnak az estéjén, a midőn tégedet eltemetnek, midőn feljön a hold: de annak is csak a felső szarvát fogom meglátni, az egész sarlóját már nem ezekkel a szemekkel.

Ez a jóslat nagyon elkomorítá a Faraót. Még senkinek sem mondta szóval, sem írásban ki nem adta, de már a lelkében el volt határozva, hogy halála után, a mint a sír-templom bejárata be lesz falazva, mindazokat a kőmüveseket leöljék, a kik azt a munkát elvégezték, s utoljára magát a főmáguszt is megfojtsák, a ki egyedül tudja a labirinth titkát.

És ezt a gondolatokban rejtegetett titkot leolvasta a mágusz a csillagokból.

E naptól fogva még gyanakodóbb lett a király a környezetére, mint addig volt. A végzetes napon, midőn a nap a rák fordítóba ér, s melyet valamennyi csillagjós napfogyatkozással jelzett előre, a király felhágott a palotája tetejére – egyedül. Senkit, még egy feleséget sem engedett magához közelíteni. Azon a napon sem ételt, sem italt meg nem ízlelt: nehogy megmérgezzék.

És aztán nehogy úgy járjon, mint az a király, a ki úgy halt meg, hogy egy halászsas a magasból egy tekenős békát ejtett a fejére: egy ércz mennyezet alá vette be magát. Igy aztán kellőképen meg lévén védelmezve az égiek és földiek ellen, azt hivé, hogy fittyet hányhat a halálnak és a csillagoknak.

E nagy egyedűllétben, a palota magasán ülve, hallgatá az utczákra felgyült nép moraját. A napsötétedés kezdetén jajgatással, dobveréssel igyekezett a nép segítségére jönni a sötét ellenséggel küzdő «Ptah» napistennek. Fújták a tülköket minden templom tetején a papok, s a harczosok nyílzáport lövöldöztek az ég felé. A nap azért csak folytatta az elsötétülést. Már a féltányérja elfogyott.

Seconchis király egy nagy zöld üvegdarabon keresztül nézte e félelmetidéző tüneményt; s az járt az eszében, hogy a csillagjóslat szerint neki csak az elejét szabad ennek élve meglátni. Pedig már a közepén is túl járt. Vagy a csillagok hazudtak, vagy a bölcs!

A mint így bámul a magasba, a félszemét összehunyorítva s annál fogva a száját eltátva, egyszer csak berepül a száján egy scarabaeus, az egyptomiak szent bogara s a torkába tévedve, nehány percz alatt megfojtja a királyt.

Mire a nap teljesen elsötétült, Seconchis király szemére is ráborult az örök sötétség.

És azután a bölcs Damastest is utolérte az a végzet, a mit magának a csillagok áspektusaiból megjósolt. Hét napig tartottak a temetési szertartások: azokban ő volt a főfő rendező. Midőn pedig a király teste be volt balzsamozva, s nagy parádéval a sírtemplom üregében elhelyezve, Damastes még sajátkezűleg pingálta a sírüreg falára felrajzolt élettörténethez a király halálának történetét is: azután meggyújtá az örök lámpát, s elhagyva a sírboltot, az építőkkel úgy elrejteté a labyrinth bejáratát, hogy azt megtalálni nem lehetett. Épen este lett, mikor elkészültek vele. A hold szarva épen akkor merült fel a Nilus-ár kék tükréből. Ekkor a katonák egy jeladásra megrohanták a templomból kijövő kőmüveseket, s azokat mind egy lábig lekaszabolták; Damastest pedig, a kinek papi rangjánál fogva nem volt szabad vérét ontani, megfojták a templom küszöbén.

Ez történt, Krisztus születése előtt 883 esztendővel.

És ettől az időtől fogva ült vala a dicső Seconchis királynak a lelke az ő múmiaképen fentartott teste mellett a karnaki fényes templom rejtett sírboltjában, várva a harmadik ezer évnek a beteltét, a mikor ismét minden megdicsőült lélek visszanyeri e földi alakját, és az azzal együtt járt világi méltóságát. S ugyan ilyen rendeltetéssel vándorolt a bölcs Damastesnek a lelke egyik gólya nemzedékből a másikba, számítva az évszázadok lefolyását az óegyptomi kanikulai év nyomán, mely tudvalevőleg 1460 esztendő alatt tesz 1459 esztendőt a mi mostani kalendáriumunk szerint.

Seconchis Faraó lelkének egészen rangjához illő élvezet volt a sírbolt négy faláról leolvasni a világi életében elkövetett nagy tetteinek leirását.

Hogy hódította meg Judeát, hogy rombolta le Jeruzsálem falait.

Hogy tisztította meg Mizráim földét a Hikszoszok hadától.

Hogy vezetett hajóhadat Tyrus és Szidon ellen: – hogy törte össze a pogányok bálványait.

Ellenben hogy építé fel Hathor templomát, a szerelem istenasszonyáét, s hogyan nyert ezért jutalmul háromszázhatvanöt feleséget.

Hogyan rendelé el a csillagok járásának szabályozását.

Hány szűzet áldoztatott meg a Nilusnak.

Miként szabadítá ki ősapjának Necherochisnak a lelkét a rossz isten Typhon bilincsei közül.

Hogy ásatott új tavat a sivatag közepén, melyet a Nilus vizével töltetett meg.

Hogy épített új várost az új tó partján.

Hogy írtotta ki az eretnekeket, a kik az egyptomi istenek helyébe az egyetlen Napistent akarták felemelni.

Hogy kényszerítette a Gózen földén lakó zsidó népet a nagy csatorna ásására, melynek a veres tengerig kellett volna menni.

Hogy találták ki ő alatta a máguszok az örökké égő lámpát: a kovácsolható üveget, a kék színű ezüstöt és a korinthi érczet.

Hanem aztán mikor végére ért az élettörténetnek a lélek, a mit Seconchis halála után rajzolt a falra a bölcs Damastes, akkor mindig elfutotta a méreg. Kénytelen volt összeveszni a múmiájával.

«Ez már gyalázat! Ilyen nevetségesen végezni! Hát nem tudtad befogni a szádat, mikor a napba bámultál? Megöletni egy cserebogár által! egy Faraónak!»

A múmia védte magát.

«Te voltál a hibás. Én aludtam szépen ebéd után. Te költöttél fel: te biztattál, hogy menjek fel a palotám tetejére s onnan nézzem a napfogyatkozást. Hát kellett ez nekem?»

A lélek még jobban lamentált.

«Oh, micsoda nagy hiba volt! Otthagyni háromszázhatvanöt feleséget!»

A múmia dörmögött.

«Az én bajom az, nem a tied! Te ugyan keveset bajlódtál velük. Már most a mi megvan, megvan. Azon a pap sem segít. Hány az óra? Kétezer esztendő? Akkor még messze a hajnal. Hagyj alunnom; s ne költs fel minden százesztendős pillanatban!»

«Te könnyen beszélsz, mert átaluszod az éjszakát; de én nekem itt kell olvasnom a te nagy tetteid leírását ezer esztendőkig. Serapis úgy segéljen, úgy meguntam már ezt a dicsőséget, hogy nem bánnám, ha kidobálnának innen.»

… No ha csak ez a kivánsága volt Seconchis Faraó lelkének, akkor ezt nagyon hamar beteljesíté – Serapis.

Történt pedig egy napon, hogy holmi pákosztos fellah gyermekek a Nilus partján egy jámbor békászó gólyát kőhajításokkal megsebesítének, úgy, hogy az ártatlan állat, a félszárnyán megbénítva, nem tudott az üldöző kölykek elől megmenekülni. Meglátta ezt egy, a rizsföldön dolgozó fellah, s védelmére kelt a zaklatott szárnyasnak, a ficzkókat szétkergetve, s a megsebhedt madarat hazavitte a kunyhójába; ott bekente a zúzott szárnyát agyaggal; a mitől az meggyógyult.

A pártul fogott gólya ettől fogva hűséges követője maradt a fellahnak, eljárt vele a rizsföldre gyomlálni. Összeszedte a kártékony bogarakat és csigákat, a mik a rizst pusztítják, s nem egy mérges kigyót kapott el futtában, mely készülőben volt a fellah bokáját megharapni.

A jámbor fellah egészen a családjához tartozónak tekinté már a gólyát.

Nagyon szegény ördög volt pedig a fellah: alig volt neki betevő falatja, a mit a magzatjaival megoszszon. A rizsföld egy gazdag mameluké volt, a kinek robotban dolgozott. Az egész öltözete állt egy darab gyapotkendőből, a mit a csípője körül csavart. Még azt is levetette, mikor odakünn a mezőn dolgozott, hogy ne kopjék.

Egyszer a gólya, a mint a fellah gazdája a rizs közűl szedegeté a vizi-borsot, felkapta az orrába ezt a ledobott utolsó testtakaró leplet s kezdett vele világgá repülni.

A szegény fellah megijedt. Ez volt az utolsó jelmeze, a melyben emberek előtt megjelenhetett. Elkezdett utána szaladni a hütlen rabló madárnak.

Az pedig egyre csalogatta őt maga után, le-leszállva és bevárva, mig útóléri, mig végre eljutott a karnaki királytemplomig.

Hajh bizony a pompás templomot azóta nagyon megrongálták a pogány hódítók s a földindulások. Csak egy homlokzata áll még. A falai össze-vissza düledezve: egyik nagy koczkakő a másik fölött.

A gólya leszállt e romokra s a fellah takaróját bedugta egy ilyen nagy kő alá.

A fellah megjegyezte magának a követ s rátalálva, a magával hozott doronggal addig emelgeté, mig kimozdította a helyéből.

Ott azonban nemcsak az elhozott nyakravalóját találta meg, hanem azonkivül a kőkoczka alá elrejtve egy arany táblát is, mely tele volt karczolva mindenféle ákombákommal.

Nagyon megörült ennek a fellah, s az arany táblát eldugva a kötényébe, hazavitte a kunyhójába.

Ott azután várt addig, a mig egyszer megérkezének teveháton azok a vereshajú idegenek, a kik a hires romokat látogatni szokták.

Azok közül kiszemelve a legokosabbnak látszót, megmutatá neki a fellah a talált arany táblát, azt kérdezve, hogy mit ád érte?

A vereshajú idegen nem mutatott semmi különös örömet; csak annyit mondott a fellahnak, hogy ád neki annyi pénzt, a mennyiért azt az egész rizsföldet, a mit eddig robotban mívelt, örökáron megveheti: azonfelül még négy tevét, meg száz birkát.

Ekként a szegény fellaht egészen boldoggá tette a pártul fogott gólyamadár.

Ez a tábla volt a Seconchis király sírjához vezető labirinthnak az útmutatója.

A vereshajú idegen aztán engedelmet kért az egyptomi alkirálytól, hogy a karnaki templomot felkutathassa, Seconchis király sírját keresve. Ez meg lett neki adatva, azzal a kikötéssel, hogy a mi kincseket fel fog fedezni, azoknak a súly szerinti becsét a kormánynak ki fogja fizetni. Az idegen régiségbúvár elfogadta a föltételt s aztán hozzáfogott a környék lakosságának segítségével a karnaki romok széttakarításához. Kitartó munka után rátalálának a labyrinth bejáratára. Innen aztán eligazítá a kutatókat az arany lapra felvésett tervrajza az útvesztőnek.

Az idegen tudós maga bandukolt elől a tekervényes alvilági úton. Egyszer csak derengő fény támadt előtte. Ott találta magát a nagy Faraó sírüregében. A derengő fény az örök lámpából sugárzott elő. Az már épen kétezer év óta világít ottan.

Rejtélyes tünemény! melyhez hasonlót a mi víllanyvilágításos korunk sem bír felmutatni. Mi lehet az a világító anyag, mely kétezer éven át magát fel nem emésztette?

A régiségbúvár mohó tudnivágyással rohant a sarcophag fejénél pislogó lámpa felé. Azonban, a mint az első lépcsőre tevé a lábát, a bronz óriás alakja egyszerre fölegyenesült ülő helyzetéből.

A tudós a második lépcsőre is föllépett.

Akkor a bronz alak a feje fölé emelte a jobbját, az öklében szorított pallossal.

A tudóst ez sem ijeszté meg. Rálépett a harmadik lépcsőre is. Ekkor a réz lovag a pallossal lesújtott a sarcophag fejénél lobogó örök szövétnekre s azt darabokra törte. És ezzel az évezredek titka örökre el lett temetve.

Azonban, ha az örök lámpa elveszett is, (a mi külömben is nagy csapás lett volna minden lámpagyárosra és az egész petroleum termelésre nézve: jó, hogy a rézlovag semmivé tette!) megmaradtak a nagybecsű felfedezések: a Seconchis sarcophagja, benne a bebalzsamozott királyi hullával és a bronz lovag mechanikai alakja.

Ez utóbbiért az egyptomi kormány képviselője a felfedező angol tudóstól százezer piaszter egyenértéket követelt. Később azonban, midőn a bronz szobron észlelhető zöld rozsdafoltokból meggyőződött, hogy ez nem aranyból, hanem rézből készült: leszállt a követelésével tízezer piaszterig.

Az angol tudós ezt is sokalta, s le akart alkudni belőle.

Az egyptomi aztán egyet fordított a dolgon.

– Tudja mit? Adja meg a bronz vitézért a tízezer piasztert s én aztán ráadásul átengedem ezt a mumiát!

Az angol kezet adott rá.

Ez tőrdöfés volt Seconchis király mumiájának.

Ráadásul adatni egy bronz androidára! Egy gépemberre egy Faraót! Ez halálos sérelem.

Az alkú megköttetett. Seconchis király mumiáját kiemelték a sarcophagból; felvitték a napvilágra, s aztán felkötötték egy teve púpjára. A lelkének is vele kellett költözni.

A templom szegletkövén kelepelt egy gólyamadár, féllábán pihenve. A lélek ráismert: «Óh, Damastes, mért tetted ezt velem?»

Most már nem fogja többé olvasni hőstetteinek krónikáit.

Ez még csak kis baj volt. Jött a nagyobb.

Mikor a karaván megérkezett a nilusi tó csatornájához, ott megállították a vámnál, azt kérdezve, hogy mit visznek? Mondták, hogy egy halottnak a mumiáját.

Azok pedig vakbuzgó æthiopiak valának, a kik már felvették a keresztyén hitet.

– Akkor mi keresztül nem eresztünk benneteket a hidon, mert ha egy halottat átvisznek a határunkon, minket abban az esztendőben mind elpusztít a sáskajárás.

Az angol tudós azonban ismerte jól a maga embereit. Azt mondá nekik:

– Halljátok, atyámfiai az Úrban! Ez nem holmi közönséges halott, hanem a megdicsőült Szent Habakuk prófétának a reliquiája. A hol azt keresztül viszik, ott két aratás lesz egy esztendőben.

Ezzel aztán meg volt véve a szíve a zúgolódóknak; mind leborulának a földre a szállított mumia előtt, s egyhangúan rebegék: «óh Szent Habakuk, könyörögj érettünk!»

De annál dűhösebb lett Seconchis király lelke e szóra. A haját tépte haragjában.

«Engem Habakuk prófétának adni ki! A ki a Juda népét rabigába hajtám, a ki Jeruzsálemet elpusztítottam, s a foglyaival vályogot vettettem! S most én legyek az ő Habakuk prófétájuk! Oh, Damastes, mért tetted ezt velem?»

A gólyamadár ott állt a hid párkányán s a hosszú orrát eldugta a szárnya alá. Ráért pihenni. A királyt ellenben vitték odább. És aztán szállították úttalan pusztákon keresztűl, a nép üdvkiáltásai mellett: «Hosanna a nagy Habakuknak!»

Seconchis majd megpukkadt mérgében: «Én! Habakuk!»

Dehát ez még mind hagyján.

A mint azonban az angol tudósok a karnaki sírlelet kincseivel megérkezének az alexandriai kikötőbe, s ott azokat hajóra készültek szállítani, előbb az egyptomi révhatóság előtt be kellett mutatniok a szállítmányukat, szabályszerinti megvámoltatás végett.

A rézlovag könnyen átment. Azt beirták az ócska réz rovatba.

A midőn azonban a Seconchis mumiájára került a sor: a vámhivatalnok azt kérdezé, hát ez mi a csoda?

Mondták neki, hogy «mumia».

Kereste a vámlajstromban: «mumia? mumia?» Ilyen nem fordul elő sehol.

– No hát «aszalt király!»

Annak sem volt semmi száma a hosszú katalogusban.

Pedig vámot kell érte fizetni okvetetlen! A nélkül bé nem eresztik a hajóba.

Végre a vámhivatal főnöke, az angol tudós erszényének segítségével kisütött valamit. Beirták Seconchis király mumiáját a «szárított halak» rovatába.

Seconchis lelke a fogait csikorgatta dühében! Hogy ő, a hatalmas Faraója a 24-ik dynastiának: Palæstina meghódítója, Abessinia leverője, három világrész hőse, a karnaki templom s a philæi pyramis építője, a kinek szavától Judea reszketett, a kinek Tyrus adót fizetett, a kinek halálára a nap is elfeketült, most mint «szárított hal» utazik a tengereken keresztül, a világon kivül eső, a Ptolomæusok mappáin fel nem található krétapartú ködös szigetig! s ott fogják mutogatni a szájtátó kelta nemzetnek, tubákos orrú rokkant harczosok, indus bálványok társaságában: fél drachma belépti díj mellett.

Óh, Damastes, mért tetted ezt velem!

A gólya épen akkor repült el az indulni kész hajó felett, egy tekergő kigyót czepelve a hosszú csörrében, a mit a fiainak vitt haza.

Hát melyiknek volt jobb dolga?

ARAB TRÉFA.

Gazellát lőtt egy arab vadász s azzal megajándékozta a molláht.

A mollah pompás tokányt csínáltatott a gazellából, s annak a lakomájára meghivta az ajándékozó vadászt.

Másnap odajön hozzá egy másik arab.

– Én vagyok az öcscse annak a vadásznak, a ki neked azt a gazellát küldte.

A mollah azt is ott marasztá, s megvendégelé a gazellahúsból.

Harmadnap megint jön egy arab.

– Én vagyok a sógora ama vadász öcscsének, a ki te neked azt a gazellát küldte.

Még annak is jutott a maradékból.

Negyednap megint beállít a mollah sátorába egy arab ezzel a szóval:

– Én vagyok a pajtása ama vadász öcscse sógorának, a ki neked azt a gazellát küldte.

Már ekkor nem volt a gazellából más, csak a csontja. A mollah abból főzetett a vendégének levest.

– Hallod-e te mollah! mond a vendég, a mint belekóstol a lélöttybe: «ez átkozott rossz leves!»

– Rossz e? Pedig látod, ez a jó barátja annak a gazellatokány sógora öcscsének, a mivel én a vadászt jól tartottam.

A KIRÁLYLEÁNY BABÁI.

Volt egyszer egy kis királyleány, a ki már olyan nagy volt, hogy babákkal játszott.

A papája is, a mamája is nagyon szerette a kis királyleányt, azután meg a nagybátyák és a nagynénék is. Jöttek oda látogatóba királyok, herczegek, s azok mind hoztak a kis királyleánynak szebbnél szebb babákat.

Volt azok között szőkehajú, feketehajú tündérleány drága öltözetekben; tyroli parasztleány, sarkantyus nyalka huszár, tarka bohócz, doboló nyul és a nélkülözhetetlen hosszú őszszakállú Mikulás s mindenféle népies alakok.

De mind ez a sok szép baba nem volt képes a kis királyleány tetszését megnyerni. Miért, hogy ezek olyan ostobák? csak úgy néznek egymás szemébe s azt sem mondják egymásnak, hogy «jó reggelt!»

Sokkal jobban tetszettek a kis királyleánynak a tyukok odakinn a nyári palota majorságában; voltak ottan hófehérek, gatyás lábbal s akkora tollbóbítával a fejükön, mint egy udvari csendőr sisakja; azután meg tiszta feketék, vérpiros taréjjal a fejükön; s azok mind olyan kecsesen tudtak mozogni, lépegetni, a szárnyukat rázni; közben egymással beszélgettek, s a mit az egyik mondott, azt a másik megértette; ha egyszer a kakas valami gyanus madarat meglátott fenn a magas levegőben, elkiáltotta magát, s arra valamennyi csirke futott az anyja szárnyai alá, a ki azokat szépen betakarta.

A kis királyleánynak volt dajkája is, meg nevelőnője is, a kik őt mindenüvé kisérték.

– Miért van az, kérdezé a kis királyleány, hogy a tyukok beszélnek és mozognak, a babák pedig se nem beszélnek, se nem mozognak?

A dajka nem tudott rá mit felelni.

Azután megkérdezte a nevelőnőtől. A frajla épen annyit tudott erről a dologról, mint a dajka.

Végre aztán a mamájától kérdezte meg a kis királyleány.

Miért tudnak a tyúkok mozogni és beszélni, a babák pedig nem tudnak?

A mamája aztán meg tudott neki erre felelni.

– Azért, mert az istenke úgy rendelte, hogy a tyúkoknak legyen élete, a babáknak pedig ne legyen.

A kis királyleány megértette ezt a magyarázatot, mert igen eszes gyermek volt; már a negyedik évében járt; de azért, hogy megértette, épen nem nyugodott meg benne.

Egyszer, mikor ép a tyúkok udvarában járt a kis királyleány a dajkájával meg a nevelőnőjével, megfigyelte, hogy a majorosné egy kosárba tojásokat helyez el s azokra egy tyúkot ráültet.

– Miért ül ez a tyúk a tojásokra? kérdezé a kis királyleány a dajkájától.

A dajka tudott volna rá felelni, de nem mert.

Azután a nevelőnőhöz intézte a kérdést.

Az mert volna rá felelni, de nem tudott.

A majorosné meghallotta a kis királyleány kérdezősködését s hiába integettek neki a dajka meg a frajla, nagy hirtelen felfedezte a nagy titkot.

– Hát most ez a tyúk kikölti a tojásokat s lesz belőlük kis csibe.

Azonnal ki is hozott a tyúkketreczből egy másik kosarat, a rajta ülő kotlóval, a melyben már épen kikelő félben voltak a kis csirkék; egy ártatlanka épen akkor bújt ki az anyja szárnya alól, a fél tojáshéj még a hátán volt, másik felében meg benne ült, a szája pedig már mondta, hogy «pip, pip». Olyan kedveske volt.

A kis királyleánynak ez nagyon megnyerte a tetszését, kivált mikor a kezébe vehetett egyet azok közül a maszületett, sárga selyemtollú állatkák közül, a mik még tegnap egy fehér tojáshéjban laktak.

– Most tudok már mindent, mondá magában; de el tudta hallgatni, a mit gondolt. Nem kell mindent az orrára kötni a dajkának.

Hanem aztán este, mikor lefeküdt, odahozatta az ágyához valamennyi babáját; azokat odarakta a vánkosa alá és úgy tette a vánkosra a fejét. Meg volt győződve felőle, hogy a babák is életre fognak kelni ily módon.

És hát csakugyan beteljesült a számítása. A mint a babák átmelegedtek, elkezdték a fejüket kidugni a vánkos alól, majd meg kibujkáltak egymás után.

Legelőször a feketehajú kelt életre, azzal a piros bolero ruhával; megrázta magát, hogy csak úgy csilingelt az a sok csengetyű a rokolyáján. Azután a szőke hajú támadt elő a hosszú uszályos égszínkék selyem ruhában. A míg egymást meg nem látták, addig nagyon tetszelgők voltak, hanem a mint összetalálkoztak, egyszerre mind a kettő sírva fakadt s szaladt a mamájához.

Az természetesen a kis királykisasszony volt.

– Nekem olyan szőke haj kell, mint a másiknak! mondá a barna.

– Nekem olyan fekete haj kell, mint ennek itt! sipogott a szőke.

– Én is olyan kék ruhát akarok, a milyen a nénémnek van.

– Nekem meg olyan piros kell, mint a nénémen van.

– Micsoda néném? Te vagy a néném! Én a fiatalabb. Ezen aztán majd hajba kaptak.

«Jaj de rossz gyermekeim vannak nekem!» sóhajta fel a kis királyleány. «Ugyan hogy tegyek igazságot közöttük!»

Ezalatt előjött a bohócz: kezében volt a csattogó fakardja, azon elkezdett guitározni s románczot énekelt hozzá.

Erre mind a két tündérbaba félbehagyta a czivakodást s odafutott az ablakhoz: egyszerre dugták ki rajta mind a ketten a fejeiket.

– Ez a szerenade én nekem szól.

– De bizony nekem énekel a troubadour.

Hát erre előjött a huszárhadnagy. Nagyot pödrött a bajuszán, összeütötte a sarkantyúját. Aztán odament az éneklő pojáczához, belecsapta a fejébe a csörgősapkáját. Erre a bohócz is megharagudott, kihítta párbajra a huszárt. Kirántották a kardjaikat s mensurába álltak.

«Jaj nekem, ha összekaszabolják egymást!» aggóskodék a kis királyleány. «De nagy veszedelem az, mikor az embernek ilyen szeleburdi gyerekei vannak!»

Ekkor feltámadt a házinyúl s elkezdett dobolni.

Erre a dobszóra mind a két vitéz úgy megijedt, hogy szétszaladt s elbujt az ágyfüggöny mögé.

«No ti ugyan derék katonák vagytok!» pironkodék a kis királyleány. «Érdemes volt a világra jönnötök! Mit csináljon az ember az ilyen pipogya gyerekekkel? Meg kell őket házasítani! Akkor megjön az eszük».

S mint okos mamához illik, jól összeválogatta őket. A bohócz kapja a barnát, a bolerotánczost, a huszáré lesz a szőke herczegkisasszony. Semmi ellenmondás! Csitt! én így akarom!

Itt jön a páter Mikulás. Ez mindjárt összeadja őket.

Jönne ám, ha a lábai bírnák. Ejnye, vén Nikoló! Hát illik az öreg emberhez, így tántorogni? Bizonyosan mélyen beletekintett a kancsóba. Szedje össze magát! Itt van két pár.

Jaj de azok, mikor a Nikoló elé kellett volna járulniok, mindannyiszor össze-vissza cserélték egymást: a bohócz a herczegasszonynyal, a huszár a tánczosnéval; utoljára a Mikulás méregbe jött, fogta a seprővirgácsát, szerteszét verte mind a négyet. A huszár meg a bohócz azután megint visszakerültek s ketten kétfelől karjaikra fűzve hozták a tyroli leányt, a szép szakácsnét.

«De már ez nem megy, fiacskáim!» kiáltá a kis királyleány. «Majd adok én nektek! Marsch az iskolába! Te huszár mégy az akadémiába; te diák az univerzitásba!»

S azzal a Mikulás fülön fogta az egyiket is, a másikat is s vitte őket, kit a tiszti akadémiába, kit az univerzitásba németül, görögül tanulni, hogy csak úgy csikorgatták a fogaikat!

De nemsokára előjött ám két új baba, a kiket ugyan kár volt életre költeni, az egyik egy hosszú hajú, hosszú szakállú, hosszú palástú zsidó, a másik egy potrohos korcsmáros, piros mellényben, zöld sipkában. Mind a kettő rengeteg adósságokról beszélt, a miket a huszár meg a studio csináltak s követelte a fizetést. Ezer, kétezer, háromezer forintokat!

A kis királyleány egész haragba jött.

«Nem fizetek a rossz suhanczokért! Nem bánom, csukják be őket! Egy krajczárt sem fizetek! Majd bizony! Magam is koldusbotra jutnék! Nekem az öreg napjaimra kell gondolnom. Hiába mutatjátok az irástokat. Még nem tanultam olvasni.»