Part 4

Csia Csingi császár tizenhét esztendős volt, a mikor atyja halálával a nagy khinai birodalom trónjára lépett.

Az a szokás Khinában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné választja ki a számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, a kiket Pekingbe minden tartományból felküldenek.

Csia Csingi azt mondá: «Soha se fáraszszátok azokat a leánykákat, majd választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.»

Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész udvarnál. Szokatlan az, hogy a khinai császárnak saját akarata legyen, hogy az a saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a saját kezével utána nyulni valaminek: ha mindjárt egy szép lánynak a keze legyen is az a valami.

Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak: «rá kell hagyni! Meglássuk, hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válaszszon magának feleséget.»

Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt – khinai császár létére.

Azt mondá: «A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második fővárosában Nangkingban a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le fogok menni».

A Nioma a khinai birodalomnak a védistennője, asszonyi alak, a kit minden hajó orrára kifaragnak, s a kinek legfényesebb pagodákat építenek. A nankingi porczellántorony is az ő tiszteletére lett emelve.

Ennek az ünnepére a khinai birodalom valamennyi szépsége össze szokott seregleni Nankingban.

A császár elhatározásának semmikép nem lehetett ellentmondani. Neki kötelessége trónraléptekor Nankingot meglátogatni.

A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kisérte Csia Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték a három rangosztályba sorozott hölgyek, a kik között a legelső rangfokozatot képezik a Csiámkáják, azaz «okosak», a másodikat a Tatájunák, vagyis «gondosak», a harmadikat a Siáták, vagyis «szorgalmasak.» Az elsők arra valók, hogy a császárnak a szavait a közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élő szóval elmondják, a mit az alattvalók ő hozzá írásban intéztek; a második osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségeiről, ruházatáról; a harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. – Férfinak a császárral közvetlenűl beszélni nem szokás.

A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma egy bronczból készűlt óriási termetű hölgyalak, a kinek tizenhat karja van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt, könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.

Ez a tizenhat kar képviseli a khinai birodalom tizenhat tartományát.

Csia Csingi császárnak feltünt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezé a főpaptól, hogy miért nincs az istennő kezében semmi jelvény?

A főpap arczra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására közvetlenűl felelni nem szabad. Az első csiamkája aztán felirta selyempapirra a császár kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont felirta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a csiamkája leolvasta a császárnak, a mit tudni kivánt.

«A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung tartományát képviseli.»

– Jól van, mondá Csia Csingi császár. Olyan okos vagyok, mint eddig voltam. Gyerünk tovább.

A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Bao-Lin-Xi pagodába, a hol tizezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, a melyek a mennyei birodalmat lakják. Valamennyi szobor hű mintaképe volt az élő alakoknak, élethíven kifestve színekkel.

A császár végignézte valamennyit.

Egyszerre megragadta figyelmét egy női szobor, mely a többiektől feltünően külömbözött az által, hogy hosszan leomló aranyszínbe játszó szőke haja volt, nagy kék szemei, karcsú délczeg termete, s a mint a feje fölé emelt kezében egy granátalma-ágat tartott, a bő ruhaújj végig omlott a karján, egész vállig engedve azt láttatni.

– Kinek a szobra ez itten? – kérdezé a császár a főpaptól.

Ismét a tolmácsoló Csiamkája utján kapta meg a választ.

«Ez itten a hires Xelenhoa képmása, a ki Leaotung tartománybeli asszony volt, a hol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó granátalmáról s azt mondá: «ha én bűnös vagyok, hervadjon el azonnal eme granátalmának a virága a kezemben; de ha ártatlan vagyok, legyen azonnal gyümölcscsé ez a virág!» S ime a granátalmának az ága a birák szemeláttára gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.»

– Ez nagyon szép mese: mondá Csia-Csingi. De hol van hát az a Leaotung tartomány, a hol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?

Az ide-oda irás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár.

– Azt én voltaképen meg nem mondhatom, mert semmineműképen nem tudom; de a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója a Jeo-Hui mandarin mindent tud, talán ezt is tudja.

– No ezt bizony sok irka-firka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát menjünk a nagy csillagvizsgálóba.

A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott állt az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült két öles átmérőjű óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkivül is tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső előtt a napnak és éjszakának minden perczében kellett egy tudósnak állni, a kinek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre volt huzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a fő-főcsillagvizsgáló mandarin: Jeo-Hui.

A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt s készen tartották a horoskopot, hogy uralkodásának jövendőjét megállapítsák.

– Hagyjátok el, mondá Csia Csingi, nem akarom én azt tudni, hogy mi történik a csillagokban? hanem inkább azt, hogy mi történik itt a földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom felől, a melynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennő?

A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta a tudós bojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölitett nagy papirtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta magában. – Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.

– A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, a mely hegység neve Kiang-Szi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit kőharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó s figyelmeztetik a hajósokat a veszélyes helyre.

– Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a neve Tien-Muen, vagyis «Az ég kapuja.»

– Vannak e tartományban olyan hegyek, a melyeknek a csúcsa éjszaka világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint azon kövektől van, melyek a napsugarakat magukba szivják s éjjel kibocsátják.

– Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási ember-lábnyomok, melyek két singnél hosszabbak.

– A Jai-Muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.

– Vannak ott tűzforrások, a melyek folyvást lobognak, s azokat a lakósok kohóknak használják.

– Van egy másik forrás, a melyből kész olaj buzog fel.

– És ismét egy olyan forrás, a melynek jó szaga van, mint a levendulának. A ki abból iszik, egész nap nevet tőle, mintha jó kedve volna.

– De legnevezetesebb az a forrás, a melyben, a kit megfürösztenek, s a ki annak vizéből iszik, olyan fiatal marad holtig, a milyen volt, mikor a vizet használta. Azért is Ani Lui császár idejében azt a forrást beboltoztatták s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy senki se használhassa: mivelhogy a fiatalság és a bolondság egy úton jár, szintúgy az öregség és a bölcseség is egy úton járnak, s az országnak több szüksége van a bölcseségre, mint a bolondságra. –

Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a madártermő virágról, a repülő majmokról, a Huen tó halairól, a melyeknek őszre szárnyuk nő s madárrá változnak, meg a szelid tigrisekről, a mik házőrző kutyáúl szolgálnak, a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak s a szarvasokról, a miket lovaglásra használnak, a föld alatt termő gyümölcsökről, faggyútermő fákról, a miknek a lombja vérpiros, meg az ezer éves fűről.

Csia Csingi elveszté a türelmét.

– Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a leaotungi szép leányokról.

Azoknak is volt szentelve egy fejezet.

– A leaotungi leányok szépségre fölülmulnak minden más nemzetbelieket; különösen azok, a kik Jang-Csen-Fui vidékén születnek. Ezeknek olyan csoda hosszú és sűrű hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé huzza, a mi a járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik kicsinyek, arczuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyűek és szemeik kékek, mint az azurkő. Énekelni és tánczolni csábítóan tudnak, azért is messze vidékről jönnek értük a kalmárok s ezüsttel-aranynyal mérik fel őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele ezüstöt, fele aranyat raknak, a mennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen hölgynek a képmását mutatja a Pao-Lin-Xi pagoda, a kinek a neve volt Xelenhoa. Ezek közűl választottak a császárok számára feleséget.

Csia Csinginek az arcza lángolni kezdett erre a leirásra.

– Hát mért nem látni most ilyen alakot sehol?

A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett legombolyitani. Ott állt ez a tudósítás:

«A mennyei birodalom fennállásának hatezerhétszázötvenkettedik esztendejében, ezelőtt nyolczvan évvel egy nagy földindulás összedönté a Tien Muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott s azóta a leaotungi tartományból se ginzeng gyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen a Nioma istennő.

Csia Csinginek ez nem volt inyére.

– De ha ez a földindulás ezelőtt nyolczvan esztendővel történt, akkor az apám, meg a nagyapám, a kik császárok voltak, miért nem törettek útat a hegyen keresztűl?

Arra is megfelelt a tudós mandarin.

– A nagyapád Ani Lui császár azon időben nagyon el volt foglalva a tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tizezer harczost. Ezzel a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok. Mikor pedig az apád Xio császár uralkodásra került, ő rögtön elrendelé, hogy keresztűl kell furni a Kiangzi hegyet s útat nyitni az eltemetett Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre volt a Tien Muen sziklakapu s tévedésből a Fang Muen hegyet furták keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban lyukadtak ki, a hol szarvas emberek laknak, a kik rettenetes emberevők. Siettek is az alagútat betömetni.

– Hát azóta nem történt semmi? Kérdé az ifjú császár haraggal. Hát a mandarinok, a helytartók elhagynak veszni egy egész tartományt a mennyei birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, a kiktől tudakozódhatnának, hogy mire emlékeznek a mult időkből?

Erre a szemrehányásra Jeo-Hui a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét a császár előtt, s tenyerét a mellére himzett kakasra téve, így szólt:

– Napnak fia, holdnak öcscse, dicsőséges császár! A ki egy szavaddal ölhetsz és eleveníthetsz. Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon és azoktól kérdezősködjék. Az én hivatalom a csillagok járását kísérni, s a mi a könyvekben meg van írva, azt kitanulni; de a mit nem a tudósok irtak: azt én se meg nem hallhatom, se le nem irhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember vagyok. Miként nagyapád Ani-Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök, éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan halandóval, a kinek az egész tudománya az, a mit maga látott és hallott: akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre felelni; de kendőt köss az orczádra előbb, mert az az ember büdös.

– No hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet s ő vele fogok beszélni. Te neked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni s egyikünk sem fogja az arczát betakarni, mikor embertársával beszél.

Szokatlan mondás volt ez egy khinai császár ajkáról; de engedelmeskedni kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát hordszékekben a Luzu barlangjához.

A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, a melyben száz budhapapnak s ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta össze a hozzávaló költséget. Messze földről jár oda a népség ájtatoskodni s kincseket hord össze a Buddha barátoknak.

Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalában tátongó barlangban s él a hulladékokból, a miket a barátok konyhájából kidobálnak.

Száz esztendőn túl van már a szent ember, a ki arról nevezetes, hogy soha semmiféle öltözetet nem viselt. Hanem ékszerei vannak: két vasbékó a lábán, vaskarikák a karjain s egy vasláncz a derekán. Ezektől sebes a teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.

Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi hölgy sikoltozva takarta el a szemét s aztán futott szerteszélylyel. A női szemérmesség erősebb volt, mint a kötelesség. A leányok elfeledték, hogy ők Csiam-Káják, a császár tolmácsai s ott hagyták Csia Csingit magára a százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.

– Jobb is, ha elszaladtok, mondá Csia Csingi. Legalább nem lesz az a sok irka-firka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a százéves szent?

– Én vagyok Luzu, a száztiz éves ember, ifjú császár.

– Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?

– Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van irva.

– Ha te száztiz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy földindulásra, a mely a Tien Muen sziklaútat összerázta.

– Sőt láttam is, a mint egyik sziklafal a másikkal összeborult.

– Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?

– Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.

– Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?

– Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak között nem maradt akkora nyílás, a melyen egy ember, habár hasmánt csúszva, keresztül hatolhasson. De most már ki tudnak azon a szűk folyosón jönni.

– Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?

– Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a szűk csatorna is.

– Kitől tudod te ezt?

– Az arany menyétektől.

– Szólj világosabban.

– Láthatod, hogy a kik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle prémeket viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az arany menyét préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung-tartomány. Régenten a császárnak fizették ezt a prémet adóban. A mióta a Tien Muen bezáródott, arany menyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, a hol otthon van. E szerint olyan széles útnak kellett az összedült sziklavágány közt maradni, a mennyin egy arany menyét keresztül jöhet. – De miért jön az ide egy egész hegylánczon keresztül? egész hosszú utat téve a föld alatt? – Azért, mert üldözi valaki. – A vadászok, a kik egy-egy ilyen aranymenyétet elfognak, többnyire a «Vu»-völgyben, mikor annak az irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A nyíl finom aczélvégű, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, a kik ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál. Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra nézve a tigris és mándrucz, a melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.

– De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolczvan év alatt egy tartomány lakossága így eltörpüljön?

– Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró kertecskéket, a mikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy könyöknél. Vannak olyan bűvészek is, a kik olyan apró kutyácskákat mutogatnak, a minők egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége, hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források vizével öntözik, az ujon ellett állatokat pedig abba mártogatják, a minő a leaotungi csodaforrás, a melyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád. Nem ád. Csak a növénynek, meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a benne levő nafta. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: Ha ez a nép ki nem mehet innen, s a mellett folyvást szaporodik: ez a föld nem lesz képes annak elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevőkké lesznek. – Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról-ivadékra, míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.

– No ez bölcs gondolat volt tőle, mondá Csia Csingi.

A vén szent pedig folytatá:

– Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg s ezáltal már az új ivadék magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek, tíz éves korukban már nősülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a Nanheui-forrás vizében füröszték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgy hogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, a mikor aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a testi erőnek folyvást tömörülni kellett; úgy, hogy az izmaik képessége hasonlíthat a szarvas bogáréhoz, mely magánál húszszorta nehezebb terhet elbir. S a mit ezenkívül látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejebb, hanem a tartományában élő állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgy, hogy ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házi nyulak, a tigrisek, mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a fiait ellés után megfüröszteni naftavizben, maradt meg a maga nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, a melyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.

A khinai sohasem nevet, – a mandarin még sohább; – de épen a császár jelenlétében legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta meg, hogy erre a furcsa beszédre akkorát ne kaczagjon, hogy majd kétfelé esett a feje.

– No te Luzu; ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?

– Te is látnál ilyeneket, mondá a szent, ha azt a sötétséget néznéd évről-évre, a mit én nézek s nem bámulnál annyit a könyvekbe, meg a csillagokba.

A császár pedig szigoruan mondá a mandarinnak:

– Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, a miket te bolondságnak neveztél, felird és megőrizd. Te pedig, mezitelen szent, a kinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek ők ki ide mi közénk az általuk járható alaguton át?

– Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e el te magad is, ha egy náladnál nyolczszorta nagyobb emberalakkal találkoznál? Azok onnan többször előjöhettek már, de a mint egy vadászt, egy parasztot megpillantottak maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, a mely elugrott előle.

– Igazad van. Tehát tudatni kellene ez emberekkel, hogy én, Csia Csingi császár kivánom őket palotámban elfogadni s mindennemű óltalomról gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.

– De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a vakondokok számára való folyosón keresztül? veté közbe gonoszkodó alázattal a mandarin.

– Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te tanácsodat, tudós csillagvizsgáló, mondá Csia Csingi. Fogjanak a vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erősítsenek meg egy érczörvet, a mire apró betükben legyen felvésve az én parancsolatom a leaotungi előljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára kössenek rá egy csörgetyűt s ereszszék vissza a sziklaoduba, a honnan kijött. A farkán hordott csörgő az arany menyétet folyvást kergetni fogja, a míg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivő örvöt s attól okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a «vui»-völgyben az én megbizottaim csapatja, s a midőn elő fognak jönni, rakja őket elefánt hátára s hozza fel a császári palotába Nankingba. Ennek a végrehajtásával tégedet bízlak meg Jeo Hui mandarin.

A mandarin térdig hajtá meg a fejét.

Luzu, a mezitelen szent pedig így szólt:

– Óh Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei birodalomban a legbölcsebb férfiú.

A mire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa, méltó elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.

A mit a khinai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni. Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, a mi egy egész hónapot szokott betölteni, a midőn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével. Vannak harminczheten, a kik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga a kormányzó a három fiával, a leányával, négy tánczoló és énekelő bayadérrel, négy vadászszal és három kürtfuvóval, egy szövőleánynyal, négy palankin-hordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s azonkívül tizenkét testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast, meg egy elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin súlyánál.

Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kivánta azokat a rendes császári rezidencziájában. Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is tudomást vettek volna róluk s ha a világba kimenne a hír, hogy a khinai nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg kiterjedésű palota romokban fekszik már. A mióta a császári udvar Pekingbe költözött, a tizezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek, csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinober-vörösre festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely úgy ragyog, mikor a nap rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarán őrzik azt a nagy harangot is, melynek üregében ötven ember elfér.

Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt régibb időkben is berendezve. Itt mulattaták a bűvészek, patkányharczoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A szinpad kertté volt átalakítva s a talaja finom fekete homokkal behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.

A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállíták a palota belsejébe s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.

A császár intésére megnyilt a szinpad hátulsó ajtaja s bevonult rajta az első csoport.

Ez állt a három kürtfuvóból, hat testőrvitézből, a kik közül az egyik a zászlót hozta.