Part 3

Noé nemzetsége elbámulva szemlélte, hogy az alatt, a míg Álmodád két karját kiterjesztve tartá, az Araráthegy oldalai elkezdének kiemelkedni a hullámok közül: első nap az olajfák erdei tüntek elő. Ezek legrövidebb ideig lehettek viz alatt, hanem azért a gyümölcsbogyóik össze voltak repedezve. De a második nap már felmerültek a viz alól a banánok. Ezt a fát a pogányok «balá»-nak nevezik, az egy Istent hívők a «paradicsom-almájának». Csodanövény, melyet az emberiség dajkájának lehetne nevezni. Fürtökben van a gyümölcse, míg a legalsó fügéje már ehető, a legfelső még fejlődik s egy fürtnek egy év az ideje, a míg minden gyümölcse megérik; egyetlen fürt belőle két embernek elég teher, hogy vállain elvigye, s ennek a viz alatt létel sem ártott meg. A baláfák erdeje teljes gyümölcstermésével merült fel a vizekből, midőn azok lefutottak. Majd kiemelkedtek a viz alól a pálmák, miknek főnagyságú dióit a viz alatt is megőrzé vastag kőhéjuk, míg legutoljára előjött a kenyérfák erdeje, melyeknek a gyümölcse a virágzás után másfél évig marad a fán, a míg megérik; a mocsarak partjain kisarjadzott az édesbélű enzéte tavaszfriss tukorczája; s ime volt az emberi faj számára kenyér az év minden szakaszára, s a fű buján nőtt ki a harasztból az éltető «új» nap sugaraira s a mezőkön kivirágzottak az új növények, dús legelője támadt a kérőző állatoknak és a lovaknak. A húsevő állatok is találtak számukra fentartó táplálékot. Az ősvilág lomha szörnyei, a kivénült csodák, melyeknek a vizfenék a hazájuk, a szárazon maradva, az oroszlánok és a tigrisek martalékául estek s ekként e félelmes fenevadak végezték be az itéletet, hogy semmi se maradjon élve azokból, a mik az átoknak adott régi világon uralkodtak.

És Noé családja megosztozott az új világ fölött: ment kiki a maga cselédjével és nyájaival keletnek nyugatnak. És a fiak vettek maguknak feleséget a rokon törzsekből.

Egyszer Nimród, a nagy vadász, így szólt Álmodádhoz:

– Nézd, a sátorom a terepély kenyérfatövében van kifeszítve. Bölények bőréből van a külseje, de az északi oldala, a honnan a szél fú, a szarvorrú pánczéljából. A belseje ki van tarkázva, a menyét és a cziczkány hímes, ordas irháival és a fekhelyek, melyek nyugvásra valók, a medve és a hiuz bundáiból vannak megterítve. Erős vagyok és hatalmas. Retteg mindenki tőlem. Csak az nincs, a ki szeressen. Jőjj az én sátoromba és légy az én feleségem. Én ide hozom neked, a mit csak a szived megkiván: az arany tollú madarat, a mi az égben repül, hogy csinálj belőle magadnak ékességet; elhozom a bölénynek a szarvát, hogy az legyen ivókürtöd; s ha eljön az ideje, kitöröm számodra az elefántnak az agyarát – bölcsőtalpnak.

Erre Álmodád, a hogy szemérmes hajadonhoz illett, azt mondá Nimródnak:

– Eredj! Beszélj az én anyámmal, Mizrával és az én szépapámmal Noéval erről a dologról.

Nimród felment Noéhoz, magával vivén a nászajándékot a szépapa számára: egy nagyszerű bölényszarvat ivótülökké alakítva, a mi az öregnek legkedvesebb foglalkozása vala, s előadta a kivánságát.

– Hja, édes fiam, – mondá neki Noé apó, – az nem megy olyan könnyen, a hogy te gondolod. Az én Álmodád szépunokám nem afféle eladó leány, a kit az vihet el, a ki leteszi érte a keszubbát s aztán megoldja a lábán a chalizeh szíját; hiszen tudod, hogy őt az anyja, a Mizra, a midőn született, eljegyezte az Azrael angyalnak, a ki lakozik a harmadik égben. És Álmodád el is szokott látogatni az ő jegyeséhez, Azraelhez, a harmadik égbe s onnan hozza el számunkra a mennyei hatalmak izeneteit és parancsolatait. Ő mi közöttünk a látó és a halló. Azonkívül is nem neked való az feleségnek, mert Álmodád szereti az állatokat és hivogatja, te pedig riogatod az állatokat és megöldösöd.

– Hát én nem bánom, – mondá Nimród: ha Álmodád a föld felett lakozó Azraelnek van eljegyezve, a kivel álmában együtt találkozik, legyen ezentul is annak az arája, a mikor álmodik: az én feleségem pedig csak akkor legyen, a mikor ébren van.

– No te, látom, hogy okos ember vagy, – mondá Noé apó. Beszéld el ezt a dolgot a leánynak, meg az ő anyjának.

Nimród előadta a kérését Mizrának, az pedig közölte a leányával Álmodáddal.

Álmodád azt felelte az anyjának:

– Engedd meg, hogy hadd beszéljek erről az én jegyesemmel, Azraellel: mert az ő engedelme nélkül én férjhez nem mehetek itt a földön.

Mizra meg biztatá Nimródot, hogy másnap reggel jöjjön vissza válaszért.

Most már nappalra és éjszakára lévén felosztva a nap, minden lélek aludni ment éjjel s mindenki azt álmodta, a mi a szivének kedves volt; a pásztor álmodott a barmairól, a vadász futott a szarvorrú után; a leány kereste a tilinkózó pásztorát; Noé apó álmodott a jövő évezredek csodáiról: a szép csikóbőrős kulacsról s a drága tokaji boros átalagokról s a földalatti szörnyetegekről, a nagy vasabroncsos hordókról, a melyeket csak a korát megelőző látnoki ihlet hozhatott profétai lelke elé.

Álmodád pedig sietett, a mint álomra hunyta a szemét, fel az ő kedveséhez, Azraelhez, a ki az éjsark fölötti lángudvarban várt reá.

De mire a földi ködöktől tiszta országba ért, már el feledte Nimródot, nem is beszélt Azraelnek felőle, hanem inkább olyant kért Azraeltől, a mi őt messze időre elragadja Nimród ölelése elől.

– Felvittél már engemet magaddal olyan magasságba, a honnan megláthattam, mi fog történni esztendő és esztendők mulva odalenn a földön; most arra kérlek, vigy engem fel olyan magasra, a honnan megláthatom, mi lesz a földből és az én atyám ivadékaiból száz meg száz esztendők és ezer, meg ismét ezer és hétszer ezer esztendők mulva a földön? mik lesznek, mit fognak akkor alkotni az emberek. Szebbé fogják-e tenni a földet? imádni fogják-e az Istent? világossá teszik-e az éjszakát? fognak-e repülni mint a szél? kiáltani egyik tengerpartról a másikra át? Villámlani és mennydörögni? Teremteni, miként az «Úr»? Kigyógyítani a fájdalmat? – Megtalálják-e az utat a mennyországba, a mely ismeretlen előttünk?

– Nagy dolgot kívánsz, én kedvesem, – felelt Álmodádnak Azrael. Hogy te megtudhasd azt, mi lesz az ezredek ezredeinek végén a földdel és az ő lakóival: arra nem lesz elég velem a napig felrepülnöd, hanem odább kell szállnod a napok napjáig, mely körűl az egész mindenség forog, – a hol az Úr maga honol. S az messze út. Az ember, a ki meghal, e végtelen utat egy pillanat alatt megteszi: – midőn a szemét behunyta, már ottan áll az Úr trónja előtt, de a ki csak álmodik, a kit az élő test még oda köt a földhöz, annak ez oly hosszú ut, hogy a míg a földtől a napok napjáig fölér, az alatt csillagok születnek s csillagok elmulnak. Ha te velem akarsz jönni odáig, s alvó alakodat odalenn elhagyod, nézd ezt a port, mely a nap sugárban tánczol; ez a por maga, mely alakodra leszáll, úgy elfogja azt temetni, hogy visszatérő lelked rá nem talál többé; addig is, akárhogy őrizzék, vadállat megtépi, csalfa emberek csufot űznek belőle. Hanem ha erős kivánságod az, hogy velem jöjj a napok napjáig, hol az évezredek titkait megismered, akkor keresd fel a földön az Ararát-hegy tövében levő barlangot, melyre arról találsz rá, hogy körülötte minden fának és bokornak a levele veres. S minthogy a veres levelű fától és bokortól minden ember és állat iszonyodik, a barlanghoz vezető út taposatlan: és még a föld is csupa rőt levelű növénynyel van odáig terítve. Mintha nem is a földhöz tartozó növényzet volna. Mintha tilalmat vetett volna az Úr e barlang bejárására minden élőkre nézve, a kik a földön élni akarnak. Te lépj be a barlangba bátran. Ott találsz egy tavacskát, mely oly tiszta, oly átlátszó, mint maga a levegőég. Abba lépj bele és fürödjél meg benne. Akkor aztán megkezdheted a hosszú álmot, s jöhetsz velem a napok napjáig tartó utra: testedet se a légi por el nem temeti, se vad meg nem tépi, se ember meg nem csufolja, míg hozzá ismét visszatérsz.

Álmodád reggelre kelve azt mondá az anyjának: «hivd ide Nimródot».

Akkor aztán elmondá Nimródnak, hogy kész lesz feleségévé lenni, hanem előbb meg kell fürödni a vérvölgy barlangjának tavában.

Nimród nagyon megrettent.

– Oh kedvesem! Átkozott hely az! Mikor megüldöztem a mándruczot, a ki a ragadozók között a legkegyetlenebb s a vérvölgybe űztem: a fenevad nem futott be a barlangba; hanem inkább visszafordult s a dárdámba rohant. Ott rossz szellem lakik.

– Nekem Azrael mondta, az én égi jegyesem. Ha félsz, maradj el tőlem; ha szeretsz: kövess.

Nimród erősebben szeretett, mint félt, s követé Álmodádot egész a vérszinű völgyig: a barlang szádáig.

Ott azonban előre bocsátá őt s egyedül hagyta a barlangba belépni. Nem illik férfi szemének egy leányt meglesni, a mikor az a vizbe lép.

Álmodád ott találta maga előtt azt a tiszta nedvű tavacskát, melynek a fenekén levő aranyport és aranyrutát meg lehetett látni; s felszine sima volt, mint a csiszolt aczéltükör.

Az a tó pedig nem víz volt, hanem a titokteljes hegykristály cseppfolyós korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légből leesett szitakötő hull is belé, abban a perczben egyszerre kristálylyá tömörül. Az egész kovasav tengerszem ezernyi ezer prizmává alakul és az, a melybe a létalakító szitakötő szorult, még csak össze sem törte a lenge rovarkának finom szitaszárnyait.

Ilyen új alakulásra kész kristályfolyadék medenczéje előtt állt Álmodád.

Öltönyeit lebocsátá tagjairól, hosszú arany-veres hajával köröskörül beburkolta testét s aztán két kezét összetéve keblén, belépett a nagy medenczébe.

Nimród a barlang szádánál hallgatózott. Egyszerre úgy hangzott a fülében, mintha ezernyi csengetyü szólalna meg ott benn, harangok ütése és czimbalompengés, tündérhárfa zengés, melyhez hasonlatos hangot ember nem hallott még soha.

Berohant a barlangba s ott találta maga előtt a százezernyi kristályjegőczöktől ragyogó barlangot s azok közepett a szép Álmodádot, bezárva egy roppant nagy átlátszó kristályprizmába. Szemei lehunyva, teste betakarva hajával, kezei összetéve keblén. Megkezdte hosszú álmát; hosszú utazását a napok napja felé. Úgy, hogy visszatérett testét ismét itt találja, nappor el ne temesse, vad meg ne tépje, ember ne csufolja.

Még most is ott alszik.

Ha visszatérne! Ha széttörné kristálykoporsóját! Ha visszavenné alvó alakja életét! Miket beszélne most nekünk a jövő századok titkairól Álmodád?

MÁTYÁS KIRÁLY FORRÁSA.

Hajh, azok a faragott kövek, a gyűrüs hollót viselő czimerrel, a melyekből fényes palotája épült, rég szét vannak már hányva, hanem azok a faragott kövek, a melyek a forrásviz sziklagádorához lettek egymás fölé rakva, még most is őrzik a nevét.

Ott van az a forrás az Abaujmegyéből Tornába vezető út mellett, épen a nagy kőhid előtt, melyen az országút átvezet, nem messze Telkibányától. Ez a helység is híres volt hajdan arany, ezüst kincstermése felől, de a mai praktikus kor már ezt is konvertálta: aranybánya helyett fürészmalom, kőedénygyár adja a kenyeret.

A szomszéd falvakból, minden pünkösd hétfőn ide gyülnek népek, uraságok, a Mátyás király kútjához, s víg áldomásozás közt elmondják annak, a ki még nem tudná, a Mátyás király forrásával együtt csergedező regét.

Mikoriban Giskra kalandor hadainak bodonvárait törette a király, sokat időzött maga is e tájon: hol rablócsordát, hol rőtvadat zaklatva az erdős völgyben.

Ez a hűs forrás ugyanazon sziklanyiláson zuhogott keresztül, a melyen most, s nem messze a mostani hidon túl egy patak malmot hajtott. Kérdezzétek meg a partról belehajló kéiks repkényt, ő is itt volt már akkor; ha ő nem, hát az ősanyja: attól hallotta ő is ezt a történetet.

Világszép leánya volt a vén molnárnak: nem olyan vaklincz, mint a többi parasztlányok, hanem olyan, mint a harmatba fürdött rózsa; az is a vadrózsa. Csakhogy olyan tüskés is volt, mint az; nem hagyott magával senkit legyeskedni, s nagyon válogatott benne, hogy kinek a kedveért tűzze fel a langos hajára a sámi fejkendőt, a levengős tűvel. Minden vödröntytyel még csak szóba sem állt.

Egy bekeleti délután, mikor nagyon öblözött a nap, Mátyás király a kiséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta mesemagában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak hajtotta a fejét.

– Isten jó nap, te erdők rózsája! – szólítá meg a király. Mit vesztettél el, hogy úgy földnek adtad a szemedet?

Fölrezzent erre a leány, s lejebb huzva a szemére a homloktakarót, azt felelé:

– Bizony elvesztettem valamit, a mi ételt is ád, italt is ád, meg is éltet, meg is öl; – füvet éleszt fát kitör.

A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásviz; malmot ez hajt, kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad.

Holmi csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most csak vékony vizsugarakban lövelt ki a nyilás között, s nem szaporított annyit a sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles korsót.

– Ha csak ez a baj, – mondá a király, – majd segítünk rajta. S kis baltájával, a mit vadászszokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott, kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak a dorongját neki feszíté a legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezuttal is az ostobább volt az, a ki nem engedett, a szikla mindig vissza esett a czikóba.

– Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok: azzal meg te feszíted.

Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a helyéből s nagyot gördült alá felé.

– Lásd, hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! – mondá erre a király. Hej, talán még ennél nagyobb követ is elguríthatnánk – egyesült erővel.

A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a vak is könnyen, hogy mi lehetett ez a nagy kő.

Csak a szép leány nem találta ki sehogy.

A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a viztartó odúban meggyült patak árja; úgy hogy a leány nem tudott átmenni a patakon, ha nyilány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet?

A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a patakon; még akkor is vitte, a mikor már semmi patak nem volt.

A molnár nem ismert rá a királyra: vadász urnak nézte, oly egyszerű volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? Leültette az asztalához, s eléje rakott mindenféle ennivalót, a mi becsületes házától kitelt.

De a királynak csak a szeme volt éhes.

A nagy kinálgatásra azt felelte:

– Én nem szeretem a csukának csak a máját,[2] vadkannak csak a nyelvét, szarvasnak csak a veséjét, szép leánynak csak a szivét.

– Az is a java annak! helyeslé a molnár.

– De hát van-e a leánynak szive? kérdezé a király a szép molnárleánytól.

– Van, de nem lehet rátalálni.

– Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne; arany koronát.

– Korona, borona, felelt rá a leány. Nehéz főkötő az! Jobb annál a fátyolkendő.

S a leányszív csak nem került meg.

A király tovább ment.

Ezután következett az oppelni polgárleánynyal való ismeretség, Corvin János történetének kezdete.

Néhány év mulva visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére.

Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezübb magyarhoz, s Mátyás király a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen hatalmas «fekete sereget».

Mikor ujra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány.

Belátogatott az ismeretes malomba.

A vén molnár nem élt már; a malomgazdaságot vezette a hajdani első legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal, ragyabunkó.

Ez volt a szép molnárleánynak a férje.

– Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, a mikor engemet, a királyt, visszautasítál? kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől.

– Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, a mikor rossz napom volt, a rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, a mikor jó napom volt.

Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem, mint régi emléket a múltból, mely mindig ifju marad.

*

Szótár. «Két-iks repkény»: glecoma hederacea, «vaklincz»: barnapiros, «langos haj»: hosszú, göndör, hullámos haj, «sámi»: főkötő, «levengős tű»: rezgő tű, «vörönty»: suhancz legény, «bekelet»: ősz (kikelet: tavasz), «öblöz»: a nap erősen süt, «mese magában»: egyes-egyedül, «czikó»: fülke, «nyilány» ruha: vékony patyolat.

A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA.

Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király volt. Össze-vissza nem volt több három esztendősnél.

Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bibor palástból, s a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálczát s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.

A kis király azt kiáltotta «mama! hol a mama?» Erre az országház elnöke kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kivánságára az özvegy királyné regensnőül rendeltessék a király mellé.

Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert, főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte és referáltak neki az ország állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a koloniákról és a marokkoi ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megirta a hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára; csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy elfogadja-e a király?

S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat s ha rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy czukedlivel, a miért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél rövidebb lenni az előadásában.

Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje szaladt, a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta s aztán játszottak egymással bujósdit.

Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy teketóriába került a kis fiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy még a királynénál is hatalmasabb asszony, a ki nem kérdezte a főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?

Ez az a bizonyos «fekete asszony».

Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt van a fekete asszony!

Az előtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az útját az alabárdos őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is kéretlenül.

A kis király nagy beteg lett. Oda hívták az ágyához az ország leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket; felhordták a templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet, mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország jövendő békessége, boldogsága.

De a királyné most már nem hagyta magát a czeremóniák által visszatartani. A mint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta, itatta enyhitő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé s imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.

Közeledett a karácsony.

Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.

A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz majd a kis Jézuska egy olyan babát, a mely beszélni tud, elmondja magától az egész miatyánkot.

Ezzel a kecsegtetéssel birta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.

És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, a ki villanyossággal csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják; ez kitalált egy olyan furfangot, hogy a mi beszédet ember elmond, a mi zenét hangszer kiád, azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arravaló gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis király számára, a mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki megkapni.

Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az orvosok kifogytak minden tudományukból; erdőn, mezőn nem termett már olyan gyógyerejű fű, a mi őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész ország. A főváros népe egész éjjel az utczán sereglett a királyi palota kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.

Ilyen volt a karácsony estéje.

Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának; a kezébe tette: itt van a beszélő baba.

Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben», végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot hallotta elmondatni, mindjárt összetette a kezét s utána mondta; most meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az arczán semmi öröm a csodás baba láttára; lehunyta a szemeit és kiejté a játékot a kezéből.

Az orvosok összedugták a fejeiket s diákul kezdtek el beszélni. Rossz jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs segítség a földön.

Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A sírás a külső termekből jött.

Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos zajjal megháborítani!

– Ne bántsátok! mondá a királyné. Az árvaház apró szentei vannak odakünn. Minden karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.

A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a pompás karácsonyfa az árvagyermekek számára.

Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonfa mellett, a két öklével törülve a könnyező szemeit.

– Miért sírsz kicsikém? kérdezé tőle a királyné.

– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.

Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék; a legkisebbnek nem maradt semmi.

– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.

Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, a mit a beteg kiejtett a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt árvácska számára.

És aztán elnézte, hogy ugrál, tánczol, kaczag és kiabál a boldoggá tett kicsike örömében; mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:

«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» akkor egyszerre térdre esik a kis fiú s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan mormogják utána az imádságot.

Odakünn a palota kápolna tornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló kis király lelkiüdvéért.

A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.

Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apácza. Az orvosok lemondtak a betegről s elosontak a hátulsó ajtón.

A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már. Az anyja a nevét susogta, azt sem hallotta már többé.

S a mint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszürődött a szines ablaküveg karimáján keresztűl, odavilágítva a kis király arczára, a királynénak úgy tetszett, mintha ez arcz egyszerre kipirulna.

– Gyermekem! Fiacskám! suttogá a királyné.

S erre a hangra egyszerre felnyította a szemeit a kis király. Nem halál volt az, hanem álom, életadó édes álom, a mi őt elringatta. Felugrott magától fektéből s azt kérdé nagy vidám fenhangon:

– Hát hol van az a beszélő baba, a mit a Jézuska hozott? Hadd játszszam vele!

– Itt van, itt van! Te magad vagy az! Kiáltá zokogó örömmel a királyné, csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.

A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.

És az egész nép azt beszéli, hogy a miért a királyné odaajándékozta az árvagyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.

S a mit a nép mond: az igaz.

A LEAOTUNGI EMBERKÉK.