Part 2

Noé és nemzetsége hallotta a rémséges bömbölést napokon át, melyet a futó óriás csorda támasztott, útat törve az őserdőkön keresztül. E négyszáz mázsás koloszszok előtt dültek a szálfák, mint a nádberek, s lábaik alatt recsegett az égbenyult fenyőszál, mint a targally. Mikor keresztülvonult a szörnyek tábora a tartományon, (elfutottak azok a szibériai Mammuth-szigetekig) nyomukban ott maradt a sok ledöntött szálfa. A mit Noé ivadékai meg nem győztek volna egy esztendő alatt, azt a mammuthok elvégezték egy rohanással. Ott volt a sok góferfa ledöntve, Noé cselédjeinek csak össze kellett azokat hordani, egymáshoz kötözni szivós folyondárokkal, a nehezebbeket alúl fenéknek rakva, a könnyebbeket kétfelől egymásnak döntve, tető gyanánt, s a legvékonyabbakból padlásokat, eszterhéjakat rekesztve a tető belsejében.

Mások az alatt a szurkot főzték a lúczfákból s nagy ökörfark pamacsokkal kenték be vele a faalkotmány oldalait. Olyan nagy bárka készült el, mely képes volt befogadni minden embert és állatpárt az Úr parancsa szerint.

Hát élelmi szert ki fog ezeknek adni annyi időkig?

Az ember meg tudta érteni, a mit az «Úr» beszélt, s a mit az állatok beszéltek.

Egy napon Álmodád észrevevé, hogy az óriás behemoth (víziló) előjön a posványokból, a miknek mélyében van rejtett tanyája, s öblös nagy szájában hoz egy roppant kévét, a mennyi bele fér, a nyakán pedig hozza a fiát s baktat vele fel a hegytetőre; ott leteszi a kévét is, meg a fiát is, s aztán fut vissza a mocsárba s ismét új kévét hoz magával, azt mind halomra rakja. Így tesznek a többi behemothok is: költöznek a régi szállásról, s ellátják magukat eleséggel.

Álmodád azt mondá a bátyjának, Hazavárnak: «Eredj, hozz ide abból a növényből, a mit a behemoth hord az új álomtanyájára».

Hazavár szomorúan tért vissza az elhozott növénynyel.

– Ez nem embernek való táplálék: ez az «enzéte». Ismeri azt minden ember és ott hagyja, a hol találta; gyümölcse izetlen, a szaga émelyitő, a magja kemény: belűl keserű méreg.

– De mintha a szárában volna az éltető erő, – mondá Álmodád, s lefosztva az «enzéte» száráról a leveleket és a külső háncsot, fölfedezte annak a belében azt az édes torzsát, mely olyan tápláló, mint a kenyér. Még maig is egész népeknek az egyedüli kenyere.

– És ezzel fedve volt az egész mocsárpart: csak le kellett aratni.

Álmodád szavára aztán bátyjai nagy kévéket kötözének az enzéte száraiból, s azokkal tele rakták a bárka oldalait, egész fel a tetőig s ott a legfelső sort a bugáiknál fogva egymáshoz kötözték. A torzsája kenyér lesz a kenyérevőknek, a szárából, leveléből szüleség lesz a kérőzők számára, s az egész tető védelműl szolgál a bekövetkező záporok és zegernyék ellen.

– Ime az «Úr», midőn parancsot oszt, segítséget is ád hozzá. Megszólaltatja az állatokat s azoktól küld tanulságot az embernek, – mondá Álmodád a bátyjainak.

– Hát magának az Úrnak mikor halljuk meg a szózatát? – kérdezé a legifjabb bátya, Jóbáb.

– Meghallod azt nemsokára, Jóbáb; csak azután a szíved is elég erős legyen az ő beszédét elviselni.

A rémes tűzgolyó már közel járt az éjsarkhoz, félkerekét már a látóhatár takarta. Olyan volt, mintha belesülyedt volna a földbe.

És jött az «Úr» szava: először mint zugó szél, mely előtt a sudár fák alázatosan hajtogatják koronáikat a földig, s az ég madarai seregestűl riadnak előle. Végig zúg az emberek feje fölött, mint egy rémtábor; nyomában sárga kénkő, véreső, hulló békák és szárnyas bogarak özönlenek a földre. Az ember hallja e szót s reszketve burkolja magát gyapjú palástjába. Fázik. Ismeretlen érzés az ősvilágban, a hol még a föld maga is meleg volt.

S ugyanakkor, a midőn a szélzúgás megindult, feltámadt a nyugati látóhatáron egy új csodatünemény, minőt még szem nem látott soha; – egy felhő.

Felséges alak, a ki önmagát teremti odafenn az égen: palástja sötétkék, lángaranynyal szegélyezve, arczulatja vakító fehér, folyvást változó; majd új alakot, új viseletet ölt: az alkonyodó naptól bibor, skarlát és rózsaszín vetekedik egymással a felhők kárpitján elöntve, mely egyre jobban terjed, felséges pompájával elfoglalva a látóhatárt napnyugaton.

Aztán eltakarja a napot s beborítja a mennyboltozat felét.

De azért a földön nem támad sötétség. Ott lángol északon az égő üstökös, mely vérfénynyel önt el eget és földet. A felhők firmamentuma égni látszik tőle, mintha a pokol mennyezete volna, s lenn a földön minden úgy fénylik, mintha az egész világ égne.

Minden hang elhallgat a földön. Megnémult minden, a mi él.

Se embernek, se állatnak nincs elég erős szíve, hogy felkiáltson.

– Ki jön itt reánk ilyen hatalommal? Az alkotó, vagy a szétromboló vagy-e: te rettenetes?

Majd e lángragyogásnak is vége lesz; a sűrű fellegpalást eltakarja az eget egészen. Az utolsó fény, az üstökös tűzkorongja is elvész a felhőkben, melyek körös-körül beboltozzák az erősséget, egyik égsarkától a másikig. És támad a földön az első sötétség: mely az ember szemeit megfosztja a látástól. Kietlen, sűrű, hallgató sötétség.

Csak egy csába fény világol a széles tartományban, sugárküllőit messze szétterjesztve: Noé oltárának áldozat tüze a nagy bárka előpitvarában; azt éleszti Álmodád illatos mirha és tömjénes életfa ágakkal.

Hajadon társai állnak körülötte lanttal, hegedűvel, czimbalmi zengéssel.

S ime a berken át két állatpár vágtat nyargalvást a bárka felé: két szarvas és két királytigris. – A himszarvas és a tigriskan száguld elől egymás mellett; mögöttük kettesével a szarvastehén, futó borjával és a nőtigris kicsiny kölykét fogai közé szorítva.

A fenevadak közeledtére az oltár körül álló szüzek sikoltozva futnak szélylyel: Nimród, Kusnak fia, a vadakat látva, kéziját ragadja, hogy lelövöldözze őket; de Álmodád kiveszi kezéből a kézijat s azt mondja: «ne bántsd, hisz ezek az én atyámnak vendégei, a kiket az Úr küld ide». S bátran eléjük lép, megszólítva őket: «jöveltek ide».

A vadak oda futnak az oltár előtt álló leány lábaihoz, a földről felvezető bürün keresztül. Hason csúszva, nyöszörögve lapul palástja alá a vérengzők fejedelme s a szarvasgím meghajtja előtte huszonnégy ágú koronáját. A szarvas úgy tud sírni, mint az ember. A vadállat könyörög, érzi a veszélyt ösztöne által. Álmodád kezével érinti fejeiket.

Most egyszerre vakító fény árasztja el a világot. Egy fénysugár, kék és veres színekben ragyogón czikáz végig az égbolton, lesujtva a legmagasabb hegytetőre. Az első villám az égen.

S a mi e villámlobbanást követi, felharsan az első mennydörgés. Az eget és földet megrázkódtató hang, melynek hallatára az oroszlán megnémulva lapul meg s a leviáthán megsüketülve bukik a víz alá; melynek rendítésére az egetostromló vulkán tölcsére beomlik s betömi a pokol bömbölő torkát, s melyet sokszorozva dörögnek vissza az erdős hegyhátok s a gomolygó fellegek: Az «Úrnak» szava szólott!

Minden élőlény elhallgat a mennydörgés harsogása s utóhangjainak lezúgása után; csak a hivők bárkájából hangzik fel az égretörő zsolozsma éneke:

«Hozsánna az élő Istennek! Uram, te vagy az én erősségem! S ha a hegyek a tengerekbe dülnek is: az én hitem engemet megtart; te voltál és te vagy igaz Isten! És te megmaradsz minden időkben.»

S midőn e zsolozsma hangjai felzengnek a nagy éjszakában, csodanyugalom száll a hivő emberek szívére: kedveseiket magukhoz ölelve, betakarják palástjaikkal, s a szarvastehén letelepedik a tigris kölyke mellé, és megszoptatja azt.

Az égrázó dörgés egyszerre megnyitá az ég csatornáit, a felhők tömegekben omlottak alá a földre. Az első zápor hullott az égből.

Minden tűz kialudt a földön. Egyedűl a bárkában égő oltártűz lobogott a világ sötétségében. Az első éjszakát ünnepelte a föld.

De a villámlobogás, a menny dörgése elűzte az álmot ez éjszakáról. Minden lény érezte, hogy a kinek ez éj álmot hoz, annak ez utolsó álma lesz.

A föld mind a négy sarka felől futott a földön, uszott a vízben, repült a légben a világító fény felé az élő állatok serege. Kérődzők és ragadozók, csuszó-mászók és repdesők siettek menedéket találni azon a helyen, a honnan az emberi énekhang terjedt szélylyel a vihar hangjaival vegyülve.

Az «Úr» parancsolá, hogy Noé gyüjtse össze bárkájában a jövő világ számára megtartandó állatokat: az Úr meg is tevé, hogy azok engedelmesen mind oda gyüljenek s engedjék magukat a rekeszekben elosztatni. A villám korbácsolta őket s a rohanó ár seperte őket a bárka felé. Az oltártűz és az énekhang pedig hivogatta őket oda.

A felhőszakadástól egyszerre minden patak folyammá dagadt, minden folyam szétdulta partját, a hegyvágányok zuhatagokat okádtak alá; a sikságon ölre kaptak az ellenkező irányból jövő áramlatok s örvénylő forgatagokban zudultak a még alább fekvő rónákra. Tengerfenékké vált a nemrég kalásztermő mező. A tengeráradat fölvette a hátára a bárkát.

Idomtalan, nehézkes, lomha alkotmány volt az. Vitorlák nélkül, kormány nélkül, evezők nélkül. Alkotói nem voltak hajósok: soha sem jártak tengeren. Eleinte csak lebegett csendesen a habarék színe fölött, mely a hegyek közeit betölté, s a hogy egy-egy erős ár jött innen vagy onnan a hegyekről, tévelygett a bárka keletre-nyugotra. Rémlátványok vették mindenünnen körül. A Kainivadék, melyet az Úr halálnak adott, megszállta a vizből kimagasló hegytetőket s ellepte a tengert, küzdve egymással a mentő faderékért, melyen a víz fölött usztak. És a halállal küzdő embertömeg között az állatok szörnyei: a barlangjaikból kiöntött óriások, tarajos fejeiket a vízből kiemelve, nehéz mancsaikkal a hullámot paskolva, torkaikból forró gőzt lövellve. A mennydörgés szavára visszafeleselt az emberi átok és a vadállatok ádáz bömbölése. Az éjszakának nem volt vége: a kelő nap nem hozott számára világosságot; a villámfény és sötétség váltogatá egymást, mintha a nap össze volna törve s megkeverve az éjszakával. Mikor aztán az emelkedő vizek a hegyek csúcsait is ellepték, az egész halálrabőszült tömeg ember és fenevad neki rohant a hullámokon az uszó bárkának, egymáson hömpölyögve; a legázolt hullák tömegén taposva s jött minden oldalról a megfélemlett Noé nemzetség felé: karmaival tépte a bárka oldalait, tajtékját köpködte fel rá, átkait üvöltötte felé: a halállal küzdő ember és állattömeg ringatta a vizek fölött a bárkát, feldöntéssel fenyegetve; talán fel is fordítják, ha mind egy akaraton vannak. A sasok és hullakeselyük serege pedig megszállta a bárka tetejét s rikácsolva tépte annak a kévéit, a mikkel be volt fedezve.

Akkor támadt keletről a vízszinét seperve, egy fehér felhő, mely a firmamentumtól a tenger szinéig ért, elválva a sötét égmennyezettől. Ez kőesőt hozott magával. Sulyos nehéz parittyakövek, buzogányfejek, átlátszók és hidegek, omlottak alá sürü pásztában a habokra. A bárka oldalai recsegtek a sűrü kopogástól, teteje pattogott a jégzápor ostroma alatt; de kiállta azt végig.

S a kőeső után csendesség lett a víz fölött. Egy kiáltás nem hangzott többé, egy élet nem mozdult sehol. Az égben repülőket sem menté meg az ő szárnyuknak gyorsasága.

Ekkor az özönvíz, mely megtölté az egész tartományt, áttörte az egész homokkő hegylánczot, mely a szárazföldet a tengertől elválasztá s a neki szabadult áradat ragadta magával a bárkát ki a sik tengerre: az óvilág ember- és állatnépével együtt.

S a tenger mostoha ország.

Hullámai háborgó hegyek, melyeken a kormánytalan bárka hánykódva bukdácsolt fel és alá; a szörnyeteg habok felcsapkodtak egész a tetejéig; a zöldellő örvények megnyiladoztak előtte.

– Elveszünk a bárkával együtt! kiáltozák Noé cselédjei s szidalmazák Álmodádot, ki őket e sorsba vezette. «Hagytál volna bennünket inkább a hegyekre menekülni, hagytál volna inkább az atyáink sírja fölött elveszni, mint hogy ide vezettél, a hol nincsen semmi élet.»

– Él az «Úr» – mondá Álmodád.

S az emberi zúgolódás hangjai közé vegyült a húsfaló vad állatok ordítása. Azok éheztek.

És jött egy új rém: az északi szél onnan az éjsark felől. A földhöz közeljáró üstökös tüzétől megolvadt jéghegyek megindultak helyeikből, hova őket az évezredek számüzték, s lejöttek világot rontani. Utjokban simára törték a sziklapartokat, learatták az őserdőket s gula nagyságu bérczeket emelve a hátukon, omlottak bele a tengerbe. Ez a világot temetni indult jéghegyláncz küldte maga előtt azt a fagyasztó vihart.

Noé népe fázott.

– Miért hoztál bennünket ide! feddé Álmodádot a három nagybátyja. Nézd, itt megfagyunk. Olyan hidegek leszünk élő testtel, akár a halottak. Bárkánkat felforgatja a rettenetes szél, összetöri a kegyetlen hullám; a világon kívül jutunk vele.

– Bizzatok az Urban; ő szabadulást hoz nekünk! mondá Álmodád.

S ime nagy harsogással jött a bárka felé egy nagy fehér tömeg a tenger fölött, egy egész tartományhoz hasonló. Az utrakelt jéghegyek és jégmezők uradalma volt az. A jégmező fölvette a hátára a bárkát s berekeszté két jégboltozat közé. S azontúl nem ártott annak se a hullám, se a szél: a jégmező vitte magával.

S a jégvilág völgyei, vápái tele voltak a földből kitépett erdők törmelékeivel. A hogy a nádas aljában hever az elkorhadt csereklye, úgy hevert a jégmezőn a halomratört szálfák torladéka, s az elpusztított erdők között a kiölt állatfajok, a mik rémültükben észak felé menekültek: a mammuthok, megatheriumok, ősbölények és lábszárnyasak egész ivadéka megölve. Ime a kész tüzelőszer a bárkában didergő emberi fajnak, s táplálék valamennyi husevőnek, a mi a bárkába szorult.

S ez a jégmező csak kengyelfutója volt annak a rémbirodalomnak, melyet az éjsark küldött alá a földre. Mögötte jött az egész fehér hegyláncz. Olyan jég-Alpesek, melyek talapja a mély tenger fenekét turja, s kizavarja fektéből a mély vizek szörnyetegeit. Nem használ a czethalnak, hogy uszni tud a vízben, nem a leviathannak, hogy a száján benyeli a vizet s az orrlyukán kifujja. Nem segíti meg a vizi egyszarvut és a fürészorrút az ő félelmes fegyvere, sem a hydrát a nyolcz karja, sem a pánczélhátú krákot az ő testének sulya, hogy el ne veszszenek.

A mi élő test, annak meg kell halni. A jéghegyek összemorzsolják őket. A felturt tenger zátonyát a hátára veti a jégcsoda, hegyet gyúr belőle, mely tömve van minden fajtájával a tengeri csigáknak. S e csigák dombját majd ezer meg ezer év mulva ott fogják bámulni Erdély Kárpáthegyei között s kérdeni fogják a bölcsek, mely kéz vetette ezt ide? S a téveteg sziklákat, miket a jégbirodalom a hátán szerte elhord, ott fogják találni a tudós népek a késő kor boldog országaiban, mint jegyeit az «Úr» látogatásának.

Ki tudja szavakkal elmondani az ő bölcseségét? Ki tudja számokkal kifejezni az ő hatalmát? Ki tudja szívével átérezni az ő jóságát?

Két égi test lét és nemlét harcza folyott a sphaerák világában. A napszülte tűzcsillag és a föld között. E szörnyű tüztömeg jött a földet lángba borítani s a föld védte magát ellene sürű fellegeivel. Az égő üstökös megolvasztá az éjsark jégvilágát s a roppant víztömegből, mely a tengereket megárasztá, ujabb felhők támadtak s betakarták a földet az égi tűz elől, védve azt oly sürű záporhullással, hogy abban még az üstököstől elszakadt meteorok is kialudtak. A hol a lángsörényü csillag üstöke összeütődött a föld fellegével, a felhő kioltá, kitépte azt s az ős világanyag, mint pásztás kőeső hullott alá hosszú vonalban a földre. Örülhetett az átkozott csillag, mikor fél üstöke, fél csimbókja vesztével tova futhatott a visszavert csatából. Azok a gazdag szibériai arany, ezüstbányák, a malachit-, hegykristály-, amethyst-, és smaragdtelepek a jeges tenger mentén mind az üstököstől elragadt zsákmányai a földnek!

Bár még többet is kitépett volna belőle: a napleány arany hajából!

A föld pedig nyert egy új világot. Egy szebb, tökéletesebb világot a réginél, a milyennek az «Úr» akarta, hogy legyen.

S midőn a jégvilág urrá lett a tengerek fölött s a tengerek elboríták a legmagasabb hegytetőket, akkor előjött az «Úrnak» egy másik szolgája, a ki még a jéghegyeknél is hatalmasabb. A titokteljes Golfáradat: a meleg tengerfolyás, melyet a mély tenger fenekén örökké lángoló víz alatti vulkánok forralnak szüntelen, ez szembeszállt a jéghegyekkel, megfordítá azoknak a folyását és megolvasztá őket. A bárka élő terhével ismét visszatért a földnek nevezett világrész fölé.

A felhők zsilipjei bezárodtak; az esőzés megszünt. A villám elpihent; a mennydörgés elhallgatott. Az elemek harczának vége volt.

Noé kibocsátá a bárka ablakán az első hirnököt, a hollót, hogy hozzon izenetet a széles világból.

A holló nem tért vissza: künn maradt. Ő neki aratása volt a végpusztulás. Hullákkal volt fedve minden hegyorom.

Két nap mulva kibocsátá Noé a galambot, s az nem sokára visszatért egy olajfalevéllel a szájában.

Hozsánna. Már van zöld levelü fa a földön!

A bárka ajtaját felnyiták s kijöttek a tetőre Noé és az ő nemzetsége.

S ime bámulva látták mindannyian, hogy Álmodád fején egy égő láng lobog s ugyanolyan lángok tánczolnak a bárka valamennyi szálfájának a hegyén, mely a gerendákat tartja. A Szent Elmtüze tánczolt fölöttük. De az a láng, mely Álmodád fején lobogott, kettős nyelvü volt. A tengeren hajózók előtt e kettős láng a biztató jele, hogy a viharnak, vésznek immár vége van…

S ezentúl még jobban bizának Álmodádban.

– Nézzetek oda fel! mondá Álmodád, kezét a magasba emelve. A felhők odafenn megszakadoztak, s a nyilásokon át lemosolygott az ég. Más ég, mint a minőt addig megszokának. Nem az a lángszinü, mely a szemet kinozza, a melyre felnézni fáj. Hanem az az éltető kékszínü ég, mely úgy kivántatja magát, melyhez fogható kedves szin nincs az egész világon sehol: az első kék mennybolt, mely a földlakókra alámosolyg. A föld sürű légköre fel volt tisztulva. Ah, a ki erre a kék mennyboltozatra felnéz, lehetetlen, hogy ne higyjen a tulvilágban!

És nem sokára a nyugati láthatáron is elszakadt a felhőkárpit a láthatártól, s azon keresztül kivillant a leáldozó nap arczulatja.

S a napnyugaton kitörő alkonyfénynyel együtt megjelent a keleti égen az első szivárvány, földiektől soha nem látott pompájában. Ez az angyalok hidja, mely a tenger egyik szélétől a másikig ivlett át, hét ragyogó szinből összealkotott lángöv, mely fölött megfordított szinsávokkal ujra kezdődik a másik és így fel az ég magasáig, egyik fénykör a másikat felváltva s az egész csodatünemény visszatükröződött a sik tenger felszinén, egy teljes Istenudvar, lángoló fénypompájában s a körnek belső szérüje oly fényes, mint az olvadt szinarany, melyet meg-megszakít egy távoli villámszikra fellobbanó ragyogása. S távol a vizek fölött látszik a kimagasló Ararát-hegy orma. A távozó égdörgés moraja hömpölyög a vizek fölött.

– Mit szól az «Úr»? Oh szólj! Add tudtunkra! Kérdezik a rokonok, testvérek a megdicsőült arczczal ott álló Álmodádot. Arcza a szivárvány fényétől és az Elm lángtól hasonló a tulvilágról leszállt üdvözültek arczához.

– Ezt mondja neked az «Úr» Noé. És a te ivadékaidnak: Ez égi iv leend a jele a szövetségnek, melyet én közöttem és a föld között köték, és a midőn ez az én szivárványom a felhők között megjelenik, megemlékezem róla, hogy szövetséget kötöttem a földdel, hogy soha több özönvizet nem küldök a földre. Nem átkozom meg többé a földet az emberért, ámbár az ember szivének gondolatja gonosz az ő ifjuságától fogva, nem veszítem el az élő állatokat. És ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, a nap és az éjszaka meg nem szünnek!

Ettől a naptól fogva kezdődött a földön a nap, hónap és az évszak.

És aztán teljesen kitisztult az ég s leszállván az éjjel, megjelent az első csillagos égbolt a föld felett, ragyogó fényezereivel, közepén a félholddal, az ég alkonyhatárán látszott a messze távozott üstökös csillag, a tengerbe elmerülni készen, mint egy lángkard, melyet az «Úr» hüvelyébe visszabocsát.

Reggelre elérte a bárka az Ararát hegyét.

És akkor Noé kibocsátá a népét és az állatjait a bárkából.

Százötven napot töltöttek abban.

Ez alatt bizony elfogyhatott minden élelmük a bárkában levőknek.

Noénak első gondja volt a hegytetőn oltárt emelni, s az Úrnak áldozatot hozni minden tiszta állatból és az Úrnak tetszék az áldozat füstje, egyenesen szállt az fel a magasba.

És megáldá az Úr az áldozathozót és az ő családját.

– Gyümölcsözzetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet. Ime hatalmat adok nektek a földi állatok fölött és az égnek madarai és a vizek halai fölött, minden élő állat legyen tinektek eledelül.

E naptól fogva lett felszabadítva Istentől az ember a husevésre.

És azután kivirágoztatá az Ur a földet ismét. És visszaadá az embernek ismét a paradicsom almájának fáját, a «minden jó és gonosz tudásának fáját». Megengedé neki, hogy emelje föl a lelkét a porból a tudás által s teremtse tovább a világot a maga embereszével, keresse az istenség titkait és használja föl, ha megtalálta, ha ártatlan nem lehet többé, legyen dicső.

S hogy az élet keserüségei közé adjon az embernek egy cseppet a tulvilág öröméből és gyönyörüségeiből, mely a szegényt urrá, a gyengét erőssé, a szenvedőt boldoggá varázsolja, rávezette Noét a szőlőtőre. S adott az embernek bort.

Óh bor, te mennyei harmatcseppje az üdvösségnek!

A midőn Noé bárkájából kiszállva az Ararát hegyén lángot keltett az áldozat oltárán, a fekete képü Chám, a csufolódó, félre huzódott nagy duzzogva s oda dörmögött a palástja alól.

– No ugyan, van miért alleluját énekelni! Hogy megfeneklettünk a bárkánkkal egy kopár hegy tetején, a hol nincs semmi élet. Most aztán nekünk adja az «Úr» ezt az egész földet, osztozzunk meg rajta. Akármerre nézünk, nem látunk egyebet, mint vizet–vizet–vizet! Már most addig, a mig ez az özönvíz felszárad, vagy mi eszszük meg ezeket az állatokat, a miket velünk együtt elhoztunk a régi világból, vagy azok esznek meg minket.

De azonnal elhallgattatá a csufondáros kötekedőt Álmodád az ő vigasztaló szavával.

– Él az «Úr», a ki a vizeket földre bocsátá, oly gyorsan vissza is fogja őket üzni tengereik medrébe s a föld élni fog, miként hajdan.

Álmodád lelkének meg volt adatva, hogy az egekben járjon s lássa a földet olyannak, a minőnek csak az évek ezrei után fogják az alakját megismerni a bölcsek. A föld egy gömb. E nagy gömbnek a felső rétege az élők világa; de még ez a réteg maga is él. A száraz föld mentén, a szigeteken és félszigeteken tüzokádó hegyek vannak, melyeknek kürtői lehatolnak a földtekét betöltő örök tüztömeg belsejébe. A vizözön e vulkánokat is eltakarta, s azoknak a torkán át behatolt a föld izzó mélységébe. E viztömeg ott a tüzvilágban egyszerre gőzzé változott s a gőzök ereje istenerő. Ez a föld alatti gőztömeg fölemelte oly gyorsasággal, mely csak napokra volt osztva, az egész ázsiai sikságot, fel magukat a gránit alapon nyugvó hegylánczokat, hogy a vizek özönei harsogva omlottak vissza anyjuk, a világtenger ölébe, míg a tüzhányó hegyek kiszabadulva a jegek és vizek alól, bömbölve okádták fel az égre a gőzzel vegyült lángot s a megolvaszthatatlan salakját a köveknek, a mikkel az özönviz torkig lakatta a poklokat. És így lett, hogy huszonnégy nap alatt lefutottak a hegytetőkig ért vizek mind a két földrészről s ezek ismét felmerültek a tenger fenekéről. És ugyanakkor az éjsark alatt behorpadt a föld kérge s a jégmezők az örök törvény szerint megint engedelmesen visszakotródtak örök számüzetésük helyére, az éjsark köré. És ezt a világnak szóló törvényt Isten alkotta így és ő tartja fenn örökké.