Part 15

A hogy az arany koporsóba belefektették, mellé helyezének kardot és buzogányt, mindenféle fegyvert, lármaadó kürtöt és ivó serleget, hólyagos kulacscsal, megtöltve szinborral; azután megtölték a koporsót szinültig igaz keleti balzsammal, hogy az enyészet keze hozzá ne nyulhasson ezer meg ezer esztendő mulva is a király testéhez. Ugy forrasztották rá a koporsófödélt.

Akkor az arany koporsót az ezüstbe tették, s a mi tér a kettő között maradt, azt megtölték arany pénzzel, igaz gyöngygyel és drágakövekkel.

A harmadik koporsót pedig színig tölték vérrel. A kedvencz paripát, a mulattató bohóczot, a pohártöltő rabszolgát, az énekes fiút ott áldozák meg a ravatal előtt, vérüket a koporsóba ontva: hogyha egykor a világ végső napján felkel a nagy király sírja fenekéről, ott találja fegyverét, paripáját, kincseit és szolgálattevő alattvalóit mind maga körül.

Midőn a harmadik koporsót is rászegezték a királyra, felordított az egész körülálló nép, hogy mint a vihar hatott fel a kiáltás az égre, s elzavart onnan minden felleget, hogy szabad legyen az út Attila előtt egész a gönczöl szekeréig, melyen ő fogja az eget járni, kocsisai és kengyelfutói levén azok az idegen vezérek és fejedelmek, kiket a csatákban erős kezével elejtett.

Azután a gyulák nagy tüzrakásokat hánytak égő fatörzsekből, magasra, mint egy-egy halom, száz helyen a tábor körül s azok előtt ezer fehér ménparipát áldoztak meg, szétdarabolt tagjaikat a tűz közé hajigálva s a kürtök rivása mellett ezer ifjú szittyadalnok énekelt gyász halotti dalt, zengő kobzát verve hozzá, s dicsőiték a nagy király nagy tetteit, a minők nem történtek, mióta ég van a föld felett, és nem fognak történni ezután.

Éjszaka pedig, midőn a kürtszók elhangzottak, a góthok, alánok és markományok s más hódolt népek vezérei összegyültek egymás között s elhatározták, hogy rá lesnek, hova fog Attila eltemettetni? – s őt alattomban felássák.

Egyiknek a kincsekre, az arany, ezüst koporsókra fájt a szíve, másik Attila fegyvereivel akart dicsekedni, harmadik fogadta, hogy serleget csináltat a nagy király koponyájából, hunok csúfságára, világ csodájára.

Megtudta e tanácskozást az ifjú Csaba vezér, s másnap reggelig három hasonló koporsót csináltatott vasból, mint Attiláé, azokat megtöltötte kavicscsal s a mint hasadott a hajnal, az egyik koporsót elküldé nyugat felé, a másikat északnak, a harmadikat délnek, biztos vitézei által, hogy azokat temessék el folyók partjaiba, királyi tisztesség mellett. A mint pedig azok háromfelé elmentek a három vaskoporsóval, ő a negyediket, az igazit, minden zaj és kürtszó nélkül szekerére emelteté s tizenötezer próbált vitézét magához véve, elvitte azt kelet felé.

Az alánok, markományok és a góthok szépen meglesték a nagy pompával eltemetett koporsókat s másnap éjjel fel is ásták mind a hármat, és azután csak szidták egymást és saját pogány isteneiket, a mint nem találtak azokban egyebet kavicsnál.

Csaba ez alatt kisded seregével sík, róna vidékre ért, s ott sátort veretve, megállt.

Kétszáz rabszolgát kiválaszta Attila cselédsége közől s magához hivatva legkedvesebb fegyverhordozóját, az ősz Kumárt, ilyen dolgot bizott reá:

– Menj jó szolgám e kétszáz rabbal s vidd magaddal a király koporsóját. Addig menj, a míg egy nagy folyó partjához érsz, mely egy helyen kétfelé válik s a szerint szigetet képez. Ott a folyó egyik ágát rekesztesd el erős gáttal, hogy a víz mind a másikba menjen által. Mikor aztán a puszta mederhez jutottál, ásass oda mély, de mély sírt s abba temesd el a király koporsóját, újra behuzva azt földdel, s a gátat ismét elrontasd, hadd omoljék rá újra a viz s aludjék ő a föld alatt s viz alatt. Mikor pedig visszajövendsz a rabszolgákkal, jól vigyázz, hogy magad közéjök ne elegyedjél, mert a mint a tábor közepére érnek, nyillal minden oldalról összelövöldöztetem őket, hogy ne legyen senki élő, a ki Attila sírját tudja, csak mi ketten, a kik el nem mondjuk azt senkinek.

Az ősz Kumár úgy tett, a hogy parancsolva volt neki. A hármas koporsót Attila hullájával elrejtő nagy folyóviz medrébe s semmi ismertető jel nem maradt ott, a miről valaha valaki reá találjon.

Mikor visszatértek a temetkező rabszolgák, Csaba engedte őket a tábor közepére jutni, akkor egyszerre minden oldalról megeredt ellenük a nyilzápor. Egy kiáltás hallatszott csak, a másikra már nem volt idő. Mindnyájan ott hullottak el rakásra, átszegezve az éles nyilaktól. Még a levegő sem tudhatta meg tőlök, hová temették el a királyt?

Csaba várta még azután ősz bajnokát Kumárt, de nem soká kellett utána várnia, mert a mint a tábori nép behantolá a megölt rabszolgák tetemeit, ott azok között megtalálták az ősz Kumárt is. Készakarva oda vegyült közéjök, hogy ő is ott haljon el velök, hogy ne maradjon senki élve azok közől, a kik a nagy király sírja fenekét látták. Igy kívánta azt Rika is.

Maga Csaba sem tudta meg soha, atyját hová temették el?

És azóta sok esztendő elmult már: Attila sírját nem találta fel senki. Jól el van ő téve most is, s tán hallja jól, hogy mik történnek mind ide fenn?

A CSILLAGLÖVÉS.

Hazatért Csaba bátyjai táborába, azok együtt ültek a táltosokkal és vezérekkel a nagy sátorban, mely Attila után üresen maradt.

Két testvér már ekkor gyülölettel égett egymás iránt; egy egész világ jutott nekik örökségül, hogy tudtak volna rajta megosztozni?

Mikor a harmadik testvér is megjelent a sátor alatt, akkor kétszerte nagyobb lett a testvérek haragja, mert Attila legjobban szerette, s éltében is mindig mondá, hogy ez fogja az ő birodalmát fentartani, a hogy azt az alirumna megjósolá. A főtátos kézen fogá Csabát s oda vezeté Attila fegyverzetéhez, mely mellett daczosan állt a másik két testvér, egymást szemeivel méregetve s irigyen lesve, mit fog Csaba választani azok közől?

Csabának pedig megteltek a szemei könynyel, midőn meglátta azt a koronát és elgondolta, hogy nincs többé a világon méltó fő, mely azt viselje, és a kardot, utána gondolva, hogy a kar, mely azzal világokat rettentett, oly csendes és hideg most!

– Ne adjátok se a koronát, se a kardot, mondá elfogódott szívvel, az én homlokom, az én karom nem elég erős azokat viselni, adjátok nekem Attila tegzét és puzdráját, én beérem azokkal!

A két testvér nagyot nevetett fölötte. Gyermeknek játékszer kell! Nem irigyelték tőle a nyilakat; hadd vigye magával.

Csaba pedig kiment a sátorból a nyilakkal, s félrevette magát egy berekbe, hol a forrás vize mellett eltemetett hősök sirkövei álltak.

Ott leült az egyik sírkőre s fejét tenyerébe hajtva gondolkozott, mit tegyen a bűbájos nyilakkal.

Egy nagy gondolat támadt szivében.

Felfeszíté az ideget s ráfektetve az ezüst tollú nyilat, felemelé azt és mondá:

«Menj jó nyilam, atyám nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek. Repülj fel-fel egész az égig, ott keresd meg azt a csillagot, a mely Attiláé volt hajdan, és hogyha esik az lefelé a véghetetlen égből, löveld meg, szegezd keresztül, hogy soha le ne huljon az égből.»

Azzal elpattantá az ideget: a nyíl szállt egyenesen fel a magasba, sebesebben mint a hogy a madár tud szállani, mindig feljebb, mindig feljebb, míg egészen eltünt Csaba szemei elől, és nem esett vissza többé.

Estenden azonban, midőn bealkonyodott az ég s kezdtek a csillagok egyenkint megjelenni rajta, íme egy fényes jel volt látható a menny boltozatján: egy ezüst nyíl alakja, mely hegyével egy fényes csillagban végződik.

– Atyám nyíla! mutatott fel az égre magasztos diadallal Csaba vezér s mind a népek ott körüle áhitattal tekintének a csodálatos égi jelre, mely úgy tünik fel, mint egy nyíllal meglőtt csillag, melyet reptében ellőttek.

Három éjjel látszott fenn az égen a megnyílazott csillag, azután eltünt az égben. A bűvös mondás nem engedte, hogy leessék, hanem elment az bujdosni világtalan világokig. De valahányszor nagy harczok készülnek itt a földön, megjelenik az emberek fejei fölött az atya nyila, a csodálatos ragyogó jel, melylyel egy égi kéz az emberekre nyilazni látszik s napokig fenyegetve áll az égen s azután megy ismét odább ismeretlen útjaira.

A bölcsek üstökösnek nevezték el a csillagot, de ők sem tudják, hogy miért hordja ott azt a nyilat szívébe lőve? honnét jön, hová lesz? s miért jelenik meg mindig emberek romlása előtt?

Ha egyszer az a nyilas csillag le talál esni a földre…

CSABA ÍRE.

Milyen mulandó a világ! milyen mulandó az ember!

Még ma reggel fényes diadalmas férfiak vagytok, holnap csendes, hallgatag emberek lesztek: még ma azt kérditek merész arczczal az égtől, hol van az idő, mely túl akarja élni a hun népet, hol az Isten, a ki megingassa örök birodalmát? s holnap az esti szellő fogja azt kérdeni: hol vannak azok a férfiak, a kik tegnap a csillagokkal beszéltek?

Oh milyen könnyű elmúlni!

Ha annyi csillag le akarna esni az égről, a hányan el fognak esni a földön, olyan feketén maradna az ég, mint a bezárt sír.

Nézzétek ezeket a fényes hadakat! Nincs olyan magas hegy, a honnan végüket lehetne látni, ha a föld meghasadna alattuk, nem volna elég mély őket elnyelni, ha az ég leszakadna rájuk, nem volna elég magas őket eltemetni, oly erősek, oly hatalmasok. Nem a vihar az, a mi hangzik: az ő csataordításuk az; nem a földrengés az, mitől a föld reszket: az ő lovaik robogása az; nem az erdők rengetege az, a mi köröskörül befogja a láthatárt: az ő lándzsáik zúgó erdeje az; nem a felhő az, a mi elsötétíti a napot: az ő nyílaik zápora az!

Oh mi hatalmas nemzet Attila népe!

Mennyi örökséget hagyott fiaira a hun király! egyiknek a föld egyik fele, másiknak a másik fele, – a harmadiknak jutott az ég.

És még az sem volt nekik elég.

Egy kard és egy korona maradt Attila után; a kardot választá Elmanzár, a koronát Uzindur, és azután megbánták mind a ketten, hogy mind a kettőt meg nem tartották maguknak.

Ejh, milyen kár ennyi szép országot kétfelé osztani, gondolák magukban. Minek volna ketté szakasztani a szép hun nemzetet? Gondoljunk egyet testvér.

Szálljunk le a síkra ketten; ide mellém, a ki engem szeret; oda melléd, a ki téged szeret, harczoljunk meg a világ birodalmáért! Öljük egymás népét, míg benne tart, a melyik fenmarad, uralkodjék egyedül egymaga.

Tetszett a tanács Uzindurnak, tetszett Elmanzárnak is; csak a legifjabb, Csaba, szomorodott el felette, s sokáig könyörgött nekik, hogy ne pusztítsák egymás drága rokonvérét, forduljanak inkább háttal egymásnak s menjenek, ki jobbra, ki balra.

Nem hallgattak reá azok. Az egész hun nemzet leszállt a Duna melletti nagy síkra, ott két roppant táborra oszlott, mely egymással szembe állott; csak kevesen, alig tizenötezernyi had vonult fel Csaba vezérrel egy hegyre, onnan nézett alá sírva az egymás halálát készítő népre.

A keleti szolganépek mind Elmanzárral tartottak, a nyugatiak Uzindurral és sem egyiknek, sem másiknak neve nem maradt fel máig.

Volt egy ravasz fejedelem az idegen népek között, a kit Alariknak hívtak. Midőn Attila fiai felszólíták a nagy rengeteg tábort, hogy ki kit szeret, álljon a mellé s a melyik legyőzetik, az szolgálja a másikat: akkor ez idegen király összeszólalkozott a többi jövevény fejedelmekkel, kik mind Attila fegyverhordozói voltak s ilyen dolgot főztek ki egymás között:

A beállandó csatában az idegen harczosok arra vigyázzanak, hogy egymást ne irtsák a harczban, hanem ha Elmanzár keleti góthjai találkoznak Uzindur seregével, vágják közerővel a hunokat, s Uzindur nyugati góthjai Elmanzár hunjait, egymást pedig megkimélje a góth és a markomány, hadd fogyjon maga a hun egymás kardcsapásaitól, s mikor mindkét testvér jól megírtá egymás rokonnépét, akkor az idegen fajok meg nem fogyott erővel támadjanak mind rájok, és veszítsék el mind a kettőt.

Jól volt kifőzve, jól volt végrehajtva.

Korán reggel megkezdődött a harcz, hajnalhasadtára megszólaltak a kűrtök, a vezérek kiálltak seregeik elejére s a zászlókat kibontották; a nap is reszketett ennyi kard láttára.

Megindultak egymás ellen a seregek, pedig semmi jó jel sem mutatkozott a harczra. A míg még veszteg állottak szemben, sánta vaddisznó jött elő az erdőből, kilencz koczájával, s nagy röfögve, sántikálva végig baktatott a két sereg között. Ez nem jó jel! dörmögék a harczi jósok. – Midőn pedig megindultak, olyan nagy forgószél támadt a két tábor között, hogy egymást nem láthaták tőle, s az összerontó két sereg szemét elvakítá porral.

– Csak előre! ordítá a két királyfi, daczolva éggel és viharral s a tánczoló szélörvény közepébe vágtatának paripáikkal, kivont karddal vágva utat a zivatarban. Bibor palást volt Uzindur nyakában, tarka párduczbőr Elmanzár vállain.

De a szélisten nem engedé megcsufolni magát. Ott megfordult haragosan egy álló helyében tízszer, huszszor s a két egymásra rohanó királyfit úgy vetette le lováról, hogy az egyik balra esett, a másik jobbra fordult le, a zászlóvivők kezéből kitekerte a zászlókat s midőn bömbölve odább vonult, meglátszott ott a magasban, hogy ragadja, hogy csóválja felhős üstökében Uzindur biborpalástját s Elmanzár párduczkaczagányát, ringy-rongy foszlánynyá szaggatva.

A hun íjászok nyílat lőttek a forgószélbe, belékiáltva a vad káromlást:

«Vidd ezt fiadnak ebhozta! kutya áldotta!»

Azzal rohantak egymásra. A szél bömbölve ment tova.

Percz mulva túl dörgé távozó üvöltését a harczi lárma, a buzogányok döngése a paizsokon, a harczi bárd öldöklő zuhanása, a nyílsűvöltés, a kardcsattogás, s a hosszú góth lángpallosok csattogása.

Nap ne lássa ezt a képet! föld ne álljon meg alatta! Hogy gyilkolta testvér a testvért eszeveszett indulatban! hogy tompult el a hun fegyvere a hun vérben! hogy küzdöttek egymással még a földre leesve is, késdöféssel, fojtogatással.

Egy órában két csapat küzdött egymással, a másikban egy sem volt ott, lefeküdtek, elhullottak.

Mint két vérengző oroszlán kereste egymást a harcz dühében Elmanzár és Uzindur. Uzindurt meg lehetett ismerni a fejére tett tízágú koronáról, mely tízfelé lövelte sugarát, a mint a nap gyémántos szarvaira sütött; Elmanzárt is megismerték hosszú egyenes kardjáról, a mit Isten hajított alá az égből, s melynek minden csapása azt mondta: «meghalsz».

Délig tartott már a harcz; a két királyfi keresztül-kasul gázolt ellenfelének táborán, úgy, hogy mind a két tábor megfordult egészen, egyik a másik helyét foglalta el. Csak hogy felényi helyen elfért most mind a kettő, mint hajnalban.

Csak ekkor vevék észre Attila fiai, hogy az egész csatatéren egyedül küzd a hun egymással; a góth, alán, az idegen lassan különvált a harcz alatt s mig a keleti hősök egymás erejét fogyaszták, addig ők megpihentek, s nagy erős zárt tömegben fogták körül a megfogyott hun sereget.

– Ne bántsd egymást, ne öld a testvért, hun vitéz! ordíta mind a két testvér az összegomolyult hadakra s kétségbeesve futottak, szétválasztani küzdő vitézeiket. Késő volt már. Az idegen hadak zászlói már köröskörül lobogtak a halmokon, s a hun csak felényi volt, mint elébb.

Hol legtöbb halott feküdt egy rakáson, ott találkozott össze a két testvér. Egész nap egymást keresték véres kardokkal kezeikben, most megtalálták végre; megtalálták, de csak azért, hogy összeölelkezzenek, s búcsút vegyenek egymástól.

– Elrontottuk a hun népet! szólt Uzindur, bátyja vállára omolva.

– Csak három napja Attila halálának! hörgé Elmanzár és alig tudta a szót kimondani.

Az idegen hadseregek már megfútták trombitáikat s a délczeg Alarik kiáltása hangzott fennen:

– Eljött a nap Gógnak és Mágógnak hadai, hogy eltörültessetek a földnek színéről; hajolj meg a te uradnak, a halálnak arcza előtt.

– Nem úgy rabszolga! ordítá Elmanzár, felemelve irtózatos fejét s hátravetve vérázott fürtjeit. Engem küldött az Isten te reád, nem téged én reám. Te vagy a bűn, én a büntetés. Ismered-e még e kard villogását? Fordulj vissza Uzindur: én jobbra, te balra! Vágj bele, a hol sürűjét látod. Te pedig Csaba oda fenn a hegytetőn, fuss e hegyről, fuss hazáig, a hét hegyen hét erdőn túl, vidd hírül az apáknak, hogy a hun nemzetet nem űzte el senki e földről, mert itt hagyta magát eltemetni.

Csaba vezér hallá a hegytetőn bátyja kiáltását, de nem fogadta szavát, hanem a mint meglátta a hun veszedelmét, rendbe állítá kis tizenötezernyi hadát s midőn ott alant százezrek omlottak egymásba, ő elszántan lerontott közéjük s hátulról ütve a támadó markományokra, véres utczát vágott magának rajtok keresztül testvérei seregéig, Elmanzárt és Uzindurt kiáltozva végtül végig.

Mentül tovább haladt az ellenség közepébe, annál többen-többen jöttek mind egyre ellene, a sok meredő dárdától nem láthatta a hun lobogókat, a három testvért úgy szétterelték egymástól, hogy a kietlen nagy síkságon egymásra nem birtak akadni s csak úgy bolyongtak előre hátra.

Össze volt már keveredve minden tábor. Örömest elhagyta volna a harczot egy is, más is, de nem tudhatta, merre van előre, merre hátra? akár merre vágta keresztül magát, mindenütt új ellenséget látott szemközt jőni, és az ellenség is ment volna már a csatatérről, de mindenütt hun csapatot talált s ölték egymást, míg benne tartott.

Csak a késő holdatlan éjszaka vetett véget az őrült harcznak, eltakarva árnyaival élőket és halottakat.

Minden tábor ottan ült meg, a hol az alkony meglepte, s a neszező éjszakában a haldokló százezerek nyögése fölött hallatszott a távol kürtök hívogatása, mint gyűjté mindenik sereg szétszórt harczosait ismét össze.

Kürtöltetett Csaba vezér is, éjfélig fuvatta a kürtöket. A jó harczos hadseregből nem jött vissza több ötezernél, tizezer ott feküdt halva, haldokolva a vérrel tiport mezőn.

Csaba vezér szeméből megeredt a köny, mind igazi fejenként kiválogatott hősök voltak azok, szine java a hun népnek, a kik őt mindnyájan úgy szerették, miként édes testvérüket. Most olyan halaványan feküsznek a földön. Kezeikben a fényes kelevéz, fejeik alatt a délczeg paripa.

A királyfi addig búsult ennyi jó vitéz elmultán, míg egyszer azt gondolta magában, hogy elővette bűvös tegzét s a második nyílat ráfektetve mondá:

– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla; keresd fel azt a jó füvet, mitől minden seb beheged, mitől az élet visszajön, találd meg nekem azt a mezőn.

És a nyíl elrepült süvöltve, sokáig repült a föld felett, egyszerre lecsapott a fű közé.

Csaba vezér futott utána. A fű között meglelte a nyílat s ime az egy mezei virág közepén volt keresztüllőve, melynek nagy széles ernyője volt felül, tömjén szaga s a hol e nyíl megsértette, ott kék tej folyott belőle.

A királyfi rögtön meghagyá a táltosoknak, hogy a hol olyan növényt lelnek, szedjék össze a mezőkön s facsarják ki valamennyiből azt a kékes fehér tejet.

Akkor vevé Csaba a tömlőt, melybe a virágtejet facsarták s végig járva a holtak mezejét, egyenkint felkeresé ottan minden elhullott harczosát, s újját a bűvös írbe mártva, megkené azzal tátongó sebeiket, s ime a merre csak járt, mindenütt felkeltek utána a már meghidegült tetemek, helyre igazíták sisakjaikat, pánczélaikat nyiladozó sebeik felett, felnyergelték holt paripáikat, összekeresték elhullott fegyvereiket, szépen csatarendbe álltak, mindezt egy szó beszéd nélkül, úgy, hogy midőn szürkületkor Csaba vezér hátratekintett, egy halavány tábort látott csatarendben háta mögött, kiknek sápadt arcza mind ő felé volt fordítva, merev, mozdulatlan szemei egyedül ő reá néztek. Mindenik ezred derekán ott álltak a zászlótartók, kezeikben a kibontott lobogó, de a szél, bár erősen fútt, nem lobogtatá azokat, sem a lovagok kócsagjait, darutollát; vítézkötés és párduczbőr mozdulatlan csüggött rajtok.

Már szóltak a támadók kürtjei korán reggel, a félbehagyott harczi munka újra elkezdődött. Előjöttek újra a vad, félmeztelen hadak, kik lovaik hátán háltak, és a fényes pánczélos légiók és összecsaptak egymással. Háromszor kivágta magát Elmanzár a tömkelegből néhány ezered magával, háromszor visszatért újra, hogy az ott maradtakat kiszabadítsa, az elhulltakat megboszúlja; harmadszor már csak huszonnégy jó lovag tért vissza vele a csatatérre. Most már csak azért küzdött, hogy meghaljon, odaveté magát, hol legdühösebben folyt még a harcz, megölte az alán vezért testőrei közepett, s letépték a góthok zászlóját az elrabolt kopjanyélről; vitézei egyenként elhullottak mellőle, ő maga paizstalan, puszta fővel nyargalt a vérmezőkön keresztül; és nem tudott meghalni sehol. Jó vitézek, híres hősök állták útját, mind elhulltak; kardja áthatott vérten, sisakon, őt nem tudta senki megölni. Pedig már csak egyedül volt. Betántorogta az elvesztett csatamezőt, keresve halálát, s mint a dühödött fenevad, ijedelme volt egymaga az egész csordának, mely kétfelé nyílt előtte. Hogy nem tud meghalni sehol! Végre eszébe jutott az, hogy kezében a hadisten kardja van, az nem engedi, hogy meghaljon, midőn már nincs kedve élni. S fogta a kardot, beleszúrta azt a földbe markolatig, elhányta magáról királyi öltözetét, úgy ődöngött ki fáradtan a tomboló seregek közé, buzogányát forgatva feje fölött; messziről egy nyíl eltalálta, keresztül járta szivét, lerogyott, a rohanó hadak keresztülgázoltak rajta. Senki sem tudta meg, hol esett el?

Csak Uzindur harczolt még a hunok valamennyi ellenségeivel népe maradványai közt. Utolsó erőfeszítés volt az minden részről. Ide tartott góth és alán, ki még mozdulni birt, ki még torkig nem lakott a vérrel.

A legelkeseredettebb harcz közepén váratlanul, zajtalanul egy új sereg lepte meg a küzködőket: Csaba vezér harczosai.

Ötezer megmaradt vitézét hátrahagyva, hogy őrízzék a szekérvárban maradt nőket és gyermekeket, ő maga a feltámasztott tízezernyi sereg élén megindult az ütközetbe; kezében csóválta a hétágu csatacsillagot, mely hét sebet üt minden lecsapásra, s keresztül jár pánczélt, paizst.

Szótlanul követték a halvány férfiak, még a kardnak is alig volt hangja; s a hátrahagyott testvérek bámulva nézték, hogy a lovak lábai alig látszanak a földet érni, s az induló sereg robogása nem hallik a mezőn.

– Rajta! előre! sírból kelt vitézeim! kiálta a királyfi a küzdő tömegek közé érve; a néma bajnokok sarkantyúba kapták paripáikat s repültek utána, mint a szél.

Az ellenség hadsorai megrettentek a halvány sereg láttára, mely villogó karddal közeledett rájuk: nem egy a tegnap győzők közől ismert rá a már egyszer megölt ellenség alakjára, ki most tátongó sebével újra felült paripájára s újra csóválja a kardot. És kard, kopja hiába fárad ellenük, a vett sebet nem érzik ők, a vas éle nem fáj nekik, a nyíl megáll testökben s még csak ki sem rántják onnan, így haladnak harczolva előre.

A győzelmes Alarik messziről látva seregei bomlását, szembeszállt az új ellenséggel, ő maga vezette győzelemittas harczosait ellenük.

A mint megpillantá Csabát, egyenesen neki vágtatott. Egy magas bajnok alakja állta útját. A hős Tusa alakja volt az, kit tegnap egy góth nyílával szíven keresztül lőtt, a nyíl tolla most is ott állt ki melléből; Alarik hozzávágott hosszú lángpallosával, a rémvitéz nem kerülte ki a csapást, végig hasította testét a kard. És akkor látta Alarik elborzadva, hogy a sebből egy csepp vér sem jött ki, az arczon nem látszott fájdalom. A rémvitéz most visszavágott; Alarik kardját tartá a kard elé, s a mint hozzáért ama vas, mintha a villám ütötte volna meg, úgy elzsibbadt egyszerre karja s a lángpallos messze kirepült kezéből, süvöltő ívet képezve az alán sereg zászlói fölött.

Előre Csaba! előre sírból kelt vitézek!

Fel Krimhild! Fel Nibelung hősei! Erre a csatatér; ne arra tartsatok!…

Mindenki menekül…