Part 13

Mikor Atlenkó a négy kiválasztott nihilista bajtárssal egyedül maradt, akkor elővette a talált üvegládából még azokat a viaszkos lapokat is, a melyeket nem tartott szükségesnek megismertetni az egész társasággal. Egyet azok közül egy dauriai boncz irt, a ki szintén a bányákba volt örök foglyul bezárva. Lehet, hogy nem is maga irta, csak diktálta a sorokat.

«Én Rum-Ákia boncz nehéz sorsomat megérdemeltem; mert hazám és nemzetem elárulásában eszköz voltam. Szultán, Irzin-Komba régóta alkudozik «moszkó»-val, hogy dauri ezüstbányákat kezére juttassa. Engem küldözött izeneteivel Tobolszkba kormányzóhoz. Kormányzó tovább adta Szentpétervárra. Irzin-Komba ezüstbánya árában követelt generális czimet, fejedelmi süveget és buzogányt czártól; gyémántokkal kirakott nagy csillagot; tizenkétpár veres bagariacsizmát, egy vég skárlátpiros és egy vég karassia posztót, egy szemüveget, egy láda otkolont, száz púd latakia dohányt, ötven tonna rakit és hét darab szőkehajú fehérszemélyt, kik különféle hangokon énekelni tudnak; végűl egy kitanított seregélyt, ki beszélni tud és legyeket elfogdossa. – Ezek mind meg lettek neki igérve fehér czártól. – De akadályra talált főboncznál alkú, főboncz viszont maga részéről követelt egy olyan arany koronát és himzett palástot, minőt tobolszki érsek visel, hozzá való titulussal. Egy aranylánczot nyakába. Egy magától szóló orgonát, mit csak csavarni kell; aztán meg egy olyan szent könyvet, minek táblája drága kövekkel van kirakva, s miből ő olvasni tud, mihelyt fölnyitja. – Orosz kormány kész volt mindezen áldozatokat meghozni; kivéve a legutolsót; nem lévén képes olyan drágakövekkel kirakott könyvet előteremteni, melyből főboncz menten olvasni tudjon, mihelyt felnyitja, – mivelhogy nem ismerős semmiféle ákombákomokkal. – E helyett azonban ajánlottak neki olyan bűbájos könyvet, melyet ha ember felnyit, azonnal elkezd muzsikálni és elfúj háromféle szép zsolozsmát. – Ez volt a legutolsó izenet, melyet én tobolszki kormányzótól visszahoztam. – Mind szultán, mind főboncz beleegyezett feltételekbe, melyekért Dauria vaskapuit megnyitják moszkó előtt. Csak Anui-Láma jóváhagyása volt még hátra. Anui-Láma azonban nagyon megharagudott, s engemet örökrabságra itélt bányába, ezüstbe, többi foglyok társaságába».

Eddig szólt a Rum-Akia felfedezése.

– Már most ebből összevethetjük a helyzetet, mondá Atlenkó. – Ha Irzin-Komba, a ki maga volt az Anui-Láma, itélte fogságra a saját maga által, szultáni minőségben tervezett honárulásért a közbenjárót: azt csak azért tette, hogy a veszedelmes tanút félretegye az útból. Most, hogy az Anui-Láma az egész nép előtt le lett álczázva, a legalkalmasabb idő az egész kirgizfajjal elhagyatni a Láma-vallást s áttéríteni az orthodox hitre. A főboncz bizonyosan megkapja az érseki aranysüveget, s a trónörököst, Irzin-Komba fiát, felviszik Szentpétervárra, ott megkereszteltetik s nevelnek belőle orosz herczeget: ezzel a dauriai sziklakapu megnyilik az oroszok előtt, s ők behelyezkednek az ezüstbánya birtokába, a miután oly régóta vágyódnak. Akkor aztán mi is eljutunk egyik pokolból a másikba.

– Sietnünk kell az elmeneküléssel a volapükök útján, mondá az egyik nihilista.

– Ez még nem elég az üdvösségre. Azt tudjátok, hogy az ezüstbánya hosszában egy öröklő tárna (Erbschacht) van törve, mely a felsőbb bányafolyosókból a vizeket elvezeti; az oroszok ezt az alaptárnát tovább fogják fúrni, s rövid időn kilyukadnak vele a Koszszogol-hegynek a tulsó oldalán. Ott van a Volapük tartomány, hozzájárulhatlannak hitt völgy medenczéjében, körülfogva megmászhatatlan óriási sziklafalaktól. De rögtön megszűnik az a boldog sziklasziget hozzájárulhatlan lenni, mihelyt egyszer az oroszok a bányafolyosóval a völgybe eljuthatnak. Azért mi nekünk arról is kell tennünk, hogy soha se juthassanak oda.

– Hogyan állod annak útját?

– Nagy fáradsággal; hanem biztosan. Először annyi ezüstöt kibányászunk, a mennyit csak képesek vagyunk a gazdag, eleven kőzetből kiverni. Azután mindazt Berthollet-porrá változtatjuk át. Készítményünknek folyton víz alatt kell állni, mert száraz korában a legcsekélyebb ütésre felrobban. A míg mi az ezüstöt készítjük, azalatt az asszonyaink elvégzik a léggömb szövetéhez való munkát. – Egy léggömb azonban, ha még olyan nagy is, innen mindnyájunkat egyszerre föl nem visz. Harminczhatan vagyunk. Négynél többet a léggömb el nem bir. – Én azt így gondoltam ki. Ha készen lesz a léggömb, felszáll vele négy ember egész odáig, a hol a sziklaodúnak a párkányát eléri. Ott horgonyt vetnek; arra mi többiek a léggömböt köteleinkkel a döbör fenekére ismét visszahuzzuk. Így kilencz izromban egymásután fölkerülünk a párkányra. Akkor aztán a léggömb többé valamennyünket ugyan tovább nem visz; de arra mégis jó lesz, hogy mindannyian a derekunkra erősített kötélnél fogva magunkat hozzá akasztjuk s így kísértjük meg a Koszszogol meredek szikláin áthatolást. Ha egy-kettő közülünk lecsúszik a szédületes párkányról, a léggömb nem engedi alázuhanni, s a többiek újra felvontatják. Így gondolom én, hogy az előttünk eltávozottak is elmenekülhettek. Azok bizonyosan hagytak hátra jeleket a sziklafalakba vésve, vagy összerakott kövekből felállítva, a melyek az utánok jövőket tájékozzák. Legvégűl aztán, ha a függőleges sziklafalhoz érünk: egy hatalmas hullóernyővel, meg a léggömbbel megkísértjük valamennyien alászállni.

– Veled tartunk! – fogadák a társak.

– És most térjünk át a tempirozó gépre. Ennek szántam Irzin-Kombát.

Ez a ficzkó ott fog ülni naphosszant a nagy üst mellett, s nézi, hogy csorog le a «kniderake» (csalán-pálinka) a lombik csövén. Ha megszomjazik, iszik belőle, s attól kegyetlen nagyot alszik. Mikor felébred, s látja, hogy az üst alatt kialudt a tüz, újra felszitja azt. Mikor az utolsó négy ember közülünk készen lesz a társai után felszállni a magasba (ezek mi leszünk): akkor a mint a tempirozó-gép elaludt, (husz órát szokott aludni egyhuzamban: ez a hatása a kniderakének), akkor mi a tüzet eloltjuk az üst alatt, s a forró üst helyébe teszünk egy másikat, mely meg lesz töltve a Berthollet-porral. Erről aztán engedjük a vizet lecsorogni, hogy egészen kiszáradjon s a robbanó képességét visszanyerje. – Azzal magunk is beszállunk a léghajó csónakába, elvagdaljuk a tartó köteleket s felemelkedünk a sziklapárkányig. Akkor aztán igyekezünk a Koszszogol tulsó oldalára eljutni valamennyien. Husz órai időnk lesz rá. Ennek az elmultával a mi tempirozó gépünk felébred. Meglátja, hogy a katlan kialudt, az üst egészen hideg. Ismét alágyujt szépen s fujtatja a tüzet; vagy annyi sem kell: elég, ha az ujja bötykével megkopogtatja az üstnek az oldalát, hogy megtudja, tele van-e? a Berthollet-por attól a koczintástól felrobban. Tizenöt púd durrezüst a lombikban, s háromszáz púd a tárnában! mikor az egyszerre felrobban, az egész bányát valamennyi szikláival mind beledönti a nagy tóba s az Anui-Láma szigetét, templomát, valamennyi bonczaival és papnéival egyetemben mind maga alá temeti. Jöhetnek azután az oroszok a dauriai ezüstbányát keresni, föld felett és viz alatt.

– Irzin-Komba se kivánhat magának ennél szebb halált!

– Megérdemli, hogy így legyen büntetve! – mondá Atlenkó. Egy király, a ki eladja az országát! Egy Isten, a ki elkufárolja a templomát! Köszönje meg, ha a pokol kiveti magából s ezüst fellegek közepett szállhat fel az égbe!

– – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – –

A következő év tavaszán valamennyi európai hirlapot bejárta a hir, hogy Keletszibéria dauriai tartományában egy új tüzokádó keletkezett. A nagy Koszszogol havas oldala megnyilt s óriási lángoszlopokkal együtt olvadt lávát ontott alá a dauriai völgybe, a hajdani szigetet félszigetté alakítva a rázúdított sziklatömegekkel; a földrengés az eddig járható szíklautakat is mind hozzáférhetlenekké tette. Az ezüstbánya valószinüleg elpusztult.

XI. KÉP. A Volapük-tat és az ő dilekelje.[9]

Atlenkó végrehajtotta a menekülési tervét. A bányarabok, a hogy a léggömb segélyével a szikladöbörből a párkányra felszállonghattak, maguk előtt találták a hatezer méter magas Koszszogolhegyet, óriási hómezőivel, sima jéglejtőivel és szédületes jégszakadékaival, a miknek beláthatlan mélysége sötétkék árnyékokban veszett el oda alant.

A menekülés nehezebb feladata csak itt kezdődött el rájuk nézve. Az előttük elmenekültek ugyan hagytak hátra jegyeket a sziklába vágva, a mikből azt is megtudhatták, hogy a legelső rabok, kik ezen az úton szabaditották ki magukat a börtönükből, tiz év előtt jártak e helyeken; azonban a Koszszogol-hegy csoportja olyan változékony, akár maga a tenger. Minden nyári hóolvadásnál újra idomul a felszine. Roppant lavinák betöltik a völgyeket, mig másutt rohanó zuhatagok völgyet ásnak a hegyoldalba. Egész jegönczök, jégmezők megindulnak s betömik az elébb járható sziklafolyosót s a vizfolyástól alányalt csalóka jégkéreg beszakad a rálépő terhe alatt. Mentől magasabbra hágtak, a lég annál ritkább lett s a léggömb emelő tehetsége annál csekélyebb.

A huszadik órában bekövetkezett felrobbanása a durr-ezüsttel töltött aknának annyiban vált javukra, hogy erre a hegyrázkódásra az az egész jégmező, a melyen épen akkor tanyáztak, egyszerre megindult alattuk, egy tömegben; vitte őket csapatostól s elemi hatalmával törte előttük az utat a havas lejtőjén aláfelé, egész odáig, a hol elkezdődik a fenyőerdők világa: itt aztán a fák között fennakadtak a léghajóhoz kötött pántjaiknál fogva s kikapaszkodhattak a szárazra. A jégmező haladt mennydörögve odább a völgy katlana felé. Az erdőn túl haladva, aztán megtalálták Atlenkó és társai végre azt a több ezer méternyi sziklafalat, melyből az igért paradicsomba letekinthettek.

Meg kellett kisérteniök a hullóernyővel lebocsátkozást a meredek sziklafalról. Kényszeritette őket az éhség. Tápszereik a hosszu bujdosás alatt elfogytak; az utolsó napokban nyirfakéregnél egyebet nem ettek.

Szerencsére egy tó közepébe estek bele, nem zúzták össze magukat: a mely szerencse azonban könnyen válhatott volna rájuk nézve szerencsétlenséggé, ha rögtön minden irányból ott nem termettek volna a Volapük-tat «savontedelu»-jei (mentő társulat) hangos «milő» kiáltásokkal (amely szó a volapük szótárban annyit jelent, hogy «lánczos-lobogós»!) csónakjaikon a megszabaditásukra. Első tekintetre e csónakokat nagy czápáknak nézték; hanem aztán látták, hogy azok legujabb szerkezetü monitorok úszszárnyak és halfark által előre hajtva. A mozgató erő nem volt kitalálható, miután a monitoroknak semmi füstölgő kéménye nem látszott.

Kimenekülve a partra, s a «veköm»-öt (üdvözlet) kicserélve, a megtelepült volapükedel idegenfogadó küldöttség azonnal a hátára vette az érkezett vendégeket. Szónoklatot tartani volapüknyelven nem lehet: a mi egyike a fővirtusainak.

A jövevények eleinte meg voltak lepetve e szokatlan módja által a vendéglátásnak; mert azt még Budapesten sem teszik, hogy az üdvözlő deputátusok a kiszállótól a vendéglőig a hátukon fiakkerezzék a külföldi vendégeket; hanem aztán a meglepetés nagyhamar helyt adott a még nagyobb csodálkozásnak, a midőn a Volapükedelek a talmáik lebernyegeit kifesziték, s azokkal elkezdtek repülni. Mindegyiknek a gallérjában volt egy erőkölcsönző gép, mely a szárnyakat mozgásba hozta. A repülés ugyan még nem volt egészen tökéletes, mert csak annyira ment, mint a szöcskőnek a szárnyi útja: egyes ugrásokra, melyek husz, huszonöt méternyi parabolákat ivlettek át. A földre leestében, hogy a lábát ki ne törje, minden repülőnek egy légtelt kaucsuk tömlő volt a talpához kötve, mely ismét felrugta a magasba, úgy hogy ezzel a közlekedéssel óránként hatvan kilométernyi utat tehettek meg torony irányában. Ilyenformán egy óra alatt eljutottak a «zif»-be (város), a mely ugyan inkább volt nevezhető «kaszöp»-nek (kaszárnya), közepén a «czin-dom»-mal (gépház), mely egyuttal a «dilekel» «löd»-jéül is szolgált.

Útközben láttak szántóföldeket, melyeken sajátszerü ekék jártak alá s fel, a földet hasogatva, a nélkül, hogy kitalálható lett volna, hogy azokat mi mozgatja. Egy ember ült az első ekének a hátán, a többi eke magától ment utána.

A mint a dilekel szine elé kerülének, a ki tetőtől talpig Jæger normáljelmezbe volt öltözve, ez rögtön megismertette Atlenkót a Volapük-tat gépészeti rendszerével. Elébb ugyan azt kérdezte tőle, hogy tud-e görögül?

No mert a Volapük nyelv arravaló, hogy minden ember megérthesse egymást, a görög nyelv a mellett arra jó, hogy csak a tudósok értsék meg egymást.

– Tehát hallottad-e már hirét a «phoinodynamechanémó»-nak?

– Annyit értek belőle, hogy ez magyarul «hangerőgép», volapükül «tonnäm-cin».

– Helyes az etymologia. No hát ez a világot fentartó erő. A Pentateuch szerint az «ige» teremtette a világot: az «ige» pedig «hang». Ezt már Mózes kitalálta. A gőzgép, a caroli-gép, a villanygép mind meghaladott fogalom! A hang az igazi erő. Ez a mi találmányunk. Látod ezt a nagy réz bodont? A fenekén a nagy gyüjtő serpenyővel. Ez a központi mozderő. Ide fülelj. A gép most csendesen forog. Mi forgatja? A pacsirták énekelnek; a csengetyü szól. Most jelt adok a taktus-ütő bottal: a gépmester megereszti a szellentyüt, megszólalnak a sipok, trombiták, tamtámok, a «Bálványpitymallat» (Götterdämmerung) finaléja indul meg, wagneri zenének non plus ultrája. Nézd, hogy elkezd egyszerre a rézbodon körben forogni, perczenkint kétszázhatvanig fokozható keringéssel. S mentől jobban forog a gép, annál jobban fujtatja a trombitákat, veri a csengetyüket, üti a támtámokat. Az ok és okozat egymást kiegészítve előállítja a küklosz-automátoszt (kör önmozdony.) Ez a központi gép szolgáltatja a lódító erőt az egész tartomány minden őrlő, szövő és kalapálógépeinek; sőt a huzalai által az uszó, evező és repülő gépeknek; az ekéknek, az arató mozdonyoknak, s egyuttal megörökítve a «jövő zenéjét», a kedélyek megnemesítésére szolgál. Azonban most már menjünk innen; mert az embernek a füle nem «ton-nün-cin».

S azzal átvezette Atlenkót a chémiai laboratoriumba, hol társai vártak rá.

– Hát ez mind igen szép, mondá Atlenkó; hanem ezzel a mi éhségünk nincs elverve.

– Éhség? szólt elbámulva a dilekel. Hisz az betegség.

– De nagyon nagy betegség! allegálá Atlenkó. Gyógyulni szeretnénk belőle magunk is. Adass valamit ennünk szaporán, jó dilekel.

– Ennetek! szólt fejét rázva a dilekel. Hiszen az meghaladott álláspont. Mult századbeli fogalom. Ki terhelné meg a gyomrát idegen anyaggal a mai felvilágosodott korszakban?

– Mi pedig ahhoz vagyunk szokva.

– Elég rossz szokás. Hát mit szoktatok enni?

– Akár egy kis gulyáshust.

– Hust? Állatok sejtanyagát, izomrostjait és vértekecseit. Hisz az által az emberi organizmus állati alkatrészeket vesz föl, s az anyagcsere által lassanként állattá degenerál.

– Hát nem bánjuk, adj Graham-kenyeret, vagy burgonyát, vagy akármi harapni valót; ha vegetariánus vagy.

– Kenyér, burgonya ismét keményítőt vegyít az emberi életműszerek közé, tulságos mész-lerakományokat okoz a belső zsigerekben s a csontok izületeiben; a belekben chlorohydrogént fejleszt ki, s az agyacsban vizenyős izzadmányokat képez. A kenyér halálos méreg! Ez már meghaladott álláspont.

– De hát akkor minek szántjátok a földet?

– Sem buza, sem burgonya alá; hanem csupán olaj és alkohol termő növények számára, melyek physikai experimentumaink, chemiai laboratoriumunk ellátására szükségesek.

– De hát mi az ördögöt csinálnak ti nálatok az emberek, ha megéheznek?

– Nevetséges ócska fogalmak! Épen abból a korszakból valók, a midőn a gépeket még kőszénnel fütötték, hogyha azt akarták, hogy mozogjanak. Lépj ide ehhez a nagy üsthöz. Vedd a szádba ezt a szopókát. Szivj belőle egy nagyot. Ebben van az «opsortumaferos» (A jóllaktató gáz.) Nos mit érzesz utána?

Atlenkó nagyot nyelt az experimentum után.

– Úgysegélyjen, úgy érzem, mintha torkig laktam volna birka-tokánynyal.

– Akkor bizonyosan szomjas is lettél rá? Szeretnéd magadat lecsipni? No hát szopj egy kortyot ebből a másik börbönczéből: ebben van a «kraipalaferos» (mámorgerjesztő-gáz.)

Atlenkó a mámorító gáz beszivása után elkezdett tántorogni s a tarkójához kapkodni és vígan kiabálni: «bafő! bafő!» a mi volapükül annyit jelent, hogy «éljen! vivát! schmollis!»

– No hát úgy-e hogy meg vagy elégedve?

– De egészen úgy érzem magamat, mintha be volnék csipve. Már most akár lakodalmat csapnék: olyan kedvem szottyant. Hivass egy «kler»-t!

– «Kler»-t? Minek?

– Hát «matőn!»

– «Matőn?» Kivel?

– Látod. Itt a «womil».

– Iii (volapükül «hahaha»). Flenob! (Barátom!) Te elmaradtál a világtól. Kler (pap) nincsen: matőn (nősülni) meghaladott álláspont; womil (nő) emanczipálva van: az nem rabszolgája többé a férfinak.

– De hát ha az ember egyszer szerelmes?

– Szerelmesség = erotománia! Hát ennek az antidotuma itt van a harmadik üstben: ez a «trüferobius glükütátoferos» (kéjteremtő, gyönyöradó); ha egyet szivsz belőle, azt hiszed, hogy a Mohamed paradicsomában vagy, s az örök szép hurik ölelgetnek.

Achilleia már ezt nem türhette, megkapta Atlenkó kezét: «Abból ugyan nem iszol! Az én jegyesemet ne ölelgesse senki szép hurija!»

– Köszönöm, mondá Atlenkó. Ebből már még sem kérek. Inkább elhiszem, hogy rézkrinolinos trüferobiosz glükutatoférosz a legszebb asszony a világon; méltó, hogy az új Mirza Shaffy hozzá irja a verseit; de mondsza csak, ha a te országodban az emberek nem esznek, csak jóllakást éreztető gázokat szivnak, hogy nem dülnek el? Succi is csak ötven napig birta ki a koplalást.

– Mert nem értett hozzá. Az emberi test kopik a bőrön és a pórusokon keresztül. Arravaló az «alepsoferos» fénymáz, hogy az elsoványodást megakadályozza. Ezzel kenjük be az emberi testet, s akkor az megmarad in statu quo, megszünik a régi fogalmak szerinti örökös anyagcsere, a testkopás, az elsoványosodás.

– Mint a mumiáknál?

– Épen, mint a mumiáknál.

– De ezen systema mellett a volapük ország népessége idő jártával ki fog veszni.

– Kiveszni? Hogyan?

– Hát a meghalás által.

– Meghalás? Hisz ez meghaladott álláspont. Nem szokás nálunk meghalni. Az ócska fogalom. Ha nálunk valaki vénül: itt van a «neanikeromos» (megifjitó), ha a képe ránczosodik, helyrehozza az «aiadrerifuros» (a szépítő), ha fájni kezd valami porczikája, meggyógyítja az «anodynos» (kínmulasztó) s ha bánata van, azt megszünteti a «metamelanenos» (gondüző), a halált elüzi a «nikothanatos» (halálgyőző), s ha már elszállt volna a testből a lélek, újra visszaszállítja bele az «eleutheropraxios» (lélekszerző).

– De ha valakit agyonüt a mennykő, vagy megeszik a farkasok, vagy eltörik a szárnya röptében s kitöri a nyakát, az mégis halálnak halálával vész el. S ha az ócska fogalmak szerinti correspedenczia a him és nőnem között megszünik, s a házasságszerző bureaukat bezárják, akkor új emberek nem jöhetnek a kimultak helyébe a világra.

– Hogyan nem jöhetnek a világra?

– Hát a szokott módon. Születés által.

– Születés? Ócska fogalom! Hisz ez már meghaladott álláspont. Hát az első ember, Ádám, született valaha? Fogadtak-e annak szoptatós dajkát? adtak-e a szájába violagyökeret, hogy könnyebben fogazzon? rendeltek-e mellé bonnet, a ki járni tanítsa? Küldték-e a bölcsődébe, kisdedóvodába? Nem! Egyszerre, mint kész ember jött a világra.

– Azt megtehette a Teremtő; mert az ő hatalma a «pantokrator».

– A tudomány hatalma pedig a «demiurgos». – Az én diadalom pedig a «heureka»! Én feltaláltam a sziklarejtekben az eddig titokban rejtve tartott «stoicheios»-t; az ősanyagot, a melyből az ember alkotva lett. A plastika, a chemia, a galvanizmus és infiltratió és pneumatophysis együttes összeműködésével én kész embert állítottam elő; – lásd és csodáld!

E szókkal egy almáriumot kinyitott a dilekel, s elővette belőle a tudomány alkotta csodát, az «aütogennetos»-t, s talpra állította a bámuló Atlenkó előtt.

– Barátom! kiált fel Atlenkó. Hisz ez a te ön csinálta embered majom.

– Darvin theoriája szerint az ős ember, Homo primigenius. Sőt a mai emberhez hasonlítva, még tökéletesebb példánynak nevezhető. Az által, hogy a testén szőrt visel, fölöslegessé teszi a Jaeger-normálöltözetet. Az is jó, hogy négy keze van; meglátod, milyen sokra viszi ez, ha egyszer bankigazgató lesz belőle!

– Ah! S volnának neki ahhoz való szellemi tehetségei?

– Nagyszerűek. Autogennetos! Bizonyítsd be ennek a régi világbeli halandónak, hogy «kétszer három = négy».

E parancsszóra a mondvacsinált ember fogott mind a két kezébe egy aczél triangulumot s azokkal elébb mindenféle volapükzenét produkálva, végre ezt a verset énekelte hozzá volapük nyelven, a szöveghez méltó melódia szerint:

«Tel kilgul jenbal folgul Ergo = telna kél jen fol! Quod fuit demonstrandum!»

Magyarul:

Két háromszög lesz egy négyszög: Ergo kétszer három = négy. Q. F. D.

Tudniillik, ha a két ◸◿-öt összeteszik, lesz belőle egy □.

– Látod? Flenob! Hogy még maga a «Kebetósz pináx» sem áll meg többé az újkor fogalmai szerint. Az, hogy kétszer kettő négy, ma már meghaladott álláspont. Láss egy mnemotechnikai csodát a számvetés terén. Fejtsd meg ezt autogennetos: «ha tizezer részvényes fejenkint összeád száz forintot s azt nyolcz igazgatótanácsos kilenczfelé elosztja, kubusra emeli, gyökeret kihuzza belőle, mi marad a cassában?»

Autogennetos: tizezer részvényes: multiplikatum per 100 forint, divisium per 8 igazgatótanácsos, elevatum ad duo; extracto radice: summa summarum = 0: æquale zero.

– Látod, milyen gyorsan ki tudja számítani. S ezt az embert én teremtettem. A tudomány segítségével.

Atlenkót kezdték a menekült társai oldalba taszigálni.

– No te ugyan jó helyre ugrattál be bennünket! Hisz itt rosszabb, mint Szibériában, rosszabb, mint az ezüstbányában! A tudósok országában, a hol a hús, kenyér nem megenni való, asszony, férfi nem egymást szeretni való!

– Megálljatok csak, majd most én jövök a magam tudományával, biztatá őket Atlenkó: s azzal egész akademikus büszkeséggel a vállára ütve a dilekelnek, azt mondá neki:

– «Pökum dogisko kamadel!» volapükből magyarra fordítva: «hátrább az agarakkal kollega!» A te emberalkotási tudományod merő bliktri!

– Bliktri-e?

– Bliktri hát. Volapük nyelven is «bliktri». Az én emberalkotási methodusomhoz képest.

– Hát te is foglalkoztál emberalkotással?

– Elhiszem azt. Csakhogy a te autogennetosod egy vakarcs az én diabolodomáromhoz képest. Nem használtam én ahhoz a te ősanyagodat, a stoicheiost, a miből az első ember vétetett. (Hát ezer esztendő csak elég tapasztalatot nyujthatott, hogy ez az anyag mizerábilis rossz.) Az én anyagom az «alastorozoma».

– No annak még hírét sem hallottam.

– Dehogy nem! Hát az «osztrakitesz lithosz?»

– A tengertajték?

– Az hát! A miből «Aphrodite Anadyomene» alkotódott.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe. De hogy csináltál bele «pneumát?» (Lelket.)

– Hát a «phos pseüdes»-szel. (Bolygó tűz.)

– «Milát lelit!» kiálta fel a dilekel. (Ez a felkiáltás magyarul igen durván hangzik: «ezer mennydörgős mennykő!») S itt van az a te…

– «Artigenes»-em.

– Még a neve is találóbb! Artigenes! Újonszülött? Hozd elém, ha veled van!

Atlenkónak nem is kellett inteni: «Artigenes» tudta a mestere akaratát és előjött a menekültek közül.

Csalavér volt az. Hosszú haja a földet söpörte utána. A csalán-fonálból szőtt ing áruló ránczokban tapadt termetéhez, szeme ragyogott, ajka nevetett, a tiz ujja vonaglott, mint a macska körme, mikor hamiskodik.

– Mondd meg, ki vagy? szólt hozzá Atlenkó.

Erre a leány elkezdett danolni. Valóban ez a «diabolodomár»-ok beszéde.

«Én vagyok az – én vagyok az eprész lányka: Szeretőm ha megkivánja, Ha az erdőn nem találom, Ajkamon egy: – megkinálom!»

A dilekel letette a szemüvegét, hogy jobban lásson.

– Csodatünemény ez! S ez valóban tajtékkőből épült?

– Tapintsd meg, ha nem hiszed.

A dilekel megtapogatta s aztán elhitt mindent.

– S ennek a lelke a bolygó tűz?

– Majd meglátod mindjárt. Ez tud ám még arithmetikai feladványokkal szolgálni. Mondj egyet «Artigenes».

Erre Csalavér egy kis bodzafatilinkó előjátéka után ezt dallá volapük nyelven:

«Bali balse moszemönob Binönon se tel: Bali balkol kolmenkonob Binönon se bal».

Magyarul:

«Egyet egyből elveszek Lesz belőle kettő. Egyet egyhez hozzáteszek, Lesz belőle egy».

A dilekel meg volt akadva.