Part 12

– Nekem nem kell az istenekkel való sógorság. Ha az Anui-Láma házasodni akar, hozasson magának a paradicsomból egy périt; ne csináljon isten létére mesalliancet földi leányokkal. Az én Achilleiám orthodox hitű, a te Anui-Lámád pedig nazarénus; a concordatum tiltja az ilyen vegyes házasságot.

– Fiacskám, ezen már én nem segíthetek.

– De ha nem segítesz, én a levegőbe röpítem az egész templomodat az Anui-Lámáddal együtt.

– Azt meg ne próbáld. Inkább vedd elő az okosabbik eszedet. Nézd csak, mit mondok? Te egy leányt követelsz rajtam, a kit feleségül akarsz venni. Nem bánom. Adok helyette kettőt; válaszsz ki magadnak a Láma-papnők közül. Nem elég. Adok hármat. Végy el négyet! Ha kell, ötöt is.

– De tüzes mennykőt! Lefelé alkudjunk. Egy is elég abból.

Csodálatos volt, hogy az Atlenkó olyan könnyen ráállt a szultán ajánlatára. De rögtön érthetővé lesz az a qualifikálhatatlan magaviselet, ha megtudjuk, hogy a Csalavér cselszövénye mellett sikerült a kárpitok alatti átbujdoklás között a két nőalaknak elcserélni egymást, s ezt Atlenkónak előre megsugta a Csalavér. Az Anui-Láma félsötét szentélyébe a gonosz tündért vezették be, s az Achilleia visszatért az előtornáczba, a Láma-papnőkkel.

– No, válaszsz közülök! – mondá Irzin-Komba (a főboncz beleegyezésével.)

Szép dolog; választani harminczhat hölgy közül, a kikből semmi sem látszik, úgy be vannak burkolva, mint a selyembogárnak a pupája, mielőtt pillangóvá lesz!

És még hozzá: kiválasztani az igazit, a saját menyasszonyát.

Az nem szólhat, még a kezével sem inthet; az is le van kötve.

De valamiről még is ráismer Atlenkó. Arról, hogy elől az arczán a fátyola nedves. A könyektől az.

Ez árulja el, hogy ő az Achilleia.

Mert nevetni minden ember akkor tud, a mikor akar, vagy ingyen, vagy pénzért; de sirni csak az tud, a ki sirhatnék.

– Ezt választom hát az enyimért cserébe.

– Legyen lud, ha kövér! – hagyá helybe a szultán.

– Fiat piscis! – adta rá áldását a főboncz.

Atlenko aztán felkapta az ölébe a menyasszonyát s futott ki vele a templomból.

VIII. KÉP. Az Anui Láma menyasszonya.

A nászéj órái különösen meg vannak szentelve a Láma templomában. Emberhangnak nem szabad az idő alatt hallatszani, állati hangnak igen. Két boncz ha összetalálkozik, az egyik azt mondja «mekeke», a másik felel rá «ihahá!» Szerelmes lányka mondhatja «miau», szivválasztott legény felelhet rá «kukuriku», de ha a gárdedám közbe öblöget «trutturutu», akkor szaladhatnak ketten kétfelé. Hajnalhasadtával pedig a növendék suhanczok és leánykák a templom padlásán elkezdenek mindenféle madárhangon fütyürészni, utánozva az erdők kardalát. Annak, a ki egy emberi szót mer kiejteni a száján, forró szurkot öntenek a torkába.

Mert a nászéj utáni reggelen az első emberi szózatnak a főboncz áldásának kell lenni, melyet annak az Anui-Láma a fülébe suttog. Ez az áldás az egész országra kiterjed, s az egész esztendőn át eltart.

Ugatni, bőgni, nyeríteni, kotkodálni, gágogni, rigyetni, röfögni, nyávogni, huhukolni, nyervákolni, vonyítani ellenben tetszés szerint szabad: sőt hozzátartozik a szertartáshoz.

Mikor aztán feljön a nap a Koszszogol hegy mögül, a shamán papok elkezdik verni a dobjaikat veszettül, s ezt a zenét csak a buddha bonczok ércz támtámjainak a döngetése mulja felül.

Erre bizony az Anui-Lámának, ha még egyszer olyan isteni személy is, csakugyan fel kell ébredni.

A bonczok belekapaszkodnak a függönyök kötelékébe: elkezdik azokat húzni teljes erővel. Az egyik függöny kétfelé gömbölyödik: a második felvonul a magasba; a harmadik közepén kettéhasad, s belátni enged a szentélybe, a hol az Anui-Láma új menyasszonyával példát ad az üdvözülésre.

A dekoráció túltesz minden eddig látott operai díszleten. Ezüst elefántok, pávafark baldachin, koronás napmadarak, arany lótuszvirágok és eleven sphinxek emelik, árnyazzák a Láma oltárfekhelyét, borostyánkő torony, hegykristályoszlop világít önfényében; s hétfejű porczellán szörnyeteg szájaiból száll fel a moschus, az ambra és az ylang-ylang füstje.

Hét lépcső vezet föl a dísznyoszolyáig.

Azon látható, félig hátradült helyzetben az Anui-Láma: teljes ornátusban, gyöngyökkel kivarrott kantusa nehéz selyemből, kétszarvú koronás süvege ragyog a drága kövektől, arczát mesterséges arany álarcz fedi, mely úgy van alkotva, hogy az arcz izmaival együtt mozog. A Láma fejét új menyasszonyának ölébe nyugtatja, a kinek az arcza vékony tapadó arany fátyollal van letakarva.

A főboncz térden csúszik fel a Láma fekhelyéig, kezében egy kristály palaczkot emelve, mely égből hullott vizzel van megtöltve.

Ez az Anui-Lámának a reggeli itala.

Az aranyálarcz nagyot ásit.

Erre a főboncz megszólal elefánt hangon, a mi annyit jelent, hogy «üdv neked óh Anui-Láma, ime itt a reggeli mennyei ital». (Ordíthat oroszlánul is.)

Erre az aranyálarcz mérges fintorlatokat tesz, s az Anui-Láma aranyajkai e szókat ejtik:

– Eredj a pokolba a békaboroddal!

No ez szépen kezdi az áldást.

S azzal odafordul az arájához, s annak a kezéből az átvesz egy szalmával befonott butykost, a minőt az egész nép ismer, s nagyot húz belőle.

A főboncz sóbálványnyá lesz ijedtében. A bámuló nép pedig elfelejti a szent tilalmat, s kitör az ajkain a meglepetés hangja:

– Nini! A Láma rostopsint iszik!

Az nem elég. A szép menyasszony a tarsolyából kivesz egy kettős salvonádli hurkát, azt kétfelé szakítja, s az egyiket az aranyálarcznak a szájába dugja. Látszik, hogy ugyancsak falja. A nép elszörnyedése még hangosabb szavakban tör ki.

– Hej, hej! A Láma knakvurstot eszik, knakvurstot eszik, knakvurstot eszik!

Pedig a Láma nem él mással, csak mézzel, meg mannával.

S mikor azzal elkészült, a menyasszony elővesz egy czigarettát, az aranyálarcznak a szájába dugja, s dörzsgyufával meggyujtja. A Láma pöfékel vígan.

Ordít a népség.

– Jujuj! A Láma czigarettázik, czigarettázik, czigarettázik.

Holott a Láma nem türhet el mást, csak tömjén füstöt.

Még többre is ráveszi ő Lámaságát az ármányos asszonyi állat; elkezd néki dalolni, s a Láma beledanol a nótájába: «Zsidó, zsidó, batyus zsidó! Van-e nálad pirosító!»

A nép elszörnyed, megbotránkozik.

– Hahó! A Láma énekel, virginál, nótára gyujt rá.

Holott a Láma hangját csak a főboncznak szabad meghallani.

A szoknyás ördög még többre is képes elcsábítani az Anui-Lámát.

A megijedt bonczok sietnek a függönyöket leereszteni, összehúzni, de egyszer csak kibukkanik a kárpitok közül az Anui-Láma, a menyasszonyától vezetve, oda a népség közepébe.

Nagy riadal támad.

– Vége a világnak! A Láma leszállt a földre! Leszállt a földre, leszállt a földre.

S a kétségbe esés fokozódik, a mikor a Láma csábító arájával elkezd lejteni tánczot.

– Jaj, jaj! A Láma kalamajkát tánczol! Kalamajkát tánczol, kalamajkát tánczol!

A bonczok elakarják fogni; de azoknak olyan pofonokat osztogat, a minőket illik olyan kéznek, mely a mennykövek hajigálásához szokott.

Végre, hogy átkozott művét bekoszorúzza a gonosz démon, elkezd hizelegni az Anui-Lámának.

– Oh édes Lámácskám! Kedves kis majmocskám, czukrocskám. De szeretném az orczádat megcsókolni. A te felséges orczádat. Vedd le róla azt a fertelmes maskarát. Aztán én is leteszem az én fátyolomat.

S még arra is ráhagyta magát venni a Láma. Leakasztotta a fülére kapcsolt aranyálarczot, s ott állt a maga természetes mivoltában – Irzin-Komba szultán.

Ellenben a szultán nagyon meg volt lepve, mikor a mátkájának az arczát leleplezetten meglátta.

– Huh, mi az ördög! Hát te a Csalavér vagy? Nem az a másik lány? Akkor már most bánom, hogy leszálltam érted az oltárról.

De nem hagyták ezt abba a bonczok. A főpap szakállát tépte dühében.

– Átkozott bradjágok! Tolvaj, czudar népek! Ellopták az istenünket! Hallott valaha ember ilyen istentelenséget? Már most hogyan állítom én helyre az igaz Láma-hitet?

– Meg kell égetni az istencsufolókat! – ordítottak a Láma-hitű bonczok; a samán papok ellenben a markukba nevettek: ha az Anui-Láma bukik, akkor az ő szarvasbálványuk kerül az oltárra: a Buddha.

E dühös ordítozásnak azonban véget vetett Atlenkó, ki a kritikus pillanatban hirtelen ott termett, elkiáltva hatalmas szóval: «mendumur!» s magasra felemelve a szultán thagujával ellátott irhabőrt: a foglyok menlevelét.

A mendumur szóra, (mintha csak a karnagy pálczája intett volna csendet) egyszerre elhallgatott minden öreg lárma: egyedül a főboncz – basso primo – hangja dörgött soloban végig az arczra borult nép fölött.

– Legyen úgy! Mendumur! E szó örök hatalmu a dauriak honában. Éltetek biztosítva van, ti istentagadók, méregkeverők, atyagyilkosok. Ámde azért meg fogtok lakolni. Bezárattok a nagy ezüstbányába, a honnan csak a pokolba van a számotokra kijárás. És veletek együtt számüzetik a föld alá az árulóvá lett Irzin Komba szultán is. Így bünhődjék minden Anui-Láma, a ki elárulja emberi voltát!

IX. KÉP. Az ezüstpokolban.

Mikor az ezüstbányához vezető sziklabolt nehéz rézkapui becsapódtak az eleven halálra elitélt fogolycsapat mögött, akkor kezdték csak észrevenni a nyomorultak helyzetük kétségbeejtő voltát.

A ki látta valaha Erdély aranytermő hegyei közt a Csetátye-Márét, annak lehet fogalma a Koszszogol-hegy bányaüregének bejárata felől.

Olyan az, mint a holdbeli kiégett tűzokádók krátere; kerek, mély szikladöbör, melynek párkányai oly magasak, hogy a felhő gyakran beletéved az üregbe, s aztán ki nem talál belőle. Szédületes magas sziklacsompók emelkednek itt-amott a közepéből, emberkéz szennyétől kormosan; ezek valamikor a magasabb padmalyokat tartották, míg azokat valami földrengés, vagy sziklasülyedés, vagy tán emberokozta robbanás alá nem szakította, egy darab eget törve az ősbarlang boltozata közé. S ez az ég milyen messze látszik lenni! Csak derék nyárban süt alá a nap a sziklagödör egyik oldalába; más évszakban nappal is éjszaka van itt, s délben is meglátszanak a fényesebb csillagok az égen.

Azon az egyik oldalán a döbörnek, mélyen a törmelék között sötétzöld tenyészet borítja a völgyet. Az mind csalán. A szibériai kétlaki csalán, mely másfél embermagasságra felnő. Különös titka a természetnek, hogy ez a szúrós, égető növény sehol sem terem meg magától, csak ott, a hol emberek laknak a közelben, legjobban a számüzöttek börtöntelepei körül, mintha még a növényvilágból is volna melléjük rendelve egy gyilkos őrcsapat: egy «vegetabilis kozák».

Hanem hát mindennek van valami haszna, még a csalánnak is (majd azt irtam: még a kozáknak is).

Hiszen ez szolgál épen az elitélteknek a megszabadulására.

Hanem egyelőre csak maradjunk a kétségbeesésnél.

Mikor a bezárt számüzöttek meglátták maguk előtt ezt az óriási sziklabörtönt, s aztán körüljárták annak a sokféle labirinthjait: a megkezdett tárnákat, a kialudt kohókat, a miket kőszénnel fütöttek egykor (a kőszenet is ugyanazon sziklamedenczéből kellett ásni), az elhagyott ércz-izzasztókat, melyek sárga kénvirággal s mireny-jegeczekkel festették be a bérczoldalakat; aztán az elpusztult foncsorító bodonokat, az ércz-zúzó kallókat, melyeket a sziklából kitörő s megint a sziklamélybe alázuhogó, rézgálicztól indigókék patak összedöntögetett, s elgondolták hogy ez lesz az ő örökös hazájuk: még a legerősebb férfinak is elszorult a szive. Hisz ehhez képest a Koliván-hegy ólombányái, a tobolszki hósivatag, a mammuth-szigetek jégvilága valóságos paradicsom!

S nekik ezt az ezüstpoklot még mélyebbre kell ásni. Ha azt akarják, hogy enni kapjanak, ki kell vájniok a nemes érczet a szikla méhéből.

S azt senki se higyje, hogy az ezüst a föld kebelében is olyan szép holdvilágszínű, mint a milyennek a szűzmáriás pénzeken látjuk. A maga ősmivoltában az ezüst fekete, ragyogástalan. Akadnak ugyan a Koszszogol-hegy sziklakeblében néha olyan üregre, a hol az ezüst, mintegy pászmafonál, összetekerve, egész tömegekben fordul elő, vagy czifra ágbogas bokrokat képez, de legtöbbször úgy kell azt az élő kőből kikopácsolni, követ és érczet péppé zúzva s aztán kiöblögetve, kénesővel kicsalogatva, réztől, czinktől elválogatva, tűzben kiolvasztva.

Mindenki el volt csüggedve és keseredve. Csak Csalavérnak nőtt nagyot a kedve. Ő most ördögi mulatságát találta abban, hogy vele egy verembe került társai nyomoruságát hánytorgassa.

– No istenfélők! Most imádkozzatok már! Most volna jó megkeresni az Istent. Azt mondják, hogy «Ő» mindenütt jelenvaló. Lássuk: ebben a gödörben jelen van-e? Hol a pópa? Elfogyott a «goszpodi pomiluj?» Talán a zsidó többet tud? Annak se megy a tefillim[6] nélkül az imádság? No hát álljatok elő «bezpopovczik», pap nélkül imádkozók! «duchoborczik», ördögrugdosók! Nálatok rugdalódzás az imádság. Hát nektek is elment a kedvetek a táncztól? Van közöttünk chinai is! Lássuk, hogy húzzák le Buddhát lábánál fogva az égből? Ennek meg otthon maradt az imamotollája. Hát ez a bakui párz mért nem tud üvölteni most? A te istened a «nap». De az nem néz le ide ugye? No Irzin-Komba! mennyei vőlegényem! Hiszen te volnál maga az Anui-Láma. Kell tükör az imádkozáshoz?

– Bolond ördög! – szitkozódék Irzin-Komba: magam magamhoz csak nem imádkozhatom.

– No hát hisztek-e még az Istenben? – ujjongott daemoni gúnynyal Csalavér. Van itt Isten ebben a gödörben?

– Én hiszek, – szólalt meg Achilleia. Van!

– Ha tudod, hogy van, akkor tudod, hogy hol lakik?

– Tudom.

– No hát hol lakik?

– Egy férfi szivében. Egy igazi férfi szivében.

– S az a te kedvesed?

– Az az én Atlenkóm.

– No hát hidd elő onnan.

– Majd jelenséget tesz, ha az idő betel.

A rabok átkozódtak, a rabnők sirtak, Csalavér kaczagta a kétségbeesésüket.

Utoljára a többi asszonynépek dűhbe jöttek, rárohantak, leszedték róla azt a patyolat menyasszonyi öltönyt, a miben a Láma aráját játszotta, s azon meztelenül beledobták abba a kukoricza magasságú csalánbozótba, mely a sziklafal alját elborította s abban végig-végig hentergették.

Akkor aztán Csalavér is megszűnt kaczagni: ordított és átkozódott.

E kegyetlen megtorlás alatt azonban legázolták a magasra nőtt csalánt, s ime az addig eltakart sziklafalon egyszerre látható lett az a kőbe vésett irás, a melyet az eltünt fogolycsapat hagyott hátra, de senki meg nem tudott érteni.

Atlenkó oda mutatott ez irásra.

– Ime, itt az Isten!

S azzal leborult a földre, e szavakat kiáltva:

– Ő dán olik pükatidel volapüken!

Látva e vallásos extasist a doktor részéről, a többi rabnép is mind térdre esett és utána kiáltá:

– Óh szent pükatidel! Segíts rajtunk nyomorultakon.

– Hagyjátok el! – csititá őket Atlenkó. Nem Isten neve az! «Pükatidel volapüken» annyit tesz, hogy «volapük nyelvtanító». Áldom a lelkét, a miért engem e tudományra megtanított. Ez az írás volapük nyelven támadt, s ez ád nekünk utasítást a megszabadulásunkra.

Azzal egyenkint lesilabizálta nekik a kőbe vésett szavakat; magyarázva, hogy mit jelentenek azok volapük nyelven:

Stepőd (lépj), Kilsebal (harminczegy), Metis (métert), Nedeto (balra), Blekölöd (törj), Hogi (lyukat), Kaif-In (sziklába), Tuvőd (találsz), Penedi (irást), Nunőn (tudat), Gletikumis (nagyobbakat), Manifőn (megnyit), Famübi (börtönt), Silef (ezüst).

– Nincs szebb nyelv a volapük nyelvnél! – kiálták erre minden nemzetbeli rabok s ugyan énekszóra fogták e drága mondatot: «Stepőd kilsebal metis nedeto blekölöd hogi kaif in tuvőd penedi nunőn gletikumis manifőn famübi silef».

– És most mindenekelőtt adjátok vissza az öltönyeit Csalavérnek. Parancsolá Atlenkó.

A leánynak teste össze volt marva a csalántól.

– Látod, – mondá neki Atlenkó. Ilyen az igaz Isten bölcsesége. Az ördögöt is oda kényszeríti, hogy a midőn rosszat akar tenni, szándéka ellenére jót müveljen. Ha te nem szidalmazod az Istent, társnőid nem hentergetnek meg a csalánban, s mi nem akadunk rá az útmutató irásra. Így fordult jóra a gonoszság. Te pedig megkaptad a keserű büntetést.

– Micsoda keserű büntetést? – feleselt vissza Csalavér. Hát azt gondolod, hogy fáj a dauriai csalán marása? Hisz ez adja a legnagyobb gyönyört a világon; a dauriai csalán csipése egy új, ismeretlen kéjérzet. Én most olyan kéjmámort érzek, a milyent csak a paradicsomban ismerhetnek: valami édesebbet, mint a csók, mint a mámor, mint az álom.

És a mellett az arczán felmagasztosult mosoly ragyogott; mozdulataiban a gyönyör megdicsőülése volt kifejezve. Szemeit az ég felé forgatta: «elolvadok, feloszlom a kéjtől, meghalok a gyönyörtől!»

Azok a némberek, a kik őt a csalánba beledobták, látva a Csalavér extasisát, maguk is alig várhatták, hogy a férfiak odább menjenek, rögtön megkisérték a Csalavér által felmagasztalt módszerét a paradicsomi gyönyörök elsajátításának, s végig hembergőztek a csalánbozótban: Achilleját is unszolták, hogy kövesse a példájukat; de ez azt felelte, hogy ő nem kiván nagyobb gyönyört ismerni, mint azt, ha az Atlenkója szerelmesen rámosolyog.

A próbatevő hölgyek aztán mind veszettmódon ordítva jöttek elő a csalánmenyegzőből; a bőrűk veres lett a csipéstől, égett az, mintha a pokoltüzéből jöttek volna elő; kínjokban neki rohantak a kalló patakjának, abba fürösztötték bele égő tagjaikat, s onnan aztán valamennyien kékre festve jöttek elő a rézgáliczos fürdőből.

Csalavér pedig tombolt és kaczagott: azt mondta, hogy neki gyönyörűség az, a mi másnak nyavalygás. Ilyenek az ördöngősök!

A férfiak pedig ezalatt elkezdték a sziklafalat betörni azon a helyen, melyet a volapük irás jelzett.

Nemsokára rátaláltak a czement közé befalazott üvegládára, melyben az igért «pened» volt rejtve. A «gléd-cet» (üveg-láda) tele volt «väkpop»-pel (viaszkos papir) s azokba voltak a sorok «stib»-bel (plajbász) «epenöl» (fölirva), mind volapük nyelven.

Hát hiszen «Dán olik pükatidel volapüken!» (Hála néked volapük nyelvmester), hogy volt egy a társaságban, a ki már a «világnyelvet» értette s a többieknek «lilapon minőfi lesevön»-nel tudott szolgálni (elolvasni, tartalmát megismertetni).

Az üvegládából kivett lap e szavakkal kezdődött:

– Slafe kapeli siämi senisi!

(A rabnak észt, értelmet, kitartást!)

S aztán elkezdte az ezüstbányának körülményeit megismertetni, rövid szavakkal, a minőket a volapük nyelv használ.

Tekintettel arra, hogy olvasóink között sokan lehetnek, a kik még a volapük nyelvet nem értik egész tökéletesen, csupán fordításban terjesztjűk elő a «vak-pöp minőt»-jét.

– Szerencsétlen rabszolga, ki ide kerülsz, tudd pokolban vagy[7] pokol ezüstben. Láttad,[8] odakinn fagy, tó jég, tél hideg; telul hónapban: (február) ideben meleg, csalán zöldűl: mint a mälul hónapban (junius). Nap nem süt: föld melegít. Alatta kőszénbánya ég: tizenkét év előtt meggyulladt, azóta tovább ég. Másik fele kőszénbányának ád tüzelőt olvasztókemenczékhez. Benn sok könlég, viheder gyakori. Kürtőt ástunk fölé háromszáz méter magasba, könléget elvezetni. Mentűl beljebb hatol ember bányába, annál nagyobb forróság. Nem birtuk tovább kiállni. Elhatároztuk menekülést, Koszszogol hegyen túl van tartomány boldog: neve Volapükilop. Laknak benne emberek jók. Nekünk hirt adtak vándormadaraktól, levéllel. Ott van völgyük «silop» (Ázsia) közepén, körül sziklafalak. Esztendeig készültünk meneküléshez. Völgyben terem csalán sok, áztattuk, tiloltuk, megfontuk rostját, szőttünk belőle vásznat, csináltunk léggömböt nagyot. Megtöltöttük kőszénbányából könenynyel. Behuztuk kátránynyal. Megvártuk szelet, kedvezőt, északnyugatit. Most felszállunk együtt valamennyien. Sziklabörtönt elhagyni. Utánunk jövendő rabszolgák iparkodjanak hasonlóúl megszabadulni. Új hazában fogadjuk szívesen. Kelt Folul baloid napján (ápril 10.) Kristóf odavegöl nafcif (elindulandó hajó főnöke).

Mikor ezt az értesítést végig magyarázta Atlenkó a társainak, mind a lábaihoz borulának, a sarúit csókolva, egyhangulag kikiálták jövendőbeli «odavegöl naf-cif»-jüknek.

A többi «väk-pöp» útasításokat tartalmazott, hol találják meg a bányafolyosók szakaszaiban befalazva az utóbb jöttek az elődeik által használt fonó és szövő eszközöket, a kötélverő gépeket és a kátrányfőzőket.

Atlenkó kiosztotta minden embernek a szerepét.

Az asszonyok a csalán-aratáshoz látnak. A csalánt nem nyövik ki, mint a kendert, mert az örökkétartó növény, a gyökeréről hajt ki. Ebben az alúlról fűtött döbörben kétszer is ad aratást egy évben.

A szibériai csalán rostja olyan finom szövetet ád, mint a selyem. Az ebből szőtt ingen keresztül látszik a test színe. Csak a szultán odaliszkjai viselhetik: szemérmes nő szégyenlené azt hordani. És e mellett ez a vékony szövet elrepeszthetlen. Azért van különösen kijelölve léggömb előállítására; legkönnyebb szövet s a légfeszítéstől el nem szakad. A gorombájából köteleket fonnak; abból is a spárga vékonyságú annyit tart, mint a négyszerte vastagabb kenderkötél.

– Ez lesz az asszonyok dolga. A férfiak látnak az ezüstbányászáshoz, a huták kezeléséhez: rendelkezék Atlenkó.

– De minek nekünk az ezüst, ha el akarunk szökni olyan országba, a hol ingyen terem a kenyér? Kérdezé egy fogoly, a ki okosabb akart lenni a többinél.

– Majd megtudod a végén, hogy mire lesz jó az ezüst. Fizetünk vele, de az furcsa fizetés lesz! Még ezüst-ágio nem ugrott akkorát, mint a mekkorára a mi ezüstünk fog szökni, ha egyszer «Berthollet-port» csinálunk belőle.

– Mi légyen az a Berthollet-por? – tudakozá egy száműzött pattantyus ezredes.

– Hát bizony, komám, elég hiába etted a czár kenyerét, ha még azt sem tudod, – vágott oda Atlenkó. A Berthollet-por a robbanó ezüst, mely kétszázszorta nagyobb feszítőerőt fejt ki, mint a lőpor. Egy mogyorónyi belőle elég a legnagyobb Armstrong ágyú lövegét kétezer lépésnyire elröpíteni. A Berthollet-porral töltött bomba egy egész erődöt símára ledönt, s egy huszonnégy fontos robbanó-ezüstteke a legízmosabb vas hadihajót derékban töri ketté. S ha az újmódi torpedók egész raja megtámad egy hadihajót, egyetlen közéjük lőtt Bethollet-bomba, mely a tenger alatt elpukkan, a víznyomás által úgy belapítja valamennyinek az oldalait, hogy tehetetlenűl fordulnak hassal fölfelé, mint a döglött halak, mikor a tóban a rablóhalász egy dynamit-töltényt elpukkant.

– De ha te tudod ennek az előállítási titkát, hogy nem adtad el az orosz kormánynak? Nagy pénzt kaptál volna érte, s szent-András-rendet melléje.

– Hát komám, a robbanó-ezüstnek a hadiszolgálatban alkalmazása nemcsak azért akadékos, mert sokba kerül (ezüstgolyókkal lövöldözni, az oroszok más módon is tudnak); hanem még inkább a miatt, hogy ez igen veszedelmes portéka; a legkisebb nyomásra felrobban; ha lúdtoll pihéjével papir fölött seprik, arra is elsülhet. Ennek a kezeléséhez olyan emberek kellenek, a kik soha nem isznak pálinkát.

– No akkor ezt minálunk csakugyan nem lehet használni.

– Nem is alkalmazhatok közületek mást az ammonsavas ezüst előállításához, mint négy kiválasztott nihilistát, a kik megtudják őrizni a szájukat attól is, a mi bemegy, attól is, a mi kijön rajta.

– Ejnye, a ki savanyúsága van annak a besózott ezüstnek! – kiálta fel Irzin-Komba. De szeretnék én egyszer azzal birkatokányt enni; hogy mennykövekkel lenne tele a gyomrom!

– Majd ha még egyszer Anui-Láma fogsz lenni! Addig pedig a számodra is találtam ki egy hivatalt.

– Szeretném tudni, hogy mi lehetne én belőlem, a ki nem tanultam mást, mint királyt, meg Istent játszani.

– Te fogod adni a tempirozó gépet.

– Mi az Isten csudája az?

– A learatott csalánnak a leveleiből és bugáiból pálinkát szoktak főzni.

– Ismerem én azt! Átkozott jó iszomány!

– Te fogsz a lombikra felügyelni, s az alatta égő tüzet fujtatni.

– Jaj, barátom. Nem állok jót magamért. Ha én pálinkaüst mellett ülök, akkor én lecsipem magamat: akkor én elalszom.

– Ha alszol, jójszakát! Mikor felébredsz, újra felszítod a tüzet, s tovább párolod le a csalánszeszt.

A többi foglyok rátámadtak e miatt Atlenkóra.

– Hisz ez a legkellemesebb hivatal a világon! S te ezt a bukott álistennek ajándékozod.

– Csak ti hagyjátok ezt rajta. A négy nihilista jőjjön velem a tárnába, majd azoknak elmondom, hogy micsoda hivatal lesz ez a «tempirozó-gép?»

X. KÉP. Mi az a tempirozó gép, s minek az a durr-ezüst?