Part 10

A Krasznojorszki nagy balagán, a mely a sziberiai deportáltak gyüjtő helyéül lett építve, egy rengeteg nagy tuskó-pajta, vastag fenyőderekakból összerakva; háromszáz embernek el kell benne férni, igaz, hogy szorosan. Úgy alusznak benne, hogy az egyik ember a másiknak az ölébe fekteti a fejét. A tágas épület északi sarkában van egy óriási tűzhely, melynek a kandallója magas kürtőben fut ki; de ezen csak akkor raknak tüzet, a mikor itt van a nagy sokaság; a rendes időben, mikor a csárdás magában van, s csak a járó-kelő utasokat látja el, nem fűtik az egész pajtát. Győzné az ember fával. Hanem van a balagán déli sarkában egy kisebbszerű jurta építve (ház a házban). Annak az oldala, teteje kívűl betakarva iramszarvas bőrökkel, a melyek a meleget megfogják, belűl szent képekkel felcziczomázva, azok között Miklós czár és Napoleon császár arczképei; közepén tűzhely, a fölött lóg háromlábú bakon egy vaslánczra akasztott bogrács, abban főzik a halat, a kwaszlevest, vagy az iramszarvas tokányt. S ha ez elkelt, kiöblítik, vagy ki sem öblítik, felteszik benne a vizet a «tégla-theához». Ezen félszer alatt állnak a pálinkás hordók, a kétszersültek és szárított halas tonnák, a rozslisztes és káposztás kádak, kövekkel lenyomtatva, a vajas vendelyek; a gerendáról függnek alá a medvesonkák s a füstölt vizák, a balagán hátterében az ölbe rakott tüzelő fa. A pádimentuma a balagánnak igen szilárd anyagból van megalkotva: irámszarvas-trágyából, a mi olyan, mint az aszphalt.

A jurta padlója azonban medvebőrökkel van leteregetve.

A csárdást Piripioff Péternek hívják, s nem tudni örmény-e, vagy dél-orosz, vagy czigány? Mindenikből van benne valami.

Ennek a leánya a «Csalavér».

Gúnynév, a mi úgy ragadt rá, de maga is elfogadta.

Erről is nehéz eltalálni, hogy micsoda: tündér-e, vagy boszorkány? Mikor meglátja az ember, olyan rút, hogy megijed tőle, mikor aztán jobban megnézi, olyan szép, hogy belészeret; mikor belészeretett, akkor megátkozza s mikor megszabadult tőle, soha többé el nem tudja felejteni. Az arcza barna is, piros is; ha haragszik, sötétséget csinál vele, ha szeret, világot gyújt vele; a szája kicsiny, mikor csókol, nagy, mikor nevet, módos mikor csábít, éktelen, mikor szid, hanem a szemei, azok mindig ragyognak. A szénfekete haja olyan göndör, hogy a fején szerteszéjjel áll.

Azt mondják, hogy mindenféle varázsló mesterséghez ért.

Ismeri a «dúr»-por készítésének a titkát s ád belőle drága pénzért, kinek milyenre szüksége van.

Mert a «dúr»-pornak többféle minőségei vannak. Kapni olyan dúr-port, a mi a szép leány italába keverve, azt rögtön szerelmessé teszi, a másik fajtának meg az a hatása, hogy a féltékeny férjnek elveszi látását, hallását, nem tudja, mit csinálnak előtte. Olyan dúr-por is van, a mi álmában járóvá teszi az embert, hogy azt kell neki tennie, a mit az elaltatója parancsol. Olyan dúr-por is van, a mi a gyáva embert vitézzé tüzeli föl, míg a másik a vad hőst is anyámasszony katonájává puhítja.

Ezeket mind a tarsolyában hordja a Csalavér.

Tudja róla a kormányzó is, meg a hetmanok, az iszpravnikok, hogy ő készíti a dúr-port, de hát szükséges az nagyon ebben az országban; ha szükséges nem volna, nem szedetnék össze a légyölő galócza-gombát, a mi a tundrákat nyaranta ellepi, hogy abból a nép számára «muchomort» destilláltassanak, a mi olyan pálinka, hogy a ki iszik belőle, két napig fel nem ébred, de egyre rugdalózik tőle.

Mikor Atlenkó megérkezett a nagy balagánhoz, akkor még ő volt ott az egyedüli vendég. Az irámszarvas a kapú előtt összerogyott. Akkor már tizenhat órát futott pihenés nélkül ez a természet csodája állat. Beleszakadt. A szamojéd rögtön hozzálátott a földarabolásához. Jó pecsenye lesz belőle.

Atlenkó behozta a vállán a gyógyszerész ládáját a nagy pajtába, a hol egészen sötét volt; minden ablak be volt csukva.

– Hej kívűl is, hej belül is! Ki van itthon, ha beteg is?

Erre a szóra elébújt a sátorból a csárdás.

– Mit parancsolsz uracskám! Kell tégla-thea, kell kwaszleves? Kell medvebőr, aludni?

– Csak egymásután mind. Persze, hogy kell. A ki két nap óta se evett, se ivott, se nem aludt. Hanem legelébb ezt a ládát tedd el biztos helyre!

– A leányom majd elteszi. Hej Csalavér!

A hívásra előjött a leány. A mint meglátta a fiatal legényt, egyszerre megtetszett neki. Ahhoz volt szokva, hogy mikor bejön az utazó, bajusza, szakála tele van jégcsappal; csupa nevetni való a férfi. De ennek sima az arcza és piros. Ez már a kedvére való legény. Igyekezett is a szebbik tekintetével reá kacsintani.

– Miért van neked ilyen szép síma arczod? Kérdezé végig czirógatva Atlenkó ábrázatját.

– Azért, mert orvos vagyok babám!

– Hát te olyan ezermester vagy, a ki a betegeket meggyógyítod; én meg olyan bűvésznő vagyok, a ki az egészségeseket megbetegítem. De jól megélnénk, ha összetennénk egymást.

– Az bizony jó lenne. Hát már most mégis csak gyógyíts meg egy kis forró punchcsal, ha tudsz készíteni, mert csupa jég vagyok.

– Ha tudok-e készíteni! Majd csinálok én neked olyan punchot, hogy csupa tűz leszesz tőle.

Azzal bevezette Atlenkót a sátorba, megvetette számára a fekhelyt medvebőrből, mormota-irhából, jó puha mohából, s aztán meggyújtotta a tüzet a szamovár alatt. Az alatt danolt neki egy nótát, hogy mi mindenféle varázsló tudományhoz ért ő, hányféle italt tud készíteni, melyik miről használ.

Atlenkó megitta a punchot, aztán jóllakott ikrás hallevessel, s a nagy fáradságtól, meg a Csalavér nótájától nagy hamar elaludt.

Arra sem ébredt föl, mikor a deportáltak csapatja nagy zajjal, lármával megérkezett a balaganba. Azok jóval előtte jártak az útban; a szegényebbek gyalog, a kísérő kozákok lóháton; a pénzesebb száműzöttek lóvontatta szánon. Atlenkó úgy kerülte el a csapatot, hogy az irámmal leszállt a befagyott folyamra, s annak a jégpályáján sikánkozott előre.

Háromszázan voltak a száműzöttek, mikor Tobolszkból útnak indították őket; de idáig csak valami nyolczvan jutott el belőlük. Legtöbb elzüllött, mikor az égő erdőn jöttek keresztül. A kísérő kozák hetman elkiáltá magát: «fusson, ki merre lát!» s azzal a fegyveres lovasság előre vágtatott; az elitélt csapatból csak az követte a nyomukat, a ki akarta.

A csárdás messziről látta már a csapat közeledését, s előre meggyújtá a tüzet a nagy tűzhelyen, s felállította föléje az óriási bográcsot, a mibe a szamojéd jemsikkal beledobálták a feldarabolt irám konczait, kész lakomára várva az érkező deportáltakat.

Azok a végczélhoz közel érve, rögtön beüték az utolsó velük jött pálinkás hordó fenekét s mind kiitták a tartalmát. Ide már jól felpálinkázva rohantak be valamennyien.

Volt azok között mindenféle nemzet: lengyel patrioták, kaukázusi cserkeszek; kisoroszországi zsidók, kazani tatárok, orosz duchoborzik (rugdalozó szentek), legtöbb a kievi nihilista, aztán meg valami húsz uráli kozák, (ezek fegyverben).

A tanyára megérkezve, mindenik a maga nótáját fútta: a cserkeszek az alkorán szúráit énekelték vontatott mély hangon; a zsidók a maguk siralom énekeit fisztulázták; a lengyelek kevélyen hangoztatták a «bozse cos Polszkét»[3], a duchaborzik a maguk ördögrugdaló tánczukhoz dudolták a zsoltárokat, a kozákok bömbölték a hymnuszt: «Bozse czárja chrani, szilni derzsavni!»[4] de mind valamennyit túlharsogta a nihilisták marseillaise: «Contre nous de la tyrannie, l’étendard sanglant est levé.» «A zsarnok véres lobogója emelve ellenünk».

Pokolbeli symphonia volt az együtt, mikor egymásba vegyült. Atlenkót még ez sem ébreszté föl.

Mikor aztán az elcsigázott csapat elverte az éhét, szomját, előállt a kísérő hetman, számba venni a jelenlevőket. Ki került meg, ki veszett oda? A ki megvan: az «poszlejenyecz», a ki nincs meg: az «bradjaga»[5].

A közben mindegyiknek el kellett mondani, hogy ki miféle vétségért lett deportatióra elítélve; mert a hetman nem tudott eligazodni a certificátokon, a sok hiányzó részvényes miatt. Csupa confuzió volt az egész dolog. A cserkesz főnöknek jutott az a vád, hogy a pálinkát vitriollal hamisította meg, s a zsidó Schnorrer ítélete hangzott karavánok fegyveres megtámadására; – természetes, hogy mindenik a legszelídebb bűnöket válogatta magának: politikai vétkes senki sem akart lenni; mert azokat a csukcsiakhoz küldik tengeri kutyát vadászni; ellenben egy váltóhamisítónak az üresen hagyott conditiójára nagy volt a concurrentia. Mindenki az szeretett volna lenni! Végre kiki urát adta, hogy mért került ide, s azzal rendben volt minden.

Ekkor a hetman felolvasta nekik a rendeletet, hogy mihez tartsák magukat az állomáson, egész létánia volt, hogy mi «nem szabad».

Legfőkép megvolt tiltva a kártyajáték. Egy kozákot itt hagytak ellenőrizni a szigorú parancsot.

Annálfogva, a mint a hetman a többi kozákkal kiment a balagánból, a következő karavánt kisegíteni a hóból, a fegyenczek rögtön odagördítettek a pajta közepére egy üres hordót s annak a fenekén elkezdtek kártyázni. Egy deportált, a ki hamis kártyázásért volt elítélve, adta a bankot.

Az őrül hagyott kozák rájuk rivallt.

– Hogy mertek kártyázni?

– Hát honnan tudod, hogy mi kártyázunk? kérdé a bankadó.

– Hiszen látom.

– Melyik szemeddel látod?

– Ezzel a jobbikkal ni!

A bankár aztán egy öt rubeles bankót dugott a kozáknak a kucsmája alá a jobb szeme fölé.

– Látod-e még?

– Most meg a balszememmel látom.

Azt is letakarták egy bankóval.

– No már most nem látom.

Akkor aztán játszhatták con amore a diabolkát.

Egy-egy deportált, a ki az utolsó rubelét is elvesztette, odament a Schnorrerhez, a ki uzsoráskodásért volt elítélve, s pénzt kért tőle kölcsön, hogy tovább játszhassék, zálogúl hagyva a bundáját, a kabátját, a mit az mind magára szedett.

Ez alatt a Csalavér, miután az új vendégeket kiszolgálta étellel, itallal, bement a jurtába s valami csábító itallal felébreszté Atlenkót.

Az kábulásában égből jött angyalt vélt maga előtt látni. A dúr-por hatása volt az.

A varázslónő bájitallal rontotta meg az ifjút, ki félébren, félmámorban az ő kedves Achilleiáját vélte maga előtt látni: annak esküdözött, hogy holtig fogja szeretni.

E közben megérkezett a második karaván is, mely a deportált asszonyszemélyekből volt összegyűjtve.

A balagán egyúttal házasságszerzési intézetűl is szolgál. A némbereket elárverezik. Minthogy az asszonynép negyedrész annyi, mint a férfi, annálfogva az árúczikk nagy keletnek örvend.

Már a szerint, hogy ki micsodás?

A kikiáltott eleven tárgyat odaállítják a középre, egy felfordított szánkó fenekére s annak ott el kell mondania, hogy mit tud?

Ha főzni, varrni tud, elnézik egyéb hibáját. Ha ért hozzá, hogyan kell a sarana hagymát keresni a vándorhörcsög odujában, s abból kenyeret tud sütni: akkor lehet ragyás képü; s ha épen az irhabőr kikészítéséhez is tud, s érti, hogyan kell azt pirosra, sárgára festeni: akkor az évei számáról sem kérdezősködnek. Ha férjgyilkos nő kerül az árúpadra, azon épen nagyon kapnak; mert annak igen jó természete lehet. Ellenben kinek gyönge, finom testalkata van: arra kevesen árvereznek. Holmi siránkozó báb, a ki az arczát takargatja a kezével, megköszönheti, ha a kikiáltási áron fölül egy rubellel a nyakán maradhat valami érdemes lókötőnek. Szabad cserélni is, ha megbánta az ember a bevásárlást.

A hetman kihirdeti a parancsot, hogy a száműzötteknek a megvett asszonyokkal tánczolni nem szabad.

Annálfogva a mint kihúzza a lábát a pajtából, mind táncznak erednek: előveszik a balalajkát, a tilinkót; muzsikálnak és tánczolnak.

Az őrül ott hagyott kozák rájuk förmed:

– Ne tánczoljatok!

– Ugyan mivel látsz most? kérdik tőle.

– Most a tenyeremmel látok.

No hát a tenyereit is megvakítják egy-egy ezüst pénzzel.

Akkor aztán előjön a jurtából Csalavér is, magával hozva Atlenkót.

– Hát ez kicsoda? kérdezik az összeröffent száműzöttek.

– Ez az én szeretőm; mondja a Csalavér, s eléje tánczolva az elbűvöltnek, maga után csalogatja azt, körben lejtve, kezében a csörgős dobbal. Atlenkó csetlik-botlik a nyomában, mint az álomjáró.

Ekkor újra bejön a hetman, magával hozva Achilleiat.

– Legvégűl hagytam a legjavát. Itt van az a leány, a ki ellopott az urától kétszáz rubelt; hej, sok szegény legénytől még több szívet! Száz rubel az ára! Ki ád többet érte?

Ilyen magasan no még egygyel sem kezdték.

Achilleiát is felállíták a szánkó-emelvényre s elkezdtek rá árverezni.

A bankadó hamis kártyás minden versenytárst túligért. Felverték már háromszáz rubelre az árát.

Achilleia kétségbeesetten hordta körül tekintetét a sokaságon. Kereste a maga Atlenkó-ját, a ki megszabadítsa, a hogy összebeszélének.

De az csak nem jött elő.

Becsalogatta azt magával a gonosz tündér a jurtába, s ott tartotta hizelgő szóval, enyelgő beszéddel, forró ölelgetéssel.

«Háromszáz ötven rubel! Négyszáz rubel!» hangzott a pajtában az árverés. Egy dobütés, két dobütés. «Ki ád többet érte?» Ha a harmadik dobütés is elhangzik, oda adják a hamis kártyásnak?

Atlenko pedig azt hitte, hogy most is őtet ölelgeti: – a maga kedves Achilleiaját.

Elkezdett a jurtában dalolni. Azt a régi mélabús nótát:

«Zsidó, zsidó! Batyus zsidó! Van-e nálad pirosító? Hej! az én rózsám olyan sárga: Ráfér ezer forint ára!»

A mint ez a sokszor hallott nóta megütötte a fűlét az árverezett leánynak, egyszerre megtudta róla, hogy itt van az ő Atlenkója. Csak hogy azt valami varázslat tartja vissza. Nosza frissen elénekelte rá a másik versét a nótának:

«Azért sárga az én orczám, Mert te többet nem gondolsz rám, Ha eszedbe jutnék újra: Hej! az én orczám de kigyúlna.»

Erre a dalra Atlenkó felugrott a fektéből, kirántotta a fejét Csalavér ölelő karjai közül.

– Ez az én szeretőmnek a hangja! Eredj innen! Te nem vagy az én kedvesem. Az én Achilleiámat odakinn árverezik.

Azzal kirohant a jurtából, mint az eszeveszett, s meglátva Achilleiát a szánkán állni, odaordított az árverezők közé: – Ezer rubel! – Két ezer rubel! – Három ezer rubel! – Nem adom senkinek azt a leányt! Az az enyém! Tiz ezer rubel!

NEGYEDIK KÉP. A dauriai szultán.

Hát ezzel a nagy heveskedéssel mindent elrontott Atlenkó.

– Hohohó ne! Hová szaladsz? Kiáltá rá az újonnan jött hetman. Micsoda bolond ember vagy te, hogy csak úgy csetvert (veder) számra öntöd a rubeleket. Egy rossz leánycselédért! Te valami nagy tolvaj vagy! Hol a pénzed?

Atlenkó akkor kezdett eszére téregetni.

– Én doktor vagyok. Itt van a passzusom. Az irkucski kormányzótól van védlevelem.

Azzal elővette az igazságát s megmutatta a hetmannak. Csak tudsz olvasni?

Száz hetman közül kilenczvenkilencz azt mondta volna rá, hogy «ühüm; tudok» aztán megnézte volna, hogy felül van-e rajta a «sas» s alúl az ákombák s aztán a csizmaszárába eresztette volna a markába nyomott pénzt, a mit a fogásról itélve imperiálnak becsül, s rábólintott volna az orrával: «jól van!» De ilyen bolond a szerencse! Épen annak a hetmannak kellett a századiknak lenni, a ki valósággal ismeri az irást.

– Ahahó! Jó fiacskám! Hát te vagy az a doktor, a ki az irkucski bőrkereskedőnek a harminczezer rubelét elloptad s elszeleltél vele! No most egyenesen beleszaladtál az oroszlán torkába! Egy tizedrésze az ellopott pénznek a tolvaj kézrekerítőjeé. Nálad a pénz; te vagy a tolvaj!

Ekkor aztán Achilleia odaugrott Atlenkóhoz, s a karjába csimpajkózott.

– Nem ő a tolvaj. Én loptam el a pénzt. Én vagyok az irkucski bőrkereskedőnek az unokahuga.

– Zdrawtvujtje! Akkor egy csapással két legyet! Téged meg az izpravnik kurrentáltat: az elszökött menyasszonyát.

A szerelmes pár kétségbe volt esve.

A kozákok hozzá fogtak, hogy megkötözzék őket.

Hanem a Csalavér közberontott.

– No nó! Csak lassan. Elébb hadd fizesse ki a doktor, a mit nálam három nap, három éjjel eldorbézolt. Nem bánom én, ha lopta is a pénzt.

– No hát számolj le vele, Csalavér denevér!

Csalavér aztán odasuttogott Atlenkónak, mintha számolna vele.

– Te csoda ember vagy! Hogy erősebb tudott lenni a szerelmed a te kedvesedhez, az én legerősebb dúr-poromnál. Azt itattam veled. Mégis ő érte ugrottál, mikor a szavát meghallottad. De még nagyobb csoda a kedvesed, a ki magára vállalja a bűnödet s inkább magát hagyja megkancsukáztatni, mint a vőlegényét. Megszerettelek mind a kettőtöket: az a furcsa, mikor az ördög szerelmes lesz. Én leszek a ti ördögötök. Ne féljetek. Én kötözöm meg most valamennyi kozáknak a kezét-lábát.

Azzal visszament a hetmanhoz.

– De jó rostopcsinos átalagot furtam meg ennek a gézenguznak a kedvéért! Megadta az árát. Nosza igyuk meg ezt most a szerelmes párnak egészségére.

A felköszöntést a kozák soha sem hagyja viszonozatlan.

Az ármányos Csalavér mindjárt ide való nótát is gondolt ki a pálinkás köszöntőhöz.

«Egyszer volt egy tintás szájú gyiák, Megcsókolta a gazdája lyányát, Meglátták a csókjának a nyomát Hej gyiák, gyiák! gyiák! Máskor ha csókolsz; ne nyald fel a tintát.»

A kozákok kaczagtak és ittak a hurokra került szerelmes pár rovására. Egyszer aztán csak elkezdtek dülöngélni. A varázsszer megtette a hatását. A hetman elkezdett kommandérozni, mintha rohamra indítaná a csapatját: «vigyázz, czélozz! tüzelj! Brrum! kard ki kard! Lándzsát szegezz! Rajta, rajta! Hurrá hurrá. Nincs pardon!» A minek az lett a vége, hogy mind eldülöngéltek egymás hegyébe a nagy tűzhely körül s ottan fútták aztán azt a nótát, a mivel a horkolva alvókat szokták csúfolni:

«Hurkabőr Rókaszőr Fürészpor. Korpabor, Kender, turó, kan kakukk! Fujd a kását, fujd, fujd, fujd!»

Chorusban horkolva, ez is nagyon szép lehet.

– No már most kedveskéim! Előttetek a világ! kiáltá a Csalavér. Kapjatok fel valamennyien a kozákok lovaira, aztán neki az erdőnek: a bradjagák útjának. Én leszek a vezetőtök, én már ismerem az útat.

Csalavér-nak bizonyára nem volt jó ott maradni, a míg a kozákok megint felocsúdnak, mert azok majd a tűzre tették volna a megszöktetett száműzöttjeikért.

Ezek pedig nagy örömben voltak, hogy a zsarnokaikat így elázva látták; elkezdtek valami vad riadót dalolni; a míg eszükre térve, hogy ez a nóta még felverheti az alvókat, pianóra fogták a dalt, s utóbb csak a karjaik hadonázása, a lábaik rugdalózása mutatta, hogy dalolnak, a kozák csapat rémséges horkolása mellett.

Atlenkó és Achilleia ráértek ezalatt egymásnak eldicsekedni vele, hogy milyen boldogok.

Csalavér pedig oda ült a földre a jurtája elé, fejét térdeire hajtva, s ott duzzogott a fölött, hogy mi szép dolog az, magától szeretni, magától szeretve lenni. Ő nem ismert más szerelmet, mint a mit a durpor gyullaszt: az ördögök szerelmét, a lopott szerelmet, az elcsalt szerelmet, az erőszakolt szerelmet, a megbánt szerelmet.

Egyszer csak nagy riadal támad odakinn: a lovaiknál kinn hagyott jemsikek rohannak be, ijedten ordítva.

«Jönnek a kirgizek! Itt van a daurai szultán.»

Ez aztán cseberbűl vederbe!

A kozák még szamaritánus jóltevő a kirgizhez képest.

Ez a kegyetlen faj nem irgalmaz senkinek, a kit a szagáról megismer, hogy idegen. Harczot visel köröskörűl minden fajjal; jakut, burját és szamojéd pusztul előtte egyformán. Mindig a lován ül: lóháton eszik, alszik, nősül. Nem szánt, nem vet, vadra nem, csak emberre vadászik, csordát, nyájat nem legeltet, elhajtja a másét. S ha teleszedte magát prédával, eltünik a dauriai hegyszakadékok között, idegentől soha el nem foglalt országába. Azt csak rabszolgának viszi magával; de élve vissza nem került még egy is. Még a kozákot is meg meri támadni, de csak olyankor, mikor tudja, hogy valami pihenő tanyán leitta magát az egész csapat.

Most aztán jók volnának a kozákok! költögetik őket, ránczigálják hajuknál, fülüknél fogva; de csak nem ébrednek. A bátra, a vitéze a számüzött csapatnak még az égő erdőnél megszökött.

– Ne nyivákoljatok! Kiált a megszeppent hadnak Csalavér: ha eltudtam bánni a kozákkal szépen, majd eltudok bánni a kirgizzel még szebben.

A kirgizek voltak valami kétszázan.

Ezek a vad hordák, a mint a kémeik által megtudják, hogy egy uj szállítmány számüzött van utban Európából, mindenütt nyomába száguldoznak a karavánnak. A ki megszökik a kozákrabságból, az a kirgiz rabságba kerül. A nagy pihenőknél pedig, a hol sejtik, hogy a kisérő fegyveres nép a fáradságtól elcsigázva, neki adta magát a pálinkának, s mámorban fekszik, ráütnek fegyveres erővel a tanyára nagy zajjal. Ha puska lövésekkel fogadják őket, akkor visszafordulnak: a kozák még nem elég részeg! De ha nem találnak ellenállást, akkor nagy vitézek.

A szultánjukat Irzin Kombának hivják. Az országa ott van a Munku-Szaszszu örökhavas hegyei s a Koszszogol tó között, a mit mai napig sem hódítottak meg az oroszok; pedig gazdag ezüst bányák vannak a hegyeiben. Nem is pénzért jött martalóczkodni elő hegyei közül a szultán: az van neki elég; hanem eleven prédáért. Szüksége van minden mesterséghez értő rabszolgákra, és fehér piros arczu, szőke haju cselédekre. Ő magasabb nemzetgazdasági szempontokból rabol. Nemzetének nemesítésén, czivilizálásán dolgozik.

Nagy az öröme, mikor vezérei kiséretében, (kiki elől-hátul körül tüzködve fegyverrel) beront a nagy pajtába, s meglátja azt a nagy csoport fehér népet; de még nagyobb, hogy a kozákokat aludni látja.

Rátapos az alvó hetmannak a fejére. Igy tesz a dauri szultán a kozákkal, mikor az holtrészeg!

Az ébren levő számüzötteknek azonnal bemutatja magát, hogy ő az a hatalmas Irzin Komba, a ki ura mindannak a földnek, a mit a Munku-Szaszszú hegytetőről belehet látni; unokája a nagy Dsingisz Khánnak, a kinek megszámlálhatlan seregei vannak; a mikkel össze morzsolhatná a «fehér czár» minden csapatait, mert puskája van elég; csak az az egy hibája, hogy nem tud «Kapszlit» csinálni hozzá. A mint azt kitalálná, rögtön megizenné a háborut a fehér czárnak.

Addig is beéri a szép leányokkal. Azok kiosztatnak a vezér urak között.

– Ti pedig szakállasok, mondjátok el, hogy ki mit tud közületek. A ki ácsolni, kovácsolni, bányában dolgozni, ezüstöt olvasztani tud: azt elviszem; a ki nem tud mást, mint ákumbákumot csinálni, azt levágom.

A megrémült számüzöttek némán nézték, hogy ragadja el az oldaluk mellől a csak imént megvásárolt asszonyaikat a kirgiz, de mikor arra került a sor, hogy Irzin Komba a szép Achilleia felé nyujtsa ki a kezet: felébredt a nemes büszkeség Atlenkó szivében. Kirántá jó cserkesz kardját a hüvelyéből s eléje állt a jegyesének, szembe fordulva a szultánnal.

– Ezt a leányt pedig nem kapod meg, szultán, a mig én, meg ez a kard egy emberszámot teszünk.

Elförmedt e vakmerőség láttára Irzin Komba. Ilyen bolond embert nem látott ő még soha, a ki a kardot arra merte volna használni, hogy azzal az ő orra előtt hadonázzon.

– Adjátok ide a hosszabbik kardomat! Kiáltá a fegyverhordóinak, s azzal két kézre fogta a pallosát. Térdelsz le előttem, te szajkó, hogy leüthessem a fejedet. Nem tudod, hogy én egy szultán vagyok?

– De csak hozd ide a testedet, majd mindjárt két szultán lesz belőled: úgy hasítlak ketté.

A szultán meghökkent.

– Hisz ez egy ördöngős. Ebben dzsin lakik! Ez kutyahájjal van megkenve!

Atlenkó pedig oda kiáltott a számüzötteknek:

– Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat? Klapczik! Ingyen akartok meghalni? Mért nem rántjátok ki az alvó kozákok kardjait? Ide mellém valamennyien! Nem győz le minket ez a tohonya söpredék!

A példa gyujtott, a számüzöttek felkapkodták a kozákok elszórt fegyvereit s odagyültek Atlenkó körül, szembe szállva a kirgizekkel; míg a megrémült asszonynép kétségbeesve rimánkodott, mind a két félnek, hogy ő miattuk ne verekedjenek.

– Adjátok ide a paizsomat meg a harczi szekerczémet! ordítá dühösen a szultán, de miután úgy tapasztalá, hogy ez az ördögtől megszállott ficzkó még arra sem akar megijedni: elővette az okosabbik eszét.

– Egy ördög ellen csak a másik ördög segít. Hej te boszorkány! adj nekem abból az italból, a miben egy ördög lakik.

Értette alatta a pálinkát. Igaza volt! Sehogy sem egyenlő a harcz, ha az egyik fél be van pálinkázva, a másik pedig nincs.

– Megállj! dörmögé Csalavér, majd adok én neked olyan italt, a miben hét ördög lakik.

Azzal előhozta azt az italt, a mibe olyan dúrpor volt keverve, a melytől az ember álomjáróvá lesz, s ilyen alkalommal azzá alakul át, a mivé a megbabonázója parancsolja.

A bűvszer gyorsan hatott. Az első pohár után a szultán és kisérői megálltak mereven, mint az őrt álló katona a vártán.