Part 8

És kimért lépésekkel folytatta őrjáratát. Az utca egyszer jobbra kanyarodott, egyszer balra, de véget nem ért. Vagy ötszáz lépést tett előre, midőn emberi hangok ütötték meg fülét. Valahol nagyon vígan voltak. A zsivaj irányában ment tovább és végül egy hosszú, magas kerítésfalhoz ért. A falon túl sok duhaj ember dalolt és kurjantgatott. Palkó egy rácsos ajtóra bukkant. Benézett a rácson. Nagy temetőkertbe látott. A fejfák között sok száz csontváz nyüzsgött. A csontkezeikkel összekapaszkodván, táncolva vágtattak tova a sírok fölött, némelyek meg a koponyájukat dobálták egymás felé, mintha labda volna. És valamennyien rikácsoló hangon énekeltek.

Palkó megzörgette az ajtót.

– Uraim, – kiáltotta, – csendet kérek!

A rémek ekkor mind a rácsos ajtóhoz rohantak. És valamennyien a csendőrre szegezték zöldes fényben égő szemüket.

– Ember, ember! Élő ember! – rikácsolták, a fogukat vicsorgatva.

Palkó szigorúan mérte őket végig.

– Nem szégyelik magukat az urak, éjnek idején ilyen csendháborítást művelni? Ha halottak az urak, akkor pihenjenek békében, de ne háborgassák az élők álmát.

– Gyere be! – üvöltöztek a rémek. – Darabokra tépünk! Megisszuk a véredet!

S a vasrácson keresztül feléje vágtak a karmaikkal.

A csendőr megnyomta az ajtó kilincsét és fölemelt fővel belépett a temetőbe.

Ti is bementetek volna, fiúk? Nos, akkor derék legények vagytok!

Amint Palkó körülnézett, az egész kisértetraj hirtelen fehér párává foszlott. A hold békésen sütött a csendes temetőre. Palkó katonás léptekkel végigment a fejfák között és miután meggyőződött róla, hogy most már minden a legjobb rendben van, kiment megint a kis ajtón és tovább ballagott az éjben.

Száz lépést se tett az utcán, mikor megint maga előtt látta a sárga csendőrkaszárnyát. A kaszárnya kapuja előtt ott állott a nagybajszu őrmester, füstölgő pipával a szájában.

– Nos, öcskös, mi ujság? – kérdezte.

Pali mereven szalutált.

– Jelentem alássan, őrmester uram, nincs semmi különös ujság.

Az őrmester csodálkozva mérte végig a legényt.

– Nem esett semmi bajod az éjjel?

– Egypár apró-cseprő rendbontás volt ugyan, de nagyobb baj nem lett belőle.

– Jól van, öcsém, akkor eredj aludni. Különben is fáradt lehetsz.

Bevezette a kaszárnyába és megmutatta neki az ágyát. Tizenkét egyforma vaságy állott a hálóteremben. Valamennyi üres volt.

– Pihenj le, – szólt az őrmester, – és ha később jönnek a hálótársaid, ne törődjél velük.

Palkó lefeküdt és mindjárt el is aludt.

Félóra múlva azonban fölébresztette valami. Nagy morgást, korgást, cammogást és sziszegést hallott, hogy megrendült bele az egész kaszárnya. Az ajtó kipattant és bejöttek a hálótársai. Ugyancsak furcsa kompánia volt. Elsőnek egy irgalmatlan nagy himoroszlán robogott a szobába, hangos hördüléssel. Aztán óriás fehér medve cammogott be. Majd puha macskatalpon beszökött egy izzószemü tigris. A tigrist lompos nagy hiéna, a hiénát párduc követte nyomon. És még egyre jöttek a fenevadak. Vadkan és farkas is volt köztük. Összesen tizenketten voltak. Mint sereghajtó hatalmas csörgőkígyó kúszott a szobába.

A fenevadak nagyokat ásítoztak és miután morogva és szimatolva körüljárták a hálótermet, mindegyikük belefeküdt egy-egy üres ágyba. Mivel azonban éppen tizenketten voltak és Palkó már elfoglalta az egyik ágyat, a csörgőkígyónak nem jutott fekvőhely. Ez a dolog láthatólag igen fölizgatta a csúszó-mászót. Haragosan csörögve cikázott ide-oda a szobában, az egyik ágytól a másikhoz. Az oroszlán, a tigris és a többi fenevadak közül egyik sem akarta hálótársnak a csörgőkígyót. Mindegyik csattogó fogakkal zavarta el az ágya mellől. A bőszült morgásnak és nyughatatlan csörgésnek nem lett se vége, se hossza.

Peczkes Palkó végül kifogyott a türelméből.

– Mi lesz már, cimborák? Reggelig se akartok megnyugodni?

És mivel a kígyó még egyre folytatta körútját a szobában, odaszólította magához.

– Ha ennyire van a dolog, kígyó koma, akkor gyere az én ágyamba. Úgyis mi ketten vagyunk itt a legvékonyabb legények.

A kígyó odakúszott Palkó ágyához és fölágaskodott, miközben apró két szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt. A csendőr megfogta hideg testét és behúzta az ágyába, akár a vizes vödör kötelét.

– Feküdj a lábamhoz, – mondta, – és most már ne csörögj többet.

És mivel nagyon álmos volt, a jobbik oldalára fordult, a fülére húzta a pokrócot és tüstént mély álomba merült. Reggelre kelve, egyedül találta magát a hálóteremben. A csörgőkígyó és a többi fenevad már régen elkotródott, Isten tudná, hogy hová.

A nap szépen sütött odakünn és amint Palkó öltözködés közben egy pillanatra az ablakhoz lépett, a nap sugaraiban szivárványos betűkkel rótt írást látott ragyogni. Elolvasta az írást, amely így szólt:

_Bátoré a szerencse._

S ha a mesémből egy szó sem volna igaz, ennek az egy mondásnak minden betűje való igazság. Ezt még tapasztalni fogjátok az életben, azért ne is ijedjetek meg soha a magatok árnyékától.

_Lószőr-vitéz_

Nem jó, ha az ember régmult idők emlékei közt kotorász; a visszajöhetetlenül letünt napok lehelete bolondos gondolatokat kelt a legjózanabb főben is.

Mikor a multkoriban ki kellett hurcolkodnunk régi családi házunkból, a padlás egy sötét zugában, a kéménykürtő mögött, vesszőből font bölcsőre akadtam, amely színültig tele volt elsárgult irományokkal, elfakult rongyokkal és cifra gyermek-cókmókkal.

A sok tarka-barka holmi közt turkálva, egy bőrből készült huszárra bukkantam, melynek láttára egy csapásra fölelevenedtek agyamban a gyermekkor szunnyadó emlékei s csillogó pillangók fölzavart rajaként nyüzsögtek körül.

A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy, túláradó boldogság, fájdalmas csalódás füződik hozzá!

Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orra hiányzott; kopott, foszladozó egyenruhája alól itt is, ott is előbukkantak a drótbordák és a lószőrtöltelék; – hanem azért a kétarasznyi legény merev szemével keményen és marconán tekintett rám, mint egy rokkant vitézhez illik, ha huszonöt év mulva viszontlátja régi generálisát.

Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végigküzdöttünk a baromfiudvar porondján… Hej! hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott pulykanépség, ha szilaj harci rivalgással közéje nyargaltunk!

De nemcsak vad harciszomj, gyakran nemes lovagiasság is hevítette szívünket. Mikor vörös cicánk egyízben három napig se mutatkozott a konyhában, daliás fogadalmat tettünk, hogy nem eszünk és nem iszunk, míg barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan.

Útra is keltünk, kalandos fölfedező útra. Leszálltunk a föld sötét gyomrába, a hűvös pincébe, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama téli répái rügyeztek s szűk résen át haránt leszürődő fénysáv emlékeztet csak a napsütötte fölvilágra. Bátran fölnyomultunk a szénapadlásra, ahol a homályban zizegő széna között cincogó patkányok surrannak… A macskát végre a fáskamrában fedeztük föl, öt apró cica társaságában, amelyeket szeretetteljesen nyalogatott.

Ej, minő más, minő egészen más is volt akkor minden! Egy év volt a végtelenség, a világ határa a szőlősdombokig terjedt, a ház birodalom, az udvar tartomány volt; a galambducot szédítő magasságu toronynak néztük, a tűzhely alatti hamulyukat barlangnak. A nap eseménye a színben talált tyúktojás, vagy a vizes vályuba tolakodott förtelmes béka volt; egy fényes dolmánypityke vagy egy réz patronhüvely birtokában gazdagoknak éreztük magunkat; egy betört ablaküveg kész katasztrófa volt.

Ha új játékot kaptunk, elkérkedtünk vele a baromfiudvar lakói előtt, amelyek aztán jelentőségteljes kotkodácsolással és irigy hápogással nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi fecskénk volt, a szomszéd verebeit szitkokkal fogadtuk, ha háztetőnkre mertek ülni.

A szobabutorok néma, de értelmes lények voltak s ha rossz kedvünkben megrúgtuk az asztalt, utólag titokban megsimogattuk, hogy kiengeszteljük.

A farkát csóváló komondor, a dormogó kandúr elkényeztetett cselédeink voltak, akik bizalmaskodva dörgölőztek hozzánk s szigoru hangon adott parancsainkat tettetett alázattal, de ásítva és lézengve teljesítették.

A kút mélyéből csodálkozó és kíváncsi gyermekfejek kandikáltak föl, a mama befőttes üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hittünk, de azért mégis féltünk tőle.

A nap, az istenadta nap, csak azért sütött oly melegen, hogy a kert fűvében hempereghessünk, – az eső azért szakadt, hogy papirsajkáinkat úsztassa.

Az est homályában a ház előtt hajszoltuk a haragosan búgó bogarakat, ha pedig a harangok elkongatták az esti áldást, egyszerre csodálatos zsibbadás szállta meg tagjainkat és fölkívánkoztunk a mama puha ölébe, ahol ketten is elfértünk. Egyideig még a fényes holdra bámultunk, amelynek tányérjában ott áll az öreg, hátán a rőzsecsomóval s míg apa a szomszédokkal beszélget, háborúról, járványról és adóról, álomittasan hunyorgattunk egymásra: ej mit! csak legyünk egyszer az ágyunkban – jöhet aztán háboru, kolera és adó!…

Amint a fölfordított bölcső előtt térdelek, lelki szemem előtt megjelenik egy rég elfelejtett gyermekalak. Vica hugom. Öt éves korában meghalt torokgyíkban. Két évvel volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz éve, hogy a halál csontkeze letörte azt az éretlen kis emberrügyecskét. A seb, amelyet halála rajtunk ütött, régóta behegedt, arcvonásai már-már elmosódtak emlékezetemben, egy évtized óta alig gondoltam rá. Csodálatos! Most egyszerre megint magam előtt látom, meglepő közvetlenséggel.

Bájos, izmos gyermek, búzavirág-szemekkel, kurtára nyírt szőke fejjel; beszédközben kissé selypít, fejét rendesen oldalvást szokta tartani.

Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nagyanyám azonban nem tudott megbarátkozni az előtte szokatlan hangzásu névvel és Vicának szólította. Én csak úgy: Vica, cica, pattogatott kukorica!

Hevesvérü, örökké izgó-mozgó gyermek volt. Sokat kotnyeleskedett a konyhában s ha anyám ilyenkor főzőkanállal kizavarta, kacagva polkázott végig az udvaron.

Hozzám nagyon ragaszkodott, egyébiránt könnyenhivő volt, mint minden jószívü gyermek és fölötte szeretett volna fiu lenni. A kertkerítésen végzett erőmutatványaimnak ő volt a leghálásabb közönsége, ha pedig a húncsatákról hazudtam neki, amelyeket képzeletemben naponkint végigküzdöttem a városvégi cigánygyerekekkel, nagy szemében kigyúlt az őszinte lelkesedés tüze.

A szegény Vica csodálatos rajongó szeretettel viseltetett az én lószőr-vitézem iránt. A huszár volt álmainak a tárgya, a huszár után való reménytelen vágy keserítette el fiatal életét. Ha valamit szépnek, elragadónak, fenségesnek akart jellemezni, azt mondta: olyan, mint a huszár! Gyakran minden bevezetés nélkül kezdte vontatott, monoton hangon:

– Add nekem a huszárt!

– Majd ha fagy…

– Add nekem, – ismételte fáradhatatlanul.

– Ne nyafogj, Vica!

– Magad nyafogsz!

Ebből rendesen egészséges csetepaté fejlődött, amely csakhamar elfeledtette velünk a vita tárgyát. Szüleink nem ügyeltek Vica sajátságos szenvedélyére, de különben is meg vagyok győződve, hogy egy más, habár egészen hasonló huszár nem elégítette volna ki hugomat, – neki az én huszárom kellett, ennek egyénisége gyakorolt rá oly bűvös varázst. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig következőképpen esett meg.

Nevem napja volt. Új ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét ajándékon találtam kifogásolni valót: az órának az volt hibája, hogy nem ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág egy darabban volt, én pedig abban láttam az elegáncia netovábbját, hogy az ember hébe-korba levesse kabátját.

Örömem első mámorában, sugárzó arccal futottam a szomszédságban lakó nagymamához, hogy kellően megbámultassam magamat. Vica természetesen velem volt. A nagymama udvarán nagy tyúkketrec állott, amelynek tetejére néha föl szoktam mászni, hogy egyet-kettőt kukorékoljak. Most is megtettem, s amint ünnepi hangulatomban, a tetőn guggolva karjaimat billegtettem s metsző hangon süvítettem, Vica odalenn tapsolt elragadtatásában. Jókedvünknek csakhamar vége lett. Lemászva a ketrecről, egy szögbe akadtam és – Jézus Mária! az új kabát könyökén háromujjnyi széles hasadás ásított…

Le voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, hugom elsápadt ijedtében. A nagymama hiába készítette elő legédesebb cukros süteményeit s a névnapra kijáró ezüsthuszast, be sem néztünk hozzá, hanem bánatos szívvel őgyelegtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon irtóztató igazságot fognak tenni! Szegény Vicának majd megszakadt az ő áldott jó szíve az én nyomoromon, amint mellettem tipegett.

Egyszerre megfogta a karomat.

– Tudod mit, Dudi, ne sírj, majd én megvarrom a lyukat…

– Tudsz te varrni, Vica? – kérdeztem bizalmatlanul.

– Én? Ó jé, meglásd, úgy megvarrom, hogy senki sem veszi észre…

Ezt annyi önbizalommal mondta, hogy magam is nekibátorodtam. Otthon egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett a mama varróasztala körül, míg a szükséges eszközöket sikerült elcsennie. Nemsokára utánam jött tűvel, cérnával, óriási szabóollóval és akkora gyűszűvel, melybe három ujja is belefért. Én végighasaltam egy kosáron. Vica pedig mellém térdelt és fontoskodó arccal kezdett varrni, nagy girbe-görbe öltésekkel, egyszer föl, egyszer le. Mikor elkészült, maga is bizalmatlanul nézett végig művén: a kabát sötétkék volt, a cérna pedig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát és ujja hegyével szépen befeketítette a cérnát, – most már igazán nem látszott semmi…

Örömömben olyat tettem, amit csakhamar megbántam: odaajándékoztam Vicának a lószőr-vitézt. Hugom alig mert hinni fülének és szinte elsápadt a túlnagy boldogságtól.

– Igazán nekem adod, Dudi? – kérdezte elálló lélegzettel.

– Neked adom, Vica.

– Örökre?

– Örökkön-örökké.

– Mondd: bizony Isten!

– Bizony Isten!…

Vica karjára kapta a huszárt és örömsikoltással rohant a kertbe.

Mikor este levetkőztettek, Vica már ketreces ágyában térdelt s a huszárral a hóna alatt, álmos fővel darálta az esti áldást.

– Ez meg mi? – kérdezte anyám, mikor vetkőzés közben a kabát ujja egyszerre megroppant a könyökömön… Jézusom! Vica odavarrta kabátomat az ingemhez! Anyám mérges is volt, de nevetett is; én pedig, tekintettel a névnapra és álmos állapotomra, egy gyönge barackkal szabadultam.

Másnap Vica már korán reggel játszott a huszárral, engem pedig a sárga irigység emésztett…

– Az egész alku nem áll, mert Vica nem varrta meg jól a kabátot és nem igaz, hogy senki sem vette észre a lyukat, mert a mama észrevette és én barackot is kaptam, és a „bizony Isten“ nem érvényes és azért a huszárt vissza kell adni…

Ilyformán okoskodtam. Az érvelésből civódás, a civódásból veszekedés lett, végre Vica haragtól lángoló arccal, kevélyen dobta lábamhoz a huszárt:

– Nesze, vedd, nekem nem kell!…

Számítottam ilyesmire, mert ismertem hugom forró vérét; azt is tudtam, hogy a következő pillanatban már sajnálni fogja gavalléros föllobbanását, azért megragadtam zsákmányomat és diadalmasan menekültem a kertbe.

Ezentúl még féltékenyebben őriztem kincsemet. Az érték, amellyel Vica szemében bírt, előttem is becsesebbé tette. Ha iskolába mentem, gondosan elrejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert észrevettem, hogy távollétemet titokzatos kezecskék arra használják, hogy vitézemet kikeressék, oly rejteket találtam neki a szénapadláson, ahová Vica nem férhetett.

Ha a kertben játszottam huszárommal, hugom a kerítésen át bánatos irigységgel ügyelt minden mozdulatomra…

Szegény Vica! Egész élete alig terjedt egy arasznyira, mégis elég hosszu volt arra, hogy forró gyermekszíve keresztülszenvedje a sorvasztó vágy, a bánatos lemondás, a reménytelen szerelem minden nyomorát. Vica egyszerre beteg lett.

Bevallom, hogy őszintén irigyeltem. Alig ismertem kellemesebb állapotot a betegségnél: az embernek bekötik fejét, nyakát, ágyba fektetik, nem kell iskolába mennie, mama, apa kényeztetik, dédelgetik, s ha az ember elég élelmes, hogy hébe-korba nyöszörögjön kissé, kap narancsot, datolyát és cukrot.

Engem a nagymamához adtak, a lószőr-vitéz persze velem ment. Elhagyatottnak éreztem magam a nagymamánál, – meglehet azért, mert Vica nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor, szinte ünnepies hangulat uralkodott.

A ház közvetlen a templom mögött állott, amelynek hatalmas két gót tornya belátszott udvarunkra; harangzúgása pedig napközben megremegtette ablakainkat. Hálószobánk falairól dolmányos, szúrós-tekintetü urak és hosszunyaku, virágos hölgyek tekintettek le.

Legjobban érdekelt azonban az almáriumon ketyegő régi óra. Csodálatos egy óra volt ez! A virágos mutatólap alatt inga helyett cifra aranypillangó lengett ide-oda, a két alabástrom-oszlop között pedig kert volt, barok kastéllyal, szökőkúttal, piros viasztulipánokkal és mérgeszöld gyeppel; a kertben egy spanyol lovag állott, tollas barettel és gitárral. Epedve tekintett a kastély zárt ablakára. Ha az óra ütni kezdett, akkor kipattant a csúcsíves ablak s egy parányi hölgyecske jelent meg, aki mereven bólintgatott a fejével. A lovag buzgón kezdte verni a lantját, a szökőkút hullámos üvegsugara körbe forgott, az óra belsejéből csodálatosan andalító, ősrégi dallam hangzott. Én pedig dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel néztem ezt a megelevenedett varázsálmot. De most jut eszembe, hogy Vicáról kell beszélnem! A nagymama egy nap azt mondta nekem, hogy szegény Vicánk nagyon rosszul van.

– Ahá! – gondoltam, – tehát nagyon sok cukrot kap?

Délután beállított hozzánk Borka, a szobaleány, s azt mondta, hogy orvosságért megy és hogy Vica szépen kéret, küldjem el neki a huszáromat kölcsön, attól mindjárt egészséges lesz.

– A huszáromat, – dadogtam, – a huszáromat? hová is tettem… majd megkeresem…

Nem tudom, mi rossz szellem bántott. Besiettem a szobába, keblemre gyömöszöltem a huszárt, átmásztam a kerítésen és kivágtattam a rétre. Csak akkor éreztem biztosságban a kincsemet, mikor egyedül találtam magamat a fűzesben. Sokáig csatangoltam az ér partján. Óh, az a Vica! Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is akarja? Mikor bealkonyodott, félni kezdtem a magánytól; a régi korhadt fűzfák a homályban ugrándozó emberalakok és fenyegető szörnyképek árnyaihoz hasonlítottak.

Amint a huszárral hónom alatt, lelkendezve hazavetődtem, a nagymama némán és szomorúan ült az udvaron. Nem volt kedvem játszani, letelepedtem a nagymama mellé. Az udvar virágágyai fölött denevérek és éji pillangók röpködtek.

A hold korongja fölbukkant a templom tornyai között, a csúcsives bolthajtások, az áttört, szeszélyes kőcirádák bűvös fényben fürödtek. Ha a templomot holdvilágban láttam, titokzatos, regényes vágy fogott el. Képzeletemben bekalandoztam azt a csodálatos kőerdőt, odafönn, hol gót szörnyek tanyáznak és karcsu kővirágok nyílnak a holdfényben.

Mikor odalenn a kaszárnyában elfujták a takarodót, a búskomor, vontatott hanghullámok hallatára zsibbadás fogott el s nyomottság vett rajtam erőt. Talán mégis oda kellett volna küldeni Vicának a lószőr-vitézt?

Éjjel bolondos álmom volt. A zenélő óra kertjében jártam, fejem fölött az örökké nyughatatlan pillangó lengett föl és alá, a szökőkút csörgedezett, a zene szólt, de az, aki a lantot verte, az én lószőr-vitézem volt, a kastély ablakából pedig a kis Vica bólintott alá… Hirtelen fölijedtem ágyamban, a szobában gyertyafény járt.

– Nagymama! – nyöszörögtem.

– Mi az, fiam?

– A huszárt, a huszárt, oda kell adni Vica-cicának…

A nagymama gyöngéden megcsókolt s elfojtott zokogással mondta:

– Vica-cica a menyországba ment, angyal lett belőle…

Emlékeim itt elmosódnak. Sehogy sem tudom elképzelni, mit éreztem és gondoltam én akkor. Egy kép azonban tisztán áll szemem előtt, oly tisztán, mintha nem is húsz év előtt, hanem tegnap láttam volna.

Megint szüleim házában voltam. Forró nyári délután volt. Az udvar telve volt suttogó idegenekkel, kik kiváncsian nézték az előttünk álló kis érckoporsót. A nyíló hársfavirágok illatába viaszgyertyák és hervadt lomb szaga vegyült. A pap halk hangon énekelt, közbe hallatszott a háztetőn bóbiskáló galambok turbékolása. Én a fekete szalagot néztem, melyet a szalmakalapomra varrtak; közbe sírtam, mert a mama is sírt.

A mama halálsápadt volt, néha egy elfojtott sikoltás tört ki a melléből. Ilyenkor görcsösen szorította össze a kezemet, melyet fogva tartott és én azt hittem, hogy össze kell dőlnie az egész világnak.

Talán mégis jó lett volna Vicának odaadni azt a huszárt?

Mikor másnap ebédhez ültünk, az asztalnál egy hely üres maradt. Apa kedvetlenül tolta el maga elől a levest, a mama pedig nedves szemekkel bámult arra az üres helyre.

– Szegény gyermekem, – mondta remegő hangon, – haldoklásában már nem is ismert rám, folyton valami huszárt emlegetett lázában…

Most már magam is letettem a kanalamat. Most már tisztában voltam azzal, hogy jó lett volna Vica-cicának odaadni azt a lószőr-vitézt, lelkemben pedig földerengett a földi boldogság hiú voltának homályos sejtelme.

Husz év multán megint előttem van a lószőr-vitéz, amelyhez a szegény Vica halálában is hű maradt. Nem tartozom még azokhoz, akik már leszámoltak az élettel, de talán odaadnám mindazt, amiért küzdök s amit még remélek a jövőtől, ha még egyszer szemtől-szembe állhatnék Vicával, odanyujthatnám neki a huszárt és azt mondhatnám neki:

– Nesze, Vica-cica, pattogatott kukorica, – nesze, bizony Isten, igazán neked adom a lószőr-vitézt!

TARTALOM

A bujdosó bábúk 3 Bögöly három felesége 19 A régi ház pincéje 29 A majom 41 A lantos házassága 51 Anima 61 Az arany trombita 75 Gyöngyöm 85 Kötelesség 107 A himlő-utca 115 Kondor a csavargó 133 Rarámi királyné 145 Szarkavers 167 A próbacsendőr 175 Lószőr-vitéz 191