Part 5

A fiu ott feküdt ágyában és nyitott szemmel bámult a sötétségbe. Kötelesség, kötelesség… Egypárszor ismételgette magában ezt a szót, közbe valami furcsa penészízt érzett a szájában. Fölkeljen? Megetesse most? A madár a folyosón van s ott hideg kövekkel van kirakva a padló. Éjjel pedig nem is eszik.

Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul vigasztalgatta magát: Én egy kis fiu vagyok, egy ostoba kis fiu, én nem is tudom, hogy mi a kötelesség. Talán egy kötőfék, melyet kenderkötélből fontak.

Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből és furfangos mosollyal az arcán elszunnyadt.

Az óra ütött. Érces hangja hosszan zümmögött a homályban. Andorka hirtelen fölpattant ágyában. No most történni fog valami! Valami rettenetes! A kötél ott van a nyakán és szorítja, szorítja…

Történt is valami. Hosszu, gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomoru trilla volt, hogy a fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekel, sötét éjjel. Pepkó szólítja a gazdáját.

Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiu kidugta egyik lábát a paplan alól. A másikat is. Gépiesen fölkelt és kitipegett a hálószobából. Végigment a nagy szobán. Érezte meztelen talpa alatt a folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott és a sarok felé fordult. Ott kell lennie, ott… Néma sötétség.

A hideg kőlapok lassankint melegedni, majd izzani kezdtek. Valahonnan, nagy távolságból halk zsongás hallatszott. Ez a hang a patak csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút. S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a sötétségben.

A madárház derengő, zöld szentjánosbogár fényben világított. Pepkó ott feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány emberarcuk és szomoru szemük volt. Körülvették a madárházat és csöndesen hullámozva lebegtek, mint a hinár a vízben. A zsongásba suttogó beszéd vegyült.

– A teremtés bájos csodája volt!

– Egy tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!

– A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!

– Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény!

– Csapongó, mint egy arany szitakötő!

– Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!

A zöld fény ellobbant és erre elhalt a zsongás. De aztán megint fölpislant és újból szólt:

– Meghalt és vele ezer dal halt meg.

– Megölték és vele ezer dalt öltek meg.

– A világ szegényebb lett ezer dallal.

– Mit érdemel a dalok gyilkosa?

– Soha, soha se halljon többé madárdalt!

Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.

Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta el, midőn a kis fiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állott a sarokban, egy ingben, mezitláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt senkinek, csak egyre azt hebegte:

– Kötelesség! Kötelesség!

Édes anyja reggelig ott ült ágya mellett és csókjaival melengette tagjait. Nagy beteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt holtáig sem hallott többet, mert megsiketült.

_A himlő-utca_

Volt egyszer egy fiatal özvegy királyné és annak volt egy hétesztendős kis királyfia. A királyné tündérszép asszony volt, a kiskirály pedig úgy hasonlított hozzá, mint a bimbó a rózsához. Alattvalóik szerették őket és ellenségük sohasem támadt. Ha tavasszal a szép királyné kezén fogva végigvezette fiát a palota kertjén, akkor egyszerre kihajtott minden rügy, megszólalt minden madár és elmosolyodtak még a holt kőszobrok is.

Karácsony tájékán történt egyszer, hogy a kiskirály beteg lett és fekete himlőbe esett. A szép királyné éjjel-nappal ott sírt, ott virrasztott az ágya mellett. Olyan nagy volt a gyász és a rémület a palotában, hogy még karácsonyfát is elfelejtettek gyujtani a kiskirálynak.

Alkonyatkor a beteg egyszerre föleszmélt és gyönge hangon így szólott édesanyjához:

– Ég-e már a karácsonyfa?

A szép királyné könnyekre fakadt.

– Hej, milyen rossz anya vagyok én, hogy megfeledkeztem a fiam karácsonyáról! – zokogott. – Hanem kívánj magadnak amit akarsz és ha a szívem vérével kellene is megfizetnem érte, mégis megkapod!

– Szeretnék egy kis fahuszárt, – mondotta a beteg. – Piros dolmány legyen rajta és fehér paripa alatta.

– Százat adok, fiam, pirosdolmányos, fehérparipás huszárt!

– De nekem olyan huszár kell ám, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – szólott a kiskirály. – Egyszer láttam olyat, de már nem jut eszembe, hol és mikor láttam.

Ahány miniszter, zászlósúr és gárda volt a palotában, az a királyné parancsára mind hintóba ült, lóra kapott, szanaszét szaladt a fővárosban, beszélő fahuszárt keresni. Huszárt találtak is vagy egy társzekérre valót, de azt, hogy hop, hop! egyik sem tudta mondani. A beteg kiskirály pedig egyre csak a beszélő huszár után epedezett.

Nosza keserves sírásra fakadt a szép királyné is. Hiszen meglehet, hogy itt a kis fia utolsó karácsonya és még ennyi örömet sem tud neki szerezni? Mire való akkor minden királyi dicsősége?

Már beesteledett, de bár ezer udvarnok kereste-kutatta a beszélő huszárt, még akkor sem találták meg. Nagy bánatában gondolt egyet a szép királyné. Selyemköntösét fölcserélte szegényes ruhával, egyszerü kendőt kötött arany-hajára, megcsókolta beteg fiát és egyedül nekiindult a nagy városnak.

– Én megtalálom a beszélő huszárt! – mondotta. – Az én anyai szívem hozzá fog vezetni!

Szegényes ruhájában senki sem ismerte meg. Pedig sok ezer ember nyüzsgött az utcákon, a lámpafénytől tündöklő kirakatok előtt és a játékos-boltokban csak úgy szorongtak a vásárlók. A szép királyné sorra járta a főutca kereskedőit és mindenütt megkérdezte, hogy nincs-e olyan huszáruk, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – Bizony egyiknek sem volt.

Az idő elmult, a boltajtókat sorra becsukták, a lámpákat eloltogatták és az utcán is nagyon megritkult már a nép. Csak a szép királyné bolyongott még szüntelen ide s tova és ahol nyitott boltajtót látott, ott besurrant és kereste a beszélő huszárt.

A főutca végén volt egy átjáró ház, annak az udvarán is játékos-boltok voltak. Hátha ott árulják a huszárt? A királyné végigment az udvaron, de bizony ott is csak néma huszárokat kinálgattak neki.

Amint kilépett az udvar hátsó kijárásán, döngve becsapódott utána a kapu. Már itt is vége volt a vásárnak.

Egy szűk, sötét utcában találta magát, magas, fekete házak között. Az utcán nem járt egyetlen ember sem és az ablakok mind sötétek voltak. Egyetlen lámpa pislogott előtte, ennek szomoru fénye mellett elolvashatta az utca nevét: Himlő-utca. Amikor elolvasta, megrázkódott, azután tova sietett, hogy kimeneküljön a rettenetes nevü utcából. Úgy gondolta, hogy a legközelebbi sarkon betér megint a főutcába. A Himlő-utcának azonban nem volt sarka. A fekete, néma házak olyan sűrün sorakoztak egymás mellé, mintha megfogadták volna magukban, hogy nem eresztik ki többet a királynét.

Időközben sűrün kezdtek szállingózni a hópelyhek. A királyné csak ment előre, ment a sötét soron. Egyetlen bolt se volt erre és most már nagyon fájt a szíve, mert belátta, hogy nem viheti haza beteg fiának az igért ajándékot.

Nagy sokára valami vörhenyes fényt látott derengeni a vak éjszakában. Egy kis boltnak a kirakata volt. „Beteg gyermekek boltja“, – olvasta a szép királyné. A szíve elkezdett viharosan dobogni… Hátha itt megtalálja a huszárt? Benyitott a boltba. Az ajtó csöngetyüje élesen vinnyogott, de bizony senki sem sietett a vevő elé. A boltban egyetlen kis petróleum-lámpás füstölgött. Keskeny, alacsony és igen hosszu bolt volt; olyan, mint egy folyosó. A királyné megkopogtatta az asztalt. Senki sem jött. Majd félénken megszólalt:

– Kérem, vevő van itt! – Senki sem válaszolt.

Végül megindult a bolt sötét háttere felé, hogy megkeresse a gazdát. Ment a homályban, hordók, ládák és fölhalmozott árucsomagok közt tapogatózva, mindig tovább ment. Egyszer vissza is tekintett, akkor oly messzire volt az ajtótól, hogy a petróleum-lámpást már csak akkorának látta, mint a szentjánosbogár fénye.

Most vékony fénysávot pillantott meg maga előtt a padlón. Valami ajtó hasadékából szűrődött elő. A szép királyné a sötétségben megkereste az ajtó kilincsét és bekopogtatott. Senki sem válaszolt neki és akkor félve benyitott.

Egy igen kicsi irodába lépett, amely ugyancsak teli volt zsúfolva ládákkal és dobozokkal. Az irodát zöldernyős lámpás világította meg. A mindenféle limlommal megrakott asztal előtt egy öreg ember ült és valami könyvben számolgatott. Sárgaarcu, sovány, roskatag öreg volt. A szájában pipát tartott, amelyből sűrü füstmacskákat eregetett.

– Kérem, – szólott a királyné, – én a beteg fiamnak keresek valami karácsonyi ajándékot.

Az öreg ráemelte fáradt tekintetét és halkan mondotta:

– A beszélő fahuszárt, ugy-e?

– Azt, azt! – kiáltotta örömmel a királyné. – Hát megvan? Óh, adja ide!

– Jó volna, ugy-e? – hápogta az öreg. – Csakhogy nagyon drága ám!

– Odaadom érte mindenemet! Oda még az arany koronámat is!

A vén kereskedő a fejét rázta.

– Csakhogy azt nem lehet ám arannyal megfizetni!

– Odaadom a szivem vérét is! – mondotta könnyek közt a királyné.

Az öreg hosszan és komolyan nézett a szemébe.

– Ha úgy van, – mondotta nyomatékkal, – akkor talán megkaphatja a huszárt. Jőjjön velem!

Egy rozsdás kulcscsomót akasztott le a szögről és köhögve, ingatag léptekkel megindult. A kályha mellett fekete kis vasajtó volt. Azt kinyitotta. Hideg, dohos levegő csapta meg a szép királyné arcát. Néhány korhadt falépcsőn lementek, aztán lenn voltak a pincében. Igen nagy pince volt, amelyet a bolthajtásról lefüggő vaslámpás világított meg gyér és halvány fénnyel. A falai feketék voltak, a talaja meg nyirkos volt.

– Hová megyünk? – kérdezte félénken a királyné.

Az öreg azonban ajkához emelte a csontos ujját és csendre intette.

A pince egyik sarkában bolthajtásos nagy kapu látszott. Az karnyi vastagságu, rozsdás vasrudakkal volt elzárva. Olyan volt, mint valami vadállatnak a ketrece. Az öreg oda vezette a szép királynét a kapuhoz. A királyné benézett és megrettenve tántorodott vissza. Valami borzalmas nagy vadállat feküdt a nyirkos ól homályában. Egy óriás, lomposszőrü, koromfekete bivaly. Erős két szarva előregörbült; gonosz két szeme vérben tüzelt. Amikor megpillantotta a királynét, meglódult és talpra szökött. Haragosan csapkodott a farkával és a bömbölő hangja megremegtette a pince bolthajtását, akár a mennydörgés.

De aztán még valamit látott a királyné, amitől iziben elállott a szíve verése. Az ólban, a fenevad lábai előtt, kis koporsó állott.

– A koporsóban van a beszélő huszár, – suttogta az öreg kereskedő. – Ha nagyon szereti a fiát, menjen be és hozza ki.

Az anya kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Hogyan küzdjek meg én, gyönge asszony, a fekete szörnyeteggel?

Az öreg a vállát vonogatta.

– Olykor a leggyöngébbek is győzedelmeskednek rajta. Máskor porba dönti a legerősebbet is. Akik fölkeresik, azok elől gyakran megfut. Akik menekülnek előle, azokat üldözőbe veszi.

– És ha letipor engem, akkor a fiam nem kapja meg a huszárt? – kérdezte a királyné.

Az öreg a fejét rázta.

– Akkor nem. Ha letiporja önt, akkor a szarvával keresztül döfi a szívét. Ön nem hal bele, de a szíve a holta napjáig vérezni és fájni fog.

A királyné a beteg fiára gondolt és egyszerre csodálatos hősiesség szállta meg.

– Bemegyek a huszárért! – mondotta.

Az öreg betolta a nagy kulcsot a lakatba. A fenevad odalenn harciasan bömbölve és toporzékolva szegte le a fejét… Amikor azonban a remegő asszony összekulcsolt kezekkel eléje lépett, akkor a bivaly egyszerre összeroskadt magába, majd sűrü fekete füstfelhővé változott, amely gyorsan kihúzódott a vasrácson át a pincébe. Csak a gonosz két szeme maradt ott a földön, két izzó parázs alakjában. De a parázs is hamar kialudt.

A királyné térdre vetette magát a kis koporsó előtt és remegő kézzel fölemelte a tetejét. Ott volt a huszár! Keréken járó fehér paripán ült és piros dolmányt viselt. A szép királyné örömében csókokkal borította a favitézt és ekkor az megszólalt, kemény hangon kiáltva: hop, hop!

– Óh, most már azt hiszem, hogy a fiam meggyógyúl, ha látja a huszárt! – mondotta a szép királyné.

– A huszár mindenesetre meggyógyítja! – bólintott rá komolyan az öreg. – Ha bele akar látni a fia jövőjébe, akkor nézzen be ebbe a tükörbe!

A koporsó feneke tükörrel volt kirakva. A királyné belenézett, de aztán rémülten elkiáltotta magát. Ott látta a fiát, amint a palota kertjében a fahuszárral játszott, – ép és erős volt, de milyen volt a szegény kiskirály arca! Teli volt rettenetes himlőhelyekkel, a félszemét pedig megvakította a betegség. Szánalom és iszonyat volt ránézni.

– Hát nincs ez ellen orvosság? – kérdezte kétségbeesetten a szép királyné.

– Van, a Himlős-patikában árulják. Menjen végig a sikátoron, haladjon mindig egyenesen, akkor odatalál. De adok az útjára egy jó tanácsot. Ha beszél a patikussal, akkor mosolyogjon és ne mutasson félelmet. A Himlős-patikus nem ad orvosságot a szomoru és a gyáva embereknek.

A szép királyné belépett a sikátorba, amely a pince végéből nyílott. Tíz lépést se tett még és már vak sötétségben találta magát. A huszárt a kebléhez szorítva, másik kezével a nyirkos falon tapogatódzva, folytatta nehéz útját. Egyszer jobbra fordult a fal, máskor meg balra. Egyszer fölfelé haladt az út, másszor meg lefelé. Úgy látszott, hogy a fekete sikátor sohasem ér már véget.

Végre! Piros fényt látott a messziségben. Amikor közel ért, egy üvegajtót talált a fekete sikátorban, abból verődött ki a világosság. A királyné halálra fáradtan nekitámaszkodott az ajtónak és benézett az üvegen. Egy lámpafényben úszó, ósdi kis patikába látott.

Köröskörül a falon fekete polcok voltak, fiókokkal és sorba állított fekete tégelyekkel. A mérleg-asztalnál állott a patikus és valami orvosságot kavart. A patikus kövér fiatal ember volt. Fekete ruhát viselt és fekete pápaszemet. Az arca olyan fehér és puffadt volt, mint a vízbe fulladt emberé. Mialatt dolgozott, egyre kajánul vigyorgott magában.

– Ez a Himlő-patikus! – mondotta a szép királyné.

Belépett a boltba. A patikus abba hagyta a munkát és hajlongva lejtett a királyné elé.

– Van szerencsém jó estét kivánni, szép hölgy! Mivel lehetek szolgálatára? – kérdezte a kezét dörzsölve.

A királynénak eszébe jutott az öreg kereskedő tanácsa és azért mosolyogva beszélt a jókedvü patikushoz.

– Egy kis orvosságot szeretnék a fiamnak…

– Mi baja a kedves kicsikének?

– Csekélység az egész! Egy kis himlője volt, attól megvakult a félszeme és himlőhelyes lett az arca…

– Hiszen azon nagyon könnyü segíteni! – mosolyogta a patikus.

Azzal levett a polcról egy tégelyt s abból kiemelt egy kristályüveget. Az üvegben szivárványszínü víz volt.

– Itt az orvosság!

A szép királyné boldogan nyult az üveg után.

– Mi az ára? – kérdezte.

– Nagyon olcsón adom, szép hölgy! Annyiért, amennyibe nekem van. A fia félszeméért a saját félszemével és minden himlőhelyért egy-egy himlőhellyel méltóztatik fizetni. Láthatja, hogy nem nyerek a vásáron semmit.

Az anya rémülten nézett a vidám patikusra.

– Talán drágálni méltóztatik? – kérdezte az, miközben a fekete szemüvege gonoszul megvillant.

– Dehogy drágálom! Szivesen megfizetem! – szólott nevetve a királyné.

Anyai szivében pedig így gondolkozott: – Csak a fiam legyen szép és boldog – mit bánom én, hogy mi lesz velem?

– Ha úgy van, akkor sziveskedjék az operációs termembe fáradni, ott hamarosan rendbe hozzuk a dolgot!

A patikus kinyitott egy kis ajtót és udvariasan hajlongva előrebocsájtotta a királynét. Bolthajtásos, nagy laboratóriumba léptek. Tikkasztó meleg volt odabenn és sűrü pára vette őket körül. A homályban eszeveszett gyorsasággal lüktető és dobogó gépek dolgoztak. A gépeket nem lehetett látni a sűrü gőzben, csak egyes tüzes pontokat, amelyek szédítő sebességgel forogtak körben.

– Itt gyártjuk a forró lázt! – magyarázta előzékenyen a patikus. – Ha érdekli, szép hölgy, bevezethetem a hidegleléses kamrákba is!

– Más alkalommal szivesen megnézem, – válaszolt a királyné, – ma azonban kissé sietős az utam…

A patikus lámpást vett a kezébe és kinyitott egy csapóajtót, majd egy vascsigalépcsőn levezette a királynét a pincébe. A pince végében megint csapóajtó volt.

– Ez az operációs terem! – magyarázta a gazda.

Azzal bevilágított egy nyirkos gödörbe. A gödör teli volt lomhán nyüzsgő, fekete, óriás kigyókkal. Förtelmes csomókba fonódva hevertek ott. Az apró szemük alattomos zöld fényben világított. Most pedig valamennyien fölemelték a szögletes fejüket és sziszegve öltögették ollós nyelvüket…

– Mit szól ezekhez az állatkákhoz? – kérdezte a patikus.

A szép királyné megemlékezett a vén kereskedő tanácsáról. Sem félnie, sem szomorkodnia nem szabad.

– Nagyon szép kígyók! – rebegte halkan.

– Ha tetszenek önnek, szép asszony, akkor fáradjon le hozzájuk. Ők majd megoperálják a félszemét és ellátják a bájos arcát a kellő himlőhelyekkel.

A szegény anya megrettenve nézett a patikusra. Most vette csak észre, hogy a fekete pápaszeme alatt szakasztott olyan gonosz és véres szempár tüzel, mint a koporsót őrző fenevadé volt. De aztán megemlékezett az iszonytató gyermekarcról, amelyet a kis koporsóban látott és elszántan leereszkedett a gödörbe. A patikus rácsapta az ajtót, az anya pedig lehúnyta szemét és szivéhez szoritotta a kis huszárt… Tüzes, szúrós fájdalom nyilalt végig az arcán és a félszemén…

– Hogy van, szép hölgy? – kérdezte odafönn nyájasan a patikus.

– Jól vagyok! – rebegte mosolyogva a királyné.

– Sziveskedjék kijönni, a műtétnek vége.

A gazda vigyorogva tükröt adott a kezébe.

Hej, mi lett a világszép királynéból! Aranyhaja hófehér volt. Egyik szeme, a drágakőnél tündöklőbb szeme megvakult. Arcát, a hajnalpír bájában mosolygó arcát, förtelmes sebforradások rútították el. A világszép királynéból a világ legcsúnyább asszonya lett.

A patikus most már kezébe adta az üveget a szivárványos vízzel.

– Ezzel méltóztassék megmosni a kedves fia arcát! Attól eltünik a betegség minden nyoma.

– És a magamét is? – kérdezte szomoru mosollyal a királyné.

A gazda fölkacagott.

– Nem, szép hölgy! Önnek nem használ az orvosság. Sohasem nyerheti többet vissza a régi arcát. Ha csak valami csoda által nem, – no de manapság nem történnek már csodák!

– Miféle csoda által? – kérdezte a királyné.

– Visszanyerheti a régi arcát – haha! – ha valaki komolyan mondja és hiszi, hogy ön a világ legszebb asszonya! Volt szerencsém! Ajánlom magamat!

A királyné tudta, hogy ez lehetetlen, mert hiszen most ő volt a világ legrútabb asszonya. A fáradtságtól vánszorogva hagyta el a Himlő-patikát. Most már a huszár mellett az orvosságos üveget is szorongatta a keblén. Száz lépést is alig tett még a fekete sikátorban, amikor egy bolthajtásos kis kapuhoz ért. Áthaladt az ív alatt és ekkor nagy fényesség áradt szemébe. A palotatér lámpái ragyogtak az éjben és a királyi palota ott állott a tér végében.

A gárdák persze nem ismerték meg királynéjukat és nem is akarták beereszteni a kapun. Olyan rút volt, hogy félelem és szánalom fogta el az embereket. A királyné azonban megmutatta nekik a fahuszárt és amikor az hetykén elkiáltotta magát, hogy hop, hop! – akkor nagy örömmel beeresztették. – Megjött a kiskirály beszélő huszára! – kiáltották sugárzó arccal.

A nagy lépcsőn sok virág nyílott; arany kalitkákban ott csipogtak a kiskirály kedves énekes madarai is; a fordulóknál szép márványszobrok ékeskedtek. Amikor a rút királyné fölvánszorgott a lépcsőn, a virágok hervadtan lekonyúltak, mintha leforrázták volna őket, a kis madarak holtan lehullottak, a kőképek pedig könnyezni kezdtek.

A királyné belépett a betegszobába. A fia vérvörös, sebhelyes arccal, lázasan és eszméletlenül fetrengett ágyán. Senki sem volt mellette; mindenki félt az irtózatos betegségtől. Az anya szeliden megcsókolta a fia tüzes homlokát, aztán egy selyemkendőt megitatott a szivárványos vízzel és óvatosan megmosta vele a beteg arcát. Mire levette a kendőt, a fiu arca sima és fehér volt, akár a rózsalevél… Egy himlőhely se látszott már rajta!

A királyné ekkor odatette a huszárt a kiskirály szívére. A gyermek megmozdult, majd mosolyogva kinyitotta a szemét, aztán gyorsan a huszár után kapott… A huszár megszólalt: hop, hop! – és a kiskirály tapsolni és ujongani kezdett nagy elragadtatásában.

– Föl akarok kelni! Játszani akarok a huszárommal! – kiáltotta vígan.

És nevetve kiugrott ágyacskájából és egy ingben körültáncolta a szobát. De aztán egyszerre megállott és elkomolyodott. Odasompolygott édesanyjához, aki örömében könnyezve ült az ágy szélén.

– Jaj, édes mamám, mi történt veled? Hová lett a ragyogó szemed? Hová a rózsás arcod?

A királyné szeliden megsimogatta a gyermek fejét.

– Ne törődj vele, kis fiam! Nem baj az, ha én rút vagyok is, csak te légy szép és boldog!

A fiu szenvedélyesen odavetette magát az édesanyja keblére.

– Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz, hogy rút vagy! Te vagy a világon a legszebb mama! Te vagy a legszebb!

És gyöngéd kézzel végigsimított a királyné fehér haján és forró csókjaival elárasztotta arcát. És ekkor csoda történt. A gyermek csókjai alatt egymásután eltünedeztek a sebhelyek; a királyné arca rózsás és tündöklő lett; a megvakult szép szeme megint fölragyogott; a haja színaranyként fénylett. Megint ő volt a világ legszebb asszonya. A palotában és a kertben ekkor mindenütt nyilni kezdtek a virágok, dalolni a madarak, a kőszobrok pedig elmosolyodtak.

_Kondor a csavargó_

Sok, sok esztendővel ezelőtt Székelyországban utazgattam. Ahol csak tehettem, ott gyalog róttam az országútat, mert arrafelé szép hegyek és nagy erdők vannak. Amint egyszer mendegéltem a rengetegben, egy embert pillantottam meg, aki egyedül heverészett egy öreg bükkfa tövében. Afféle országjáró csavargónak látszott, a ruhája legalább csupa folt meg rongy volt, a csizmája orrán kilátszott a lábujja, a süvege pedig lyukas volt, akár a szita.

Amint közel értem, a csavargó fölkelt és megszólított:

– Engedelmet kérek, – mondta, – nem tetszett az úton az én hintómmal találkozni? Négy szürke van eléje fogva, a bakon ezüst-zsinóros huszár ül.

A gondolat, hogy ennek az ágról szakadtnak hintója meg huszárja legyen, furcsának tetszett előttem. A nevetésem azonban nem ejtette zavarba, komoly ábrázattal folytatta:

– Nem is képzeli, tekintetes uram, hogy milyen megbízhatatlanok a mai cselédek! Egy percre szállottam csak le a fogatomról, hogy gyalogsétát tegyek az erdőmben, – mert ez az erdő az enyém! – és a kötnivaló kocsis máris eltévesztette az útat. Most már igazán nem tudom, hogyan jutok haza a kastélyomba. Pedig sürgősen haza kell mennem, mert vendégeket várok, egypár herceg, meg egy tucat gróf jön hozzám a vármegyéből.

A csavargó meg sem várta, míg magamhoz térek nagy csodálkozásomból, hanem szeretetreméltó mosollyal kérdezte:

– Tekintetes uram, nem tudna nekem ezer koronát váltani? Nekem ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy kisebb pénzt sohasem hordok magamnál.

– Nem szolgálhatok, – válaszoltam.

– Akkor talán kölcsön adhatna harminc fillért, hogy felülhessek valamelyik parasztszekérre. A hopmesterem holnap majd visszaviszi a pénzt. Ha megengedi, egy kis emléket is küldök vele, talán egy aranyórát vagy egy gyémántgyűrűt.

Ekkor már elvesztettem a türelmemet.

– Hallja, atyafi, miért hazudozik ilyen pogány módon? – rivaltam reá.

A csavargó meglepetten nézett a szemembe.

– Ejnye, hát a tekintetes úr is azt hiszi, hogy én hazug ember vagyok? – kérdezte.

– Igenis, azt hiszem!

A rongyos ember ekkor nagyon elszomorodott.

– Ez Csipercs néni átka, – mondta tompa hangon. – Csipercs néni megjövendölte, hogy senki sem fog nekem hinni és a jóslata beteljesedett.

– Ki az a Csipercs néni? – kérdeztem.

– Hosszú történet az, uram, nekem pedig sietős az útam, a hercegek és grófok régóta várnak a palotámban.

– Hadd várjanak még! Mondja el Csipercs néni történetét és akkor megkapja a harminc fillért.

A csavargó tagadólag rázta a fejét.

– Nagyon fájdalmas emlékek ezek, tekintetes uram, és egy koronán alul nem mondhatom el.