Part 1

MESÉK

IRTA

HERCZEG FERENC

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST, 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

_A bujdosó bábuk_

Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.

Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.

Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószoba csöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sipolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.

– Jaj, a karom, óh, a karom! – sipította egy vékony hang. S az ágy alól egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika Jancsi volt: ha az ember megnyomta a gyomrát, összezörrentett két réztányért, melyet két kezében tartott.

– Jaj, a karom! – sopánkodott az apró legény.

– Mi baj, János gazda? – kérdezte egy másik hang. A közel álló kosárból csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor szolgálatában állott és aranysujtásos attilát viselt.

– Nagy a bajom, vitéz uram! – jajgatott Jancsi; – képzelje: a gazdánk tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.

– Ezen talán segíthetünk, – mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi karját és szépen visszagörbítette drótcsuklyóját.

– Köszönöm alássan, – szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé fölszisszent.

– Aj, – kiáltotta a vitéz, – hiszen a hasad is ki van lyukasztva!

– Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy milyen belülről és kivágta ollóval.

Jancsi savanyu arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette, hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást két réztányérjával. (Ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van kitöltve.)

– Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk; – mondta a huszár búsan, – engem is megmosdattak tegnap a hóban, a bajuszom egészen össze van mázolva.

E pillanatban halk zokogás ütötte meg fülüket: a szoba sarkából újabb alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba, vállára hulló aranyhajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott húnyni, ha lefektették.

A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerte a babát, már a játék-kereskedésben is egy állványon laktak, porolások alkalmával hébe-korba találkoztak is.

– Miért sír, kisasszony? – kérdezte résztvevően.

– Nagyon szerencsétlen vagyok, – zokogta a baba. Annyira örültem, hogy végre elhagyhatom a kereskedést, hol egész nap sötét skatulyában kellett feküdnöm, – úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa, s a kacagó gyermekek után! – de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék régi helyemen… Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi leharapta az orromat, azt hitte, hogy csokoládéból van…

A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, – hallgatói iszonyodva kiáltottak föl. A huszár elfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt találta mondani: terringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív, Jancsi pedig azzal, hogy vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.

– Ha már első nap így bánnak velünk, – mondta a baba, – mi lesz később, ha ránk úntak?

– Fogadni mernék, – jegyezte meg Jancsi, – két hét mulva már dirib-darabra leszünk tépve.

– Én nem félek a haláltól, – szólt a vitéz, – de mégis szomoru dolog egy vásott gyermek keze alatt elpusztulni.

Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:

– Barátaim! Ezt nem türhetjük, indítványozom, hogy meneküljünk innen. Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.

Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül azonban ő is rávétette magát.

A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, aki tudott tornászni, fölmászott a kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg az ajtó halk zajjal meg nem nyilt.

A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e föl valaki, aztán lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.

Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, aki előre ment, ijedten fölsikoltott. Az utat egyike amaz éjjeli fenevadaknak állotta el, melyeket az emberek egereknek szoktak nevezni. Az egér csillogó szemekkel, haragos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után nyúlt, oh! most jutott csak eszébe (mit ismerősei előtt gondosan titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van készítve. Szerencsére ott volt Paprika Jancsi, az az egér orra előtt hirtelen összecsapta két réztányérját – csin! A fenevad megrökönyödött és hosszu szökésekben iramodott barlangjába.

A bujdosók, a huszárral élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy elejtett kötőtűt; a huszár magához vette, jó lesz lándzsának.

Most már csak egy valakitől féltek: Kokótól, a papagálytól. Az öreg a folyosóajtó mellett lakott állványán; árulkodó, zsémbes madár volt, néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni, ezért azt képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s ha csak szerét ejthette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb öreg úr, föl találná lármázni az egész házat.

– Ohó! Ohohó! Szöktök? Szöktök?! – kiáltotta most egy hang a homályból. Nem Kokó volt, hanem egy förtelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem barátkoztak vele, nagyon közönséges gipszfigura volt, egyebet se tudott, mint vigyorogni.

A kormos fickó most majomügyességgel lekúszott állványáról, aztán cigánykerekeket hányva karikázott a három szövetséges körül.

– Hallod, Ali basa, – mondta Jancsi a feketéhez, – csak nem fogsz ránk árulkodni?

– Dehogy! – vigyorgott a szerecsen, – én is veletek szököm!

Mit volt mit tenni, magukkal kellett vinniök a fekete fickót. Jancsi talált a földön egy régi levélboritékot, ebbe lyukat vágtak, s belebujtatták a szerecsent, hadd legyen valami ruhája.

Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten tekintett végig a nagy udvaron: – Istenem, hát ilyen nagy a világ!?

– Még sokkal nagyobb, – bizonykodott Jancsi; – én egyszer végigröpültem a félvilágon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.

A fellegek közt óriási arany korong úszott, sápadt fénnyel árasztva el az udvart.

– Mi az odafönn? – kérdezte a baba.

– Az éjjeli nap, – magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával kérkedni.

– Istenem, én félek, jobb szeretnék visszafordulni, – mondta a baba.

A huszár azonban kezén fogta.

– Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.

Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta: ohó!

Melegebb égaljhoz volt szokva.

Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálra fáradt volt.

– Nem tudok tovább, – mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.

Szerencsére, volt a közelében ház; nagy nyitott kapuja mellett hosszu vaslánc függött.

– Sobri komondor szállása, – mondta Jancsi, – oda betérhetünk, a komondor jó ismerősöm.

Sobri nem volt honn, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés mellett.

A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt tagjaikat jóltevő meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk is.

A szerecsen jó kedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva, Paprika Jancsi előkereste réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüst hangon kacagott.

Aztán az indulásra gondoltak.

– Ő nagysága bajosan fog gyalogolhatni, – mondta Jancsi, – majd körülnézek a közelben, hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt.

A ketrec melett most hirtelen hatalmas, fehér alak ágaskodott föl…

– Uram Isten! – kiáltott Jancsi rémülten, – jegesmedve!

Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles maga is megszeppent és hátsó lábaira ülve ijedten mozgatta hosszu fülét.

Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kivánt neki, aztán elmondta, mi járatban van. A nyúl kiváncsian végighallgatta, majd búsan mondta: bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyja a házat, nekem is nehéz sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol…

– Akkor tessék velünk tartani, – indítványozta Jancsi, – jőjjön a játékkereskedésbe.

– Vannak ott nyulak?

– Hogyne volnának! – fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük egy dob, ha az ember húzza a kocsit, ütik a dobot…

– Az kellemes lehet, – mondta a nyúl. – Nem is lehet nehéz megtanulni. Mit kapnak enni?

– Enni? – szólt Jancsi, – azok nem éhesek, mert ki vannak tömve szalmával, ön is kitömetheti magát…

A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi elvezette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a babát, csodálkozva meresztette rá nagy üveges szemeit, a szerecsentől kissé megijedt s izgatottan mozgatta orrát.

A huszárnak jó ötlete támadt.

– Ha Nyúl úr szives lenne megengedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen lovagolhatnánk.

A nyúl jószívü fiu volt és nem ellenkezett.

A huszár a nyakába ült, a két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött a baba, Jancsi és végül a néger, szorosan egymás derekába fogódzva.

– Mehetünk! – kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.

– Ohó! – kiáltott a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és megigérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszu léptekben haladt előre.

Pompásan ment. Gyorsan haladtak végig a kerten és mivel a rétre vezető rácsosajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval borított síkon.

A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszu fülei idegesen mozogtak.

– Mi baj? – kérdezte a huszár.

– Azt hiszem, Sobri komondor jön.

És valóban, a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte, hogy kerületében valami rendetlenség történik. A nyúl egyszerre elvesztette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatthomlok neki iramodott a rétnek… Az egész társaság mindjárt az első szökések után a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel feküdtek ott, míg Sobri, aki nem ismerte a tréfát, ha hivatalában volt, sorra szaglálta őket. Aztán elvetette magát s a nyúl után vágtatott és hosszu ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött többet.

A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán fölsegítette a babát és Jancsit.

– Hol van a szerecsen? – kérdezték.

Az szegény rosszul járt, esésközben egy mérföldkőre zuhant és gyászos halálát lelte, gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte szemeit az irtóztató látvány elől…

A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.

Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmulhatott már és még egyre nem láttak mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.

– Úgy látszik, eltévedtünk, – mondta a huszár. A baba szomoruan jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy mentsék meg saját életüket és hagyják magára. A huszár hallani sem akart erről.

– Együtt éltünk, együtt halunk!

Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott és remegve támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen. Jancsi is nehéznek érezte már fejét s leült a hóba.

Sok idő mult el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak már csak a piros sapkája látszott ki…

A baba sápadt mosollyal nézett barátjára, beszélni már nem tudott. A huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtelen hósíkon, mely halottas lepelként borult a rónára.

Odafönn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán összetorlódtak, mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér pelyhek csak úgy porzottak.

– Havazik, – mondták az emberek.

Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi segítség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér sikon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.

Hollók voltak; egy lármás hollótársaság, mely kiáltozva és veszekedve indult zsákmány után. A szegény huszár szíve összeszorult: ha a vad martalócok észreveszik, el van veszve. Egy vén holló, kinek feje már kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhimzésü ruháját. Tolvaj szemei csillogtak a kapzsiságtól, s örömkrákogással esett neki…

Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a fejére, a huszár fölemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött, aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára. Rekedt káromlására elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, ki testével védte a kiszenvedett babát.

Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágás elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát… A huszár haldokolva esett a baba mellé.

A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket hallottak, erre lomha szárnycsapásokkal föllendültek a ködös magasba…

Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, aki a reggeli tejet vitte a házba. Az anyóka most lehajolt s csodálkozva tekintett a hóban fekvő bábukra, aztán fölszedegette őket, megtisztította a hótól és kötényébe rakta. Kissé távolabb ismét megállt s egy kis négerfiu eltört gipszszobrát emelte föl.

*

Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították reggeli tejükbe a vajaskenyeret, midőn apa szigoru arccal lépett a szobába.

– Gyerekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél voltam?

Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.

– Csak az udvaron játszottunk egy kicsit… – mondta Tibor elvörösödve.

– A réten nem jártatok?

A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.

Apa szigoruan mondta: Engedetlen, rossz gyermekek vagytok. Tilalmam ellenére kifutottatok a rétre, – a kis gipsznégert összetörtétek, – a játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert mindaddig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy lesz!

Mikor apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadtak. A mama vallatóra fogta őket, – beismerték, hogy jártak a réten, de a bábuikat nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott…

Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak s hogy a bábuk csakugyan maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam.

Mit gondoltok gyerekek?

_Bögöly három felesége_

A régi jó időkben, mikor a cigányok még széptornácu, cserepes házakban laktak, élt egy kondorhaju, füstös képü, fehérfogu cigánylegény, akinek Bögöly volt a neve. Ez a Bögöly cigány elment egyszer ürgét fogni. Tudjátok, gyerekek, hogyan fog ürgét a cigány? Kimegy a rétre, magával visz egy vödör vizet és ha ürgelyukat lát, teli önti vízzel. Amint színültig van a lyuk, kimászik belőle az elázott ürge és a cigány könnyü szerrel elcsípi. Igy tett Bögöly is. A lyuk megtelt vízzel, az ürge haragos csicsergéssel kipattant a föld alól, a cigány pedig nagyhirtelen ráborította a süvegét, hogy elfogja.

– Megvagy, ürge koma! – kiáltotta.

– Eressz, cigány, nem vagyok én ürge! – visította egy vékony hang a süveg alól.

Bögöly vigyázva pislantott a kalapja alá és ekkor ámulva látta, hogy amit fogott, az valóban nem ürge, hanem arasznyi kis földi ember. Az emberke barna bundát viselt, azért is hasonlított némileg az ürgére.

– Mit adsz, ha eleresztelek?

– Feleségül adom neked a Szikra leányomat és megtöltöm a vödrödet arannyal, – válaszolt a földi emberke.

– Áll az alku! – kiáltotta Bögöly. – Lássuk az aranyat meg a kisasszonyt!

A földi ember összeütötte parányi két tenyerét és ekkor a vödör hirtelen megtelt csillogó arannyal. A kis ember másodszor is tapsolt és ekkor egy gyönyörű szép, mosolygó hajadon szökött ki a föld alól. A leány piros selyem viganót viselt, a hosszu haja is vörös volt. Bögöly fölkapta a vödröt, kezén fogta Szikra kisasszonyt és széles jókedvében fütyörészve haza felé ment.

Otthon így szólt a feleségéhez:

– Én most megolvasom az aranyaimat, te asszony addig élessz tüzet és főzd meg az ebédemet.

– Kis tüzet élesszek vagy nagyot? – kérdezte a menyecske.

– Nagy tüzet, mert máma lakodalom lesz, – parancsolta Bögöly.

Szikra kibontotta a vörös haját, meglengette a feje körül és ekkor egyszerre lobogó tűzláng csapott ki belőle. A cigány úgy megijedt ettől, hogy jajgatva ugrott ki az ajtón. A tűz azalatt belekapott a tetőbe és a ház egy szempillantás alatt hamuvá égett. Később visszajött Bögöly és kapirgálni kezdett a hamuban, hogy megkeresse a feleségét meg az aranyát, az asszonynak és a kincsnek azonban örökre nyoma veszett.

Bögöly cigány nagybúsan új házat épített magának a faluvégen, azután egy ócska kosarat vett a hátára és elment a tóba csíkhalat fogni. Fogott is valami halfélét, de amint belevetette a kosárba, a hal megszólalt és hápogó hangon beszélni kezdett.

– Eressz el, cigány, nem vagyok én csíkhal! – hápogta.

Amint jobban szemügyre vette Bögöly, azt tapasztalta, hogy halfarku kis viziasszony.

– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte a cigány.

– Feleségül adom neked Hullám leányomat és megtöltöm a kosaradat igazgyönggyel.

– A gyöngyeidet szívesen veszem, – mondta Bögöly, – de a leányodra gyanakszom. Nem-e nagyon forró? Mert az első feleségem is majd hogy meg nem pörkölt.

– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én leányom inkább hideg, mintsem meleg, – válaszolta a vízi asszonyka.

– Akkor hát áll az alku! – kiáltotta a cigány.

Az asszonyka egyet csapott a halfarkával és a cigány kosara megtelt mogyorónyi hófehér igazgyönggyel, azután még egyet csapott és a tóból egy gyönyörü szép, mosolygó leányzó lépett a partra. Zöld selyem viganót viselt, a hosszu haja pedig fekete volt. Bögöly vállára vette a kosarát és hazavitte a leányt.

Otthon a szoba padlójára öntötte a gyöngyöket és így szólt az új asszonyhoz:

– Én most megszámlálom a gyöngyszemeimet, te addig hozzál friss vizet.

– Kevés vizet hozzak, vagy sokat? – kérdezte Hullám.

– Sokat, mert igen kimelegedtem az első feleségem mellett.

A menyecske kibontotta sötét haját, meglengette a feje körül és ekkor hirtelen zuhogó patak áradt ki belőle. A víz elárasztotta a szobát és Bögöly ijedten ugrott ki az ablakon. Az udvart is elöntötte az árvíz és ha a cigány nagysebesen föl nem mászott volna a kútgémre, még rosszabbul is járhatott volna. A kút tetején ülve nézte, mint dönti föl és söpri el új házát a víz. Mire elapadt az ár, Bögöly leereszkedett a kútgémről és kereste a feleségét. De bizony csak iszapot és kavicsot talált, az asszony és a kincs örökre eltünt.

Bögöly harmadszor is megépítette a házát, azután nyakába kanyaritotta a tarisznyáját és kiment az erdőbe madárfészket szedni. Egy korhadt bükkfa törzsén kerek odut látott.

– Ott harkályfészek van! – örvendezett a cigány. Óvatosan belenyúlt az oduba és érzett is valami elevent, amint azonban megfogta, csipogó hangu beszéd ütötte meg a fülét.

– Eressz, cigány, nem vagyok én madár!

Nem is volt madár, hanem tollas emberke, akkora, mint a harkály.

– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte Bögöly.

– Neked adom a Szellő leányomat, a tarisznyádat pedig megtöltöm diónyi gyémántokkal.

– Gyanakszom a lyányodra, – mondta a cigány, – nem-e nagyon forró, nem-e nagyon hideg?

– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én lyányom se hideg, se meleg, – nyugtatta meg a tollas ember.

– Akkor áll az alku!

A tollas emberke kettőt csapott a szárnyával, ekkor megtelt Bögöly tarisznyája diónyi gyémántokkal, a levegőből pedig gyönyörü szép, mosolygó hajadon ereszkedett alá. Égszínkék selyem szoknyát viselt, a szeme úgy ragyogott, mint a drágakő, a hosszu haja pedig ezüstszőke volt. A cigány igen megörült az alkunak és hazavitte Szellőt.

– Én most megszámlálom a gyémántjaimat, te asszony, addig szárítsd meg a ruhámat, – mondta otthon Bögöly.

– Kicsit szárítsam meg, vagy nagyon? – kérdezte mosolyogva Szellő.

– Nagyon meg kell szárítani, mert a második feleségem igen eláztatta.

A menyecske kibontotta és meglengette a szőke haját és ekkor egyszerre olyan rettenetes szélvész kerekedett, hogy elhordta az egész házat, akár a papirsárkányt. A cigányt is elhordta volna, ha röptében meg nem kapaszkodik egy nagy eperfán, amelyen azután kalimpáló lábakkal függve maradt. Az eperfa tetejéről látta, hogy a gyémántjai csillogó szikraesőként röpködnek és tünnek el a levegőben, a felesége pedig lobogó hajjal vitorlázik a felhők között. Nem is látta többet sem az asszonyt, sem a drágaköveit.

Bögöly cigány azután nem házasodott meg többet és nem is épített házat. Azt mondta, hogy nem érdemes, mert ha le nem ég a ház, akkor vagy elmossa az árvíz, vagy elhordja a szél. A többi cigány is okult a Bögöly kárán, ők sem építenek rendes házat, hanem nyáron sátorban, télen pedig kis vityillóban laknak.

_A régi ház pincéje_

Egy felvidéki kis bányavárosban, közel a lengyel határhoz, élt egy Mihálka nevü ember. Mihálka irnok volt a városházán. Szorgalmas és rendes életü tisztviselőnek ismerte mindenki. Magányos ember volt, nem volt sem felesége, sem hozzátartozója és ha elvégezte a hivatalos dolgát, akkor hazament, elővette a lombfűrészét és dolgozott. Vékony fából szép képkereteket, kosárkákat, óratartókat fűrészelt ki. A szobája már teli volt ilyenféle holmival.

Történt egyszer, hogy egy öreg asszonyság halt meg a városban. Az asszonyság keresztanyja volt Mihálkának. Élete utolsó éveiben süket volt szegény és nem érintkezett senkivel; a halála után azonban Mihálkának hagyta a házát, meg a megtakarított pénzét. Az irnok egyszerre vagyonos ember és háziúr lett.

A ház, melyet Mihálka örökölt, olyan volt, mint a város legtöbb háza. Csupa kicsi, egyemeletes, ódon házikó áll ott a piacon, a templom körül. Némelyik háromszáz esztendővel ezelőtt épült, némelyik még régebben. Az ablakukon cifra vasrács van, a faluk fekete a vénségtől, a bolthajtásos folyosóik olyan homályosak, mint a pincegádor, a nyirkos, zegzúgos udvarukba soha sem süt a napfény.

Első éjszakán, melyet Mihálka a házban töltött, nem igen tudott aludni. Itt minden olyan ünnepélyes és komor volt. Keresztanyjának öblös szekrénye és nagy karosszéke szinte haragosan nézett reá, az oszlopos óra pedig mérgesen ketyegett, mintha azt akarta volna mondani:

– Mit keres itt ez a kopott irnok?

Másnap reggel alaposan végignézte az egész házat, hogy megbarátkozzék vele. Fölmászott a padlásra is és lámpással a kezében lement a pincébe is. A pince teli volt régi hordókkal, azokat Mihálka sorra kopogtatta, de bizony egyikben sem volt bor.

Mialatt a pincében ődöngött, valami távoli neszt hallott. Fülelni kezdett és valahonnan a vastag bolthajtások mögül muzsikaszó meg rekedt ének szűrődött a fülébe.

– Úgy látszik, a szomszéd pincéjében mulatság van, – mondta magában az irnok.

Egypár nappal később Mihálka megint lement a pincéjébe. Úgy emlékezett, hogy egy dézsát látott lenn, azt akarta fölhozni. Ekkor megint muzsikát hallott odalenn. Este véletlenül összetalálkozott a szomszédjával és szóba hozta előtte a dolgot.

– Szomszéduram pincéjében ugyancsak vígan vannak! – mondta.

Nagy meglepetésére a szomszéd így válaszolt:

– Az én házam alatt nincs is pince. Az egész utcában csak egyetlen pince van, az öné.