Part 6

– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a szülei tekintélyt.

Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább megroggyant öreg térdein.

Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.

Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre… Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú, aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle, valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét…

– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám – mondja az undok s ő végig-végig reszket.

– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál volna.

– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis intelligens ember.

– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.

– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden. Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki…

Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve. Reszketett a teste.

– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a lugasban való csókolózást érezte.

– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az angyalt kell…

– Undok… – lihegte a lány.

Egy kis csönd lett.

– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.

– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.

– Te…

– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.

Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla. Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.

– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel.

Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.

Elhallgattak.

Ujra kopogtak. Gyáván.

Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején kettéválasztott és kontyba font fekete haját.

De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.

– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő cammogott ki a hideg konyhába.

– Én vagyok atyus!

– Ki?

– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.

Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony elmosolyodva hallgatott.

Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.

– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a felesége otthagyott, az menjen dolgára.

– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.

Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott nyögéssel.

Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása hallatszott.

Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.

– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.

Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog… Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a nagylelküségével…

Zárcsikorgás, léptek, csönd.

Az ajtóban megjelenik a férfi.

Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.

Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni, átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a csöndnek; gúnyosan kiáltotta:

– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik ágyat is!

– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a hugát.

– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember…

Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az urának.

Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan, szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító pedig kifordult a szobából.

II.

Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta, a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott, sóhajtott és kiment.

– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.

– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, – mondta az asztalos.

– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember orrát.

Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett, táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában, amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült. Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral; minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a vacsorát is.

Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.

– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a felesége.

– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.

Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok beszédét.

– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom; úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.

– Meghámozta mama?

– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.

– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?

– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán szörnyed el.

Nagy nevetés lett a félreértésen.

– Nem eccerre főztük be.

– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.

Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles csipeje van. Egész asszonyos.

– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül, sóba. Igen jól eláll.

– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha kevés cukorral is.

Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg kell enni.

– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot prédálni, de _ennek_ is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki, pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.

Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az asztalosra és kicsattant belőle:

– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?

– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján felkiáltott.

– Ki bizony.

Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.

– Látod, én meg nem lököm ki.

Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.

Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De az ő feleségének nem lesz soha…

Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben. Csak a gyerek hiányzott.

– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka, paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel, milyen jó, Imre.

Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az anyósa.

– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak kinálni, majd vesz akkor.

Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle, karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól. Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább gyereke volna…

Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre, mikor ment ki a szobából.

III.

Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.

– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.

– Milyen kulcs?

– A házkulcs.

A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos úgy reszketett, mint a fázós ló.

– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.

Az asztalos megállott és visszafordult.

– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.

– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg!

Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen fakó szemeit rájuk meresztette.

– Mi az?

– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat, ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…

– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.

– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te őrült! Az Isten verjen meg.

– No ne idegeskedj szívem…

– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…

– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv, hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.

Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.

– Igen, – mondta s előre indult.

– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva hagyja a házat…

– Utánad mentem.

– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton… Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az állattal.

– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá kell szokni.

Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.

– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.

– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.

– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?… Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek tenné ki magát s az állását is vesztené.

– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…

– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.

– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a férjét egy fiatal asszony.

– Nem is poloska. Tetű.

– No… édes gyermekem…

– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.

Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.

– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?

Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt volna fel.

– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani.

– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…

– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.

– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött – mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.

– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni? rikácsolt a vén asszony.

– Hallgasson!

– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!

– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal asszony – Nesze!

És pofon vágta.

A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.

– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!

– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én vendégem!

– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!

– Fogja be a száját, parancsolom!

– Phi.

És szembeköpte.

Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította rajta a nagy téli bundát.

– Előre!…

A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.

– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem, hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a…

– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…

Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.

Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról, ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.

IV.

A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig rakva ruhaneművel.

Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony kimerülten ült le egy székre.

A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek batyuban.

– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.

Az öregasszony fölkapta a fejét.

– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette a jobbra.

A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos. Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.

– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson. Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá ne férhessen, – mondta az öregasszony.

S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.

– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy rögtön ki ne mondja, amit gondol.

A fiatal asszony megrántotta a vállát.

– Bánom én.

Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a bútorát? Haza hova vigye?

– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az egész világ felfordul.

– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.

– Az.

– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence, borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.

– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…

– No egy asztalos még annyit se…

– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna ilyen bútorod.

– De hát mi lesz mán?

– Mivel?

– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?

Az öregasszony rá nézett a lányára.

Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.

Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.

Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.

– Ez az enyém talán, – mondta durván.

Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.

Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta, hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.

– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még egyet.

A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez, aki mindent tür.

Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha tüzes vassal szurkálják.

– Ez is az enyém, meg ez is.

Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.

Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét, gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal fordította le a rajta levő holmit.

Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát a gyaluforgácsba dobja.

– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg csöndesen, fájó szivvel.

– De jól tudja. Valahára.

– Nem értettél meg engem soha.

– No, van mit meg nem érteni egy –

– Egy asztaloson, ugy-e?

– Igen.

– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.

– No nem dobom többet.

– Eléggé fáj.

– Mi… Mit motyog?

– Eléggé fáj az nekem.

– Haha.

– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.

– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy ki tudsz lökni…

– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!… Ilkám! Ne menj el, ne menj…

Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét rázta a zokogás.

Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.

– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…

– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan bolond volnék…

– Legyél.

– Nem vagyok én _Mariska_, – vágta meg az asszony.

– Kár, – szólt csöndesen a férfi.

– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem vettél el, nem őt, ugy-e?

– Nem úgy gondoltam…

– Hát igen; az _affélék_, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak. Majd elveszed, ha én kinyúlok.

Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a lyukreszelésen, az repeszthette el.

– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.

– Azt nem kell igérni!

– Mit?

– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?

– Persze a Mariska jó volt _igéret nélkül_ is.

A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…

Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az elérhetetlenebb.

Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli. Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…

Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még inkább valakit; valakinek a jövőjét.

– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…

– Én!