Part 3

S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még, ha már lovon pihenték ki magukat.

A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.

MIHÁJ.

– ELBESZÉLÉS –

I.

A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér porban.

Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.

– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem jár túl semmiféle kisasszony!

Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel, tűzzel.

– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.

– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba, olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj potykát sejtenek meg.

– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.

– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.

– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?

– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni csak.

– Látja!

– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi, fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom, ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük… hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer kutyánál.

Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt. Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s belehajtott a friss, üdítő szellőbe.

– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az utkanyarulatokon.

– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány, meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét visz a vállán?

– Azt.

– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után, kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a kedveért ugyan kettőt se lépnék ám.

– Ajjaj.

– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, – tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem! Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab…

Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes, fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele röhögött, kaján férfi nevetéssel.

A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős tanítónő.

A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.

Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó patkóját.

Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.

– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja, hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna mindennap a mezőn.

– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.

– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott…

– Bocsánat, ez egy kis önhittség…

Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez kötekedik!

– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.

A segédjegyző belátta, hogy nincs.

Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is ki-kifeketéllett.

– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is. Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…

A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.

– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az első kuriába. Hát azért mosolyoghat.

– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.

– Mi?

– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…

– Hogy?

– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.

– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem köszöntem neki. De nekem mosolygott.

Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta meg a gyeplőszárát.

– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.

A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.

– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.

Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.

– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!… Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot, mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő, vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…

Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a szekérre, Mihály urra.

Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.

Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:

– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?

A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:

– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az. Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon jól ismerjük egymást.

Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.

Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte, amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput, amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval, amint őrt áll a mai szegénység fölött.

Mihály ráütött a fejével a gondolatára.

Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy hölgynek vissza se tud köszönni.

Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna a szekeret a kapu előtt.

II.

A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.

Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó édes patikaszaggal.

Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta, hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült rajta.

Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös, pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.

Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos határban.

– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is fordult.

Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha már megvan.

Most már ketten ültek.

– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.

– Jó.

– De a kukoricára elkelne egy kis eső.

– El.

A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom, amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt, de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.

Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből, ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.

Barátságosan köszönt be s megállott:

– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.

– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást, hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett, mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az életműködése.

Akkor toppant be közéjük Mihály.

A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a vízbe, az álló tóba.

– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott, úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.

– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint egy tanító.

Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét, mint egy parasztlegény.

– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a tejfelt idejébe.

A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s szótlanul eresztette ki az orrán át.

Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.

Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény likain.

Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig. Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán. Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt, vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s ellenségesen nézett.

Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű, fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő.

Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.

Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan köszönt:

– Kisztihand! Hova, hova?

A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé rendetlen fehér fogai előragyogtak.

– Megyek a mezőre, sétálok.

Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál.

– Jól teszi, az egészséges.

A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a kalapját.

– De veszedelmes! – mondta.

– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek ki az idomai.

A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.

Mihály előbbre lépett.

– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.

A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős, nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban karcsúsodott el a telt karja.

– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.

Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája látszottak.

Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan szegte fel a fejét.

A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.

– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.

– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.

– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne rápaskolni a lány tagjaira.

Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána bámultak a lánynak, míg csak látták.

Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot, mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban.

– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.

– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni valamerre.

– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, – mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem köszöntem neki.

Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.

– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte.

– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.

– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.

Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött.

Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat, mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél.

Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat.

– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem magam.

Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak, akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt ifjúságra.

– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… – mondták össze-vissza.

Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.

– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.

Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba fogott kezét s alig akarta elereszteni.

A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét.

Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel nemes vadászatra induló Mihály után.

Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.

– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel, félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem egykorú fiatal urak közt a viszonyt.

Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.

– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.

S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette hozzá:

– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja…

A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó kétségbeeséssel vette biztosnak.

A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.

III.

Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők fölött a fehér napernyőt.

A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.

Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a lánynak.

Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.

Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.

Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul suhan el.

Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.

A vére föllángolt.

Cél, az van.

És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon, aki hírbe nem akar keveredni.

Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy gyalogjáróra.

A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó nagy fehér leánynak.

A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson…

– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!

Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan indult tova.

Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.

– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.