Part 9

Gazdag művészek a tapsot pénzen is megveszik. (Nálunk nem, itt terem ingyen s pénz sincs rá.)

Minő martyrium lehet az, mikor egy szinész már előre tudja, mielőtt az előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni?

E rendkívüli tortura alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári szinigazgató korában. Jellemszerepeket játszott s minden este kifütyülték. Ez már úgy kijárt neki, mint a sugónak a félmeszely fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit játszott, mikor végezte a szerepet, kifütyülték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt, kifütyülték. Komolyan vette a szerepet, vagy paródiázott: kifütyülték. Könyekre indított, vagy nevettetni törekedett, kifütyülték.

S ő azért mégis csak mindig játszott. Egészen hozzá szokott már.

Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepően eredeti felfogással adta a szerepet, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi angariájáról. Kilényi végezte a monológját és távozott. Mielőtt azonban a szinfalak erdeje elnyelte volna, megállt, visszafordult s azt kérdezé a tisztelt közönségtől:

– Nini! hát ma nem fütyülnek?

Kapott erre aztán rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki a taps a szegődéses fütty helyett.

Még nagyobbra vitte a szinpadi phlegmát Czelesztin, pedig úgy tudott sirni a szinpadon, mint a záporeső. Egyszer Moór Károlyt és Ferenczet játszotta bravourból Kolozsvárott: a mi nagy bolondság, mert az ember egyszerre két vetélytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutalma az volt érte, hogy előadás végén felhajítottak neki egy remekül összefont s ritkaszép példányokból kiállított hagymakoszorút.

Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, körülnézte, s azután elégült arczczal mondá:

– E bizony jó lesz nekem lencsére!

Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagymakoszorút, s ment elszánt lélekkel meghalni.

De minden füttynél és szalmakoszorúnál fájdalmasabb torquemadai inquisitonalis kinzó szerszám maga a taps. Igen: az a taps, a mit a müvésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében debütiroz.

Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf az ő szivébe. Hát még egy egész felzendülő tapsvihar! Az a pokol maga!

– Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyomorult! Scandalum! Ideája sincs róla, hogy mit játszik? S ez tetszik a közönségnek. De hát van annak a közönségnek szeme, füle, izlése? Nincs! Szinfalszaggatás kell ennek! Meg ordítás! Nyivákolás! Micsoda öltözet ez! Maskara! Bajjazzo! Kutyakomédia! S ennek tapsolnak! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának onnan. Kutyabagoson a pajtában nem türnék meg, s itt kihijják háromszor! Nem szerződöm többet! Csizmadia leszek, vagy masamód!

Kezdi aztán vigasztalni magát. No hisz ez nem az igazi közönség! Ez csinált taps mind. Az az egész zártszék mind ingyenjegy: ötven karzatot, harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az a fertelmes ficzkó odalenn, a ki kezdi a tapsot, az a sógora. Hogy nem szégyenli! Az meg ott az inasa odafenn a karzaton, a ki úgy kiabálja a nevét. Becsődítette minden atyafiságát, azokkal tapsoltat magának.

Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mikor Éder Kolozsvárott föllépett az ő szerepeiben.

Jancsó valódi nagy művész volt, a kinek az érdeme abban állt, hogy a komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által annál nagyobb műélvezetet nyujtott a hozzá értőnek. Éder azonban inkább szeretett a gyengébb felfogásúak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás oldalát még rikítóbb szinezéssel tüntette ki, hogy annál jobban nevessenek rajta.

Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette.

Hanem hát a közönség azért mulatta magát és tapsolt.

Jancsó egy sbirr vizsga szemeivel nézte rendre a fő tapsonczokat s jaj azoknak, ha valaha kezére kerülnek!

Különösen feltünt neki egy mokány örmény gavallér, a ki rendesen kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet: oda megvetette a hátát, s irgalmatlan nagy tenyereit kinyujtva a publikum fölé, mindig ez kezdé a tapsot, s pecsenyének verte a tenyerét, a míg Édert háromszor ki nem hivatta egymás után.

Jancsó nem birta ezt a nagyobb hatalmaskodási tényt tovább elnézni a szinfalak közül. Átlopódzott a szinpadról ama szöglet páholyba, mely a főkormányzónak lévén fentartva, üresen állott; oda kúszott a páholy mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a szélbontotta boglya; a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt istenigazában úgy, hogy a tapsoncz, «tüzet gyilkost» kiált ijedtében.

Ezzel aztán meg volt nyugtatva Jancsó is, a publikum is; de még a tapsvezető is.

AZ ARANY MONDÁS.

Abban az időben, a midőn Ő Felsége Balaton-Füredet legkegyelmesebb látogatásával szerencsésítette (és nem «szerencséltette» mint a hivatalos irály mondja), az akkori kerületi kormányzó, (Statthalter) báró H..r is ő felsége kiséretében volt; a mi ugyan annyiban paradoxon, hogy nem utána, hanem előtte járt a királynak: egy órával mindenütt megelőzve a legmagasabb utazót, hogy személyesen meggyőződhessék, vajjon minden rendben van-e elfogadására?

B.-Füreden a benczések főapátja, mint házigazda üdvözölte a királyt, ki azután Füredről egyenesen Szent-Mártont, (azaz, hogy Pannonhalmát) volt meglátogatandó. Ott is ugyanezen főapát a házigazda.

A Statthalter is, a főapát is az igazgatói lakáson voltak elszállásolva; maga az igazgató az irodában hált.

Reggel korán felverik az igazgatót álmából. A főszolgabiró jön hozzá ijedt arczczal.

– Hüh, barátom, micsoda kruczifigus ember az a te vendéged, a Statthalter; legjobb álmomban kihúz az ágyamból s azon kezdi, hogy ha az ő kocsija rögtön be nem lesz fogva, azonnal vasra veret és becsukat.

Persze még ilyen szépen nem biztatták a főszolgabirót, a mióta tisztes hivatalát viselte.

A derék igazgató is ugrott fel erre a pamlagáról, s futott a konyhába, az asszonynépet fellármázni, hogy csinálják ő excellentiájának a kávét hirtelenséggel. Világos: ha a főszolgabirót vasra vereti a forspontért, a házigazdát lehuzatja a kávéért.

Siettek is azt gyorsan elkészíteni s csészét, czukrot, kávés ibriket, tejes lábast, pirított kalácsot odakészítettek varázs-sebességgel asztalára: mindent készen találjon ő excellentiája, a mint belép.

Volt azonban valaki, a kinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az utja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert is meg kellett előzni egész forspont hosszával, hogy már otthon mindent rendbe hozzon, mire az megérkezik.

A főapátur meg az ebédlő melletti tulsó lakosztályban szállásolt; onnan jött elő utra készülten. A mint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal neki ült s míg ő excellentiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb orczáját borotválni kegyeskedett, azalatt a főapát jó lelkiismerettel bekeblezte a kávéját, s hogy jó idő legyen ő felsége utjára, a kalácsot is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a köpenyegét, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval, nem gondolt egyebet, mint hogy ez ő rá vár; megdicsérte magában az alattvaló közegeket: milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is; felült a kocsiba s elhajtatott.

Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már: a stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos koszperd.

– Hol a reggeli?

Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a morzsája.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől megitták a kávéját!

Várni pedig nem lehetett, a míg új kávét főznek. Menni kell már most reggeli nélkül. Hol a hintó!

Az biz itt volt, épen úgy mint a reggeli; de azt is épen úgy elvitte valaki, mint a kávét.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől elvitték a kocsiját, a mikor legjobban szaladni kellene neki!

Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szerezni ő excellentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi őstisztességű hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság nem boszorkányság! Pillanatok mulva készen áll a hintó a kapu előtt, ő excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zabláját két oldalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vigye megint az ekvipázst.

Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravalót. Nagyon haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba; bele vágja magát az ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két keze, két lába kalimpáz ki belőle!

Hát a szerencsétlen kocsisok, hajduk elfelejtették a nagy sietségben a kocsipárnák alá betenni a kocsiládát s ő excellentiáját elnyelte az ekként alakított farkasverem.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek a kocsiládátlan ülésből csak a keze lába kalimpál elő.

A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek mindannyian.

Ő excellentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből előkeczmelgett: elkezdé magában csendesen e szavakat mondogatni huszszor-harminczszor egymás után:

«Geduld bringt Rosen. Geduld bringt Rosen.»

S ezt mondta mindaddig, míg a kocsiládával előkerültek.

A varázsmondat alatt elmult a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott és nem bántott senkit.

Ez aranymondás azóta is megmaradt B.-Füreden jó emlékezetben, s ha türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgóterem? felelet rá: «Geduld bringt Rosen».

AZ A BIZONYOS DOLOG.

Gróf ** S** barátunk egyike volt annak a vitéz «ezer»-nek, a kikkel egykor Garibáldi kiszállt Marsalánál s elfoglalta Siciliát s a kikről most «I mille» regényét irja.

Természetesen magyar emigrans volt. Volt ide haza egy megátalkodott uzsorás hitelezője, a kinek kamatokban kétszer is lefizette már a tőkét; de azért a tőke maga csak fenmaradt. A kibujdosáskor a többi országos jók között ezt a derék jó hitelezőt is itthon hagyta, s az aztán meg is siratta őt nagyon s bizonyosan imádkozott is érte, hogy valahol meg ne lőjjék, s hogy az Isten a dolgát nagyra vigye.

S a hitelezők imádságát meg szokta hallgatni az ég. ** S** barátunkat nem lőtték meg, ellenkezőleg az olasz kormány vitéz tetteiért kinevezte ezredesnek.

Ki örült ennek jobban mint a jámbor uzsorás? Ő volt a legelső, a ki Magyarországról gratulálni sietett ékes prózában a kitüntetett magyar vitéznek, tudatva vele, hogy még mindig nem felejtette el, sőt «azt a bizonyos dolgot», (értsd váltót) melyet a gróf nála hagyott, még mindig becses ereklye gyanánt őrzi, s alig várja, hogy azt neki sértetlen állapotban bemutathassa, elannyira, hogy nem resteli, lefáradni Turinba, hogy azt a «bizonyos dolgot» (értsd pénzt) tőle személyesen átvehesse. Hozzá volt téve, mintegy nyomatékos fenyegetésül, hogy az illető nem restelendi, szükség esetén egyenesen magához az olasz kormányhoz fordulni.

Posta fordultával meg jött rá a válasz.

A kérdéses uzsorás ezen a dicséretes minőségén kívül még az erdélyi provisoriumnál hivatalnok is volt. Valami adóbehajtó.

Olvassa tehát a választ.

«Hazafiui köszönetem nyilvánítom önnek azon önfeláldozó buzgalmáért, hogy azt a bizonyos dolgot a mit 49-ben önnél hagytam, mindekkorig jól eldugván megőrizte. Fölöttébb megörültem rajta, hogy ön szándékozik személyesen Olaszországba, hogy azokat a bizonyos dolgokat átvegye. Már szóltam Klapkának, Türrt is értesítettem róla. Csak jöjjön minél előbb, mindent készen fog találni».

A jámbor adóbehajtó majd a fülét ejté el ijedtében. Tudta, hogy Olaszországból jövő leveleket itt-amott el is szoktak olvasni. Ő már lóg! Épen akkor vadászott a rendőrség legjobban olaszországi ideális fegyverszállítmányokra.

Rohant a szerencsétlen a kapott levéllel a rendőrségre, feladta maga magát: hogy ő bizonyos dolgokat akart ugyan kapni odakinn; de azok nem ágyúk, sem puskák. Alig tudta a boldogtalan tisztára mosni magát.

Hanem aztán többet nem is lépett levelezésbe emigrans ezredesekkel; ha még olyan feledhetetlen emlékek kötötték is valamelyikhez.

Ezóta megkapta már a bizonyos dolgokat; a másik bizonyos dolgokról pedig nem szól többé az irás.

A BACHUS-SZOBOR.

A magyar emigratió, mint el van ismerve, nem keverte be a hirét azzal, hogy alacsony kéregetéssel alkalmatlankodott volna a jó barátainál. Élt a hogy tudott s igyekezett magát hasznossá tenni.

Egy csapat emigrans Angliába készült Olaszországból s fogytán lévén a pénzmagja: alig futotta ki, szüken szabva minden igényt, az utat odáig. Hát összetették a pénzüket s rábizták ** S**-ra, hogy ő mint legügyesebb, sokat utazott férfiu, alkudjék meg belátása szerint valami hajóssal, a ki őket elszállítsa Angliába s az uton ellássa valami szegényül. Kilátás büzhödt vízre, kétszer sültre és szárazhalra.

** S** barátunk szétnézett, keresgélt, utoljára talált egy szép antik Bachus-szobrot, a mit épen akkor ástak ki Pompéjiből, az megtetszett neki, oda adta érte a társaitól összeadott utiköltséget s hazavitte nekik a szobrot.

– Nézzétek ezt a pompás Bachust, a mit a pénzeteken szereztem!

No képzelhetni azt az egyetemes zsinatot, a mi erre támadt.

Azoknak hajó kellett volna, s kaptak helyette egy Bachust.

– Ne zugolódjatok; biztatá őket S** barátunk, jó lesz ebből.

Odavetődik egy angol mylord. S** barátunk ismeretséget köt vele. Az meglátja nála a Bachus-szobrot. Beleszeret rögtön s igéri ötszörös árát annak, a mennyin S** barátunk vette.

De már most hát jó üzlet lesz belőle mégis.

Az ám: S** barátunk azt mondta rá, hogy nem eladó.

Ettől még jobban belebolondult a mylord s igérte mázsa számra a sterlinget érte.

S** barátunk elvégre azt mondta neki: hogy igaz gentleman nem szokott nyerészkedni, különösen nem a barátjain. Hanem ha már olyan nagyon megszerette azt a szobrot a mylord, hát tessék elfogadni ajándékba.

Ott van ni! most már aztán se szobor, se hajó!

Dehogy nincs hajó.

Az angol mylord úgy meg volt hatva a nagylelkűség által, hogy ** S** barátunkat s emigrans társait mind fölszedte a saját yachtjára s úgy szállítá el Angliáig; s utközben büzhödt víz, kétszersült, szárazhal helyett pezsgővel, pástétommal traktálta őket egész Southamptonig; s még Angliában is gondja volt rájuk, kit ide, kit amoda elrekomendálván.

Tehát mégis jó volt azt a Bachus-szobrot megvenni.

HOL VAN SAS PÁL?

Elbeszélés.

Sas Péter derék gazdag úr egy kis városban.

Gazdagságát szerezte szorgalmával, tudományával, szerencséjével és takarékosságával: tisztességes uton.

S minthogy az a józan életnézete van, hogy utódai szintén ezen az uton szaporítsák majd az egykor rájuk maradandó gazdagságot, annálfogva legidősebb csemetéjét, Pál urfit leküldé Münchenbe mérnöki tudományokat tanulni.

Mikor utra bocsátá, így szólt hozzá:

– Nesze fiam ezer forint; ez egész esztendőre való költséged. Mikor engem az apám felküldött a debreczeni kollegiumba, adott a markomba tizennyolcz garast. S lett belőlem Sas Péter. Te kapsz ezer forintot. Hát belőled mi lesz?

Az lett belőle, hogy három hónap mulva jelenté Pál urfi a levélben, hogy elfogyott a pénz.

Péter úr erre azt válaszolta: hogy «nekem pedig olyan levelet többet ne küldj, a melyben azt irod, hogy elfogyott a pénz».

Jól van: hát aztán kilencz hónapig nem küldött Pál urfi egy levelet se haza.

Péter úr már kétségbe volt esve, hogy mi lett Pál urfiból? hozzá intézett minden atyai dorgáló levele mint «unbestellbar» érkezett vissza. Végre rászánta magát, hogy személyesen felmegy Münchenbe, megtudni, hová lett a család reménye?

Praktikus ember volt: tudta, hogy a németeknél nagy pontosság uralkodik, egyenesen beszállt a rendőrséghez, ment a bejelentési osztályba, s előadta, hogy megakarja tudni, hol lakik Münchenben Herr Paul von Sas?

Az ostoba német a kiejtés után persze hogy az «Sch» betű alatt kereste a nevet; kereste félóráig, sehol sem találta.

Sas Péter úr kurta nyakú ember, hamar a fejébe megy a vér, elkezdte szidni a gyüge németet, hogy ennyi ideig várakoztatja.

Akkor kijelentette neki a német, hogy «ein Herr Schasch» nem existál sehol a világon.

– Tizenhét mennykő! dehogy nem existál! én is az vagyok! s mutatja neki az útlevelét.

– Hjah! mond a nyámnyila német, mikor látja leirva a nevet: ez aztán nem Schasch, hanem Szász.

– Szász volt a nagyapád!

Ezen aztán összevesztek: a magyarnak is igaza volt, a németnek is igaza volt s végződött a dolog azon, a min szokott rendesen végződni, mikor a magyarnak is igaza van, meg a németnek is: hogy a magyar összeszidta a németnek a Pontius Pilatusát, a német pedig fizettetett vele a gorombáskodásért öt tallért.

Hanem aztán Paul von Sas lakása mégis csak előkerült.

Péter úr vágtatott a kiderített szállásra, s eleinte nem is igen ügyelt rá, hogy a bérkocsis mellé egy tubákos bajuszú ficzkó kapaszkodik fel, a ki együtt kocsikáztatja vele magát.

A kitudott szálláson volt egy csizmadia házmester; az Péter urat azzal vigasztalá meg, hogy itt lakott ugyan Paul von Sas; de már három hete, hogy elköltözött, nem tudni hová?

– Huszonöt mennykő! Hát micsoda rend van ebben az országban, ha a házmester nem tudja, hová költözött el a lakója?

A házmester azzal védelmezte magát, hogy Herr Paul von Sas csak Afterpartei volt.

– Elhallgass nimet! mert kapom a botom, s mindjárt én mutatom meg rajtad, hogy mi az az Afterpartei?

A házmester elkotródott, de Péter úr csakugyan nem tudta meg, hogy Pál urfi hová költözött?

Hát ha valahol, bizonyosan tudni fogják a műegyetemen. Hajtatott oda. A tubákos bajuszú csak felült megint a bakra.

A műegyetemen Péter úr rátört a rectorra, a pedellusra, azok csak azt tudták neki válaszolni, hogy van biz itt beirva egy Paul von Sas, hanem az már félesztendő óta nem volt tájékára az egyetemnek.

– Ötven mennykő! Hát universitás ez, hol fél esztendeig vakácziója van a diáknak?

Ott meg összeveszett a rectorral: kicsi hija, hogy carcerbe nem tették. Kijövet majd beleütötte az orrát a tubákos bajuszúéba. Hát ez mit keres itt? Tán ez se találja a fiát?

Elkezdte ezután az utczán megszólongatni a diákokat, hogy ki ismeri Paul von Sast?

Csallóközi szerencséje volt. Mindjárt a harmadik megszólított tudott neki correct választ adni:

Nagyon jól ismeri, a lakását ugyan nem tudja; de azt bizonyosan tudja, hogy ebédelni a Cafe Europeba szokott járni. Tessék odamenni öt órakor, ott megtalálja.

– Száz mennykő! Öt órakor! Ki bolond ebédelne öt órakor? Akkor már este van.

Ezen aztán összeveszett a diákkal; az provokálta mensurára: a tubákos bajuszú interveniált s lecsitította a diákot; Péter úr ott hagyta mindakettőt egymásnak s elmenekült a Cafe Europeba.

Ott letette magát egy gömbölyű asztal mellé. S abban a perczben ott termett egy okondi termetű szőke Hébe egy korsó sörrel, azt eléje tette.

– Nem iszom! förmedt rá Péter úr.

Azzal jött egy barna fitos orrú Hébe; tányért, kést, villát téve elébe. Arra még nagyobbat förmedt:

– Nem eszem!

Arra aztán egyszerre jött egy szőke, meg egy barna Hébe, kávés csészével, findzsával; az egyik töltötte a csészébe a kávét, a másik a tejet.

– Kétszáz mennykő! Se nem eszem, se nem iszom!

– Hát mit tetszik parancsolni?

– Mit tetszik parancsolni? Hát a fiamat parancsolom! Nem ismeritek Herr Paul von Sast?

– Oh igen jól! sietett a fitos orrú Hébe válaszolni. Igen charmant fiatal ember.

– Ötszáz mennykő! Mi köze van ilyen personának ahhoz, hogy az én fiam charmant ifjú! Takarodj innen!

Péter úr unta magát; a mellette levő asztalnál ült valaki, a ki folyvást olvasott egy ujságból, egészen bele temette a fejét.

– Hallja az úr; nem adná már ide azt az ujságot? könyv nélkül akarja megtanulni?

A bizony oda adta egy szóra: akkor ismert rá Péter úr a szomszédjára. A tubákos bajuszú. – Hát ez megint itt van?

Pál urfi csak nem jött ebédelni, pedig már vacsora ideje is volt; Péter úr nem szokott vacsorálni, ő igen mértékletes ember; utoljára mégis csak ráfanyalodott, hogy újra megszólítja a fitos orrú Hébét.

– Hallja! Nem tudná nekem hát megmondani, hogy hol lakik az az én fiam?

A fitos orrú pedig csipősen viszonzá:

– Az ilyen personának semmi köze sincs az úr fiához.

Igaz: ezt ő maga mondta, s magával csak nem veszhetett össze.

Késő volt; haza kellett menni. A Tramvay még járt; felkapott rá. A legelső ember, a kinek a tyúkszemére lépett, a tubákos bajuszú volt. Az is abba a hotelbe szállt be, a melybe ő.

Másnap korán reggel talpon volt Péter úr s ment az utczára diákot fogni.

Most még nagyobb szerencséje volt; a legelső diáknál emberére talált.

– Hogy ne ismerném az úr fiát? Nagyon jó barátom. A mult héten ültük meg a lakodalmát.

– Lakodalmát? Ezer mennykő! Csak nem házasodott meg?

– Igen biz az. Nagyon boldogul élnek. Itt laknak a szegleten mindjárt.

A studio elvezette odáig Péter urat egész az ajtóig, ott be is csengetett, maga kinn maradt. Péter úr berontott az előszobába. Egy hórihorgas léhűtő kamasz útját állta azzal a szóval, hogy nem szabad bemenni; mert az úr és az asszonyság még alusznak.

– Százezer mennykő! adta Péter úr s úgy fellökte a ficzkót, hogy az akkorát esett, a milyen hosszú volt; azzal rohant be suhogó pálczával a hálószobába. Abban volt két ágy egymás mellett; azon szunnyadtak a férj és a feleség csendes nyugalommal; a «quadrilliom mennykő» szóra ijedten ugrálva fel vánkosaikról. Péter úr akkor látta, hogy ez nem az ő fia. Bizonyosan annak a furfangos studiónak valami hitelezője lehetett.

– Köszönje az úr, hogy nem az én fiam, mert most majd kapott volna a keresetlen fából!

De nem addig volt az: az inas kiabálására összerohant a házi népség. Péter urat galléron fogták s mire kiderült a tévedés, tíz kemény tallérjába került a mulatság, a mit fájdalompénzül kellett fizetnie a fellökött inasnak.

Most már kimennydörögte magát s nagy árván vissza sompolygott a Café Europeba. Észre sem vette, hogy a tubákos bajuszú mindenütt a sarkában van, mint az árnyék. A Caféban szép csendesen kávét instált s aztán körülczirogatva a fitos orrú Hébét, s egy szép luisdort nyomva a markába így szólt hozzá:

– Egyetlenegy kicsiny kis mennykőcske! Szép kisasszony hugocskám, kérem alázatosan, nem kegyeskednék nekem felvilágosítást adni abban a tárgyban, hol lakik az én fiacskám, Paul von Sas?

A kisasszony a szép megszólításra megengesztelődött, s megadta a kért felvilágosítást.

– Hát lássa az úr, magam nem tudom, hogy Paul von Sas hol lakik? hanem menjen be a kártyázó szobába, még most csak tizenegy óra délelőtt: együtt ül a társaság. Kérdezze meg odabenn attól, a ki bankot ád, a fiának a szállását, az bizonyosan tudni fogja; mert az minden urfinak szokott hitelezni.

– No erre ugyan magamtól is rájöhettem volna! Sóhajta Péter úr s bánta ugyan a czirogatást s még inkább a luisdort. A bankadótól csakugyan megtudta, hogy hol lakik most a fia? Egyenesen rátalálhatott.

Fényes délben, betett ablaktábláknál, moderateur lámpa mellett olvasott Pál urfi nyugágyán heverészve, valami regényt George Sandtól, a miből a technikusok legtöbbet tanulhatnak. Pompás hálókabát volt rajta; fején himzett sipka, szájában csibuk. Az öreg rohan be hozzá ajtóstól, egész magazin mennykőt bocsátva előre.

– Hát te mit csinálsz itt?

Az ifjú zavarba sem jött. Szépen betette a könyvet, megjegyezve a lapot a himzett szalaggal, a hol elhagyta; s azzal nyugodtan fölemelkedék.

– Jól van, jól apám. Ne csapjunk semmi lármát. Az itten nem szokás. Nincs is semmi haszna. Hozott Isten. Ülj le szépen. Mindjárt felöltözöm, aztán majd elmegyünk együtt reggelizni. Nincs min csodálkoznod. A dolog igen egyszerű. Te azt parancsoltad, hogy ne kérjek többé tőled levélben pénzt. Én szót fogadtam. Nem kértem tőled. Kaptam itten eleget kölcsön. Te azt majd kifizeted. Nem is sok az egész. Ezer tallér mindössze. Hát én nekem így is jó.

– De ezer milliom mennykő! rikoltott Péter úr s szavainak nyomatékául akkorát ütött a pálczájával az asztalra, hogy a pálcza végig hasadt.

– No már minek volt azt a pálczát eltörni? szólt Pál urfi. Csak prédálod a pénzt!

Ámde a csattanásra a nyitott ajtón bedugta a fejét a tubákos bajuszú.

Péter úr dühe most az ellen fordult.

– Hát te pernahajder, mit kisérsz engem mindenüvé, a hetvenkét mennykőbe?