Part 8

Az ügyvéd hasztalan tiltakozik, hogy az hitbizomány; azt csak Beniczky nyithatja fel: bebizonyítják neki a Reichsgesetzblattból, hogy államfogolynak a rendőrség a gondnoka és eventuális örököse. Ide a dobozzal, aztán ő maga is kisérje azt az inquisitio törvényszéke elé.

Szegény L. nagy fogvaczogva hagyta magát a corpus delictivel együtt a nagyon emlékezetes kaszárnyába vitetni, a hol azután a hatalom személyesítőinek jelenlétében szakíttattak le ünnepélyes karhatalommal a magánpecsétek s felnyittatott a doboz.

Abból egy másik katulya jött elő. Ez csak kemény papirosból volt; nem is volt lepecsételve, de úgy le volt enyvezve, hogy azt csak a hatalom pallosával lehetett felhasítani.

Mikor aztán annak a feneke is ki volt ütve, előkerült belőle egy harmadik ládikó. Az meg már épen be volt zárva kulcscsal.

Most még lakatosért is kellett küldeni, a ki a zárt felnyissa: «Macht geht vor Recht».

Végre felnyilt a titokteljes szekrényke s előadta várvalesett s hármas szekrénybe lezárt rejtelmeit. No most már itt van az egész országos komplott!

… Benne voltak Beniczky Lajosnak a budájáról való ezüst gombjai. Egyszer hosszú útra ment s míg visszatért, ott elhagyta azokat barátjánál, hogy azalatt el ne lopják.

AZ EHETŐ DRÁGAKŐ.

Beszély.

Csak egy van ilyen a földön: a só.

Legdrágább köve az élő világnak.

Ha cserélnünk kellene, s azt mondanák, vagy ezt, vagy a többit! vissza hajigálnók a földüreg sötétségeibe a gyémántot, a korund minden faját s megtartanók a sót.

A só nélkül nincsen élet.

Ez a szép hölgy arczán a pír, ez a férfi izmaiban az erő. A só nélkül nincs szerelem, nincs küzdelem. A só az a mi a napsugár.

Ha a só elveszne a földről, kihalna utána az emberiség «sóéhhalálban.»

Egy történetet mondok el, a mit a sóvilágban hallottam néhány év előtt.

A wieliczkai sóbányákat látogattam meg.

Jól tudom, hogy untatni fogom vele az olvasót, de mivel épen ily realisztikus világban élünk, már csak tessék rászánni magát, hogy ha a mesét magát meg akarja tudni, előbb kétszáz sóbavágott lépcsőn szálljon le velem és tudja meg, hogy mi az a só-világ odalenn.

Az egy tündér-palota a föld alatt; nem egy, de hat-hét egymás emeletében. Semirámis függő kertei, de megfordítva: nem egymás fölé, de egymás alá építve, tavakkal, a mik egymás fölött függnek, és lakosokkal, a kik egymás fölött élnek. Legfölül maga a város – a napfényen – és annak lakói; de alatta kétszer annyi lakó.

Egy pásztor fedezte fel az egész sóbányát, azt hitták Wieliczkának; annak a neve lett megörökítve.

Most hét egymás alá ásott bánya van e tömör drágakőbe faragva, mik együtt 240 méternyi mélységet képeznek s alattuk még a megmérhetetlen kőtömeg, minek mélységét még az artézi kútfuró sem mondta meg eddig; hossza 3300 méter, széle 1200 méter az embervájta labyrinthnak, melybe tizenhárom akna vezet. Minden bányarésznek fejedelmi, történelmi neve van: egy ország, egy história emléke az, százszorta nagyobb, mint a pyramisok; és mennyivel áldottabb. A kincs, a mit a felvilágnak, átadott, háromezer millió forint értéket ád ki első fölfedezése óta. S e háromezermilliónyi kincset Európa megette, elvigadta, szerelemben elcsókolódta, háboruban vérül kiontotta. Háromezermillió forint ára só volt az!

Most ennek a helyén óriási tömkelegek vannak, egymást átszelő folyosókkal, távjáratokkal, titáni barlangüregekkel, fejedelmi tróntermekkel, székegyházi boltozatokkal. Suwaroff orosz tábornok e század elején egyszer az egész táborával, három napig rejtőzött e sóbánya üregeiben, mint ez a bánya évkönyveiben fel van jegyezve. A magyar-osztrák uralkodók ittjártáról is tanuskodnak ez évkönyvvek, s az emlékeket tartogatják a tiszteletükre faragott termek, obeliszkok, egy-egy sóbavágott tündérpalota, oszlopokkal, caryatidákkal, cherubimos oltárokkal, művészi szobrokkal – mind sóból, miket ha hátulról a fáklya megvilágít, úgy ragyog tőlük az egész, mint Szent János álomlátta menny-palotái.

Némelyikben egy-egy tó is van, mely fölött lenge csónak szállítja át az utazókat; a legmélyebb akna, a Kloski fenekén pedig van egy tengerszem, a melyről az a monda, hogy annak nincsen feneke.

Egy vén lengyel felügyelő, ki a bányahelyiségeket mutogatva, velem járt s vezetett só- és falépcsőkön, bivalybőrös sülyesztőkön, csónakokon, s minden lehető és lehetetlen utakon keresztül, ismétlé előttem azt a mondát, midőn a Kloski üregében a magas mellvéd előtt megálltunk, utána bámulva az aknakútból lassan alászálló égő zsupp kévéknek, mik a titáni üreget bevilágították, s annak vízfenekéről visszatükröződtek:

– Ennek az aknának nincsen feneke.

Azt én nem akartam hinni.

Az akna még a hajdani római mintára van vájva, minőt a tordai sóaknában láthatunk, kuposan, mint egy üres czukorsüveg. A tűzvilágításnál szépen kivehetők a só rétegei, mik nem úgy vannak lerakodva, mint más kőé, gránité, paláé: függőlegesen, vagy miként egy eldült könyvcsoport; a só rétegei úgy mennek, mint egy kettészelt vöröshagymán látjuk, a réteg fenn kezdődik s aztán elliptikus körhajlásban indul lefelé, a másik oldalon ugyanazon réteg vissza kerül, de a legszélső rétegek már az eddig el nem ért mélységben vesznek el középiveikkel. Az egész kupterem szürkésbarna és márványvörös, pedig közelről tiszta fehér átlátszó kristály. A tengerszem lenn a fenéken fekete, mint a bűvtükör.

– Bizony ennek pedig nem lehet elérni a fenekét! – bizonyítá vezetőm, a vén felügyelő. Mert ha el lehetne érni, régen megtalálták volna ottan azt a szép asszonyt, a ki ottan fekszik.

– Hogyan? Egy szép asszony került e tengerszem fenekére.

– Bizony; a szép Starzeczky grófnő, a kit maig is keresnek ott lenn; s a kinek az arcza bizonyosan most is olyan mint száz év előtt volt, mikor innen oda leesett. A gyásztörténetről emlékezik a kereszt itt hátunk mögött.

Valóban egy roppant nagy kereszt volt ott a sófalba kidomborítva, és a kereszten végig valami lapidaris betük sorozata; de a mit nehéz volt már elolvasni. A só nem jó monumentum.

Egy női név: «Lenora» kivehető volt még rajta.

– Anyámtól hallottam még, – beszélé a felügyelő, – hogy sokáig igyekeztek a szép grófnőt megtalálni a sótengerszem fenekén; de semmi horoggal nem birták elérni, Megkisérlék aztán buvárharanggal leszállni a vízbe: hanem a sóval telt víznek oly irtóztató nyomása van a mélységben, hogy ember ki nem állja; a tüdeje elfullad, a füle vért ömleszt, kénytelen visszakérezkedni.

– Azt csodálom, hogy a hulla magától vissza nem jött a víz színére; hisz a sótelt víz különösen nem engedi az emberi testet elmerülni.

– Igen ám, mert harmincz fontnyi arany ékszer volt a nyakán, derekán és karjain; az tartja odalent; inkább is az aranyért, és a drágakövekért jártak utána olyan nagyon.

Kezdett érdekelni ez a történet.

Kértem a felügyelőt, hogy mondja el, mit tud a sótengerszem halottjáról?

Azt felelte rá, hogy az hosszú történet; nem lehet itt elmondani.

– Talán odafönn a vendéglőben, egy két pohár szomorodni mellett inkább lehetne?

Az inditvány elfogadtatott.

– Hanem előbb kisértse ön meg ezt a viszhangot, mondá az öreg. Kiáltson valami szót.

«Pax tecum!»

A sóakna ürege tizenháromszor egymás után verte vissza e szókat.

Egy pisztoly-lövés mint pelotontüzelés hangzott benne.

Este felé megérkezett az én öregem; együtt vacsoráltunk; a bor beszédessé tette, s lassanként rátért a világhírű sóbányáról a szép asszony történetére.

– Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson neki olyan könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is levelet, ha szükség van rá, s ha azt a gyóntatója elolvasta és helyesnek találta, el is küldheti. Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy cziterálni, ha szegény; himet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát, hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy, hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból birja az arkánumokat, hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit, hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz. A mi pedig a magas politikát, a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: hallgass!»

Ez volt az én Brankó barátomnak a programmja az asszonyokra nézve általánosságban.

– Mert ha az asszony mindent akar tudni, az csak veszedelem ő rá nézve, – folytatá az öreg, a specialis esetre alkalmazva nézeteit. Ez volt a baj Starzeczky Lenóra grófnénál. Az apja Kázmér király idejében bányagróf volt a wieliczkai aknák fölött. Nagyon megszedte magát. Nagyon okos ember volt; messzire járt az esze. A sok pénzt a mit szedett, nem verte nagy uradalmakba, a miket az ember, ha megriasztják, nem vihet magával a szomszédországba, hanem összevásárolta a legdrágább ékszereket, a mik csak kaphatók voltak hetedhét országban. Azt mondta, hogy az egyetlen leánya kedvéért teszi. Fia nem volt. Meg is nézték a szép Lenórát, mikor vasárnap a templomba ment; minden úrnapján más-más drága-köves láncz a nyakán, bogláros párta a fején, gombok a mentéjén, öv a derekán. Egyszer csupa karbunkulus, másszor csupa «macskaszem,» a mi a sötétben is világít. Aztán rubintok, akkorák, mint egy pálinkás pohár feneke. Azt mondják, hogy megér egy milliomot, a mit a bányagróf a leányára ráhalmozott. Tulajdonképen nem is annyira a leányáért, mint azért, hogy ne járjon hiába, ha egyszer netalán mennie kellene valamerre, ha egyszer netalán eszébe jutna Kázmér királynak megkérdeni, hogy miért van a vieliczkai bányagrófnak mindig sok pénze, neki pedig soha sincs? Hanem hát király ő felségeiknek is jó az, a mi az asszonyoknak, hogy nem kell nekik mindent tudni. Starzeczky gróf csak egyre gazdagabb lett, aztán nem volt neki fia, a kire a nagy szerzeményét ráhagyja. Hanem volt egy unokaöcscse: Wratislaw, szinte Starzeczky. Azt gondolta, hogy ezzel összeházasítja a leányát s aztán a családban marad a vagyon. Egy kis akadály volt ugyan a közel rokonság; de azt el lehetett hárítani pápa ő szentsége abszolucziójával, mely mindent jóvá tehet. A nagy prédikátor, a szent Klinkowstrőm a mult nagy bőjtben szépen megmagyarázta ezt nekünk a prédikátiójában. Már Ábel és Kain, mikor egymásnak a hugait nőül kérték: Kain Ábel hugát Aklimát, Ábel meg Kain hugát Lebudát: elébb Rómába írtak engedelemért, s csak miután onnan megkapták az absolúcziót, mentek a paphoz. Külömben most mindnyájan törvénytelen gyermekek volnánk.

– De már ennek az örömére igyunk egyet.

Brankó nem volt az az ember, a ki kétszer kináltatja magát, hanem inkább az az ember, a ki kétszer iszik egy kinálásra.

– No – hát összekeltek szépen. Egymáshoz illő szép pár voltak. Wratislaw igazi nyalka mazúr, Lenóra is derék egy vászoncseléd. Hanem hát az új házasok nem voltak boldogok. Az ifjú asszony nagyon sokat tudott már. A vén apja elég ostoba volt, hogy franczia nevelőnőt tartson neki, a helyett, hogy beadta volna szépen a karmelita apáczákhoz, s a madame tele verte a leány fejét mindenféle világi hiábavalósággal. E miatt sok koczódásuk volt már az első napokban. Azt mondják, hogy Wratislaw meg is verte a feleségét. No bizony nagy dolog! Hát hiszen, melyik asszonyt nem verték meg soha? Nálunk ez szokás. A lengyel paraszt addig le sem hagyja ülni a feleségét a háznál esküvő után, a míg meg nem verte. Nem is hiszi el az asszony, hogy szereti az ura igazán, ha meg nem verte. A szegény ember megveri a feleségét ostornyéllel, vagy somfa-bottal, a mit kap; a gróf pedig aranygombos czukornáddal. No hát kivánhat valaki czukornádnál valami jobbat.

– Az igaz, hogy ha kávéfával, vagy teafával verné meg, az még rosszabb volna, mert az tüskés.

– No hát! De még a verést csak elszivelte volna a grófné; hanem más volt az, a miért kesergett. Férje az első mézeshétben elutazott küldetéssel Szentpétervárra Ponyatowszkyhoz, a kinek már akkor kifelé állt a rudja Katalin czárnő udvarából. Aztán Ponyatowszky visszajött; Wratislaw pedig ott maradt Katalin czárnő udvarában; haza sem tekintett egy esztendeig. És Lenóra grófnő már tanulta a históriából, hogy ki az a Katalin czárnő? És e miatt nagyon sokat kesergett. De hát mire való az asszonyoknak históriát tanítani?

Brankónak azon véleményét, hogy az asszonyoknak nem kellene históriát tanulni, én még azzal az észrevétellel szaporítottam, hogy jobb lett volna, ha Katalin czárnő idejében az asszonyok nem «csináltak» volna históriát.

– Biz igaz. Helyeslé az észrevételt a vén lengyel. Magam is azt akartam mondani. A két császárnő feldarabolta Lengyelországot. A wieliczkai sóbánya: ez a szürke gyémánt, Mária Teréziának jutott. Attól az időtől kezdve azután Wratislaw gróf nem Pétervárott, hanem Bécsben lakott, s attól az időtől kezdve Lenóra grófné nem észak felé fordította szemeit, mikor könyezett, hanem nyugat felé. Bolond asszony! Mi szükség egy lengyelasszonynak sirni? Elég sós a mi földünk úgy is. Ha én úrasszony vagyok s keserűségem van, fölpofozom a szolgálóimat: sirjanak helyettem azok; de a magam szemeit nem vörösítem ki vele. Aztán nem is volt rá semmi oka. A bécsi udvarnál nem olyan erkölcsök voltak, mint a szentpétervárinál. Én ugyan azt sem tudom, hogy a szentpétervárinál voltak-e rosz erkölcsök? hanem hát a világ mindent összebeszélt akkor; azonban azt bizonyosan tudom, hogy Bécsben nagyon vigyáztak a tisztességre, s a ledér asszonyokat még tömlöczbe is zárták. Bizony nem azért lakott ott Wratislaw gróf, hanem azért, hogy a wieliczkai bányagrófságot elnyerje. S ha a feleségét nem hordta magával, azt gazdálkodásból tette. Az asszonyféle nagyvárosban sokba kerül. Igy is tömérdeket elköltött. Wratislaw gróf, csak olyankor jött haza, mikor az ipától pénzt kért; ha megkapta, megint sietett vissza Bécsbe. Egyszer aztán el is érte a czélját. Az öreg Starzeczki gróf meghalt s Wratislaw gróf lett rögtön kinevezve Wieliczka kormányzójává. Sós hivatal, nagyon sós hivatal. Tudja ön, hogy mi különbség van a víz és a bányagróf táskája közt?

– Tudom. Az, hogy a víz bizonyos mennyiségű sóval saturálódik, de a bányagróf zsebe soha sem sutarálódik.

– Ördöge van, hogy kitalálta!

– Mikor Wratislaw gróf kineveztetésének hire megérkezett, senkisem örült annak jobban, mint Lenóra grófné. Gondolta: no már most itthon kell neki maradni; ha kormányzó akar lenni Wieliczkán, itt is kell neki laknia. Egyszer jött az örvendetes hír, hogy ő felsége maga is szerencsésíteni fogja a mi hires sóbányánkat legmagasabb látogatásával. Wratislaw gróf leküldött Bécsből egy német czeremonia-rendezőt, hogy a felséges asszony elfogadására minden pompát előre elkészítsen. Lenóra grófné nagy örömmel hallotta ezt; tehát ő is be lesz mutatva a császárnőnek; tehát őt is látni fogja már az udvar, mint asszonyt. Nem kimélte a költséget az elfogadási pompához. Maga járt a munkásokat buzdítani pálinkával és borravalóval. Akkor faragták ki két hét alatt azokat a cherubimos portálékat, meg az oltárt és az óriási kétfejű sast a padmalyon, a miket ha hátulról megvilágítanak, úgy ragyognak, mint a kristály. Mikor minden pompa meg volt téve, épen az udvar megérkezése előtti napon jött meg Wratislaw gróf. Lenóra grófné nagy örömmel dicsekedett el neki az előkészített pompa részleteivel, s látták őt férje karján végig járni a bányatermeken és ragyogó orczával mutogatni: itt ez lesz ott az lesz! A főparádé a nagy viszhang teremében fog végbemenni: felülről az akna nyilásán egy nagy transparent fog alábocsáttatni a császárnő arczképével, az átelleni falon lámpákból kirakva tündököl koronája és névelőbetüi; a felső karzaton foglalnak helyet a magas vendégek, az alsó karzaton a zenekar, lenn a tengerszem vizén pedig a csónakok fognak lebegni. Mikor azután Lenóra grófné e szót fogja kiáltani «vivat regina,» a mit tizenháromszor ver vissza az ekhó, akkor megzendül odalenn a koronázási induló (még akkor Gott erhalte nem volt), a csónakokban meggyujtják a tűzi játékot, s száz röppentyü meg szines tüzetszóró girandole világítja majd be a földalatti tündérpalotát.

– Ez mind igen szép lesz! helyeslé Wratislaw gróf. Hanem már most még egy szót, asszony. Előbb be kell mutatnom téged a császárnőnek.

– Jó lesz, édes uram.

– Úgy mutatlak be néki, mint Starzeczky Lenóra grófnőt.

– Igen, édes uram.

– Unokahugomat.

– Miért? édes uram!

– A császárnő szigorú a vallás és erkölcs dolgában; nem tűri a közel rokonok közötti házasságokat; ha ő megtudná, hogy unokatestvéremet vettem nőül, visszavenné tőlem a magas kegyet, a miben most részesített. Azért így kell tenned. Engem bátyádnak kell nevezned.

– Ha kell, teszem. Édes bátyám!

– Érted, miről van szó?

– Értem, édes bátyám!

– Pedig dehogy értette. Az asszonyféle mindig roszabbat gondol az igazinál. Az igaz, hogy volt némi oka roszabbat gondolni Wratislaw grofról szentpétervári dolgai miatt; de most nem Katalin czárnővel volt dolga (én ugyan arról sem tudok semmi rosszat; én igen tisztességes vén asszonynak láttam.) Elég az, hogy agyafúrt az asszony. Lenóra grófnő nem mutatott azután semmi keserüséget az arczán; úgy vette a dolgot, hogy az nagyon természetes s nem is volt aztán egyébre gondja, mint hogy a másnapi ünnepélyhez megtegye az asszonyi pompát. Előszedte legdrágább ékszereit; szoknyáit lehúzta a nehéz aranycsipke, mentéjét az arany átvető láncz és két sor boglár, fején volt magas lengyel pártája, az is tömör arany abroncsba volt foglalva; a derekáról alácsüggő öv a lógóival maga öt fontot nyomott. Karjai egész könyökig fel voltak kösöntyűzve; azt mondják, a rajta levő ékszer megért egy milliót, ha nem kettőt. Az egész udvar megbámulta. Mikor Wratislaw gróf bemutatta Lenóra grófnét mint hugát, azt mondták neki, hogy «hajadonnak» talán nem is illik annyi ékszert viselni? Azzal mentette, hogy Lengyelországban ez a szokás. Minden jól ment egész a tengerszem fölötti tűzijátékig. A magas vendégek a legfelső karzaton voltak már, a muzsikusok szájuk előtt tarták a trombita fuvó likát, a tűzmesterek fujták a kanóczot, hogy el ne aludjék, a jeladást várva. Ekkor Lenóra grófné a karzat szélére lépett s e szót kiáltva «vivat regina!» leveté magát a harmincz öles magasból. – A viszhang tizenháromszor kiáltotta vissza, hogy «vivat regina!» még akkor is kiáltotta, mikor a tengerszem hullámai összecsapódtak Lenóra teste fölött. A zenészek, a tűzmesterek, kik csak a maguk dolgára ügyeltek, rázendíték az indulót, lerobbanták a röppentyűket, s míg a felső karzaton zürzavar, sikoltozás volt, asszonyok ájuldoztak, férfiak ordítokkak segélyért, a kristályterem pattogó szines röppentyűkkel telt meg, s a ragyogó tűzfényben zengett az ünnepélyes zeneszó… És Lenóra grófnő odalenn maradt a mély víz fenekén. Nehéz ékszerei ott tartották fogva. – Az udvar rögtön hazasietett Bécsbe. Az egész dolgot nagyon titkolták. Igyekeztek véletlenségnek nevezni a balesetet. Nem is engedték meg, hogy ez a bányakrónikába följegyeztessék. Wratislaw gróf megmaradt bányagrófnak; de Bécsbe fölmennie nem volt többé szabad. Ez bizonyítja, hogy Lenóra grófnő mégis csak bolond volt. Legnagyobb bolondság volt tőle az, hogy nem hagyott magára találni többé. Pedig egy egész kincs volt, a mit oda magával levitt. Igyekezett is Wratislaw gróf őt ujra feltalálni. A viszontlátás most egyszerre nagyon kivánatos lett előtte. – De nem lelte meg soha többé. Próbáltak hosszú köteleken horgonyokat ereszteni le a tengerszembe, azok soha sem hoztak fel semmit. A sóval telt vízben nagyon nehéz megtudni, hogy mikor ért a kötél végére kötött súly feneket. Buvárnak lehetetlen volt kiállani a sós víz mélyében a nyomást; a legerősebb tüdő megszakad ott; buvárharang pedig olyan mélységbe le nem ereszthető. Sok ideig jártak pedig utána; nem találtak rá.

Egyszer aztán jött ide valami német, annak volt egy csodamestersége, azt mondja, a villámmal világít a víz alatt. Az igaz, ólyan átlátszóvá tette az egész tengerszemet a mélybe lebocsátott vákító fényű lámpással, mintha egy darab kristály volna az egész. Be lehetett látni a fenekéig. Ekkor aztán meg lehetett tudni, hogy miért nem találnak rá az eltünt szép asszonyra többé? A sós tó feneke tündöklik a sóból alakult kristályokkal. Olyan az, mintha egy fölfelé fordított csepegőkőbarlang padmalyát látná az ember, a só-kristályok össze-vissza tömörülve, néhol mély üregeket, barlangokat képeznek. A szép asszony bizonyosan egy ilyen üregbe esett bele, s azóta új kristályokkal temette el az örökké alkotó tengerszem. Ki tudja, hány réteg jegecz fekszik már fölötte. De annyi bizonyos, hogy ő most is ott van a sókristályok labyrinthusában, és vele együtt a milliót érő kincsek, s ha ma kihozhatnák, aranyat, gyémántot és asszonyt oly épen találnának, mint ezelőtt hetven évvel látták. – Most szó van róla, hogy egy anglus vállalkozik hatalmas gőzszivattyuval kimeríteni a tengerszem vizét, hogy a kincses halottat fölvehessék a jegecz-sirból. – Megérdemelné a fáradságot; mert az asszony ugyan már nem asszony, de az arany meg gyémánt még mindig arany és gyémánt.

Eddig tartott a rege, valamivel tovább a bor. Én a mesét, Brankó a bort köszöntük meg egymásnak, s aztán jó éjt kivántunk magunknak is, meg annak a harmadiknak is.

Hanem az ánglus vállalatából nem lett semmi. A wieliczkai sóbányákra olyan csapás következett, mely szinte megfosztá a birodalmat és az emberiséget egyik legdrágább kincse, az ehető drágakő tárházától. Édes víz fakadt fel a bányában s az rövid időn ellenállhatatlan erővel árasztá el a mívelés alatt levő aknákat. Ez aztán adott dolgot a szivattyuknak; alig birt az emberi hatalom urává lenni egy kis földalatti pataknak. Még most is szivattyuzzák.

A szép asszony pedig folyvást építi maga fölött a szép négyszögletű jegeczekből azt a kristálygrottát, mely őt az emberektől eltakarja.

TAPS, FÜTTY ÉS HAGYMAKOSZORÚ.

Azok között, a miket az emberi bölcsesség kigondolt, az első sorba helyezendők azok a tetszés- és visszatetszésnyilatkozatok a közönség részéről, a miktől egy lángész élete és halála függ, a mik képesek egy embert az egekbe emelni, vagy eltemetni. Ugyanazt az egyik városban eltemetik, a másikban feltámasztják: s lehet, hogy ugyanazon a napon van neki az egyik helyen virágvasárnapja, a másik helyen nagypéntekje. Ott megtapsolják, itt kifütyölik. S a hogy örül az elsőnek, úgy elbúsulja magát a másikon.

Pedig hát mit talál benne? Abban, hogy valaki összeüti a két tenyerét s az nagyot szól? vagy hogy valaki összecsücsöríti a száját s sebesen ereszti ki rajta a levegőt?

Egy hirhedett franczia tábornok, a ki a fegyvertelen néptömeg közé lövetett, azért, mert füttyhangokat hallott azzal igazolta eljárását, hogy «a fütty távolból küldött pofoncsapás». Ennek a nyomán azt mondhatjuk, hogy a taps nem más, mint egy távolból küldött csók.

Némely szinész (és nő) annyira hozzá van szokva a tapshoz, hogy ha nem tapsolnak eléje, mikor a szinpadra kilép: nem jut eszébe a szerepe, (segítenek rajta könnyen) s még a legnagyobb művész is aként játszik jól, vagy rosszul, a mint a közönség jól, vagy rosszul tapsol.