Part 7

Abban az évben a három kitűzött jutalmat (aranyokat!) mi hárman nyertük el: Petrovics, Petrics és én. Ezen kezdődött a kapocs.

Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a képzőtársulat! Ha egy jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották volna; de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk, s jó barátok lettünk.

A vakáczió aztán szétszórt bennünket a világba.

Én a következő évben Kecskemétre mentem jogot hallgatni.

Egy esős, késő őszi napon betoppan hozzám valaki. Az ismeretes gallér-köpeny hátulról látva is elárulta volna.

– Petrovics! kiálték a nyakambaboruló elé.

– Nem Petrovics, mondá ő, hanem Petőfi!

Már akkor Bajza Athenæumában e név alatt jelentek meg költeményei; de én azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam én soha diákkoromban.

Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó-féle színtársulatnál – harmincz váltó-forint «proportiora».

A mi annyit tesz, hogy ha van a cassában nagyon-nagyon sok forint, akkor jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a cassában semmi, akkor jut neki belőle harminczszor semmi.

Öltözete, a miben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy, hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép nemes magyar arczú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghitta őt másnapra ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily megjelenéshez. Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette; ebben festettem le őt miniature-képben olajba. Sokat adnék most azért a képért, ha valaki elém hozná. Ő elvitte magával Debreczenbe.

És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, a hol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s kitünik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifju, a ki egyszerre megtudja magát szerettetni mindenkivel.

Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből sem tünik ki ez alak, de én, a ki láttam őt nők körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kivánták; saját neje előtt épen a szolgálattevő lovag (cavalier servant) szerepét viselte s egy ízben Petrics Somát keményen megdorgálta azért a figyelmetlenségeért, hogy nők társaságában e szót szalasztá ki ajkain: «fene» (!) Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben nyomtatva is, még pedig mint «veszett fene», s köztudomású róla, hogy micsoda erőkifejezést használt ő egyszer Pest város kapitánya ellenében, midőn az felkérette, hogy irjon valami jubileumra dicsverset. A ki nem tudná a válaszát rá, megtalálhatja azt Hugo Victor Nyomorultjaiban, a waterlooi ütközet leirásának utolsó fejezetében a czímben. Csakhogy Petőfi rá is duplázott. Először a határozatlan igét használva, másodszor, mikor visszaüzent neki a kapitány, hogy «nem ingyen kivánja ám, hanem ötven forintért a verset», akkor meg a határozott módú igét küldve neki válaszul.

Hanem nők előtt csupa gyöngéd kedély volt a szikrázó elmésség mellett.

Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről.

Színészi pályája nem volt gyönyörteljes.

Hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva; de szenvedélye és tanulmánya annál nagyobb. Szűk szobácskájában, hol házi asszonya ugyanazzal foglalkozott a mivel ő: «költéssel», csakhogy az csirkéket költött, naphosszant tanulmányozta Shakespearet, s már ekkor tanult angolul. Francziául régen jól tudott s rendesen megjavítá az első művészeket, ha azok rosszul mondák ki az idegen neveket, a miért dühös volt rá a rendező, Almásy, ki ehhez jobban akart érteni, s például a «qu»-t x-nek parancsolta kimondani Petőfi daczára! Szerepei, miket otthon betanult, Shakespeare és Molière alkotásai voltak s azután játszott harmadrendű lógósokat. Azokban is volt egy szerencsésebb vetélytársa, ki sok jobb szerepet elvett az orra elől. Petőfi arra sem panaszkodott, csak fenyegette, hogy megöli. Ez volt Németi. (Most színigazgató a vidéken.) Annak persze szép hangja volt, ha nem ismerte is Shakespearet, de tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi hasznavehetetlen volt az énekkarban. «Dejszen fürészelhet az úr azzal a hegedűvel naphosszant az én fülembe», mondá Laczkónak, a karmesternek, «nem tanulok én azért meg egy nótát sem».

Ekkor aztán annál több némaszereppel szekirozták. Ő tudott magának ezért revancheot szerezni. Egyszer spanyol kard helyett egy nagy furkós botot dugott az öve mellé, majd meg felpeczkelte az orrát piszének, másszor meg a magyar süvegében a kifityegő csákóba egy hosszú pálczát tüzött s azzal felfelé peczkelte azt s a primos heros szerepét úgy elrontotta vele, hogy az maga is kaczajra fakadt, mikor meglátta.

Décsi (ez volt a hős) azt mondá erre Petőfinek (pedig szerette nagyon): «ha én most igazgató volnék, önnek félgázsiját lehuznám!» No ugyan nagyot vesztett volna vele! Abban a hónapban épen semmi volt a tiszta jövedelem. Kapott volna fél semmit egész semmi helyett.

Pedig a közönség kezdte már megszeretni Petőfit a színpadon. A «Falusi lakodalomban» csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa mondókáját Petőfi oly hű genre-festéssel adta elő, hogy jelenet után kitapsolták.

Általában a genre-szerepek voltak kedvenczei, s Egressy Gábor az eszményképe. Szavalni (szobában) igen szépen tudott; arczkifejezése jellemző volt.

Hangja kis társaságban hajlékony és igazi melegségtől áthatott volt, míg a színpadról tompán, fátyolozottan hangzott le. Szavallata magánkörben a legtökéletesebb magyar zamattal birt. Első nagy szerepében ezt az előnyét is elveszté. Krumm Illés volt az: Egressyt utánozta benne, tótos kiejtéssel adva a félszeg candidátust, s megint azt hitte róla a hallgatóság, hogy ő maga tót. Ha pedig saját költeményeit szavalta, magával ragadta a hallgatót, mint a művész.

Egyszer, tavaszszal, az idény vége felé jutalomjátékot kért Szabótól. Meg is lett az neki igérve.

De Petőfi «Lear királyt» választotta, s abból a maga számára a bolondot. Ez pedig olyan darab, a mivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki szinpadon.

Én is mérlegbe vetettem befolyásomat, hogy Lear szinre kerüljön.

Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő.

De voltam piktor!

Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten és rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. (Abonyi Lajos irótársam bizonyíthatja, ő is tőlem tanult rajzolni.)

Tehát egyszer a «Velenczei nőt» adták volna elő a szinpadon, a mi igen hatásos darab. De kell hozzá a velenczei «szárnyas oroszlán,» a mi nélkül nem lehet azt előadni; mert az is szerepel benne. A társulat pedig nem hordott magával diszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor.

Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. Én aztán, Petőfi közbenjártára készítettem egy olyan hatalmas velenczei szárnyas oroszlánt Szabónak, hogy az az egész Thespis szekerét kirántotta a bajból.

E hálára támaszkodva léptem fel aztán én is Lear király mellett s interventióm nem volt sikertelen.

Ámde a nagy királynak tömérdek akadálylyal kellett megküzdenie, a míg Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a czímszerep várt, az a jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a küldiplomatia előtt megjelenni egy olyan hosszú vörös palást nélkül, mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni.

Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös ablakfüggönyeit s kettőt összevarva belőlük, készen lett Lear díszpalástja.

Most újabb akadályok gördültek elé.

Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt; De Cau Mimi pedig erős amazoni alak.

De Cau Mimi semmiképen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt; hanem Cordeliát, a szelidet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő neki «ezt» a Cordeliát kell holtan az ölében a szinpadra kivinni, hát abba ő megszakad, hamarább, mint Shakespeare kivánta.

Ismét minden diplomatiai rábeszélésünket elő kellett vennünk; – s miután Cordeliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra capacitálnunk, hogy legyen erősebb. A mi meg is lett.

Mégis szinre került Lear király, Petőfivel mint bohóczczal: ki szerepét, minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly philosophot játszott benne s egy cseppet sem álczázta magát: egészen Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publicumnak. Hisz nem volt ebben semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.

De bezzeg nem volt ő megelégedve mi velünk!

Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján keresztülment, tett Petőfi számára tíz váltó forintot.

Pedig már akkor Petőfinek Dudásné asszonyomnál húsz forintra felment a libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még akkor nem fizettek a szerkesztők, az irói honorarium chimæra volt.

Dudásné asszonyom pedig nem érte be tíz forinttal. Neki húsz kellett.

Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól boszorkányság, bár magunk is szegény ördögök voltunk; hanem ezt Petőfivel elfogadtatni: az volt a circuli quadratura!

Én megkisértettem azt. Volt hozzá jogczímem. Akkor írtam meg legelső drámámat: «A zsidó fiu»-t. (Pedig még akkor nem voltam terézvárosi képviselőjelölt.) Versekben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Gyönyörű férfias irása volt, mint a gyöngysor. Én tehát megkisértettem neki pénzt adni azért a terhes fáradságért. Huh, be büszkén utasított vissza.

«Én nem irtam neked pénzért! Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy mit fizetek érte?»

Hanem hát Dudásnétól tíz forint adóssággal megszökni megint nem illik. – Innen pedig menni kellett.

Petőfi e nehéz feladatot így oldotta meg. Laktársam és közös barátunk, Gyenes Pali (szerencsétlenül agyonlőtték hivatalos működése közben) birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak; azt már mind kiolvastuk; vagy talán bele sem néztünk; már nem emlékezem rá bizonyosan.

Egy szóval nem volt rá szükségünk. Ezt az elephantina molest kérte kölcsön Petőfi, abból a czélból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál. Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, a míg ő pénzhez fog jutni. S ő e könyv előmutatójának kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. (Egy ötfontos váltó! nem font sterling, hanem bécsi font.)

Dudásné látszólagos megnyugvással fogadta el a csudálatos hypothékát, de szívében mást főzött. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája, Juliska (ez is Juliska volt), ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel viseltetett, mint az öreg asszony. Ez megsúgta neki, hogy öreg anyja őt azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel, lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot s tegye helyébe a vitorlavászon-zubbonyt neki: utazzék abban; maradjon itt a frakk, ez jobb kézi zálog a könyvnél.

E cselszövény fölfedezése sietteté a dráma kifejlődését. Költő barátunk azon az éjen nem ment szállására aludni, odajött hozzám.

Elmondta, hogy még ez éjjel útnak indul Pestre. – Gyalog.

Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehérnemű és egy csomó vers a batyujának terhe.

Derék háziasszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé; mi ketten, Gyenes Palival, elkisértük őt a város végéig. Sáros, nedves éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna.

Ilyen hadi-készülékkel indult el Petőfi – meghódítani a világot. – És meghódította azt.

Hogy mi lett Calepinusból? Azt is elmondom.

Hogy Dudásné elszalasztá a sárgagombos frakkot, nem várt tovább, a hogy illett volna, az öt fontos váltójával a lejáratra, hanem felvitte az akkori jó derék tanárunk, Szabó Sándorhoz s elmondta neki nagy veszedelmét. Tanárunk, ismerve kettőnk baráti viszonyát az eltávozotthoz, tudatta velünk a Calepinus dolgát. Gyenes Palival megvettük a tulajdon Calepinusunkat a collegium számára tíz forintért, Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére.

Fél év mulva kaptam levelet Petőfitől Debreczenből, melyben gratulál nekem, hogy a «Zsidó fiu» mint egy hajszál híján nyertes, dicséretre méltattatott az akademia által. Tőle tudtam ezt meg legelébb. A hirlap ritka jószág volt arra mi felénk. (Ez a levele így volt aláírva: Kis Pönögei Petőfi Sándor Pál; minthogy Pönögei Kis Pál álnév alatt jelent meg egy verse.)

Milyen nagy öröm volt ez akkor ránk nézve.

Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik muzsa megfogta kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.

Petőfi volt akkor tizenkilencz éves, én pedig egy évvel kevesebb.

Most még azt kell elmondanom, hogy azon idő alatt, a míg Kecskeméten szinész volt Petőfi, mik történtek vele irói pályáján?

Kecskeméten is volt önképző társulata a fiatalságnak. (Azonkívül műkedvelő-társulata, zene-egylete, dalárdája, táncziskolája és tornászata – mind ingyen!) S volt egy írott lapja is: «Calliope.» Ennek a szerkesztője volt Ács Károly, kinek igen szép költői ihlettel írott versei jelentek már meg Bajza Athenæumában. Ránk, névtelen poetákra nézve már akkor Ács Károly tekintély volt, a kit még Petőfi is respectált.

De nemcsak verseiért volt Ács Károly tekintély,; de jó szívéért is.

Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín frakkot azokkal a sárga gombokkal épen Ács Károly megrendelésére s jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő téli kabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó deczemberi este volt, mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig is öltse fel a meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a szinpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza, másnap reggel már megjelent nála kérlelhetlen pontossággal s hozta ismét azon módon, szépen összehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.

Ács Károly szállásán volt a diák-kaszinó s egyúttal tornaterem.

Egy zimankós deczemberi estén épen azon tanakodtunk Petőfivel, hogyan kellene ezen az olympi nyomorúságon tisztességesen segíteni? Nem lehetne-e valami irodalmi merényletet elkövetni? Teszem föl: kinyomatni egy füzetkét s azzal a kecskeméti ismerősöket megadóztatni. Hozzá való anyag lett volna elég. Petőfinek voltak versei; nekem is volt egy novellám, a mit rendelkezésére bocsátottam. De hol a nyomda-költség? Itt a bökkenő.

– Nekem van egy eszmém, mondá Petőfi, s felugrott az ágyamról (az volt a közös diván) s szokott rohamléptekkel elvágtatott.

Ment egyenesen Ács Károlyhoz.

Ott épen egy csomó diák birkózott s verte egymást a földhöz. Petőfit is biztatták, hogy vegyen részt benne; de ő nem szokott birkózni, csak Váradi Tónival, a ki engedte magát ütni, ha Petőfinek kedve szotytyant hozzá. (Vívni is vele tanult együtt Chappontól, s olyankor két kézre fogta a kardot, ha másként nem bírt vele.) Megvárta, míg mind elmennek, akkor elmondta Ács Károlynak, hogy mi járatban van?

– Adjunk ki mi hárman egy zsebkönyvet. Ács, Petőfi, Jókai. Az azután jó lesz újévi ajándéknak. Megveszi azt Kecskeméten minden ember.

Ács Károly rögtön ráállt a tervre, s nemcsak saját költeményeivel igért hozzájárulni, hanem a mi sokkal nagyobb és nehezebb része volt a föladatnak, magára vállalta, a jó öreg Szilády Károly bácsit, a nyomdászok veteránját rábírni, hogy a zsebkönyvet hitelbe nyomassa ki. (Ács Károlyt nagyon szerette Szilády; ő írta a nyomdája megnyitásának ünnepélyére az üdvözlő verset, chronostichont, melyért Kecskemét nagylelkű honleánya, Szántó Mártonné által aranynyal jutalmaztatott.) Meg is igérte, hogy kinyomatja a zsebkönyvet «post festára». Tehát a legnehezebb kérdés meg lett oldva.

Petőfi másnap átadta verseit Ács Károlynak, hogy mondja meg, mit szól hozzájuk? – s válaszszon közülök.

Ez volt az első és egyetlen kritikus, a kit Petőfi maga kért fel, hogy mondjon véleményt a verseiről.

Mikor Ács Károly végig olvasta a verseket, azt mondta Petőfinek:

– Kedves barátom! ezek mind oly nemes szellemű, oly szokatlan költői erővel írt művek, hogy az egész világnak tetszeni fognak: – de bezzeg nem Sembera Kalazancziusnak…

De hát ki légyen megint az a Sembera Kalazanczius?

Azt is elmondom. Ott laktam vele épen átellenben. Minden nap, télen, mint nyáron, láttam őt reggel nyolcz órakor kijönni a piaristák kapujából. Mikor az utolsó lépcsőn lenn volt, ott megállt: gondolkozott; azután visszafordult, megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót odafenn? Télen, mint nyáron, volt rajta egy nyolczgallérú köpönyeg; egy sótartó alakú kalap a fején, azt a lekonyított két füle tartotta; a kezében egy nádpálczát viselt, a mire sohasem támaszkodott: mindig ütögetésre mérte azt a levegőben. A száját folyvást úgy összefogta, hogy orra és az álla majd összeért, és soha semmi köszöntésre nem szólt mást, mint morgott.

Ő volt a kecskeméti censor.

Nevezetes hivatal!

Még a báli meghivók is az ő kezén mentek keresztül. Egyszer a jogászbáli meghivókra azt nyomattuk, hogy «télhó» 12-ike. Sembera Kalazánczius kikergetett vele bennünket: micsoda az a «télhó»? odavittük neki aztán a Pesten megjelent naptárt s mutattuk benne, hogy ime, télhó annyi mint januárius. Ej mit! rivallt fel a hatalmas úr: «télhó, félhó, hoc ego non intelligo, nunquam admittam!»

No hát – ehhez kellett elvinni Petőfi verseit, hogy censurázza meg!

– Tudja ön, mit? szólt Ács Károly; előbb tegyünk a censorral egy próbát. Van nekem egy latin ódám, a mi Szilády bácsinak annyira megtetszett, hogy ki akarja nyomatni ingyen. Előbb elviszem a censorhoz ezt; a mikor ez által jó kedélyre hangoltam (igen szereti, ha valaki latin verseket ír), akkor majd előálljunk neki az ön költeményeivel.

No iszen szépen jó kedélyre hangolta Ács Károly a censort azzal a latin verssel. Majd megette érte. – Igaz, hogy hazafias költemény volt; de Sembera Kalazánczius abban egyenes felhivást látott a forradalomra; s megszidta a szerzőt latinul irgalmatlanul.

Ez aztán jött nagy búsan elmondani a balesetet Petőfinek s mutatja neki az ódáját, a miből a censor revolutiót olvasott ki. «Akkor az enyémben az apocalypsist fogja találni.»

«Keressünk ki hát valami olyant a verseim közül, a melyikbe még a censornak is lehetetlen beleakadni», szólt Petőfi szomorú lemondással.

Lehetetlen? Egy censorra nézve nincs lehetetlenség.

A «Disznótorban» czíműre esett a választás. Már annál csak nincs ártatlanabb vers a világon.

Petőfinek nagy biztatás kellett, hogy elmenjen a censorhoz. Arra is csak úgy vállalkozott, hogyha Ács Károly is velemegy; mikor aztán a censor lakáig elmentek, akkor azt mondta Ácsnak, hogy csak menjen fel ő maga; majd ő addig ide lenn fogja várni. Hideg szél fújt, Ács Károly ráadta addig a köpenyegét, hogy azalatt meg ne fagyjon ide kinn.

Neki úgyis elég meleg volt a censornál!

Sembera Kalazánczius rá hagyta magát venni, hogy elolvassa a verset rögtön; mivel Ács Károly nagyon szépen könyörgött diákul, hogy sietős a dolog! Elolvasta azt s nagyokat buffogott közbe. Teletömte az orrát tubákkal, újra meg újra elolvasta s újra és újra morgott. Végre neki röffent Ács Károlynak:

«Hát ez quid hoc megint? Hát hogy meri az úr én tőlem azt kivánni, hogy én ilyen obscurus (!) dolgot admittáljak! Audiat tamen. «Gömböcz lesz fölöttünk a nagy ég: És mi e gömböczben töltelék!» – Tamen hoc est sacrilegium! Az ég nem disznóhurka! És én nem leszek disznóhurkában töltelék! – Non admittitur.

Kikergette a verssel együtt.

Még aztán megkisértettük magát a jó Szilády bácsit ráküldeni a censorra, hogy beszéljen a lelkére; mondja el neki, minő nyomorban él az a szegény költő, a kit egyetlen reményétől foszt meg keményszívűségével. Az sem használt. Sembera Kalazánczius kérlelhetlen maradt.

Mit tehettünk végre is? Voltunk jó pajtások elegen. Neki ültünk; leírtuk Petőfi betiltott költeményeit sok példányban, úgy osztattak ki azok a közönség között.

Ilyen világ volt a régi jó időkben.

A VESZÉLYES TITOK.

1864-ben egy márczius 15-iki utczai demonstratio után az osztrák rendőrség Pesten egyszerre összefogott egy csoport előkelő és népszerű hazafit. Összeesküvést akart fölfedezni.

Általános rémületet keltett e hír. Annyi összeesküvés csakugyan volt közöttünk, hogy Schmerlinget minden pereputyjával együtt utáltuk és gyűlöltük; de még az «éljen» kiáltástól és a «szózat» zengésétől a «petroleumig» nagyon nagy messzeség van.

Megijedt minden ember azon; ha ilyen magasan álló tekintélyes férfiakat minden teketória nélkül egyszerre csak összefogdosnak, épen olyan jogon akármelyikünket kihúzhatnak oda, a hol a madár sem jár, lábunkra húzhatják a spanyol csizmát s kérdezhetik tőlünk, hogy kell-e Reichsrath?

Még nagyobbá tette a rémületet a nagy titokszerűség, a mibe az elfogottak ügye hivatalosan beburkoltatott. Legközelebbi rokonaikat sem eresztették hozzájok s még csak gyanítani sem engedték, hogy mivel vannak vádolva?

Úgy látszik, maga a rendőrség is szerette volna azt tudni.

E közben az a megrendítő eset zavarta fel az előkelő körök kedélyét, hogy egyike a fővárosban legismertebb ügyvédeknek, egy tiszta jelleméért általánosan becsült férfi, több főúri családnak rendes ügyésze, egy reggel minden kitalálható ok nélkül főbe lőtte magát.

Ez volt Lángh Ignácz.

Szép daliás alak, a ki becsülve volt a férfiaknál, szerencsés a nőknél; ki nagy vagyont szerzett és tisztességes úton, s a mellett nem is volt már gyermek, hogy amerikai párbajt lehetett volna gyászesetében sejteni. Általános sajnálat kisérte végső nyughelyéig.

De még általánosabb lett a megdöbbenés, midőn hagyatékát számbavették s a nála levő számos letétemények között találtak egy sokszorosan lepecsételt dobozt, melyre ez volt írva:

«Ez annak idejében Beniczky Lajosnak átadandó.»

Beniczky egyike volt a rejtélyesen elfogottaknak.

Lángh hagyatéki gondnokául egy szintén közbecsülésben álló barátját, Ledniczky Mihályt nevezte meg. (Ki néhány év mulva ugyanazon pisztolylyal lőtte agyon magát.)

Most már a kik e dolgot megtudták, csakugyan azt hitték, hogy ime, itt van az egész politikai gubancznak a megoldása, ebben a dobozban. A befogottak jó barátai ostrom alá vették a hagyatéki gondnokot, hogy bontsa fel a Beniczkyt illető dobozt s engedje megtudni, mi van benne?

Az ügyvéd azt felelte nekik, hogy az lehetetlen: egy lepecsételt hagyatékot másnak felbontani, mint a hagyományosnak, kriminalitás.

«Hát legyen bátorságod kriminalitást elkövetni, mikor annál nagyobb érdek, egy ország nyugalma forog kérdésben. Lehettek Beniczkynek ábrándos tervei, lehetnek e dobozban iratok, a mik tán ezer meg ezer jó hazafit compromittálnak: lehet, hogy tégedet magadat is».

Az ügyvéd nem engedte magát capacitálni: azt felelte, hogy akármi van a dobozban, ő pecsétet fel nem tör. Inkább legyen becsukva öt évre politikai vétségért, mint öt napra pecsétfeltörésért. Hajthatatlan maradt. Ő meg fogja őrizni a lepecsételt titkot, míg Beniczky elő nem jön azt átvenni. Addig hadd függjön a Damocles kardja minden hazafi feje fölött.

Azonban a mi titkot sok ember tud, azt «utoljára» a pesti rendőrség is csak megtudja; egy reggelen rajta rontanak Ledniczkyn. A rendőrségnek az a jó szokása van, hogy szereti az embert korán felkölteni.

Követelik a lepecsételt dobozt.