Part 6
Akkor aztán ő nevetett. Hát minek hagyta magát ilyen bolond módra megcsalni?
Azóta szép tisztességesen él Bergengócziában.
KIT TETSZIK KERESNI.
Valószínű történet.
Hunyady János jó barátja volt Kapisztrán barátnak.
Miért? Azért, mert Kapisztrán barátnak szavára tízezer ember állt ki a síkra Hunyady János mellett verekedni. Annálfogva nagyon valószinű, hogy ha Hunyady Jánosnak leánya lett volna, Kapisztrán barátnak pedig fia lett volna, Hunyady János a leányát Kapisztrán fiához adta volna feleségül.
Már most, miután psychologice meg van állapítva, a majori ad minus bizvást lehet következtetni, hogy X. úr, a ki nem Hunyady János ugyan, hanem miniszteri tanácsos, a leányát Y. úr fiához fogja adni feleségül, mely Y. úr szintén nem annyira dominikánus barát, mint Imitt-amott vármegyében főispán. De azért még többre becsülendő szövetséges az elébbinél; mert nem csupán egy, de két segédcsapattal rendelkezik; két olyan bizonyos választókerülettel, honnan azt küldi Pestre képviselőnek, a kit ő akar.
A bellum punicum primum, secundum és tertium valamelyikében nagy lévén a «latin»-ok szorongattatása a chartahágo csapatok által, X. úr azt irá Y. úrnak: «a két választókerületet tartsd hátra; ha ide kinn a nagy ütközetben eltalálunk esni, én és a miniszterem: legyen hol feltámadnunk újra.»
Visszaír erre Y. úr: «meglesz; de «a Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen». Nekem van egy fiam, neked van egy leányod. Add a leányodat a fiamnak. De minthogy «a hivatal meg nem csal», egyuttal miniszteri titkárrá is neveztesd ki a lurkót, kinek neve külömben Vilmos.
Hát hiszen csak annyit kell tudni, hogy «Vilmos.» Másnap már ott van a kinevezés a Közlönyben. Egyelőre csak «fogalmazó». Hja persze, az még csak az eljegyzés: foglaló; majd a «miniszteri titkár» a lakodalom után következik.
Hogy tud-e Vilmos fogalmazni? az nem kérdés. Ha nem tud, majd megtanul. De hát tulajdonképen minek is tanulna meg, ha nem tud? Még jobb ha nem tud. Igazán jobb ha nem tud, mert hamarább előléptetik, hogy ne alkalmatlankodjék a többieknek.
A nagy választási ütközet aztán úgy dült el, hogy a miniszter maga megélt, csak a miniszteri tanácsos esett el. És így a két rezervában tartott választókerület közül csak az egyikre volt szükség. Melynél Y. úr így okoskodott: Ha már Vilmosnak úgyis Pestre kell menni, hogy megházasodjék és miniszteri titkár legyen, egy füst alatt még azt a kis képviselőséget is elviselheti kényelmesen; nem árt az meg. Tehát a másik választókerületben lábratette Vilmost. S ugyan jól tette: különben valami «nemzetiséget» küldtek volna fel onnan is.
Vilmos nyalka fiú volt; szép szál legény: megérdemlette, hogy egyszerre hivatalt is kapjon, meg képviselőséget és menyasszonyt.
Pedig nehéz feladatok. Különösen a középső. A szegény képviselő annyi nyomtatványt kap a házba beléptekor, hogy azt naponkint alig győzi felfűteni. Hát még az a sok felállás és ülvemaradás!
Aztán ott ácsorogni az embernek hiába, mikor a hivatalban annyi a dolog!
S minthogy az ember nem rhodusi kolosszus, hogy egyszerre két helyen legyen: Budán a hivatalban, meg Pesten a képviselőházban; tehát megy az ember egy harmadik helyre.
Itt persze mindenki azt gondolja, hogy a harmadik a menyasszony. De nem kell mindjárt rosszat gondolni. Dehogy a menyasszony.
Vilmosnak legelső gondja volt, mint gavallérhoz illik, magát a hivatal főnökénél, az aligazgatónál bemutatni. Felkereste őt saját szállásán, még a staatsvizit órájában 11 órakor délelőtt, a mikor annak épen az irodájában, kell lenni. De hát tudhatja azt az ember?
Az igazgató hibája, hogy nem volt otthon: érdeme azonban, hogy otthon volt a szép fiatal felesége, a kivel nem vész az embernek az ideje kárba.
S ezentúl minden nap elment Vilmos az aligazgatót meglátogatni a szállásán, olyankor, mikor annak odaát kellett lenni Budán s minthogy az aligazgató valószinüleg nem volt otthon, rendesen vitt egy buketot, a hogy illik, a főnöknéjének.
És ezzel háromszoros szolgálatot tett: először nem szaporította az «igen»-nel szavazásokat, a mi nagy érdem, másodszor az irodában nem rontotta el a drága papirost; harmadszor igen jól töltötte az időt.
Ilyenformán teltek el szépen a hónapok, miközben Vilmosnak még azzal sem kellett fárasztania magát, hogy a képviselői napidíjait s a hivatalnoki fizetését felvegye: akadt egy régi jó ismerőse, valami becsületes uzsorás onnan hazulról, a ki nem restelt utánna fáradni s régi barátság fejében lefoglalni mind a két helyen az illetményeit. Ezzel sem volt hát baja.
Egyszer azonban mégis megmozdult volna benne valami lelkiismeret forma, a mi így szólt:
«Ma nagy szavazás lesz az országházban; tegnap este a klubban minden embernek a hátára felírták krétával, hogy számítanak rá. Tíz órakor ott kell lenni okvetlenül. Azután a miniszteri tanácsoskisasszonyának ma neve napja van, a bukétot ma annak kell venni: úgy illik. Ez tizenkét óráig tart. S ha már az ember kijön a rendes kerékvágásból, egy füst alatt végezze el minden dolgát: menjünk fel ma az irodába is! A hivatal kilencz órakor nyilik meg, s ha az ember féltizenegykor megindult, épen megérkezik tíz órára a házba (a ház órája szerint).
Ekként az időt jól beosztva, kilencz órára felbérkocsizik a hivatalba. Olyan jókor pedig még senki sincs az irodában, csak a takarító szolga, a kiben meg van az igyekezet egy szurtos sirtingdarabbal minden széket, asztalt még piszkosabbra törülgetni.
Vilmos egyedül találva magát az irodában, leült egy asztal mellé s minthogy tollat, papirt talált maga előtt, elkezdett torzképeket rajzolni.
Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta egy idegen úr.
Vilmos, ki még mindig egyedül volt az irodában (a többiek milyen korhelyek), tekintélyes arczczal fordult a belépő felé s ültéből kérdezé:
– Kit tetszik keresni?
Az idegen úr: nyájasképű, mosolygó ember, e kérdésre egy kicsit megcsóválta fejét, különös tekintettel nézve végig a kérdezőt; s olyanformát hallatott, hogy
– Hm, hm – Hogy én kit keresek?
Azzal szép csendesen letette az esernyőjét a polczára, s indult azon ajtó felé, mely az irodafőnök szobájába nyilik.
De már erre Vilmos sietett hivatalos tekintélyének egész súlyát érvényesíteni, útját állva a tolakodónak.
– Az aligazgató úr még nem érkezett meg!
– Nem érkezett meg? hm, hm.
– Tessék addig helyet foglalni és letenni felső kabátját, mert meleg van; s ha tetszik rágyujtani.
– Hm, hm. Hát leüljek? A kabátomat is letegyem? És rágyujtsak? Hm, hm. Kegyed ugyebár hivatalnok az irodában?
– Azt látja ön.
– És mennyi idő óta?
– Még csak hét hónapja.
– És engem nem tetszik ismerni?
– Nincsen szerencsém.
– Én vagyok önnek a főnöke, az aligazgató.
Vilmos barátunk egy cseppet sem jött zavarba erre a felfedezésre. Nagyot nevetett rá s szörnyen örült neki, hogy végre valahára lehet szerencséje az aligazgató úrral megismerkedhetni. Milyen véletlen szerencse.
Aztán az aligazgató is csak mosolygott a dolgon, s aztán rá hagyta Vilmosra, hogy rajzolja a torzképeket tovább; s azzal szobájába távozott.
A nemsokára felszállingozó kollegáknak aztán Vilmos maga beszélte el nagy nevetve azt a mulatságos quiproquot, a mi köztük történt, az irodafőnök áldotta az egeket, mikor féltizenegyre az új fogalmazót elhívta a képviselői kötelesség az irodából; mert a míg ott volt, a többit sem hagyta dolgozni. Igen mulatságos fiú volt.
Így lett ez eset publique; s nem maradt következmények nélkül. Az aligazgatót nem sokára eltették más fővárosba; mindegy akárhová? a hol Vilmosnak nem volt alkalma többé összetéveszteni a papot a papnéval.
Nemsokára aztán Vilmos elvette a miniszteri tanácsos kisasszonyát, előléptetett miniszteri titkárrá, ujra megválasztatott képviselőnek; s hogy milyen buzgó hivatalnok, azt bizonyítják a képviselők, a kik sohasem látják az országházban tömeges hivatali teendői miatt; hogy igen szorgalmas képviselő, arról eleget panaszkodik a felesége, mivelhogy egész nap nem kerül elő a sok országgyűléstől s mindig éjfél után vetődik haza az örökös fárasztó pártértekezletekből és osztályülésekből, arra pedig, hogy nagyon jó férj, megesküsznek a hivataltársai, kik minden dolgát végzik helyette, mert ő naponkint csak azért megy fel az irodába, hogy bejelentse, miként ma haza kell sietnie, mert feleségét kell ide-amoda elkisérni s aztán «Frauendienst vor Gottesdienst» mondja a német, s a németnek mindig igaza volt.
HOGY LETT MIKLÓS ÖCSÉMBŐL SZAKÁCS.
Elbeszélés.
X. Miczu és Q. Feri testi lelki jó pajtások voltak; együtt jártak a bálokba, egy szőke szépségnek udvaroltak, s ha attól az egyik egy szál virágot a bukétból, egy kotillionrendet, egy édes szót elnyerhetett, azt a másik bizonyosan megtudta. Aztán máskor meg a másikra került a sor.
A jogászbálban Miklós előzte meg a nemes versenynél jó barátját egy fél előtánczos-fejjel; ő kapta meg a szőke széptől a kotillion utáni quadrillet; a mi tánczsportmanek bizonyítása szerint a legnagyobb handicap díj; mert a hosszú füzértáncz után a mamák rendesen elkezdenek kászolódni, czihelődni, hogy «menjünk már!» s ha olyankor a kiasszonyok azt mondják, «csak még a következő franczia négyest!» már akkor a tánczosnak kell kedvesnek lenni. Ez a «pour le seigneur!» (à la «pour la dame.»)
Irigy szemmel nézhette ezt Feri!
A két jó barát úgy egyezkedett, hogy bál után Feri haza viszi a kocsiján Miklóst, ott az ő szállásán alhatik. Ferinek már inassal ellátott garçonszállása volt, két szobával, előszobával; tehát fütöttre várták; míg Miklós szobája a szállodában ilyenkor farkasordító.
Az utolsó quadrillenek is vége lett már; a szőke szépség egy gyöngéd kézszorítás mellett biztosítá lovagját a holnaputáni technikus bálban az első franczia négyesről; azzal Miklós sietett Ferit keresni.
A ruhatárban azt mondták neki: hogy «régen elment az már!» még a quadrille előtt.
– No ez már nemtelen boszú! Ezért meglakol! Engem gyalog hagyni!
Szerencsére ott volt esernyője; mert szakadt a hó, bérkocsira pedig nem vesztegeti a szolid ifjú ember a pénzt. Miklós baktatott Feri szállásáig az esernyő alatt gyalog. Gondolja az ember, mintha az is a füzértánczhoz tartoznék.
Feri szállása pedig volt a T..i házban, mely egy szűk utczára nyilik; régi módi, mult századbeli épület, nagy tágas udvarral, melynek kövezete közül nyáron kizöldül a kutyakapor: az utczára nyiló ablakokon potrohos vaskosarak, az udvarra nyilókon vasrácsok, akár egy jól őrzött börtönön. S e börtönnek lakója maga a házi úr. T. i. az egész emelet az övé, de annak lépcsője, folyosó ajtaja mindenkor zárva van; az öreg úr télen soha ki nem jön a szobából s egész cselédszemélyzete egy gazdasszony, a ki süket, meg egy házmester, a ki lenn a pinczében lakik. Ebben a házban volt Feri szállása földszint, udvarra nyiló ajtóval, s kertre néző ablakokkal; a mit a rokonság révén bírt az öreg úrtól.
A házmester ismerte már jól Miklóst, s bebocsátá hajnalban is; az ment a Feri ajtajára: azt nyitva találta; betapogatózott a fél sötétben Feri hálószobájába. Annyit látott, hogy az ágyon fekszik valaki és tátott szájjal horkol, ezt már hallotta is.
– No ennek most kivánok egy jó reggelt, azért, hogy megszökött s otthagyott! mondá magában Miczu, s a mint az összecsukott esernyője még teli volt hópelyhekkel, azt hirtelen kifeszíté az alvó fölött, hogy annak szeme szája tele lett egyszerre a hideg zuhanynyal.
– Tűz van! ordítá a felébredő, pedig víz volt. Ki az?
– Én vagyok Miklós.
– Micsoda Miklós?
Most vette észre Miczu, hogy egy idegen, soha nem hallott hang beszél hozzá a sötétből.
– Hát ön kicsoda? kiálta rá vissza.
– Én vagyok Z. Béla.
– Hát az kicsoda?
Az ágyonfekvő kapott az éjszekrényen levő tűzfegyverhez, Miklós zsebében is volt olyan: t. i. gyufacsomag. Egy pillanat, két sercsenés, s mind a kettő kezében lobog a süstörgő gyufafáklya, s mind a két fél lát maga előtt egy arczot, melyet még sohasem látott.
Fiatalok közt a felvilágosítás gyorsan megy. Miklós is, Béla is elmondá egymásnak kölcsönösen, hogy közös barátjuk, Feri hivta őket szállására pihenésre; ő maga ki tudja merre csavarog? minek is azt kérdeni nagyon? Azzal barátságot kötöttek s elfujva a gyertyát, egyik az ágyban, másik a pamlagon átadák magukat a megérdemelt nyugalomnak.
Hátra volt azonban a tűzpróba, mely barátságukat felbonthatlanul megerősítse. Világos dél felé egyik horkolása elveri a másik álmát s kezdenek a felkelésről gondolkozni. Feri csak nem jött haza. Kiáltanak az inas után. Semmi visszhang. Végre rászánják magukat, hogy mosdatlanul menjenek odább (mosdóvíz sem volt készítve), hát akkor látják, hogy be vannak zárva.
Elkezdenek az ajtón dörömbözni, előbb ököllel, aztán sarokkal, nem jön senki. Kiabálnak az ablakon át az üres kertbe. Hallja is azt ilyen télvíz idején valaki. Vagy ha hallja is, mit törődik vele? Az úrfiak szoktak itt sokszor lármát csapni. A házmester a pinczében lakik. A háziúr hermetice el van zárva, a gazdasszony süket: hasztalan itt minden kiabálás.
Pedig már dél van, harangoznak, a korhelykedett gyomor élénken interpellál valami szolid táplálék után, de nem lehet elmenni.
Nincs más szabadulás, mint kivetni az ajtót sarkából Igen, ha lehetne. De nem úgy van az csinálva; alul-felül mindenféle kapcsok, ütközők mennek abból a kőrámába; arra volt az számítva, mikor csinálták, hogy kiálljon egy tatár-ostromot.
– Nem lehet innen elmenni, barátom! Az éhség pedig nagy úr. Nézzünk utána, mi volna itt valami enni való?
– Enni való! egy fővárosi gavallér szállásán.
Elkezdtek kutatni.
De bizony csak talált Miklós valamire. Egy döbözben tojás volt.
Feri tojáshabbal szokta éjszakára behabozni a szakállát, hogy másnap szép fényes legyen; arra való volt az.
– Sebaj, csinálunk omelettet! ujjongott Miklós.
– Mi az ördöggel? mondá Béla; hiszen se zsír, se liszt.
– Lesz, csak keressünk tovább.
Csakugyan találtak is. Egy üveget tele eper-pomádéval. Egy kicsit jó szagú lesz tőle az omelette; de nem árt az. Aztán előkerült egy doboz hajpor, azt meg hajának épentartására szokta használni Feri.
– Itt van a liszt.
Hozzá van gyorsfőző-gép spiritussal. Miklós nekigyürkőzött, s készített mindkettőjük számára lukullusi lakomát.
– De mit iszunk hozzá? Ez a nagyobb kérdés, víz nincs. Bor meg épen nincs.
Végre fölfedeznek egy szekrény tetején három üveg – budai keserüvizet.
– Hah! Ez pokolbeli ital lehet az édes omelettre.
– Keressünk tovább. Nincs-e valami jobb is? Van. Tizenkét palaczk finom – otkolon.
S ekként ebédeltek omelettet eperpomádéval és rizsporral s ittak hozzá keserüvizet otkolonnal.
Azonban az este is eljött s csak nem érkezett senki a foglyokat kiszabadítani. Rá-rákezdték a dörömbözést, segélykiabálást, mind hasztalan.
De már ennek fele sem tréfa!
Az unalom is kínozni kezdé őket, elővettek minden mulatságot, a mi egy garçon-lakásban kinálkozik; leltek kártyát egy fiókban, elnyerték egymás pénzét s meg kölcsönadták egymásnak, hogy tovább játszhassanak; előszedték a vívó-kardokat s elpüfölték egymást; sikongatták Feri furulyáját, czinczogtatták hegedüjét s török-dobot vertek hozzá az ajtón. De azt is csak megunták.
Estére megint csak Miklósnak kellett rántottát csinálni s hozzáfolyamodni az otkolonhoz és keserüvízhez.
Aztán csak azt hitték, hogy ha ők lefeküsznek és végigaluszszák az éjszakát, hát majd az alatt megváltozik a dolog. Dehogy változott meg! Másnap megint csak be voltak csukva.
Ajtóndörömbözés, ablakon át kertbekiáltás megint csak nem használt semmit. Délben megint csak elő kellett venni Miklósnak a szakácsművészetét, elkészíteni a rántottát, hozzá azt az átkozott sorbetet otkolonból meg keserüvízből.
Délután már arról kezdtek tanakodni, hogy felgyujtják a házat.
– De már ez nem barátság! Az ember komolyan meghalhatna éhen!
Az este is eljött. S a szabadulás órája nem ütött.
– No már ez infámis cselszövény, mondá Miklós, kinek a ma esti technikus-bál jutott eszébe. Ez a Feri azért csukott ide be engemet, hogy azalatt elhódítsa tőlem az én szőke szépemet!
– El biz az én barnámat! hüledezett Béla.
– El az mind a kettőt.
Most lett már világos a pokolbeli cselszövény! Ez egy vetélytárs munkája volt. Feri mind a két versenyfélt idecsalogatta a csapdába, s most azok be vannak rekesztve, mint az egérfogóba.
– Ez véres boszut kiván! Ezért meghal Feri, kétszer!
Hanem addig is csak elő kellett venni Miklósnak a gyorsfőzőt s megsütni benne az omelettet eper-pomádéval s megtraktálni egymást az otkolonos keserüvíz mixtum compositumával.
A düh és hascsikarás egész éjjel nem hagyta őket aludni.
– Az most ott tánczol, mi meg itt (ki sem lehet mondani, hogy mit csinálunk?).
Harmadnap reggel végre hangzott a szabadító kulcscsikorgás az ajtóban.
– Meghalsz! Megöllek! ordítának mindketten a belépőre, neki rohanva fürészélű vívó-kardokkal.
Az pedig majd nyavalyássá lett szegény ijedtében. Az inas volt.
– Hát a nagyságos urak jöttek ide?
Najszen örülhetett, hogy csak a lapjával kapott feleletet!
Nagy nehezen aztán kiderült a talány.
Ferinek késő éjjel hoztak táviratot, hogy a nagybátyja haldoklik. Azt a táviratot az inasa utána vitte a bálba. Feri erre sietve rohant egyenesen a vasuthoz, hogy haldokló nagybátyját még életben láthassa s nem volt ideje a két meghivott bajtárs után tudakozódni. Az inasának azt mondta, hogy nehány napig nem fog haza jönni. Az inas erre gondolta magában, hogy van egy nénje Váczon, azt most ezalatt ráér meglátogatni, hazasietett, bezárta a szállást, eszében sem volt, hogy valaki lehet odabenn a szobában, s aztán két napig ott mulatott Váczon. De jó, hogy nem három napig mulatott, mert már nem volt se tojás, se hajpor.
Hanem Miklós öcsém azóta az otkolonnak még a szagát sem állhatja ki.
EGY FÖLTÉTEL ALATT.
Elbeszélés.
X. és Y. szomszéd földesurak és jó barátok voltak.
Y-nak volt felesége, szép, fiatal és szellemdús, X. pedig garçon volt.
Y. igen jól tudott pikétezni, a felesége még jobban, de X. legeslegjobban. Ezt játszottak együtt mindennap.
A pikét tulajdonképen két ember számára való játék, de játszhatják azt hárman is. A ki veszt, az pihen.
Ha ők hárman játszottak együtt, akkor az asszony rendesen megnyerte a játszmát a férj ellenében, mert jobban játszott; a házibarát ellenében megint megnyerte, mert az készakarva engedett neki. Ilyenformán az asszony mindig benne volt a játékban, míg a két férfi soha sem jutott hozzá, hogy egymás ellen játszszék.
Szép játék az a pikét nagyon.
Hanem egyszer mégis támadt X-nek valami etymologiai scrupulusa.
Etymologiainak nevezhető, mert abból támadt, hogy Y. kutatni kezdé, miért hivják a hármas pikétben azt, a ki pihen, «királynak».
Azért, mert meg van koronázva!
De már így nem szép játék a pikét.
A míg Y. ezen a sajátszerű nyelvészeti talányon törte a fejét, hogy miért «király» az a pikétben, a ki csak nézi? azalatt X. elnyerte tőle a birodalmat, neki megmaradt a korona.
A szép asszony megszökött a házibaráttal.
Ennek válóper lett a folytatása s új házasság a vége. Y. elvált a nejétől s X. összekelt a szellemdús szép asszonynyal, s rá nézve ezzel vége volt a vígjátéknak.
Hanem Y. nem tudott megnyugodni a sors végzésében: neki nem volt elég «egy sütetből egy lepény».
Hozzá volt már nagyon szokva, hogy legyen valakije, a kivel délutánonkint elkártyázgassék; de föltette magában, hogy mostanság olyan asszonyt keres, a ki maga legyen a királyné, ő nem lesz király többet.
Megtalálta. Egy derék, kapitális özvegy asszonyt a legjobb korban. Hatalmas, kaczkiás menyecske volt. Lovagolt, lőtt, mint egy amazon, a baltát úgy bele tudta vágni a fába, mint akármelyik kanász; a pipa is jól illett a szájába, hát még a sallangós «teremtették?» pif-pof jobbra-balra olyan könnyen állt nála, mint az «adjon Isten!» s ha megharagították, furkós bottal úgy kitakarította az udvart, hogy csak úgy ugrált ki a paraszt a kerítésen.
Ezt vette el második feleségül Y.
Az igaz, hogy ezt nem csábította el tőle senki. Rettegett attól minden férfi. Az ám; de ő maga legjobban.
Azonban ez nem tudott pikétezni; nem tudott más kártyást, mint épen csak «orronverősdit».
Az orronverősdi is igen szép játék.
A kinek kezében rekedt a kártya, attól azt kérdi a győztes: melyik felében a játszmának van a «vörös disznó»?
Ha az a felelet, hogy az «alsó»-ban, akkor alulról kezdik a kártyákat kihuzogatni s egyenkint a vesztes orrához ütögetni, mindaddig, míg a vörös disznó elő nem kerül. Néha a vörös disznó az ellenkező oldalon a legutolsó, olyankor mind a harminczkét lapot az orrához verik.
Mindez természetesen szép gyöngéden történik; a kiméletes kéz csak finomul végighúzza ellenfe orrán a kártyát, csak mutatja a «verést», csak tréfásan odapeczczent vele, legyint, de nem üt; kaczagva büntet.
Az új menyecske eleinte csak legyintett az egyes lappal, később aztán az egész játék-kártyával legyintett, utoljára legyintett minden kártya nélkül.
S így már nem szép játék az «orronverősdi».
… Egy nyári idényben véletlenül összekerült a szliácsi fürdőben X. és Y. Mind a ketten feleségeikkel együtt.
Y. még most is olyan szemeket vetett X-re, mint a vasvilla.
– Én nem tudom, panaszkodék X., ez az Y. úgy néz rám, mintha agarat loptam volna tőle.
Egy olyan kis fürdőn pedig nagyon szűk térre van a társaság összeszorítva s hamar kényelmetlenné válik, ha lát az ember valakit, a ki félrefordítja a fejét, mikor találkozik vele. X. nem állhatta tovább azt a kényelmetlen feszültséget. Egyenesen rajtahajtott Y-ra.
– Ugyan, bajtárs, ne tarts már tovább haragot! Látod, jó vége lett a dolognak. A mi elmult, jól ütött ki. Én gavallérmódjára helyrehoztam, a mit vétettem; te is vigasztalást találtál. Békülj már ki velem. Nyujtsd a kezedet.
De Y. csak a háta mögé dugta még mindig a kezét.
Pedig X. bajtárs olyan szívélyesen kérte bocsánatát.
– Jól van, mondá végre Y. Egy föltétel alatt kész vagyok neked megbocsátani. – Szöktesd el tőlem ezt a másikat is.
PETŐFI MINT SZINÉSZ.
Legelőször Pápán ismerkedtem meg vele. Még Petrovics volt.
Első találkozásaink nem igen voltak rokonszenvesek.
Én a «képzőtársulat»-ban egy adomát adtam elő, mely szól egy lutheránus papról.
Petrovics Sándor ezért keményen megrótt, hogy minek mondtam a papról azt, hogy lutheránus? Mi köze a vallásnak ahhoz az adomához?
Olyan igaza volt, mint a napfény. Az a pap lehetett volna kálvinista is. Ellenben én sem voltam méltó a bünhödésre, mert az adoma nem volt sértő, csak mulatságos.
Petrovics Sándor akkor egy kurta gallérköpönyeget viselt, azzal az ajkáig betakarta magát s nagyon keveset beszélt. Az utczán fejét előtartva, rohamléptekkel járt s nem tért ki senki elől. Nem is igen barátkozott.
Másodszor megint a képzőtársulatban találkoztunk.
Ekkor meg azt a tréfát tette meg, hogy Vörösmarty Szózatát szavalta el, olyan tájszólással, a minővel Tallérosy Zebulon beszél.
Ekkor aztán rajta volt a sor kikapni! Megrovatott keményen e szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!) hisz ez káromkodás.
Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak szinészi idomító tehetségét akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.
De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?
Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos értekezéseket, s szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat «Érdemkönyvébe». (Ez volt a föladat: a birálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre; akademikus tudósosokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki «Tavasz» czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.
E képzőtársulat tagjai közül lett egy miniszter (Kerkápoly), két fő-kormányhivatalnok (Gondol, Kozma S.), egy hős honvédezredes (Gózon Lajos), öt országos képviselő (Kerkápoly, Kozma, Bárány, Gaál, Jókai), egy híres festő (Petrics Soma), két poeta; meg hogy a leghíresebb embert ki ne felejtsem, Parragh Gábor, az országhírű borász.