Part 5

Gróf Y. pedig felült ismét a lovára s aztán ő is szintén belovagolt a gőzösre.

– Hát ez mi lesz? kérdé bámulva a herczeg.

A lovag hideg vérrel felelt:

– Hát hiszen, nem fogadtam én arra, hogy lóval nyargalva leszek hamarább Pesten, mint a gőzös; hanem csak lovon ülve.

Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt.

Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját; mikor már mindenki jól kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak.

– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt «holt verseny»-nek nevezik, s nincs «megnyert díj». De én azt hiszem, hogy akármit csinál ön, az Argo mégis «fél lófejjel» okvetlenül hamarább ér a czélhoz, mint ön.

Ekkor aztán megint az ő részén voltak a nevetők.

Gróf Y. nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledezni, mint a kik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele. Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen, a nyeregben ülve. Kezdett szomorú alak lenni.

Mikor az Argo a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá, s megveregetve paripája karcsú nyakát, azt sugá neki:

– Öné már a disznófejű herczegasszony.

– Nem az, kedves ipam uram! kiálta gróf Y. s azzal sarkantyúba kapva a lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.

Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre. «Meg kell állítani a hajót!» sikoltozának a hölgyek.

– Csak hadd haladjon. Mondá a herczeg.

Nem kell a lovagot félteni. Ott uszik ő már a lovával a Duna közepén, még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt; a hajóról a vízbe.

Hanem hát a bravour mellett is nincsen rajta segítve. A míg ő a partra kivergődik, a míg tovább nyargal, az alatt a gőzös rég a kikötő hidjához ért már, s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve.

Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon innen kikaptat a szárazra, már akkor az Argo régen a deszkakereskedők tutajain innen járt, a kikötő hidjához közel s még a lovagnak másfél ezer lépés volt odáig.

Hanem ekkor még egy külömbséget kellett X. herczegnek megismerni a themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön, egyenesen odaáll a kikötő hidja mellé; de a dunai gőzös, mikor a vízmentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hidja mellé, mert akkor repülő hid lesz abból, hanem elébb lekanyarodik a rácz templom elé, onnan felkerekedik a redout felé s tipeg-topog fel nagy bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hidjáig, agybafőbe dobálva kötélre kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.

Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket sem akarta érteni; s az összegyült néptömeg vivát-rivallása egy perczczel hamarább üdvözlé a lovon érkező Y. grófot, mint az Argot. A lovag egy lóhosszával megelőzte versenytársát.

E handicap díja lett a «szép Charlotte» keze. Meg is érdemelte a gróf.

… Nem tudom, hányan csinálnánk ezt utána.

A LŐPOROS LÁTOGATÓ.

Elbeszélés.

W... bankár, a legelső magyarországi financier, a ki megmutatta, hogy nálunk is meglehet gazdagodni, ha valakinek esze, vállalkozó szelleme és szerencséje van hozzá, igen jó viszonyban élt Pestmegye akkori első alispánjával, Ny. P.-al.

A többek között Ny. P. volt a bankárnak a keresztapja.

Igaz, hogy a keresztfiú ötvenesztendős volt, a keresztapa pedig csak harmincz; de a helyzetet mindjárt megérthetővé teszi az a körülmény, hogy W... bankár ez idős koráig a Mózes hitét követőkhöz tartozott s azoknak igen tekintélyes és buzgó előljárójuk volt.

Egy reggel meglátogatja W. az alispánt, és így szól hozzá:

– Én felkérem önt keresztapámnak: kálvinistává akarok lenni.

– Szolgálatára állok; monda Ny... P.; de miért épen kálvinistává, miért nem egyszerre katholikussá? ez uralkodó vallás, ez ád legtöbb előnyt az áttérőnek.

– Igaz, szólt a bankár; de hát így áll a dolog. Az ærarium most hirdeté ki a bánáti kamarai bérletét. Csak három napi határidőt tűzött ki a csődre. Ez arra való, hogy a bérlet a bécsi bankárok monopoliuma maradjon. Én el akarom ezt ütni az ő kezükről, olyan magas ajánlattal, a minőt ők nem is sejtenek. Igy is nagyon jó vállalat lesz az. De nem versenyezhet más, csak keresztyén. Nekem tehát ki kell keresztelkednem, hogy győzelemhez jussak. Ha a pápistákhoz megyek, azok olyan hosszú czeremóniát csinálnak velem, hogy elkésem a csődületből; de a kálvinistáknál áttérhetek még ma, holnap mehetek Bécsbe, s holnapután enyim a kamarának a bérlete. A fiamat aztán már katholikusnak kereszteltetem. Az ráér.

Igy lett Ny. P. keresztapja W.-nek, W. kálvinista, a fia katholikus, a leánya maradt atyái hitén.

Gyönyörű szép leány volt. Mintaképe Szulamithnak, az «énekek éneke» eszmény alakjának, Ny. P. maga is nagy bámulója volt bájainak.

A bankár hajlandó lett volna leányát hozzá adni nőül: «nem lenne rossz partie!»

De Ny. P. éles szemekkel birt, jól vette észre, látogatásai közben, hogy a szép fekete szemek napsugarai egy planétát világítanak meg, Z. Miksa, ábrándos arczú, szöghajú ifjú alakjában s nem akart napfogyatkozást előidézni közöttük.

Z. Miksa könyvvivő volt a bankár irodájában: derék, szorgalmas, eszes és jámbor életű ifjú, régi hű hivatalnok; ki egész nap ott dolgozott az irodában főnöke magán dolgozó szobája mellett, az egész család becsülte: voltak chanceai a szép fekete szemek irányában.

Egy reggelen ajtóstól rohan be Ny. P. alispánhoz a bankár.

Fején nem volt főveg: csak otthoni kabátja volt rajta, az is szétnyitva, nyakkendőjének csokra hátul a nyakcsigolyáján, lábán házi papucs, alig tudott szólni, úgy el volt fulladva a futástól.

Mikor nagy nehezen annyira lecsillapodott, hogy összefüggő szavakat tudott előhozni, akkor aztán megtudta tőle Ny., hogy mi történt vele?

A legkoraibb reggeli órákban egy régi ismerőse látogatta meg a bankárt, kivel csak üzleti dolga volt mindig, Cs..cs gazdag bánáti földes úr ügyvédje. Fontos és sürgetős ügyben jött hozzá.

A bankár leültette őt maga elé a karszékbe, úgy, hogy az iróasztal közte és a látogató között maradt.

Ez elővigyázattal azóta szokott élni, a mióta egy báró H. r. k. r. kikapta kezéből a húszezerforintos váltóját és lenyelte.

Mondá az ügyvédnek, hogy adja hát elő azt a sürgetős és fontos ügyet.

Az ügyvéd igen röviden szólt:

– Uram. Én rám a főnököm tegnap húszezer forintot bizott, s én azt az éjjel mind elkártyáztam. Ha ma rögtön elő nem tudom teremteni azt a húszezer forintot, akkor én semmivé vagyok téve.

– No ez bizony elég sürgős és fontos ügy önre nézve, szólt hideg flegmával a bankár.

– Én tehát nem tehetek mást, mint hogy önt felkérem, ajándékozzon nekem húszezer forintot rögtön, különben itt ön előtt lövöm magamat agyon.

S azzal egy felvont sárkányú pisztolyt ugratott át a markába a bő kabátujjából, hol azt eddig rejtve tartá.

A bankárnak is ott hevert mindig egy pár pisztoly az asztalán netaláni orvtámadások elleni védelemre. Hanem hiszen ez esetben a támadó csak öngyilkossággal fenyegetőzött. A bankár hideg vérrel felelt:

– Én rám nézve pedig ez az ügy se nem sürgetős, se nem fontos.

– De nagyon fontos, szólt nevető akasztófahumorral az ügyvéd, mellényét és ingét hirtelen felszakítva; mert, nézzen ön ide: itt van a mellemre kötve tizenöt font lőpor: én ebbe lövök bele s akkor ez önt is a falhoz mázolja, engemet is.

A bankár vérét fagyni érzé ereiben, a mint hallá, hogyan csörgedezik a lőpor a felső papirból az alsóba alá a veszedelmes látogató mellén.

– Nos uram; szólt az ügyvéd, a pisztolyt önmellének szegezve. Ide adja ön azt a rongyos húszezer forintot, vagy akar velem együtt repülni?

A bankár homlokán a félelem halálverítéke gyöngyözött.

Abban a veszedelmes pillanatban egyszerre megragadja egy kéz az ügyvéd kezében a pisztolyt hátulról, kicsavarja azt abból, mielőtt elsüthette volna.

A hű könyvvivő volt az, ki a félig nyitott irodaajtón át a rejtélyes látogató után leskelődött s a mint annak gonosz szándékát megtudta, odalopózott háta mögé s ügyesen lefegyverzé azt.

A hűség és a düh oroszlánná tették az ábrándos halavány fiút. Kemény küzdelem után sikerült a gonosz látogatót a földre leteperni s aztán a nagy pokróczba, mely a padlót takarja, bele hempergetni, hogy nem mozdulhatott többé.

Ekkor szaladt aztán az öreg bankár hajadon főtt, slafrokban, papucsban Ny. P.-hoz fel a vármegyeházra segítséget kérni.

Ny. P. rögtön ment maga a bankár-házhoz fogdmegeivel, s azoknak őrizetére bízva a megkötött gonosztevőt, miután az előleges vizsgálatot és vallatást megtette, még egy rövid üdvözlésre ott maradt a bankárnál.

Az egész család együtt volt, mindenki áldotta az egeket a szerencsés megmenekülésért és magasztalta a fiatal könyvvivő bátor és elhatározott hősi fellépését a veszély perczében.

Az öreg bankár maga is el volt érzékenyülve. Köny ragyogott szemében.

Miksa reményei virágzottak. Most van itt a percz merni mindent. Most megközelíté az elérhetetlent; a szép fekete szemek oly bíztatólag ragyognak felé. Ő a nap hőse.

– Gyermekem: szólt reszkető hangon a bankár az ifjúhoz; te ma derék ember voltál: életemet, vagyonomat mentetted meg. Ezért megjutalmazlak; jer ide.

Az ifjú tétova léptekkel járult eléje, térdei reszkettek; a bankár kezét nyujtá felé, ő térdre borult s megcsókolta a kezét; volt pedig abban a számára egy öt forintos bankó…

Ez volt a jutalma.

Z. Miksa aztán kiutazott Amerikába, ott tíz esztendeig «dohányban csinált;» akkor visszajött, volt félmilliója. Még mindig szerette a szép Szulamithot és sietett azt fölkeresni.

Az pedig már akkor régen férjnél volt; volt öt gyermeke és nyomott egy mázsa nyolczvannégy fontot, a schmuckja nélkül.

A JÓL NEVELT IFJÚ.

Genrekép.

Oszkárnak jó nevelést akart adni az apja, s felküldte Bécsbe egy jó hirű nevelőintézetbe. Az itthoniakhoz nem sok fiduciája volt.

A fiú sokba került; hanem hát egyetlen gyermek volt s az apja azon régi ivású hazafiak sorába tartozott, a kik nem szerettek azzal vesződni, hogy a pénz hovalettéről maguknak számot adjanak.

Végre hat év mulva hazakerült az ifjú, kitanult már mindent. Persze, hogy mindent jobban tudott, mint az apja. Ha disputára került a sor, letájcsolta az öreget.

«Mit tudsz te ahhoz?»

Biz az öreg a mit tanult, azt már régen tanulta; a mióta a censurát letette Pesten, nem járt többet iskolába; s a tudományok azóta már sokat haladtak.

Arról például sejtelme sem volt az öregnek, míg a fia fel nem világosította róla, hogy ő és egész háza népe mindennap reggel délben és estve a legveszedelmesebb játékot űzi az életével, folytonos, egymásra következő mérgezési kisérleteket téve magán.

A szalonnában, a mit az öreg reggel falatozik: trichinok vannak, a rozskenyérben anyarozsméreg; a hurkában hurkaméreg, a sajtban sajtméreg; a hegyaljai, a mit idogál, phosphorral van inpregnálva; az asztali bor fuxint tartalmaz, a meggy, szilva magjában gyilkos kéksavany van; s a pipája fenekén, a mi izzadmány marad, az a legveszedelmesebb méreg, a nikotin.

Az ifjúnak tehát megnyugtatásul külön kellett főzetni, süttetni, reggelire theát, étkezéshez johannisbergert adni, füstölni havannát kapott, hogy meg ne ártson neki a paraszt koszt.

A gazdaságot azt meg épen radikaliter értette. Ezt Angliában mind máskép csináljak: ott a virágos kendert, meg a magos kendert külön vetik, ott a követ nem hagyják úton útfélen heverni, kőszenet égetnek belőle s azzal fütnek, ott az ürük minden esztendőben kétszer fiadzanak. Ott a birkának csak a két tőgyét engedik kiszopni a bárányka által, a másik kettőt kifejik s csinálják belőle a chestersajtot, s aztán a szamarat addig nemesítik, míg ló lesz belőle.

Az öreg engedett magába disputálni mindent.

Oh a törvényes dolgokban meg ugyan csak helyén volt Oszkár. «Nem olyan ám most a törvénykezés, mint a ti időtökben volt! Ideád sincs most arról.» Egyszer az öregnek valami szerződést kellett előttemezni, aztán a fiát kérte fel, hogy irja ezt alá, mint tanu, a helybeli rektorral együtt.

Oszkár aztán fogta a szerződést, oldalt fordította, s elkezdett a sorokon keresztül irni.

– Mi lesz abból? kiáltott rá az öreg.

– Mit tudsz te hozzá! tromfolá le az ifjú. Ezt ujabb rend szerint így szokták. Az aláirás a szövegen keresztül rézsut vitetik; angenommen X. X. Oszkár m. p.

Az öreg nagyon vakarta a fejét: «ezt az egyet nem bántam volna ha nem tanultad volna meg!»

De hát Oszkár jobban tudta, s aztán csak a rektornak is így kellett a nevét a szövegen keresztül padlásra mászó sorban irni Oszkáré után.

A mi a vallást illeti, abban ezer esztendővel előtte járt az apjának. Istent természetesen nem hitt; hanem az inge alatt viselte a pápa által megszentelt amulettet, a passaui felirattal, mely kard és golyómentessé teszen.

Legtöbb disputája volt az öreggel a miatt, hogy ez, mint az özönvíz előtti kor mumiája, még mindig magyar patriota akart lenni, s ebben az értelemben aristokrata is volt. Oszkár pedig már régen túl volt ezeken a balgaságokon! Antik dolgok! Furcsaságok kirakatába való klenodiumok! Ő demokrata volt. Minden cselédet «ön»-nek szólított és minden parasztot «uram»-nak, s a koldusnak felvilágosítást adott az emberi jogokról. Krajczárt azt nem adott neki.

Az irodalomban is jártasabb volt az apjánál. Az öreg még élvezettel olvasgatta a hazai költőket, Oszkár pedig ha felnyitotta az öreg kedvencz iróinak egy-egy művét, azt csak azért tette, hogy bebizonyítsa neki, milyen ostobaságokat tudtak össze-vissza firkálni ezek a poeták. Az ujabb nemzedék már csak azért olvas, hogy itéletet mondjon fölöttük.

Hanem aztán ha egyszer a politikába elegyedtek bele, ott tudta csak hatalmasan lecsépelni az öreget a reményteljes ivadék. Persze az öreg, mint a féle táblabiró, még mindig tele volt olyan ócska eszmékkel, mint: szent István koronája alatti országok egysége; magyar alkotmány, s különösen a korona iránti hódolat s más e féle bolondságok! Ah jaj! Oszkár pedig socialrepublikanus volt és világpolgár. Szabadság nemzetiség nélkül! Ez volt jelszava.

E miatt sokszor egész komolyan összetűztek.

Oszkár végre egy heves disputa alkalmával azon szavakra fakadt, hogy minden királylyal úgy kellene bánni, mint Kszui Lajossal.

Apja bámuló arczából azt olvasá ki Oszkár, hogy talán nem is ismeri azt a nevet.

– Te talán nem is tudod, hogy ki volt az a Kszui Lajos? szólt Oszkár triumfáló hangon. Hát persze, a te grapsa tanárod, a kitől a történetet tanultad, nem mert odáig elmenni veletek. De mi elszoktuk azt is olvasni, a mit a tanár kihagy a könyvből.

Ezzel, mintha szégyenlené, hogy ilyen tudatlan apja van, felkelt és kiment a szobából.

Az öreg csak törte a fejét, hogy tehát ki is lehet az a Kszui Lajos! Hiszen bizony nem igen sok bibliothekát olvasott ő keresztül: de a mi idáig történt a világban, mégis csak volt róla tudomása. De miféle nemzet lehet ez a Kszui Lajos? Hasonlít a neve Crouy-hoz: de még sem ugyan az? Tán valami patagoniai király, vagy mi? Nem merte megkérdezni a fiától.

… Egy délután együtt üldögélnek a kandalló mellett, az öreg azt mondja a fiának:

«Monsieur, ha meg nem bántanám, felkérném, legyen olyan jó, menjen át a szobámba, nézze meg az órámon, mennyi az idő»?

Oszkár bemegy s kis idő mulva kijön kaczagva.

«No hiszen derék órád van, mondhatom»! Hiszen nincsenek azon számok; hanem mindenféle bolond ábrakadábrák, X-ek, V-k; az ördög tud azon elmenni.

Az öreg úr végig bámult az ifjú óriáson, kinek életét okozá.

Hisz ennek a növeldében hat esztendő alatt elfeledték megtanítani, hogy «római számok» is vannak a világon!

Most tudta aztán az öreg azt is, hogy ki az a Kszui Lajos? hát = XVI. Lajos, ha betűnek olvassák a számot!

Nem szólt semmit. Kikeresett a könyvtára fenekéből egy régi abéczét. Nagy szomorúan odanyomta Oszkár markába.

«Nesze fiam: kezdj el tanulni egy kicsit ide haza.»

A HOCHBREITENSTEINI URALKODÓ HERCZEG.

Elbeszélés.

X. úr. (Már megint X. Ez egy másik. Az X. Y. és Q. igen nagy család. Mikor mind együtt lesznek, kiadjuk a viselt dolgaikat egy könyvben ily czím alatt: «X. Y. Q. történetei».) Tehát X. úr igen élelmes ügyvéd volt Bergengócziában. Bergengóczia pedig ott fekszik Göcsejben; hanem hogy Göcsej merre van? azt soha sem tudod meg, a lakosai eltagadják; ha az egyik faluban kérdezed, hol van Göcsej? ott azt felelik, hogy hátrább kezdődik még, s ha a másikban kérdezed, ott azt állítják, hogy már elhagytad.

Tehát itt járt X. ügyvéd úr a levátákra, itt szokott allegálni, inhibeálni, informálni, replikálni, néha-néha emendálni, de kiváltképen exequálni. Volt is igen jó hire és elég szép jövedelme.

De mind annál nagyobb volt az ambitiója.

Hát hiszen «dat Justinianus honores».

Hát körülnézett a székváros szépségei között, úgy találta, hogy vágyait leginkább ki tudná elégíteni Juliska: elismert bálkirálynéja a székváros és környéke mindazon birodalmainak, a miket miként Didó Carthagót, egy ökörbőrrel kerítenek körül: t. i. a tánczoló párok czipőtalpaival.

És «Juliska» szép név; csak az a baj, hogy három prædicatum van hozzá; egész természeti nagyságában «Sásbereki és Paradicsomi Czoborhegyi Czobor Julianna kisasszony» a másod-alispán kisasszony-leánya.

Ezt nem adják oda egy X-nek, ha még olyan híres ügyvéd is; de még csak annyi prædicatuma sincs, hogy X2.

X. úr csak olyan kurta nemes ember volt; semmi rangja. Ha mégis fő fiskalis volna! De hát ahhoz meg hiányzott a nexus.

Egyszer csak hozzák a hírlapok a nevezetes ujdonságot, hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg X. urat nevezte ki udvari ügynökévé és meghatalmazottjává Magyarországon. Az indokok is el voltak mondva, miért? X. ügyvéd úr több rendbeli ócska családi levéltárok átkutatásánál oly csalhatatlan okiratok birtokába jutott, melyek kétségtelenné teszik, hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg közvetlen örököse és jogos tulajdonosa egy deficziált magyarhoni családnak s illetőleg hátragyott birtokainak, minek becsértéke hat és nyolcz millió között variál.

E nevezetes fölfedezésért az uralkodó herczeg az agensi kinevezéssel egyidejűleg megküldé X. úrnak a «veres griffmadár» érdemrendének kis keresztjét. Természetesen egyelőre csak a kicsit. Ez még csak foglaló.

Hanem hát nagy dolog Bergengócziában a griffmadár, ha csibe is; mikor ott senkinek sincs medaillonja, kivéve a koldúsbirót, a melyik pénteken a perselyt hordja, s igazolásul egy nagy bolond rézcsillagot hord a szűrére szegezve.

Most aztán már adták volna X. barátunknak Juliskát szivesen. Csak hogyhát az is igen természetes, hogy mikor az embernek «veres griffmadara» van és hozzá a Hochbreitensteini uralkodó főagense, akkor nem reflektálhat többé holmi alispán-kisasszonyokra. A régi szerelmi viszony condescendáltatott; X. barátunk kénytelen volt a pertractatiók végett felmenni Budapestre; az intermediatiók alkalmával megismerkedett egy Brilliantenstein bankár konteszével, a nem annyira szép, mint kellemes, ámbár puposhátú gazdag Reginával; kinek kezét rögtön sietett is impetrálni.

Brilliantensteinnak pedig az a kifogása volt X. barátunk ellen, hogy nem elég gazdag.

Erre az exceptivára rögtön megérkezett a Hochbreitensteini uralkodó herczegnek egy donatioja X. úr részére, melyben számára egy háromezer holdból álló birtokát inscribálja, jutalmul azon hű szolgálatokért, melyeket a felfedezett okmányok nyomán családjának okozott. A kiperelt örökség most már köztudomásúlag nem nyolcz, hanem tíz millióra rúg fel. E nagyszerű adományozással egyidejűleg megérkezett a «veres griffmadár» középkeresztje is, a herczegi koronával. Zengett e nevezetes ujdonságoktól minden hazai hirlap.

Most aztán adták volna már kontesz Reginát két kézzel X. barátunknak, hja, de mi az embernek egy bankárleány, ha már egyszer a griffmadárból a kotlóst is megkapta? X. barátunk most revocálva a Regina-féle kötelezettségeket, áttette hatáskörét Bécsbe. Természetesen még a legfelsőbb jóváhagyás volt hátra a Hochbreitensteini uralkodó herczeg részére, hogy nagyterjedelmű birtokait elfoglalhassa.

Bécsben megismerkedett X. barátunk Lőwenmaul nyugalmazott tábornagygyal. Annak volt egy igen szép princzessze; az ismeretes sasorrú szépség, Hortense; az operaház páholyában valamennyi lorgnon tűzpontja. Most ennél inhibeált új szerelmi viszonyt s sikerült alperesét rövid időn amicara birni, míg egyszer az apa nem ingerálta magát a szerelmi zálogperbe, sequestrálva leánya szívét, mely már úgyis concursus alatt volt, azon jogczimen, hogy actornak nincs semmi világbeli rangja: rang nélkül pedig házasodni nem lehet.

Hiszen «ha csak lú kell!» monda erre a Hochbreitensteini herczeg, s rögtön megküldé X. barátunknak a «comthúr-keresztet» csillaggal. Itt van már a griffmadárnak a kakasa is! Az pedig tudva lévő, hogy együtt jár az ezredesi ranggal és széles kékveres szalaggal. Tehette volna a nagyherczeg, hogy Generalpæchter vagy Tambourmayor czimet is küldjön hozzá, de valószinű, hogy Lőwenmaul tábornok azokra elébb-utóbb ráismert volna, hogy nem katona charge-ik.

A comthurkereszt is igazán meg volt érdemelve. A roppant birtokok Magyarországon véglegesen meg lettek nyerve a Hochbreitensteini nagyherczeg számára, csupán azon teher járt velük, hogy valami félmillióra menő beruházásokat kellett még megtéríteni egy mellékágon öröklő családnak, mely jelenleg Párisban lakik s marquis de Grandpipe nevével világosan elárulja a magyarországi «Nagypipájú» ősnemességből való eredetét. Most X. barátunknak át kellett tenni székhelyét Párisba, mi által természetesen a generalis princzesszével kötött viszony is ad acta tétetett.

A Grandpipe marquisi családban volt egy istenasszony, a kinek Eugenia Crescentia Lætitia Innocentia volt a neve, superlativusa a szépségeknek. X. barátunk, ki félmilliót negocziált a de Grandpipe et de Petittabac marquisi családnak, prioritást követelt magának (másodsorozatút-e?) a bájos istennő kezére nézve, saját kezét igérve cserébe.

Az ajánlat nagyon kedvező volt; az összes európai sajtó hirdeté a nagyszerű örökösödési pert, melyet X. úr megnyert a Hochbreitensteini uralkodó herczeg javára s a legelőkelőbb salonok látták a győzelmes ügyvédet, ki tíz milliót vívott ki, hármas érdemrendével feldiszítve ragyogni vendégcsoportjaik között; ő maga is egy millió értéket képviselt, mit fáradozásai jutalmául kapott. Csupán csak egy scrupulusa volt a Grandpipe marquis-családnak: az, hogy miért nem lehet X. úr legalább báró, vagy ha egyéb nem, hát Ritter? mert már csak olyan egyszerű «Herr von»-nak nem lehet egy istennőt feleségül adni.

Ekkor jött elő aztán a Hochbreitensteini fejedelem legmagasabb kegyével. Megküldé X. úrnak a «veres griffmadár gyémántokkal kirakott keresztjét, a mely, mint tudjuk, a grófi czimmel jár együtt s arra minden ujságot bejárt a hír, hogy a Hochbreitensteini uralkodó fejedelem X. urat kinevezte a franczia udvarnál nagykövetének, X. úr már jelen is volt a diplomatiai testület gratulatiójánál szent Napoleon napján nem szent Napoleon udvarában, tánczolt gróf Persignynével, udvarolt herczeg Metternichnének, kártyázott princz Plonplonnal s Napoleontól megkapta a becsületrendet. Azt is leírták már, hogy milyen trousseaut ajándékozott menyasszonyának, hogy Pietri és Larochefaucoult lesznek a násznagyai; hogy a Boulevard Sebastopolon van a hotele, ott van kitűzve a Hochbreitensteini herczegi pavillon az erkélyre stb.

Hát egyszer valami bolond franczia ujságirónak eszébe jut azt az orczátlan kérdést intézni a világhoz: hogy «valjon csakugyan létezett-e valahol a kerekföldön egy Hochbreitensteini uralkodó herczeg?»

Erre az emberek egymás szeme közé néztek s elkezdtek nevetni s azután elkezdték szidni az ujságirókat. Az ujságirók meg egymást. A franczia journalisták a németeket, hogy minek lovalták fel őket, a németek a magyarokat, hogy minek szedték rá? s valamennyien a politziát, hogy miért nem vette ezt a tréfát hamarább észre?

X. úr aztán ott hagyta Párizsban a Grandpipék istenasszonyát a négy keresztnévvel, Bécsben a Lővenmaulék princzesszét a sasorral, Pesten a Brillantensteinék kontesszét a kellemes, de púpos háttal, s hazament Bergengócziába megint replikálni, exequálni s a Juliska kisasszonynál novisálni.

Ott meg aztán perbe fogták, hogy minek csalta meg a világot ilyen horrendus bolond módon kicsinált stellióval?