Part 4

Most a harmadik csapás is süvöltött.

– Ezt pedig Zafirehért!

S a rőtszakállú fej leröpült a porba.

A temetést elvégezték a sakálok és hiénák.

EGY DAL KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE.

Nehéz napokat éltünk.

Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb óriás alakban emelkednek egymás fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiób-postái egymást szerencsétlenségben, borzalomban, kinfokozatban.

A két ország minden határán irtó harcz a magyar ellen, mely Erdélyt, a magyar alvidéket lángba borítá már, s itt az ország szivében egy bölcsekből és hazafiakból alakult országgyülés, melynek tagjai tudják jól, hogy az önvédelemre kirántott kard hegye mily villámokat fog a magasból fejükre aláidézni, de a hüvelyében hagyott kard leránt a sárba s ott fulladunk. Ők választottak; inkább ki a zivatarba, mint le a posvány fenekére!

Jól választottak-e? azt majd itélje meg az utókor.

September 16-ika volt, midőn a képviselőház ülésében Batthyányi Lajos kinyilatkoztatá, hogy átveszi újból a miniszterelnökséget; de azon esetben kijelenti, hogy Jellasichnak többé egy talpalatnyit sem enged elfoglalni a magyar földből, s ha erre őt nem kényszeríthetné, kényszeríteni fogja, hogy ontsa a magyarok vérét, ostromolja Budapestet.

Erre Kossuth Lajos azt viszonzá, hogy ha a nemzet védelmezni akarja Budapestet, ő is elmegy a védsánczot ásni, ő is vállára veszi a fegyvert és a védők sorába áll, s azon a napon még a nők és gyermekek is harczolni fognak.

Két nap mulva készen álltak a védsánczok Buda alatt a Gellért tövében. A főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon, uri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a dunaparti corsora, valami hires zongorász déli hangversenyére.

Óh az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes accordjait már hallottuk is, távoli ágyudördülésben.

És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak s ősz principálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, miniszterek és radikálok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván kézről-kézre a földdel tölt kosarat. Ilyen szép «lánczot» is régen láthatott a világ!

Azonban a hirek rémei még egyre nőttek; a Jellasich ellen küldött hadsereg vezére, egy nagy magyar historiai név viselője kijelenté, hogy ő nem vezeti a császári zászlók ellen a háromszinű zászlókat. Vajjon a közkatonák hívebbek lesznek-e a haza trikolorjához?

E kérdés volt a legrémesebb kisértete minden éjszakának. E rém nem engedé nyugodni Kossuthot. Szeptember 24-én megbizást kért az ideiglenes kormánytól, hogy egy nagy eszméjét létesítse: fegyverbe állítani az egész magyar nemzet minden férfiát! Óriási gondolat volt: néhány napra megállítani a közélet minden munkáját az országban, elhagyni minden házat, bezárni minden boltot, s a nemzet összes tömegével agyonnyomni az ellenfélt. Hogy minő sikere volt ez eszmének, azt a dunántúli események igazolták, a hol a népfölkelés egy egész tizezer főnyi fegyveres ágyustábort hadifogolylyá tett. Én azonban a Dunán innen s a Tiszán túl történteket akarom vázolni.

Kossuth september 24-diki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Úgy hiszem: tizen voltunk, kik őt e felhivásra követtük: mindannyi nevére nem emlékezem; azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony, Lopresti Árpád, a saját toborzású huszárezred egyenruhájában. Puska és kard volt fegyverzetünk.

Délután indultunk meg a vasuton; a czeglédi állomáson véletlenül találkoztunk a Földváryféle önkéntes csapat utóhadával, melynek szolgálati ideje lejárván, hazafelétérőben volt. Az aldunai harcztérről jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek. Kossuthnak egy perczbe került megfordítani a hazatérő csapat irányát, ily időben pihenni ki menne? A derék hadfiak elfeledék fáradalmaikat s a még fárasztóbb keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert s követték a szónokot, kit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.

A hir villáma járt mindenütt előtte.

Czegléd vásárterén már egy felzugó tenger várt reá, férfi fők tengere, melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a tengerrel.

Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig.

Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt magát úgy szónokolni nem halottam, mint e napok alatt. Soha sem ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak az oroszlánok.

De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani való szavak:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?

És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni

«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; hogy a forrásvíz büzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és lészen saját hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon; a leány, kihez szemeit felemeli, seprüvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!»

Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani, mint annak, hogy:

«Mindnyájan el fogunk menni!»

Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth tovább s Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok fénye mellett.

Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó férfifőtengerrel, melylyel a vihar játszik. Kecskeméten épen vásár volt, a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment füvet kaszálni.

Onnan még aznap délután szekéren tovább Csongrádra.

Csongrádhoz közeledve nagyon rosz utak fogadtak bennünket. Ha repülni lehetett volna! Utóbb is Kossuth azt indítványozta, hogy szálljunk le szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen s magunk vágjunk neki erdőn, mezőn keresztül torony irányában.

Az út sáros volt a sok esőzéstől, de a tarló annál zöldebb; még a sivó homok is taraczkot eresztett, gyönyörü útunk volt őszvirágos rétek, sárguló jegenyeerdők között, az ég tiszta, a láthatáron egy felhő sem látszott.

Hogyan emlékszem én az akkori égre is! Nagyon jó okom van arra emlékezni. Ott az útban ránk alkonyodott, az éj is utolért, kiderült fölöttünk a tiszta ég csillagmyriádjaival.

Ki ne keresné ily bujdosás éjszakáján az égen azt a csillagot, mely bennünket vezet?

Kossuth elkezdett a csillagokról beszélni, minden csillaggal oly ismerős volt, mintha köztük laknék; megmagyarázta a csillagképleteket, bámulatos tájékozó tehetséggel jelölé ki, hogy ez meg ez a képlet a láthatár mely részén fog egy óra mulva föltünni! Mi körüle álltunk és hallgattuk, magunkban kérdezve, «hát csillagász vagy-e te, ki lépteid dobbanásával lavinákat indítasz meg a földön?»

Egyszerre távoli dübörgés szólított vissza bennünket a csillagok közül. Egy erdő mögül egy csapat lovas bukkant ki hirtelen.

– Ha czirkáló vasasok lennének! Jegyzé meg egyike Kossuth kisérőinek.

– Közéjük lőnénk, felelt rá Kossuth és helyben maradt.

Az erdőből azonban egyre több lovas vágtatott elő és egyenesen felénk; egy teljes zászlóalj volt az.

Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfölkelés lovasai voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előre küldtek. Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már az alatt, míg mi a csillagokról beszéltünk a csongrádi fenyéren.

Kossuth azt viszonzá az üdvözlésre, hogy «kétezer ilyen lovassal a poklokon is keresztül mennék!»

Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel, hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé.

A mik ezután jöttek, azok már a nagyszabású történelem tulajdonai.

Október 3-án sajátszerű jeleneteket láttak Budapest főutczái.

Rendezett sorokban vonultak végig azon önkéntes csapatok, mik a magyar szabadságharcz segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légio, fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután egy csapat tiroli vadász, saját nemzeti viseletében; azután egy század franczia, kik Magyarország földén laktak. A Marseilaiset énekelték végig az utczán.

És azután, mint egy félelmetes óriás kigyó, melynek háta pikkelyek helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a háromezer czeglédi önkéntes néphad, s a háromezer ember riadó hangjával énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik:

«Mindnyájan el fogunk menni!

Éljen a haza!»

Nem tudom: érez-e még valaki valamit, midőn e dalt legelőször hallja?

Én sirtam!

SOBRI JÓSKA ELFOGATÁSA.

Egy az üldözésben részt vett katonatiszt elbeszélése nyomán.

Nagy híre volt már a vakmerő rabló kalandornak, ki a dunántúli megyék birtokosságát és utazóit kénye-kedve szerint adóztatá meg. Három vármegye összesített fegyveres ereje nem volt képes őt és czinkostársait kifogni a Bakonyból; elvégre is kénytelenek voltak a megyék a katonai parancsnoksághoz folyamodni, s rendes katonaságot állítani a rablók ellen.

Egy egész ezred gyalogság és egy zászlóalj dzsidás adatott a polgári hatóság rendelkezésére; ezekhez csatlakozott még a három szomszéd vármegye, Tolna, Somogy, Veszprém összes rendelkezés alatt levő pandursága, s fölöslegül valamennyi közbeeső falu vasvillás népsége.

A katonák fejenkint hatvan kemény töltényt kaptak. Rendes csataterv lett kidolgozva, hogyan induljanak meg a körülkerítő csapatok, hogyan hajtsák bele a lappangó rablóbandát a lesben maradt lövészek kelepczéjébe. A terv minden megyei tisztviselővel, minden csapatparancsnokkal közöltetett és aztán pontosan végre is hajtatott.

A remek terv sikere egy roppant nagy kudarcz lett. Egy heti hajszolás után, mi közben hol egyik, hol másik rejtekükből ugratták ki a rablókat, azoknak sikerült kimenekülni az üldözők által körülfogott térből. Nagyon jó kémeik voltak, kik őket gyorsan értesíték a katonaság közeledtéről; aztán meg ők ismerték jobban ezt a rengeteget, mely nekik veszedelmes otthonuk volt; berkek, vízmosások rejteket és egérutat szolgáltattak nekik; hegyi patakok medre eltakarta menekülésük nyomát, mikor már azt hitték, hogy most már fogják őket, akkor egyszerre nem voltak sehol.

Pedig nem bujdostak álruhában, nem rejtették magukat ismerhetlenné tevő gunyába; teljes zsiványi ornátusban jártak, széles szegélyü somogyi szűrben, az is ki volt varrva czifrára, s gatyájuk aranyrojtos volt. Két-két duplapuska volt mindeniknél és öveikben pisztolyok, szürük ujja tele töltényekkel.

Az üldöző csapatok aztán, mikor összejöttek, egymás szeme közé néztek, nagyot káromkodtak, hogy ennyi fáradság után megfogták a nagy semmit.

A rablók elmenekültek közülök; ezen már túlestek. A három vármegye megnyugodott benne, hogy kiszorította őket a negyedik vármegyébe, mármost bajlódjék az velük; a katonai parancsnokság pedig beszedeté csapatjaitól a kiosztott töltényeket, nehogy elpocsékolják, vagy valami kárt tegyenek velük, s azokat szépen vissza is tették s bezárták Kaposvárott a Zeughausba. A kifáradt katonaság pedig visszarendeltetett rendes állomáshelyére.

Lápafő egy népes falu Tolnamegye legdélibb határán, itt állapodott meg az üldöző dzsidások egy százada.

A vendéglőben épen estebédhez készült a század tisztikara, névszerint Kesselstadt gróf százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és Miltitz báró alhadnagyok, a midőn a falu kovácsa beront a terembe s elkiáltja magát: «uraim, itt vannak a rablók!»

Hol? – «A közeli erdőben».

Ez a falu kovácsa magyar volt, legénykorában a dragonyosoknál szolgált s őrmesterségig felvitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.

A tisztek e szóra rögtön felugráltak s felkötötték a kardjaikat. A századparancsnok riadót fuvatott.

A riadó-szóra minden lovas katonának rögtön ugrani kell a lovára; némelyik a nagy sietségben csak a szőrére kap fel a lóra s a nyerget a saját hátán hozza, vagy lóháton öltözik fel. Első dolog, hogy ő a lován, a fegyvere a kezében s együtt az utczán legyenek.

Ötven emberből állt a század, mely a trombita riadó szavára perczek mulva az utczán termett.

Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a kaposvári fegyvertár vasládáiba. Csak üres pisztolyaik voltak, aztán meg a szúró, vágó fegyvereik. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy töltött pisztoly volt a falu kovácsának birtokában, azt is felültették egy vezeték lóra, hogy mutassa a csapatnak az útat s vezesse azt a rablók tanyája felé.

A legegyenesebb út volt az erdők felé a szőlőkön keresztül. Azt ugyan útnak nevezni sem a nyelvtan, sem a mezei rendőrség nem engedi, de hát kérdezték is ők azt! Vágtattak keresztül a szőlőkön. Átkozott nyargalás volt! Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy lemaradt a lováról a sövénybozótban; mire a szőlő tulsó oldalát elérte a lovas csapat, már csak harminczhét embere volt együtt.

Szép őszi alkonyat volt. Az esti köd már kezdett leszállni a völgyekbe, a lemenő nap keresztül sütött a magas szálfák sudarai között, szemközt az előrobogó lovasoknak.

Az erdő mélyéből felhatoló füst, mely a lombokon átszürődött, elárulá a rablók tanyáját. Ott sütkéreznek most.

Rajta.

Azonban a rablóknak ezúttal nem kellett semmi kém, hogy veszedelmükről tudosítsa őket; rejtekükben ők is meghallák a faluból felhangzó trombitaszót.

Volt közöttük egy szökött katona. Vargának hitták, granátos volt sok ideig Bécs városában, onnan szökött meg. Ez mondá társainak, hogy az a trombitaszó a faluban annyit jelent, hogy «fegyverre legények!»

Mire a lovasok az erdő mélyébe hatoltak, már csak az elhamvadt őrtüzet találták ott, az eldobált fanyársakkal, miken a rablók szalonnájukat sütötték. Azok is vacsorálni akartak.

Ismét megmenekültek hát!

A százados azonban feltette magában, hogy ha már azok nem hagyták őket, ő sem engedi azokat megvacsorálni: utánuk!

A lovasság neki indult az erdőnek, a rablókat vadászni.

Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken piroslottak már az őszi termés fanyar bogyói.

A lovasok vaktában csörtettek előre.

Egyszerre meghorkantak a legelől ügető paripák. Azok leghamarább megérezték a veszélyt. A rablók közel voltak.

Csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a gavallér-betyár, Varga Péter a szökött granátos, és Sobri Jóska, a vezér.

Ezek is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva volt előttük, hogy üldözőik egész tábora letett már a hadjáratról, töltényeiket is aludni küldték, s a ki most nyomdokában jön, az csak egy merész lovagcsapat, lőfegyverek nélkül.

Szemközt fordultak rájuk.

Mind a hárman külön, kiki magára állást foglalt s úgy várta be ellenfeleit. Jó lövők voltak mind.

Varga Péter volt az első, a kire rábukkantak a dzsidások.

A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbujva. Mikor ellenfelei közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett: puskáját arczához kapta, czélozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról. Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik lövése is talált. S akkor még olyan vakmerő volt, ismét visszalépett a tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett.

De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz hadnagy oda rohant hozzá s kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész álláig sebzette végig, de nem hasította keresztül. Kemény koponya volt az. Ez arra a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.

Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve, legázolta a volt granátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába, azalatt lovának patkói a fejére tapostak.

Azt hitték, hogy meghalt.

Ez pedig a következő pillanatban újra felocsudva, szüre ujjából egy pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve a legázoló lovasra, azt megsebesíté.

S ekkor elkezdett futni. Utólérték, leverték dzsidanyéllel és erős küzdelem után megkötözték.

Ez alatt egy másik lovascsapat Pap Andort vette üldözőbe.

Ez a ravasz rabló nem várta ellenfeleit helyébe, hanem csalogatta őket maga után. Nem is harczolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, a hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem üldözi őt többé. Futásközben újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött. Elvégre egy mély vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken s felkapaszkodott a tulsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton maradt századosnak, kalapjával köszöntve felé:

«Köszönöm a mulatságot, kapitány uram! Holnap megint szívesen látom.»

Kesselstadt gróf angol paripája három golyót hozott el magával emlékül az üldözésből, miket hónapok mulva szedtek ki a bőre alól innen-onnan.

Pap Andor eltünt az esthomályban a sürü bozót között.

Egyedül maradt Sobri Jóska.

Őt egy nagy terebély bükkfa oldalához támaszkodva találták.

Fegyvereit kilövöldözte míg idáig menekült, csak egy pisztolya volt még önvédelmére.

Három oldalról rohantak reá. Szemközt Schirnding főhadnagy, jobbról a kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a három közül a főhadnagyot vette czélba.

Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, a ki a fecskét lelövi röptében golyóval.

A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s rásütötte Sobrira a pisztolyát. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése a támadó csapatnak.

A rabló szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a hetykén odatüzött darutollat. Folyvást czélzott a főhadnagyra.

Ekkor egy döfés érte. A lovas közvitéz dzsidáját oldalába furta.

A rabló megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy perczig tétovázni látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját álla alá szegezte a pisztolyt s következő perczben keresztüllőtt agygyal feküdt üldözői lábainál.

Ez volt a vége a szomoru nevezetességre jutott rablóvezérnek.

Fejét a győztes tiszt elvitte magával s koponyáját a drezdai ritkaságok muzeumának ajándékozta, most ott van; nem szándékunk azt visszakövetelni.

A LEGELSŐ GŐZHAJÓ MAGYARORSZÁGON.

Elbeszélés.

Herczeg X. úr volt a legelső úr Ausztriában, gróf Y. a legelső lovas Magyarországon, s «Argo» volt a legelső gőzhajó mind a két monarchiában.

Három ilyen legelső nagyságnak a története csakugyan érdekes lehet, ha összekeveredik.

Minthogy azt most már minden ember tudja, hogy gróf Y. herczeg X-nek a veje, annálfogva nem kezdem a történetet olyan messze, a hol a szerelmi cselszövény kezdődik. Ez már régen volt. Kezdjük mindjárt a gőzhajónál.

Vannak, a kik azt állítják, hogy ez a gőzhajó az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasság eredménye lett volna (ne tessék szó szerint venni a dolgot; akkora herczegasszonyok még Ausztriában sincsenek; úgy értik, hogy nászajándokul alakította a herczeg a Dunagőzhajó-társulat szabadalmát s abból ötszáz részvényt adott gömböstüpénzül a leányának). De ez nem igaz. Megfordítva áll a tény: a gőzhajó szerezte az Y. gróf és X. herczegnő közötti házasságot, a mi ismét csodálatos foglalkozás egy gőzhajótól.

A herczegnek volt egy leánya, a «szép Charlotte»-nak hitta a bécsi közvélemény, aztán meg egy huga, a kit úgy hittak, hogy a «disznófejü herczegasszony».

Ez bizony nem udvarias kifejezés, hanem a nép szava Isten szava, s már ezen mi a legjobb akarat mellett sem változtathatunk.

A deli lovag gróf Y. tetszett a herczeg leányának is, meg a hugának is. Hála keresztyén egyházi törvényeinknek, azonban csak az egyiket vehette el.

Gróf Y. a szép Charlotteot vélte ennek az egyiknek, herczeg X. pedig a nővérét szánta inkább neki, s csodálkozott rajta nagyon, hogy ez a grófnak nem mindegy.

Ebből aztán egy kis harag lett, gróf Y. félig kosarat kapott, másik félig meg ő mondott fel a barátsággal s aztán másfelé lovagolt.

Csak azon az ünnepélyen találkoztak ismét össze, a midőn a legelső dunai gőzhajó legelső próbaútját tette Pestről Váczra, összekötve a hajó födelén tartott díszlakomával és kereszteléssel.

A díszlakomából és a vele járó fölöttébb érdekes szertartásokból mi nem kapunk semmit, mert mi az alatt mozsárdurrogás és pezsgődugasz-durrogás nélkül lovaglunk a pesti parton gróf Y. nyomában, ki herczeg X.-el «egy font» újdonatúj ötforintos bankjegyben fogadott, hogy ő lóháton hamarább megteszi ezt az útat Váczig, mint a herczeg gőzhajón.

A herczeg praktikus ember volt; nem egyszer utazott már gőzhajón Londonba a Themzén, tudta, hogy hány percz alatt fut meg egy ilyen lapátkerekü szörnyeteg egy angol mértföldet, azt is ki tudta számítani, hogy a leggyorsabb futó angol paripának ugyanannyi tér lenyargalására mennyi idő szükséges, s a kettőt összevetve bizonyosra fogadott.

Az elindulás gőzösön és lóháton egyszerre történt, az Argo, repülő zászlókkal kötélzetén, pipázott végig büszkén a széles folyón a bámuló közönség vivátkiáltásai mellett, míg gróf Y. a dunai töltésen vágtatott a Wurm-udvartól fölfelé annak a rengeteg homokbuczkának és pocsétának, mely a mostani feldunasor palotái, az akademia fellegvára s a füstokádó gyárak helyén terült. Keresztül nyargalt tizenhárom káposztáskerten, a hol mind meghajigálták karalábéval a dühös kertésznők, átugratott három palánkon meg egy bezárt kapun, agyonlőtt egy utána szabadult komondort; belébukfenczezett egy kavicsbányába, ott elvesztette a félsarkantyuját; belelocscsant a Rákos patakjába, hogy fülig sáros lett tőle; egy szegény parasztot örökre nyavalyássá tett ijedtségében, a mint átugratott a szekerén s a kalapját kivágta a fejéből, Dunakeszin épen vásár volt, mikor végigvágtatott a piaczon, ludfalkán, disznónyájon át, zöldséges kofákon, fazekasok földszinti kirakatain keresztül, áldva, szidva, üldözve, megdobálva, megugatva.

Egy pandur utána is lőtt, szerencsére nem volt a puskájában golyó. És mindezek után épen hat első és tizenhat másodperczczel előbb érkezett meg a váczi kikötő dobogójára, mint Argo, a gőzös.

A herczeg persze dühös volt a kapitányra, hanem az felvilágosítá aztán a tévedéséről. A Themzén járó gőzösök éles feneküek, az Argo feneke lapos, azok felső légnyomással dolgoznak, emez alsóval, és aztán a Themzének dagálya van, mint a tengernek, akkor könnyen halad rajta a hajó, de az Argonak Pestről Váczra víz ellenében kell haladnia, a mi nagy különbség.

Mind ennek pedig az a vége, hogy a herczegre nézve az egy font bankjegyet úgy hijják francziául, hogy «perdu».

Gróf Y. aztán ezt az ajánlatot tette a herczegnek:

– Újítsuk meg a fogadást. Már most én arra fogadok, hogy én ugyanazon a lovamon ülve, a melyen idejöttem, a víz mentében haladó gőzöst is megelőzöm s hamarább ott leszek a pesti kikötő hídján, mint a gőzös kiköt.

Már ennek a fogadásnak lehetett állni elébe. Ez már vesztett fogadás.

– Tíz font bankót egy ellenében, hogy nem lesz ön ott hamarább!

– Ne fogadjunk többé papirosba.

– No hát aranyba.

– Még annál is drágább kincsbe. Ha megnyerem a fogadást, akkor ön azt adja nekem nőül, a kit én öntől kérni fogok.

– Jó. És ha elveszíti ön a fogadást, akkor ön azt veszi nőül, a kit én adni fogok.

– Áll!

Kezet adtak egymásnak, az alku kötve.

Következett a parton emelt sátorban még egy bankett, még egy tuczat toaszt, aztán megint durrogtak a mozsarak, a gőzösön csengettek, a vendég urak és hölgyek visszamentek a váczi partról a gőzösre.