Part 3

Ámde győzelme csak veszedelmére szolgált; Molilja szűzei becsalogatták a nehéz vitézeket a Bravallamező ingoványai közé s mikor azok hajóikat elhagyva, a süppedező talajban a lábuk alól érzék elfutni az áruló földet, ez a föld szövetségese volt szülötte leányainak, azokat megbirta a hátán, Molilja repülő leányai visszakerültek a folyamhoz s leölve a hajóknál hagyott gyenge őrcsapatot, felgyujták a jütlandiak csónakhadát.

Az égő hajók füstje volt a jeladás Blondára nézve a támadásra.

Ő ez alatt egy dombtetőn állva lovas amazonjai közepett várta Molilja hadicselének kimenetelét. A füst jelenté, hogy a csel sikerült. A jütlandi sereg egy része a folyón túl rekedt, vagy a mocsárba tévedt, a honnan minden oldalról körülfogva, ki nem gázolhat. Most itt az ideje az ellenség derékhadaira lerontani.

Ő és lovas csapatja kezdte meg a rohamot. Csoda volt, a hogy a gyöngéd asszonynép tudta forgatni a kardot és kelevézt. A jütlandi azt hitte elébb, hogy könnyű harcza lesz férfiaknak leányokkal. Hejh de a fegyver rosszul fog a férfi kezében, ha asszony az ellenség. Az ütött seb az adónak fáj jobban. Az asszony pedig megszünik ember lenni, mikor gyilkolni kezd; oroszlánná válik, vadállattá, mely szomjazza a vért.

A jó jütlandi vitézek sorai megdültek a svéd amazonok kardcsapásai alatt.

Ekkor szégyentől és haragtól eltelve előállt válogatott csapatja élén maga a király fia, Kanut herczeg.

A királyfi kedv nélkül jött a svéd király népe ellen. Bántotta a szégyen, hogy egy védtelen országot támadnak meg; s bántotta a szíve. Neki volt eljegyezve Blonda menyasszonyul.

Most aztán itt volt az idő megmutatni, hogy megérdemli-e a vőlegény menyasszonyát?

Kanut herczeg, a jütlandiak legjobb hőse szemközt ment arra a csoportra, melynek élén Blonda harczolt.

Blonda kezében egy hajító kelevéz volt, hegyén szigonynyal; a nyele lánczra kötve. Elhajítá a szigonyt s mikor sebet ütött vele, visszarántá azt a láncznál fogva. S halál volt az a seb.

Kanut királyfi három gerelyt vitt kezében, miknek lándzsavégin alul egy nehéz gömb volt, mely a repülő gerelynek olyan súlyt adott, hogy az keresztül tört minden pajzson.

Egymást kereste az ütközet hevében a két öldöklő hős alak. S mikor ama hires domb előtt összetalálkoztak, egyszerre kisütött a nap egy felhőhasadék közül s egy fényes sugárküllő megvilágítá Blonda alakját, ki a szélben repkedő aranyhajjal, fehér lován, aczél paizsát előre feszítve, gázolt ellenségei hulláin keresztül.

Kanut királyfi gyalog harczolt.

Két testőr amazonja Blondának rohant reá.

A királyfi elröpíté az első gergelyt, az keresztül tört az amazon paizsán, átfurta pánczélját is, szivét is elhallgattatá; a második gerely a második hölgynek aczél sisakját találta, azt is keresztül töré, s holtan veté le lováról.

Most a harmadik gerelyt csóválta meg Kanut. Maga Blonda állt vele szemközt.

Ekkor a királyleány hirtelen elveté magától paizsát, ledobta pánczéljait, s a hogy a svéd férfiak szokták, mikor rájuk jön a «Berserker-düh» s mezetlenül rohannak a csatába, úgy közelíte ellenfelére.

Ez elkábult e látványra. A pánczélt keresztül törte volna kopjája, de azt a hókebelt nem birta átütni: lehanyatlott kezében a hajító dárda.

Ekkor aztán Blonda kelevéze süvöltött s a királyfi lerogyott a szigonytól találva keble közepén.

A királyleány kezében tartá a kelevéz lánczát.

– Oh Blonda! kiálta. Te engem másként csókoltál egykor.

– Akkor vőlegényem voltál, felelt a hölgy.

– És most megölsz.

– Most pedig hazám ellensége vagy.

S azzal visszarántá a szigonyt és a királyfi megszünt élni. És Blonda özvegygyé tette magát; de megnyerte a harczot, megszabadítá hazáját. A legnagyobb hős, a királyfi eleste után futott az ellen, a merre látott: sok elveszett a mocsárban, több a kard éle alatt, melyet asszonykéz forgatott.

Midőn Álle király a férfihaddal visszatért hadjáratából, már a kész halmot találta a Bravallamezőn magasra emelve ellenségei hulláiból, be is volt már takarva zöld pázsittal szépen. A férfiaknak csak az emlékkövek felállítása maradt a svéd győzelem emlékeül, melyet asszony szív, asszony kéz vívott ki.

Álle király és a Thing (a népgyülés) a hőstett jutalmául törvényt hoztak, mely szerint a göta-rikei asszony egyenlő öröklési jogban részesül a férfival, a leány bátyjaival egyformán osztozik. Azután: a bravallamezei diadal emlékeül a göta-rikei asszonyok kontyát ugyanazon harczi jelvények ékesítik, a mik a férfiakét; s mikor a göta-rikei leány férhez megy, dobszó és trombita kiséri nászmenetét. A gyáván megfutott vestra Häradi asszonyok fejére pedig egy szégyenteljes adó vetteték «Springskalt», «futásbirság» czím alatt.

E törvények még most is érvényben vannak.

ZAFIREH.

Ez a nő Szelim Eutimy felesége volt, Algir szultánjáé a XVI-ik század elején. A mór népénekesek balladáiban még most is él alakja. E népdalok örökíték meg a hajdani uralkodó faj, a mezabiták történeti alakjait s a mór hősöket, Spanyolország száműzötteit; s az élő hangokat maig is visszhangozzák még a Massif bérczei; azokat nem égethette el sem a török hitrajongás, sem a szent inquisitió.

Pedig azokat az énekeseket, a kik a felejthetetlen nő karcsú termetét a Biledulgeridi pálmához, homlokát a Bra-Zaria napsütötte szikláihoz, szemeit a metidsai tengerszemekhez és orczáit a disebeli rózsaerdőhöz hasonlították, először a spanyolok, azután a törökök, utoljára mind a ketten pusztították tűzzel, vassal; hanem azért a Massif bérczei még máig is visszhangozzák dalaikat.

Szelim Eutimy emir idejében boldog ország volt a kis Algir. Két milliónyi népének uralkodó nemzetét képezte a mezabita faj, a rómaiak idejében ismeretes művelt, szorgalmas vállalkozó nép, mely bejárta kereskedő hajóival és tevéivel a tengereket és pusztákat, távollevő világrészek terményeit csereberélve; otthon pedig gazdag földét beültette a más országokból összehordott haszonhajtó növényekkel; ők találták fel, hogy az olajfát nemesíteni kell, akkor szebb és kövérebb gyümölcsöt hoz. Szöveteik a széles világon keresettek voltak, s méneseik képezték a törzsét annak az arab fajnak, melyet «berber» név alatt ismernek. A szellővel versenytfutó, karcsú, vékony lábú, fehér szőrű, piros sörényű paripák eredeti törzse még most is az ő sheikjeik kincsét képezi. A legjobb kardokat ők kovácsolták, mikhez a Medeah vasbányái adták a ruganyos aczélt, s aranyat kevertek az aczél közé: volt elég Ud-Allelah bányáiban.

S ha valaki meg akarta tőlük tudni, hogy jól ülik-e azt a lovat, s jól forgatják-e azt az aczélt? annak is meg tudtak felelni. Volt egy erős váruk Tlemzenben, már akkor rézágyúkkal ellátva, s hadihajóik az algiri sziget öblében, kereskedelmük védelmére; s aztán voltak mindig bölcs emirjeik, sheikjeik, kik paripát, kardot, ágyút sohasem igyekeztek náluknál erősebb ellenfélen kipróbálni, hanem beérték azzal a dicsőséggel, ha a magukkal egyenlőket legyőzhették. Meghódították Orant, Budsiát és Tereszt. Megvédték határaikat a rabló kabyloktól.

Szelim Eutimy emirsége alatt történt, hogy Spanyolország királya: Katholikus Ferdinánd a mórokat és zsidókat kiűzte fegyverrel és máglyával országából. Azok átmenekültek Afrikába.

Az elűzött mór sohasem tudta elfelejteni a gyönyörű palotákat, mikkel atyái beépítették Spanyolország városait, ahol a tudománynak első terjesztői ők voltak. Az Algirban megtelepült szaraczén menekvők a boszú, dicsvágy, a nagyság véres álmait hozták át magukkal s eddig nem ismert szenvedélyeket költöttek fel a mezabita nép lelkületében.

Kik a nyilt csatamezőn összetörtek, most darabokra zúzva folytatták ellenségükkel a harczot, kalózhajókat szereltek fel s a spanyol kereskedő hajókon töltötték boszújokat, s meglepték éjszakai támadásaikkal a spanyol tengerparti városokat.

Egyszer aztán Katholikus Ferdinánd megsokalta a boszantást, átkelt Áfrikába hadaival, elfoglalta Oránt és Budsiát, s az algiri kikötőn uralgó szigeten várat építtetett, azt megrakta spanyol őrsereggel, onnan aztán vigyáztatott a mórok vállalataira.

Szelim Eutimy szelid lelkületű uralkodó volt, megvásárolta a békét. Nem is drágán adták. Egy arab mén évenkint a spanyol király számára volt a hódolati sarcz.

Egy arab mén: nem is olyan nagy kincs az; kivált a kinek palotaszerű istállóiban kétszáz ilyen paripa eszi fekete márvány-jászolból a hántott árpát.

De még is nagy kincs az!

Az arabnak a paripája nem szolga állat, jó barátja, családjának tagja az. Ha utazik: egy marok árpa a lóé, a másik az övé, előbb kap a mén. Az ötven évig elél, s még akkor is fiatal: nincs közte rokkant, leütni való. A gazdájának olyan híve, mint egy jó feleség; nem kell neki biztatás, reggeltől másik reggelig elfut pihenés, itatás nélkül; ha csatába viszik, nyerítve rohan az ellenségre s felágaskodik, ha gazdája összecsap ellenfelével. Őrt áll fölötte, ha éjjel a pusztában alszik s felkölti, ha veszély közelít. A halálra sebesültet hazaviszi a csatából duárjába. A tolvajra, a ki egy berber lovat ellop, fejvétel vár; a tulajdonosra, ki egyet elád, vagy elajándékoz idegen nemzetbelinek, karóba huzatás. Ajándékba adni a Metidsa földének e kincsét, csupán az emirnek szabad s csupán igazhivő szultánok számára.

De hadisarczul adni azt egy hitetlen ellenség királyának!

Kivánt volna magának vékával aranyat, hajóteher számra drága szöveteket, a Tenesz előfok smaragd bányáinak minden évi termékét, a szűzek hosszú selyem hajzatát, vagy magukat a szűzeket, nem volna a sarcz oly nehéz, oly megalázó, mint az évenkénti egy mén a berber ivadékból.

De rá kellett állni. Sziget várfalairól azt mondták az ágyúk.

A Spanyolországból száműzött mórok közt volt Al-Hágen családja. Maga a családfő, a kordovai kalifa négy fiával együtt, a csatatéren esett el; csak a csecsszopó fia maradt meg anyjával együtt s annak a menye Zafireh.

Szelim Eutimy beleszeretett a mór fejedelmi leányba s nőül vette azt.

És azontúl Zafireh uralkodott ő fölötte és az országa fölött.

Azon időben egy hirhedett hős nevét tanulták Európában megismerni. A keresztyén templomokban imádságba volt foglalva e név, mint a döghalál. Az anyák e névvel rémítették alvásra siró gyermekeiket; a tengerre kelő hajóst kedvese nem a hajótöréstől óvta amuletjával, hanem ettől a névtől.

A valódi nevét e rémmesebeli hősnek nem is ismerték itt; sem születése helyét. Egyik monda szerint Lesbos szigete, másik szerint Sicilia szülte. Apja keresztyén volt, fazekas mester, később renegát lett, az egyik fiának «Aruch» nevet adott, mit a mórok «Horuk»-ra változtattak; e mellé azután a véres történet egy hangzatosabb nevet toldott: «Barbarossa». Olaszul: «rőtszakáll». Félmellét takaró göndör veres szakálláról nevezték így el.

Jó testvér lehetett. Dsereddin öcscsével hiven megosztá hirét, zsákmányát, még nevét is: azt is Barbarossa melléknév alatt emlegeti a történelem, a mórok «Hairaddin»-nak nevezték.

Tengeri rablók voltak, rémei a földközi tengernek és valamennyi partvárosnak. Egész hajórajuk volt, ellátva ágyukkal s vakmerőségben, kegyetlenkedésben felülmulhatatlan vad harczos néppel.

Mikor Horuk Barbarossa egész tengeri hatalommá növekedett, akkor Tunis szultánja, Mohammed, szolgálatába fogadta a kalandor hőst és hajóhadát s most már vezéri czíme is volt a kalóznak.

A míg Barbarossa véres babérai nőttek, Szelim Eutimy számára szelidebb virágai nőttek az örömnek, pálmák, olajfák és rózsák: a gazdagság, béke és szerelem. Népe boldog volt, kincstárai tele s szép hölgye keblén mosolygó kis fia.

Mikor az oráni spanyol főparancsnok, Gomarez marquis, évenkint lejött kiséretével Algirba, Szelim Eutimyval a békét megujítani, s az évi hódolatjelvényt átvenni, sohasem mulasztá el, hogy a kis fejedelemfi arczát megcsókolja, s annak fejedelmi anyja előtt kardja keresztjére tett kézzel esküt tegyen, miszerint gyermekét úgy fogja védeni, mintha saját testvére volna.

Gomarez igazi mintaképe volt a hajdankori lovagnak, délczeg, kevély, bátor és nyiltszivű. Ha Zafireh összehasonlítá vele Szelim Eutimyt, a szelid, mélázó, érzékeny fejedelmet, ezt a selyembe öltözött, édesajkú, szerelmes férjet ezzel a talpig fényes pánczélba zárt, törhetetlen büszke alakkal: akkor az összehasonlításnál egy harmadik alak nyerte meg az elsőbbséget, Horuk a rőtszakáll.

Zafireh gyülölte ezt a Gomarezt, azért, mert olyan délczeg; azért, mert olyan nemes; azért, mert olyan hűséges; Szelim nem volt neki való ellenség; Zafireh keresett egy hozzá méltót, a ki más alakban volt Gomareznek ellentéte, mert szörnyeteg, mert ördög, mert hitszegő: Barbarossát.

A mint Katholikus Ferdinánd meghalt és Spanyolország az arragoni király kezének kormányzatát még nem szokta meg, Zafireh büszke unszolásai rávették Szelim Eutimyt, hogy mondja fel a békét Spanyolországnak s hivja fel Algir felszabadítására a két Barbarossát.

S a nép örömujongással fogadta a háborúüzenést. A spanyol becsületes ellenség volt ugyan, de idegen; a török rossz atyafi, de rokon faj; s hogy milyen könnyű munka egy népet feldühíteni az idegen faj ellen, a kivel aranybékében élt együtt s nyakára veretni vele a hatalmas rokon vasjármát, annak a bebizonyítására nem is kellene nagyon messze mennünk.

Horuk Barbarossa kapott a meghiváson s nem sokára nyolczvan vitorla jelent meg az algiri tenger magasán, melynek láttára a szigeten tanyázó spanyolok hirtelen rémülve hagyták oda erődeiket, hajóikra szálltak és egy ágyulövés nélkül elmenekültek. A felmentő hajóhad minden ellenállás nélkül vitorlázott be a kikötőbe, az árboczok hegyén lengő veres lobogókkal, miken egy félhold és egy csillag voltak aranynyal hímezve.

Az algiri nép zeneszóval fogadta a felmentő seregeket, s koszorukat szórt eléjük. Nyolczszáz török martalócz volt a partra szálló csapat, a sereg magva, azonkivül háromezer arab harczos és kétezer önkénytes a számüzött mórok közül toborzva. Valamennyinek az élén kétezer lovas közepett Horuk Barbarossa, fekete spanyol ménen, mellén aranyozott pánczéllal, fején biborral borított sisakkal, melyen lombos kócsagtollbokréta rengett; két karja vállig meztelen, de fényes a duzzadó izomerőtől, mint az aczél; csuklóin széles aranykösöntyük. Arcza naptól rezesített, csaknem egyszinű szakállával, kifejezésében kemény, durva, kegyetlen.

Szelim Eutimy palotája küszöbéig jött Barbarossa elé s felvezette őt kisérő lovagjaival együtt, hálateljesen tudatva vele, hogy nála a vendég az úr.

Ezt az ajánlatot nagyon is megfogadta Horuk. És nem csak ő, hanem az egész népe.

Az algiriak nem sokára tapasztalták, hogy mit nyertek azzal, hogy felcserélték az idegent az atyafival? A büszke spanyolok helyett, kik ha bejöttek Algierba vásárolni, kemény, jó reálokkal fizettek mindent, s becsületben tarták az idegen fehércselédeit, nem nyultak a fátyola után, megkapták az igazhitű jó barátokat, a kiknek a szeme a mit meglátott, a keze ott nem hagyta, s ha fizettek valamiért, nem volt benne köszönet, mert ütleg volt a fizetés; a kik elfoglalták a gazda házát, s szolgát csináltak a gazdájából, megitták a borát, elvitték a lovát s elszerették a feleségét, elrabolták a leányát.

A nép most már zúgolódott; késő volt már. Benn volt már a házban az ellenség: ő maga hitta be. Kihez menjenek panaszkodni? Szelim Eutimy maga sem úr már a palotájában, s Horuk Barbarossa maga sem jobb vendég mint katonái.

Barbarossa lassanként egészen hatalmába keríté Szelim Eutimy birodalmát. A vendég lett az úr palotáiban, városaiban, hadai felett; csak egyet nem birt tőle elfoglalni: Zafireh szivét.

A szultán kénytelen volt a hatalmas rabló kivánatára megtenni azt, a mire muzulman férj semmi vendége kedvéért rá nem veszi magát, hogy nejét megmutassa az idegen férfiunak. Zafireh kénytelen volt engedelmeskedni.

Azonban, ha Zafireh nem gátolhatta is azt meg, hogy idegen férfi szemei arczát érintsék: felfogadhatta magában, hogy az ő szemei nem fognak annak a tekintetével találkozni. Mikor abba a terembe lépett, hol Barbarossa sovár kivánsággal várt reá, hölgyei úgy vezették őt elé, mint egy vakot, behunyt szemmel.

Ő volt az oka, hogy Algir a rabló uralma alatt nyögött: neki kellett azért megbüntetni magát, hogy őt ide hivta.

– Mi kár, hogy ez a szép asszony vak; mondá Horuk Barbarossa.

– Vak vagyok, hogy téged ne lássalak, s vak leszek, míg te Algirban lész.

– És én fogadom, hogy visszatér látásod s felfogod szemeidet nyitni, ha én akarom.

– Az én szemeim csak egy férfi arczát láthatják s az Szelim Eutimy, az én uram.

– De felfogod azokat nyitni, ha én eléd varázslom Elhadzs Besir zengő kertjét.

Egy napon aztán jelenték Zafirehnek, hogy Barbarossa elkészítette számára Elhadzs Besir kertjét.

Elhadzs Besir kertjében fák helyett spanyol lovagok voltak elültetve a földbe, fejjel lefelé: úgy, hogy még élniök kellett. Nyögésük, sirásuk felhangzott a föld alul, felfelé álló lábaik még vonaglottak, pánczél, sarkantyú csörömpölt rajtuk. Zafireh rabnői, kik kézenfogva vezették a királynét, az elszörnyedés hangjait hallatták körüle.

– Ime ez Elhadzs Besir zengő kertje! hangzék Barbarossa rettentő szava.

– Nem látom azt; mondá Zafireh és nem nyitotta fel szemeit.

– Majd látni fogsz hát, ha eléd hozom Abdallah kivilágítását.

Egy este azzal hivták elé Zafireht belső szobáiból, hogy Abdallah kivilágításának látványa vár reá.

Abdallah kivilágítása abból állt, hogy kétszáz algiri polgárt, kik a kalandor uralma ellen fellázadtak, Barbarossa szurkos vászonba burkoltatott, aztán a piaczon két sorban kikötteté őket s akkor alul meggyujtá rajtuk a burkolatot. A kétszáz élő fáklya pokoli ordítása hangzott a királyi palota falairól s viszfénye vérvilágban ragyogott ablakain.

– Ime ez Abdallah kivilágítása!

– Nem látom azt, felelt Zafireh és szemei hunyva maradtak.

– Majd ki fogod szemeidet nyitni, ha eléd hozom Sátán Ibrahim mennyei énekkarát.

Egy éjszaka aztán felköltötték Zafireht s azt mondták neki, hogy Horuk kivánatára jelenjen meg palotája erkélyén.

Onnan a tengerre lehetett látni.

Valami rettenetes karének hallatszott ki a tenger morajából.

Barbarossa három keresztyén zárda szüzeit raboltatá össze s azokat egy gályára téve a kikötőbe viteté. Ott a gálya fenekét kifuratá s a mint aztán a gálya sülyedni kezdett, a halálra menő martyr szüzek jajszava volt az, a mi az éjszaka álmait elvevé.

A gálya lassan merült el, hogy a halálkín sokáig tartson. Egy végső iszonyú sikoltás száz meg száz nőajkról hangzott utoljára s aztán vége volt mindennek.

– Ez volt Sátán Ibrahim mennyei énekkara.

– Nem láttam azt. Szólt állhatatosan Zafireh s Barbarossa még nem tudta meg, hogy kék szemei vannak-e a királynénak, vagy feketék?

– No várj hát, majd hozok eléd egy látványt, a mire bizonnyal fel fogod nyitni szemeidet: mutatok neked egy királyi temetést.

Egy királyi temetéshez szükséges egy halott.

Király pedig csak egy volt Algirban.

Szelim Eutimy, a szelid, engedékeny uralkodó reggeli mosakodásait végzé a fürdőházban s nem volt gondja egyébre, mint hogy szakálla ámbrával legyen behintve, és feje a borotválás után illatos szappannal bedörzsölve, és izmai olajos kézzel megkenegetve, s azután egész teste rózsavizzel leöblögetve.

Mikor mind ezzel készen volt, akkor Horuk Barbarossa elhozta számára a törülközőt, s megfojtotta vele.

A vendég meggyilkolta gazdáját: a segélyül hitt martalócz megölte szultánját. Ki itélhetett fölötte?

Mikor aztán a király a ravatalon feküdt, akkor oda hivatá Zafireht Barbarossa. A nő még mindig vak volt előtte.

– Ime, a mint megigértem, hogy egy király temetését fogom neked megmutatni, meg is tartám. Itt a ravatal előtted, körüle fejedelmi fény és pompa. Rajta fekszik egy halott király. Ha látni akarod, nyisd fel szemeidet érte: a holt Szelim Eutimy.

Erre a szóra aztán önfeledten nyitá fel szemeit Zafireh.

Horuk Barbarossa megtudá, hogy a nőnek kék szemei vannak, s még jobban szerelmes lett belé.

A meggyilkolt szultán temetési ünnepélye egyuttal Horuk Barbarossa szultánná emelésének ünnepélye is volt. Ugyanazon ágyudörgések hirdeték földön és tengeren járóknak, hogy Szelim Eutimy átadta Algirt Barbarossának s nem tartott meg magának mást belőle, mint egy pompás sirboltot.

De bizonyára még valami egyebet is megtartott magának és azt halála után sem hagyta el. Ez volt Zafireh szive.

Mindent elfoglalhatott Barbarossa erőhatalommal, árulással; ezt az egyet nem.

És Zafireh tudta azt jól, hogy az országrabló még e kincs után is vágyik.

Aztán összehasonlítá ezt a három embert, a ki életének jó vagy rossz csillaga volt: Szelim Eutimyt, a kedves férjet, Gomarez marquist a félelmes ellenséget, és Barbarossa Horukot, a gyülölt szövetségest. Az elsőt szeretnie, a másodikat tisztelnie, a harmadikat gyülölnie kellett.

Egy éjjel lopva kiviteté egyetlen kis fiát a palotából s dajkájára bizta, hogy a leggyorsabb dromedárra ülve, szökjék el vele Oránba s adja át fiát Gomareznek, a kit levélben fölkért, hogy védje meg kis gyermekét, s ha az ő halálának hirét fogja venni, álljon boszút az ő és férje gyilkosain.

E naptól fogva éjjel-nappal egy tőrt hordott övében elrejtve, s ujján azt a gyűrűt, a melynek fejében gyorsan ölő méreg volt elrejtve.

Horuk mindennap ostromolta a bájos özvegyet szerelmi ajánlataival. Mindenféle alakot váltott, csakhogy viszonszerelmét megnyerje. Szelid lett, hizelkedő, nagylelkünek mutatta magát, kegyelmet osztott, pazar fénynyel vette körül az imádott hölgyet, s mikor minden fáradsága kárba veszett, akkor visszatért eredeti alakjához, kegyetlen lett és erőszakos.

Eddig kért, most parancsolt.

Ámde a legelső csókért, melyet erőszakkal rabolt el, kapott egy tőrdöfést a hős nőtől, melyhez csak az erő volt kevés, hogy a világhirű kalózszultán egy nő késétől érje szégyenteljes halálát.

Barbarossa dühös volt a kapott seb miatt; testőrei után ordított, kik vértől ázottan emelték őt fel a földről. Zafireh asszonyaihoz menekült háremébe. A zsarnok utána küldé zsoldosait, hogy hurczolják elé. Mire azok megtalálták Zafireht, a szép hölgy már csak egy szép hulla volt.

Mikor látta, hogy a tőrdöfés nem ölte meg Barbarossát, a méreghez folyamodott s saját magát gyilkolta meg.

Barbarossa kijátszott szerelme s égő sebe fájdalmában a királyné valamennyi szolganőit megfojtatá s a tengerbe hányatta.

Ez az asszonyvér tölté meg poharát; ez homályosítá el szerencséjét.

A spanyol helytartó, Gomarez, új haddal közelített Algir ellen, s Horuk Barbarossa tapasztalá, hogy az a nép, melylyel ő úgy bánt, mint a legkegyetlenebb ellenség, nem tud úgy harczolni többé, mint eddig, s két ellenség közül azt gyülöli jobban, a ki falain belül van. Gomarez hirül adta az algiriaknak, hogy nem hódítani jön városukra, hanem Szelim Eutimy fiát trónjába visszahelyezni.

Barbarossa nyilt csatatéren veté el a koczkát. Kegyetlen bátorsága itten kisegíté: áttörte magát a spanyol seregen s hadaival Tlemzán várába menekült.

Gomarez ekkor körülfogá Tlemzán várát és ostromolni kezdé.

Az ostrom harminczadik napján nem volt egy ép bástyája többé Tlemzán várának s nem volt egy falat kenyere a várvédő seregnek.

Ekkor Horuk Barbarossa ismét keresztül törte magát a spanyolokon s menekült testőrcsapatjával a beduin puszta felé.

Gomarez mindenütt nyomában.

Barbarossa lehányta magáról pánczélját, hogy lova gyorsabban futhasson: Gomarez követte a példáját s ő is ledobta magáról a nehéz mellvértet. Elhajítá nehéz dárdáját is és öblös paizsát, mely féltestét betakarta s fejéről a rostélyos sisakot, csak hosszú, kétélű toledói vasát tartá meg.

Horuk kisérői egyenként maradoztak el, kifáradoztak s elvesztek az üldöző spanyolok csapásai alatt.

Végre utólérte Gomarez a kalózok fejedelmét. Az nem futott előle többet; hanem szembeszállt vele.

Gomarez két kézre fogta sulyos kardját s olyat csapott vele ellenfelére, mint a leütő villám.

Barbarossa kerek paizsával fogta fel a csapást, de a kardvas keresztül hatolt a paizs lemezén s levágta a szultán karját könyökben.

– Ezt vedd Elhadzs Besir zengő kertjéért!

Horuk megrémülten emelé fel jobbját feje fölé, annyi diadalt aratott kardjával öklében.

Egy másik csapás a spanyol lovagtól s Horuk jobb karja is a porba hullott.

– Ezt Sátán Ibrahim mennyei énekkaráért!

A hős kalózvezér, a két világrész réme, az országok rablója most mindkét karjától megfosztottan ült ott nyergében; rémülten tekinte a boszuállóra.