Part 28

A két nyári kabátos fiatal ember nem szólt semmit, mert az most az orrát fújta; úgy elérzékenyíté ez a történet; de választ adott a kérdésre egy harmadik beavatkozó. A jámbor szerb atyafi volt az, a ki ez elbeszélés alatt egyre közelebb rukkolt a szegletből s most már beállt harmadiknak az inséges csoportba:

– Azt, hogy bolond az úr! Hiszen ha én nekem olyan szép nagy szederfám volna, mint az úrnak, a melyik már ki is van próbálva, hogy megbirja a terhét, hát nem kellene nekem gyufa kávéval. Ereszszen csak az úr oda; majd megmutatom én ezzel a kóczmadzaggal mindjárt magamon, hogyan kell nagy hirtelen leszámolni a világgal?

– De biz az én szederfámra nem akasztja kend fel magát. Hát kendet mi lelte?

– Hogy engem mi lelt? Hisz az, a mit az úr itt elpanaszolt, még csak komédia ahhoz képest, a mi én rajtam esett.

– Elmenjen már innen, édes barátom! Én nálamnál csak ne akarjon külömb szerencsétlen ember lenni.

– De pedig külömb szerencsétlen ember vagyok! Nagyobb úr voltam én, mint az úr: házas, telkes gazda, ökröm, lovam elég, semmi adósságom. Aztán most nézzen ide rám. Ez a rongyos gunya az enyim, meg ez az üres tarisznya. Pedig még hat esztendő előtt volt huszezer forint értékem; és mind azt kihuzta alólam – négy forint!

– Négy forint! kiáltá fel elszörnyedve a másik kettő.

– Igenis, négy forint, kezdé el ujra a szerböltözetü polgártárs, a mi ekképen történt: Az aratás közeledett: megfogadtam a részeseket; de azok kikötötték, hogy még pálinkát is kapjanak. Én hát elküldtem egy husz itczés csobolyót a Kóbihoz, hogy töltse meg törköly pálinkával, a minek husz krajczár itczéje. A Kóbinak akkor nem volt otthon a felesége, annál volt a pinczekulcs, azt mondta, csak hagyják ott a csobolyót, majd délutánra megtölti és haza küldi ő maga.

– Nagy vigyázatlanság volt otthagyni a csobolyót. Jegyzé meg a háromemeletes ház ura.

– Tudom biz azt. Hanem másnak én is tudok tanácsot adni, magának pedig az úr sem tud.

– Bizonyosan fele vizet töltött bele a korcsmáros.

– Nem tudom én; mert én bele se kóstoltam soha ebbe a pálinkába; mégis ettől estem hanyatt. Hát délután csakugyan megtöltötte a csobolyómat a Kóbi pálinkával s rábizta a hetesére, hogy hozza el hozzám. A hetes felvette a csobolyót a feje tetejére, úgy hozta el. Mikor a kapum elé ért, rálépett egy dinnyehajra, azon elcsuszott, s a csobolyót úgy vágta a fabakterhez, hogy egyszerre kiugrott a feneke.

– S a Kóbi pálinkája kifolyott } } kiáltá egyszerre a két hallgató. – S a kend pálinkája kifolyott }

– Itt van ni! Még az urak közül is az egyik azt mondja, hogy a Kóbi pálinkája folyott ki; a másik meg, hogy az én pálinkám folyott ki. Hát hisz ebből támadt a veszedelem. Én azt állítottam, hogy a pálinkát nem kaptam meg: a mi igaz is; mert szétfolyt az utczán; de a Kóbi meg azt állította, hogy ő kimérte nekem a pálinkát s annak is csakugyan igaza volt. Ő azt mondta, hogy az enyim a pálinka, mert az én hordómba volt töltve; én meg azt mondtam, hogy az övé a pálinka, mert az ő hetesének a fejéről csuszott le. Ebből nagy veszekedés lett; kiálltunk az utczára ketten a Kóbival, úgy szidtuk egymást: ha napszámba kinálnának négy forintot, hogy kiabáljak érte annyit, hát nem fogadnám el. Utoljára össze is verekedtünk, betörtük egymásnak az orrát, meghempergettük egymást a sárban. Már most ha régi módi falusi biró lett volna a községben, az odahivatott volna mind a kettőnket magához, rám is csapatott volna tizenkettőt, a Kóbira is tizenkettőt s azzal szépen kiegyeztünk volna a kár felében. De hát most több «igazság» van a földön, mint hajdanában. Volt a helységben egy furfangos prókátor, az odajött hozzám; azt mondta: ne hagyjam magamat! Vigyem a dolgomat a szolgabiró elé. Nem hogy én fizessek négy forintot, de még a csobolyó árát is a Kóbinak kell megfizetni. Az első szónál egy kicsit borsózott a hátam. Hallottam már hirét egyszer-másszor, hogy mi az a stempli, meg az a prókátor kontó? De csak azzal biztatott, hogy nem kell nekem ott egy krajczárt se kiadnom, mert a perköltséget mind megfizeti a Kóbi. Az pedig bizonyosan el fogja veszteni a perét; mert a szolgabiró a mi pártunk főkortese, a Kóbi pedig az ellenpárt tanyása; ezért ez most nagyon kapóra fog neki jönni. No hát hagytam szolgabiró elejbe kerülni a négy forintos peremet. Csakugyan igaza volt a prókátornak. A szolgabiró azt itélte, hogy a Kóbié volt a pálinka; nem tartozom a négy forinttal; a Kóbi fizeti a perköltséget. Hanem a Kóbi prókátora sem volt ám mai gyerek, megappellálta az itéletet s felment az a törvényszékre. De bolond egy szokás! Hogy egyik biró rontsa el, a mit a másik megcsinál. Hiszen minden pert el kell veszteni egy embernek, a másiknak pedig meg kell nyerni. Annak, a ki a pert elveszti, minden biró rossz biró, annak, a ki megnyeri, minden biró jó biró. De biz a törvényszéken már mink vesztettük el a pert. Ott azt mondták, hogy enyim volt a pálinka, most már a perköltség is az enyim. Fizethetek négy forint helyett negyvenet. De ezt már én nem hagyom megappellálatlan! Vigyük feljebb! Egész fel az Ararát hegyére, s ha még azon van egy torony, fel annak a tetejébe. A pálinka-processus felment a királyi táblára. Most már aztán dolgozni kell! Most ne hagyjuk már az igazságunkat! Most már a prókátornak fel kellett menni Budapestre, ott lakni két hétig, informátiókat nyomatni, azokat a nagyságos biró uraknak kiosztogatni. S csakugyan addig járt, addig beszélt, a míg kicsinálta, hogy a királyi táblán megint én nyertem meg a pert; a Kóbi lett elmarasztalva a perköltségekben. Mikor ezt a sententiát megkapta a Kóbi, felakarta magát akasztani ijedtében. A felesége, meg a gyerekei alig tudták lejajgatni a padlásról. De utoljára is az átkozott prókátora, az volt, a ki megakadályozta őt e kegyes elhatározásban s rávette nagy unszolással, hogy ne hagyja magát, még feljebb appellálja a pert, van még egy harmadik emeleten tul padlás is, abban is birók laknak; úgy hiják, hogy semmivé tevő törvényszék. Már a neve is mutatja, hogy mi vár ott a nyomorult emberre, a kit oda visz a bűne?

Mindjárt vége is lesz a történetemnek. A legfelső appellátán megint én vesztettem el a pert. Most aztán az én nyakamban maradt a perköltség. Az volt aztán a szép kontó. Nem csak azt a nyúlpecsenyét kellett nekem megfizetnem, a mit a saját ügyvédem megevett Budapesten; hanem még azt a fáczánpecsenyét is, a mivel a Kóbi ügyvéde élt; s ugyan drága lehet a tinta itt Budapesten, mikor a prókátor azt irja a kontóba, hogy egy instantia irása husz forint; hanem az is bizonyos, hogy aranyszáju Szent Jánosnak a szája nem volt olyan arany száj, mint az én prókátoromé, mert az, a kivel csak beszélt, mindig tiz forint árát beszélt annak. A négy forintom hatszáz forintra nőtt már meg. Azt hittem, hogy csak tréfálnak: meg akarnak ijeszteni. Akkor aztán a saját ügyvédem exequált a perköltségekért. Lefoglalták, dobra ütötték minden ingó-bingómat; abból nem telt ki a költség. Akkor elárverezték a házamat, telkemet. Futottam fel Budapestre, szaladtam a képviselőmhöz, s a miniszterhez; audiencziát is kértem, elvették az instantiámat, most is ott tartják. Nekem pedig az alatt elkótyavetyélték mindenemet, az árverésen nem jelent meg más vevő, csak a prókátorom, az vett meg mindent, bele is költözött a házamba szépen. Én meg itt maradtam egy szűrrel, egy tarisznyával; a mi rosszabb, mint ha üres volna, mert teli van irással, s ha a sertéshizlalóban nem fogadtak volna be napszámosnak, a hol naphosszant kukoriczát morzsolok, hát most nem volna mit ennem. Hát ugy-e külömb szerencsétlen ember vagyok az úrnál?

Mint az Ezeregy éjszaka mesélői között, végre a két nyári kabátos ifjura került a sor.

– Hát urak, kezdé, két veres kezét egymáshoz dörzsölve, hogy ne fázzanak olyan nagyon; ezek bizony mind igen szomoru történetek, a miket az urak itt elbeszélni sziveskedtek; de azért még nem elegendő indokok arra, hogy az ember akár a világossággyujtásra rendeltetett anyagot használjon ezzel egészen ellenkező czélokra, akár pedig a szederfát kényszerítse a természettől nem számára rendelt gyümölcsnek hordozására. Az urak legalább voltak már «urak» egyszer. Duskálkodtak, parádéztak, ettek, ittak, kedvüket töltötték; de én még soha életemben egyszer se laktam jól. Az apám szegény bányatiszt volt, és volt tizenegy gyereke. Képzelhetik az urak, hogy mikor a koplalást elosztják tizenegy felé, milyen nagy porció jut abból egy-egyre. Hanem ütlegből annál többet kaptam. Megvert mindennap mind a tiz bátyám, mert én voltam a legkisebb; megvert az apám, mert én maradtam leghátul, mikor a többit kergette; megvert mindennap az iskolamester, mert én ijedtem meg tőle legjobban.

Mit tudják azt a boldog hentesek, meg a szerencsés földmivesek, hogy mennyi ütlegbe kerül a szegény tudós gyereknek a hic-haec-hoc? hány körmöst kell kapni az orthographiáért? hány pofon és fabaraczk jár ki addig, a míg megtanulja az ember, hogy Jupiter genetivusa: Jovis? Ők a nélkül mind el lehetnek. De a szegény tanuló gyereknek azt mondják, hogy ha nem tanulod meg a «quae maribust», ha nem tudom mi a «τὑπτω»-nak az aoristus primusa, nem kapsz majd hivatalt.

Az apám pedig mindenképen hivatalnoknak akart nevelni. Azt mondta: a hivatal meg nem csal. A mint otthon kikoptam az iskolából, felküldött a lycæumba.

– No oda én is szerettem járni. Szólt közbe a házi úr.

– De ugyan minek?

– Madárfészkeket szedni.

– Az lycium volt, kerítés-bozót. Az pedig lycæum, a hol filosofiát tanítanak, meg hydrodynamicát, oratoriát, ornata syntaxist, sublimior mathesist, antiquitates romanæ-t és græcæ-t; a mikből mind nem lesz soha gáliczkő. A milyen idős koromban én a coquia mécse mellett egész éjjel biffáltam az (a+b)/c = x–q elevatum ad ypsilont, olyan korban az urak már régen bele is untak a korcsmajárásba is. Mert nappal az iskolát kellett sepernem, meg a nagy diákok csizmáit tisztítanom. Mendikás voltam. Kaptam mindennapra fél czipót, meg rántott levest. Csak sátoros ünnepen tudtam meg, milyen íze van a husnak? mikor a legátus batyuját vittem gyalog faluról falura. Később magam próbáltam azt a mesterséget, egy pár forintért végig prédikáltam fél Slavoniát; ott volt olyan legatió, a melyik senkinek se kellett. Aztán egész nap studiumokat másoltam. Szép irásom volt: szerették. Körmöléssel kerestem magamnak annyit, hogy egy-egy tisztességes öltönydarabot szerezzek a testemre. De egy teljes öltözet ruhám soha egyszerre nem volt. Mint a hogy Lukács-napkor kap a juhász egyszerre új szűrt, kalapot, csizmát, rézinget, nyakravalót. Ha kabátot tudtam venni, akkor bizonyosan a csizmám volt rongyos, s mire annyit összekuporgattam, hogy egy új fischléder topányt tudjak beszerezni, már bizonyosan a kabátom könyöke mosolyogta ki a világ mulandóságát. Ezért soha nem is váltottam szót leányfélével. A kopott ruha a férfiui bátorságot lehűti. Nem is értem volna rá. Nem is tudtam hozzá. Aztán meg azt hiszem, hogy a fehér személyek mind olyan büszkék, hogy ha egy férfi hozzájuk szól, sértve érzik magokat általa. Ha pedig olyan némberrel találkozom, a ki maga a szemem közé néz, attól én úgy megijedek, hogy a fülem is veres lesz szégyenletemben. Bort sem ittam még soha. Pénzem sem volt rá. Az ingyent pedig nem szerettem. Nem is akartam megtudni, hogy milyen az íze? hát ha megszerettem volna, s aztán mindig kivánnám? A jó csak úgy jó, ha mindennap van. Attól is féltem, hogy ha bort innám, dalolni találnék tőle s azzal alkalmatlanságot szereznék más embernek.

– No akkor csakugyan szerencsétlen ember hát az úr! szólalt fel a háromemeletes házi úr, ha még soha bort nem ivott.

– Pálinkát sem? szólt kétkedőn az extelkes. De már akkor sajnálni lehet.

– Pedig hát nem éreztem ám magamat szerencsétlennek soha. Nem hallotta azt senki én tőlem, hogy valami bajom van. Még ha catarrhusom volt is, úgy tudtam kicsinálni, hogy ne köhögjek. Medveczukornál egyéb orvosságom soha se volt. A mint kikerültem az iskolából, egyszerre nagy szerencse ért. A legnagyobb, a miről álmodni mertem valaha. Valóságos ternó volt, mintha számokat álmodtam volna. A mint belenézek a hivatalos lapba, meglátom, hogy a szülővárosomban törvényszéket állítanak fel. Kell oda ember! Rögtön sietek a folyamodásomat a legszebb calligráphiámmal megirni, beadom nagy szivdobogással s harmadnap megkapom rá a kedvező választ: kineveztettem hatszáz kemény forintokkal telekkönyvi segédiktatónak. Hatszáz forint! Hisz ez annyi pénz, hogy azt el se lehet költeni! Mit csinálok én ezzel a pénzzel? Hogy leszek én ilyen nagy úr egyszerre? Felét hazaküldöm az anyámnak, annak jól fog esni. Hogy eldicsekszik majd vele! Hanem hát nem ér semmit az embernek jámbor fogadásokat tenni. Az úr Isten olyan nagy úr, hogy őt nem lehet megvesztegetni. Megvesztegetni csak az ördögöt lehet. Ha azt mondtam volna magamban, hogy nosza most már nagyokat iszom én is! vagy pedig azt, hogy a mi pénzt megzsugorgatok, azt majd kiadom százas uzsorára a kollegáknak, mert sehol úgy nem virágzik az uzsora, mint a hivatalszobákban a tiszttársak között: hát akkor hiszem, hogy még most is ott ülnék a hivatalomban. Mert hogy kicseppentem belőle, annak tanusága az, hogy most itt ülök. S ennek pedig igen egyszerü története van. Hanem erre hadd iszom elébb egy pohár vizet, hogy belemelegedjek.

Mert hát tudják az urak: az így van. Mikor Bécsben beüt a krach, s a bankok bukfenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda, vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes úr bukik meg, hanem én: a kinek soha se volt egyéb status-papirosom, mint a retourbillet a közuti vaspályán, s a föld minden termékeiből egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért még is én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót; a rozsdás földes úr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszter tárczájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárczáját s azt mondja: ti is üssetek a magatokén lyukat! Redukáljatok. A miniszterek aztán keresik, hogy mit redukálhatnának? Persze, hogy sokkal könnyebb öt darab hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hüs szellőre, mint egy darab háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz megbiztatva. Vagy valami exmissió. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér, milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy szükség volt rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már; s olyan rosszak a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betüt alig a papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No de dolgozom én kettő helyett. A mióta itt vagyok, csak úgy ég a retardatumhalmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a hivatalnokoknak. Én hiztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két számtiszt közül egyiknek elbocsáttatását elrendeli. Most mit csináljon ő? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek? Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is; de ez már itt öregedett meg, felesége, négy gyermeke; hogy ereszsze azt el? Igaz, hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardatum halom. De hát mit csináljon? ő nem tudja. No hát tudom én. Vedd az iszákodat a hátadra, barátom, s indulj neki a világnak. Hadd maradjon itt a másik. Igaz, hogy az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő, de itt bakot; hanem hát négy gyermeke, felesége van, te neked csak egy anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az.

El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit nehezen ment, a míg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába estem, a mi minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy könyörögni. Legtöbb esetben annyira sem jut az ember, hogy beszélhessen velük. S a melyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is nyári kabátban járok: megszán, és ád egy forintot köpönyegre, de aztán már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz annyi most a hivatalkereső Pesten, hogy ha az utczán egy kutya megtámad, kő helyett egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy hivatalkeresőt hajítok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s ajánlottam magamat mindennek a világon, a mihez irástudás kell. Azt mondták: prænumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam a nyitját. Az irodaszolgákkal tettem magamat összeköttetésbe. Ez az igazi patronatus. Egy ilyen derék ember megigérte, hogy segít ő rajtam. Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott sajtó alá menni; a minap is a helyett, hogy «félisten» az jött a lapjában, hogy «filister». Mert a corrector, a ki százhúsz forintot kap, este a kispipában sörözik s a kire bizza a dolgát, a segédcorrector, negyven forintért, nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét hasábot, ez nekem hajlandó lesz kiadni subárendába a correcturát tizenöt forintért. Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A kinek annyi van, az nem megy koldulni. Bezzeg nincs azóta sajtóhiba a lapban; még a helyesirási hibákat is kiigazgatom, sőt ha észreveszem, hogy a szerkesztő munkatársai egy dolgot kétszer is megirtak, vagy egymásnak ellentmondanak: azt a metteur-en-pages-al kiigazíttatom. No már most mi lesz ebből? Egyszer a szerkesztő majd csak észreveszi, hogy nem a főcorrector corrigálja a lapját, hanem én, s akkor aztán majd megmutatom én, hogy milyen okos dolgok fognak abba a lapba jönni. Hát aztán? Egyszer csak a kiadó majd észreveszi, hogy nem a főszerkesztő szerkeszti a lapját, hanem én. S akkor megtesz engem szerkesztőnek.

– És már most hallgassák meg az urak tovább az én nagyszerü tervemet. Olyan átlátszó az, mint egy szappanbuborék. Ha elmondom, egy gyerek is utánam csinálhatja.

Ha egyszer én lapszerkesztő leszek, ez az archimedesi pont: ebből én kifordítom az egész világot sarkából. Körülöttem olyan pártot gyűjtök, hogy a montenegrói fejedelem kávéháza hirhedettebb lesz a világtörténetben még a kávéforrásnál is.

Mert tudva van jól, hogy minden bajunk összefügg egymással s minden bajunknak kutforrása a közös vámterület. Ez az oka, hogy az úrnak a házában üresek maradtak a szállások, hogy hypothecájára csak uzsorás pénzt kaphat; ez az oka, hogy kendnek polgártársai elkótyavetyélték a telkét, házát; ez az oka, hogy én nekem oda kellett hagynom a hivatalomat. Mert ha az osztrák a mi határvámunkon megfizetné azt a vámot, a mivel a mi deficzitünk fedezve lenne, akkor a miniszter cassája nem lenne üres, nem eresztené szélnek a fiatal hivatalnokokat; ha a fiatal hivatalnokok odabenn maradhatnának, akkor azok velem együtt téli kabátot csináltatnának a szabónál. Ha minden ember, a kinek szüksége van téli kabátra, csináltatna magának egyet, akkor a szabók meg tudnák fizetni a házbért a házi uraknak. Ha a házi urak megkapnák a házbért, akkor ők is meg tudnák fizetni az adót s ekképen kétszer telnék meg a miniszter cassája. És e lánczolat folytán, ha a miniszter cassáján túl csorogna a pénz, akkor ő fel tudná állítani a magyar bankot; akkor a magyar bank az olyan polgártársaknak, a kik a telkeiket négy forint miatt engedik exequáltatni, potom kamatra tudná a pénzt kölcsönözni. S ha a házi úrnak is volna pénze, a földbirtokosnak is volna pénze, akkor azok mind jó prænumeransok volnának, a hirlapirónak is volna pénze.

– No ennél már szebben meg nem magyarázhatná a dolgot senki, véleményezé mindkét hallgató egyhangulag.

– Mit látunk most uraim? Azt, hogy legelébb is megbukik a miniszter, utána esik a hivatalnok, a hivatalnok hegyébe bukfenczezik az iparos, az iparosra zuhan hanyatt a ház- és földbirtokos; rájuk nyekken aztán a kereskedő, s valamennyire esik végül az ujságiró, s aztán még egyszer a miniszter.

Az én nagyszerü tervem mind e bajokon segíteni fog. Csak én egyszer lapszerkesztő lehessek! A mit az eddigi ujságirók firkáltak, az nekem mind nem elég. Azok csak félrendszabályok. Én egyszerre kétféle mozgalmat fogok megindítani. Az egyik az lesz, hogy a mit a német hozzánk behoz, attól fizettessünk busás behozatali vámot. A másik mozgalom pedig az lesz, hogy mi pedig semmit se vegyünk a némettől, hanem vegyük azt, a mi idehaza készült. Így a német azt, a mit behozott, idebenn nem adhatva el, kénytelen lesz visszavinni, s akkor fizet tőle megint kiviteli vámot. És így kétszer fizeti meg a vámot.

– Ez úgy segéljen okos gondolat!

– És ha én ezt a kettős mozgalmat megindítom a lapomban, én egyszerre olyan népszerü ember leszek ez által, hogy megbuktatok vele minden régi slendrián ujságirót. A jövő választásoknál (de odáig sem várok), hanem még az idén, a mint egy képviselőnek a helyét a hitelezői expropriálják adóssági incompatibilitas alapján, abba engemet rögtön beleültetnek. A maidenspeechemmel egyszerre új pártot fogok alakítani. A miniszteriumot megbuktatom. Helyébe én magam fogok lépni olyan programmal, melyet az egész ország üdvriadása fog követni. Felállítom rögtön a vámsorompót. S attól számítandó egy esztendő alatt ez a négyszegletü tér, a milyen tele van félszemü földszinti viskókkal, úgy lesz körülrámázva három emeletes palotákkal, az úrnak a házát egy millióért fogják kérni s bolond lesz, ha odaadja, s a montenegrói fejedelem kávéházának az lesz a czíme, hogy «grand cafée à l’empereur de Macedoine!»

De már erre a szóra a kávés és a teke-őr is tapsolásnak indultak.

A kétnyárikabátos fiatal ember pedig lelkesülten hajtva fel a pohárban megmaradt vízvezetéki italt (nem mondhatjuk, hogy «vizet») ezzel zárá be nemzetgazdászati értekezését: