Part 27

Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz dolog, mint a hajdani, a miért még én fizetek. Megválasztottak városi képviselőnek, betegápoló és temetkező-egylet bizottsági tagjának, kruczitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi férfiunak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputatiónak, kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek, iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem? s valamennyinek az volt a vége, hogy «fizess!» Minden megkezdett és bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, a kiből én rendesen éhen mentem haza s ujra ebédeltem a kurta korcsmában s lefizettem az öt forintomat s aztán vettem egy starniczli czukrot a czukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyülés miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is nem is, hogy mindig gyülésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék tisztázása végett a conferencziát egy kis sashegyi mellett tovább folytatni szükséges s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet hallani, a kiktől sok életfilozofiát tanul az ember. Közbe-közbe egy kicsit gründoltunk is. A calabriast nem is számítom; mert hisz az változó szerencsével jár: egy nap én nyertem két forintot, másnap én vesztettem tiz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot; negyednap megint én vesztettem húsz forintot: úgy, hogy nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép cassiernénak fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.

Nem is nagy gyönyörüségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig nyavalyás volt. Az előtt, a míg a földszinti házunkban laktunk, olyan egészséges volt, mint a mangalicza; most meg folyvást volt valami grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asthmát csinál, az ablak mellett bejövő légvonattól rheumája támad, a kocsizörgéstől migrainet kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán könyökig feltürközve s a csikorgó hidegben maga tisztította a hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a rheuma; a húsfüstölőben sem vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos migraineje és rheumája volt, hogy este hét órára, mikor szinházba kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, a hová a leánya kedveért neki is el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása volt az organismusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, a melyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, a mely Monaszterly és Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.

Szegény jó asszony, az uj emeletes házban annyira megrontotta magát, hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így tavaszszal: akkor úgy hittük, «nátha» s kikúrálta az ember egy garas ára medve-czukorral, meg két garas ára rapéval, s elmult. Hanem most az lett a neve, hogy «grippe». S a következése az, hogy az asszony mellbajról kezdett panaszkodni s az ordinariussal consultált. Az azt mondta neki, hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balaton-Füred indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a kávésné is innen a házból Füredre készül s akkor egyszerre csodamódon elmult a mellbaja. A helyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.

Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan soha se fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden. Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól lakik kukoricza gölődénynyel. Az egész uraságom csak annyi külömbséget csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez; most meg elébb a redout-bálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg eddig ebéd előtt itta a liqueurt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem, hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.

Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem biznak rá semmit. Mind a kettőnek egyformán van esze; csakhogy a melyik eltagadja, az az okosabb.

Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez, varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak megnézni a photographiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem adom. No ugy-e, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején; hanem a saját igazi haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek szánta. – «Mit? mondok: el akar szökni a háztól?» – Én azt gondoltam, hogy ezt azon kezdik. – Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el. Sőt inkább iskolába fog járni, a hol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májas-hurka: a kinek jó szájize van, az tud jó májas-hurkát csinálni magától is; a kinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: soha se csinál jó májas-hurkát.

Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember legjobb izűt alhatnék, ujra meg ujra elkezdi mondani, hát az ember utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy soha sem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe s iszonyú csomó könyvet szorongatott a kebléhez végig az utczán, a mi olyan jól illik ezeknek a növendék-leánykáknak. A melyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyenlené a könyvet czepelni.

Hát egyszer szörnyen kisirt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon kezdi, hogy levágja a könyveket s azt mondja, hogy ő többet nem megy a képezdébe.

«Ki bántott, Zsuzsikám, leányom?»

«A professor.»

«Tán nem tudtad a leczkédet s letérdepeltetett?»

«Nem a; hanem olyan csunyákat tanított.»

«Milyen csunyákat, te?»

«Szégyenlem el is mondani.»

«Példának okáért egyet.»

«Hát hogy egy isten bikává lett.»

«Bikává, te? Egy isten?»

«Aztán elrabolt egy kisasszonyt a fürdőből.»

«Egy isten? Egy kisasszonyt?»

«Az ám. S aztán liaisont kötött vele.»

«Tyhü! Kutya, meg a mája!» ordítottam fel én is, s kaptam a bikacsök botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam a professorokat mind.

No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mythologiából Tantalusról, Sysiphusról, magam is olvastam az örök zsidót, a mi igaz történet: de hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek, s elszaladó almák után kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.

Uram, még kinevettek érte, hogy haragudtam. Azt mondták, hogy hiszen csak hamis isten volt az, a ki bikává változott: «Jupiter.»

«No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott; mert én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az mythologia. Ezt szükséges tudni annak, a ki szinésznő akar lenni; mert különben hogy játsza el Orpheust az alvilágban. Ez egyike azoknak a tudományoknak, a miket a kis leányoknak meg kell tanulni, a kik szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket bolonddá tenni. És a többi.» – Való igaz, hogy ez mind szükséges a szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni nem bánom tanítsák a leányomat szemtől szembe, de azért a többi tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták, hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a kisasszony egészen hamis. No még énekmesterből se csináltam kolbászt; most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid, szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy «egészen hamis,» hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg épen nem ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is requiemet. Végre felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagyon búsan, nem akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, a min gondolkozom. «Ugye apám, azt mondá, jobb lenne e helyett a zongora helyett, ha egy varrógépen muzsikálnék, s a solfeggiók helyett tanulnám a fehérnemű varrást? Bizony, ezt mondtam épen magamban. És ő meghallotta. S aztán még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségnek: azt mondta, hogy ő fülzugást kap a varrógép berregetésétől; pedig hát nagyon okos butor az. Mikor a butoraimat lefoglalták, mindent conscribáltak; még a zongorát is; de ezt kihagyták az executióból: azt mondták, hogy ez a kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a szegény gyereknek.

De hát hogyan jutottam bele az executióba? Ezt hadd mondom el elébb.

Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön, semmiképen sem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki, hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű. Látja, hogy uszom; ne kapaszkodjék a nyakamba, míg annyira ki nem úszom, hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, a míg jobb idő lesz. Csupa sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban: azt mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték, akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyilt fel mind a kettő. Megbukott az egyik bank. Olyan volt ez is, mint a mikor az ember álmodja, hogy sok pénze van: a míg a szemét lehunyja, addig van is; de a mint felnyitja, odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak, a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt, a mi csak filagoriát kitapeczirozni való volt már; azt letette «depó»-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a «depó»-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kutból a pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam a három emeletest.

A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek liquidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy én épen ötven perczentet fizetek, mint legális kamatot a «száraz váltómra». De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz, mert az csak «három perczentre» osztogatja a pénzét. Ez a végső segítségem, ha azt nem akarom, hogy exequáljanak. Épen a kalapom keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, a mint jön rohanva fel hozzám a házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy «a szederfa!»

No hát mi a szederfa? Igen is van egy vén bécsi szederfa a kertemben. Azt a gyerekek az építéskor nem engedték kivágni. Az nekik kedvencz fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is megvolna.

– No hát mi termett a szederfán?

– Az az úr… lihegett a házmester… A földszintről a 13-ból.

– Az én uzsorásom! Hát mit csinál az a szederfán?

– Lóg rajta.

– Utczu szaladjunk! Messük le frissen! Hisz attól én pénzt akarok kérni.

Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a jámbort; nem igen nagyon halt még meg.

Vajjon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem? Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, a mi csak lehetséges, csak az igazi okra nem: a mit aztán az életre visszatérőtől bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki a pénzét harminczhatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez már csak biztos hypotheca! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami insurgensnek eszébe jut egy paragraphust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, a kinek a képviselői diját lefoglalják, annak elvész a mandatuma s az én uzsorásom vetését ettől a veszekedett paragraphustól az ország hármas lakattal bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malheurt is az ember? Hogy még egy uzsorás is oda jusson, hogy az adósai könyörögjenek neki, hogy fel ne akaszsza magát; mert ők lesznek kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban élünk!

Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a pénzcsinálásnak, a mit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék, mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, a ki nagyobb summát ir alá, mint a mennyit felvesz, becsukatnék, mint váltóhamisítót.»

Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy «ejh, ne hagyd magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!

Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentes-műhelyt akarom visszaállítani a házba s megint a vágó-tőke mellé állok a kék köténynyel! – Együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, hogy mi az a Bodmerei? Nem tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hivtak-e meg bankenquetebizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e ki iskolafelügyelőnek? nem oda ültek-e az ujságirók elejbém, mikor az iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a szót? Nem szólitottak-e meg az utczán a miniszterek és osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek, tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi hurkatöltő!

Ajánlkoztam én mindenféle üres hivatal betöltésére minisztereknél, tanácsnál, társulatoknál. Hiszen itt vagyok: dolgozni akarok, munkát keresek; hasznos tagja kivánok lenni a társadalomnak! – Úgy hiszem, hogy ezzel leszolgáltam a purgatoriumot. A tisztító tűzben legalább az embernek az egész mivolta ég: itt csak a pofám égett. Telve volt a zsebem vizitkártyákkal, mikkel egyik protectorom a másikhoz küldött, mint a csizio: «menj medvétől rozsomákhoz!» S legjobban bántak velem a roszakaróim, mert azok első intrádára megmondták, hogy itt nem osztogatnak semmit! De a jóakaróim: azokat verje meg a Pilátus! Azok nem utasítottak el egyenesen, hanem feljegyezték a nevemet, elvették a folyamodásomat, terminust adtak; biztattak, lóttattak-futtattak; a minek mind nem lett más eredménye, mint hogy – kilyukadt a csizmám talpa.

Egyszer aztán az az eset történt meg, hogy elfogyott az utolsó forint is a háznál. Az utolsó forint! Ha én nekem mondta volna azt valaki, hogy lehet még olyan eset is, a mikor a bankók legkisebbike, az egy forintos is, magvaszakadttá lesz a háznál. A feleségnek nincs mit küldeni a piaczra: ma nem főzhet ebédet. De hisz ez olyan képtelenség, hogy az ember nem akarja elhinni. Egy forint? Hisz az nem is pénz. Utolsó egy forint? Az meg épen chimaera! Mesebeli sárkány. Pedig hát csakugyan létezik, s akkor győződik meg felőle az ember, hogy «van», mikor már «nincs».

De hiszen «egy forintnak» olyan bizonyosan kell lenni a világon, mint a hogy van «egy nap», a mi mindennap feljön, meg lemegy! Eszembe jutott, hogy ismertem én egy embert, a kinek volt tizezer ismerőse; mindegyiktől kért kölcsön egy forintot, arról mindegyik elfelejtkezett s ő kapitálist csinált belőle. Hátha én is tudnék hozzá. Van ezer ismerősöm, a kik közül akármelyiket megszólítom, hogy adjon tiz forintot, hát azt se kérdi, minek? nyomja a markomba. Csakhogy nagyon rossz ábrázatom van ehez a mesterséghez. Tiz lépésnyiről kinézik a szememből, hogy mi járatban vagyok. Egyik barátomnak rettentő sietős dolga van, szaladnia kell, nem állhat velem szóba; a másik odahúz közénk egy harmadik embert, s beszél vele mindenféléről, hogy négyszem közt ne kaphassam; a harmadikat úgy előveszi a köhögés, hogy nem tudok tőle szóhoz jutni; a negyedik végre nem menekülhet tőlem: az utczán találkozunk, két felől nagy a sár: kénytelen rámjönni. De az meg feltalálja magát s mielőtt én szóhoz juthatnék, azzal üdvözöl, hogy «ugyan kedves barátom, otthon felejtettem a tárczámat, nem adhatnál holnapig tiz forintot?» – Ettől legalább tanultam valamit. Az ötödik ismerősömet már én szólítom meg azzal, hogy «ugyan kedves barátom, nem adhatnál kölcsön tiz forintot? otthon feledtem a tárczámat, majd holnap megadom». Ez szabódni kezd, hogy neki sincs több a tárczájában, mint épen tiz forintja s az erre kell, meg arra kell. De én csak nem eresztem ki a körmöm közül s addig szorongatom, hogy felében kapitulál s kiszúrja az egyik öt forintost.

Azzal aztán futok haza. Van már pénz a háznál! De milyen pénz? Az első öt forintos, a mit úgy csaltam ki! Kicsalt pénz! Júj! Hallja az úr; de rettenetes pénz az! odaadtam mind az asszonynak. Vajjon meddig tart el neki? Vajjon meddig fog tűz égni a tűzhelyen, rántásszag illatozni a konyhában, leves párologni az asztalon? Hogy mentül tovább tartson: lemondtam a boritalról. Azt mondtam, hogy rosszat tesz; nem tudok tőle aludni éjszaka.

Hiszen igaz is, hogy nem tudtam aludni. Egész éjjel azon törtem a fejemet, hogy mit fogok csinálni, ha az az öt forint is elfogy?

Valami borzasztó az, mikor egy becsületes ember azon kezd el gondolkozni, hogy hogyan lehetne egyszerre gazemberré lenni? Mikor az ember egész éjszaka egyik oldaláról a másikra forog az ágyában s nem tud menekülni azoktól a rettenetes gondolatoktól. Minden eszébe jut ilyenkor, a mit csak hallott, olvasott. Hogyan hamisított egy házbirtokos telekkönyvi kivonatot, s hogy csalt meg vele egy pénzintézetet sok ezrekig? valaki meg hivatalszerző intézetet alapított, az ajánlkozóktól összeszedte a biztosítékot s aztán elszökött vele. Más meg betett hat forintot a takarékpénztárba, aztán csinált a hatos számból hatezrest; nem vették észre, kifizették neki: eltünt vele. Hát a ki utánvét mellett küldözött szét ismerős kereskedőknek, szénával, téglával töltött ládákat, drága kelmék czíme alatt. Meg az, a ki nagy összegre biztosíttatta az életét; hanem a magáé helyett egy végsőt járó mellbeteg nevét diktálta be. Az meghalt nagyhamar s ő beseperte helyette a pénzt. Még száz ilyen más! S én valamennyinek a helyébe odaképzeltem magamat. Utóbb már postaszekereket is raboltam ki és zsiványbandákkal léptem orgazdai szövetségre. Elkezdtem félni magamtól, s sokszor rámjött az a gondolat, hogy elkezdjek mezítláb tánczolni a szobában, hogy aztán vigyenek el a Lipótmezőre, mint bolondot. Nappal meg nem birtam otthon maradni, mintha az lett volna a hivatalom, hogy mérjem meg, hány lépés a rakpart? nap-estig ott jártam végtől-végig s nem tudtam menekülni attól a tépelődéstől, hogy vajjon ha én most ezt a szemközt jövő urat leütném, mennyi pénzt találnék a tárczájában? Rettegve kerültem haza, mikor aztán kifáradtam. Mindig azt hittem, hogy most azzal fogad az asszony, hogy megint elfogyott az utolsó forint. Várom, hogy mikor mondja? mint a hogy várja a halálra itélt katona a rászegzett puska végén, hogy mikor sütik már el? De csak nem mondta. Elmult egy hét, elmult tiz nap is s csak nem kérnek tőlem otthon több pénzt s én csak terített asztalt találtam délben, este. Sőt az az itcze borocskám is megjelent az asztalon, a mi nekem nagyon jól esett. A nélkül én nem tudok elaludni. Elmult két hét is. Öt forintból annyi ideig ki nem futja. Szeget ütött a fejembe: mi ez? Nem jót sejtek. Semmiből nem lesz semmi, legkevésbbé kenyér. A feleségem, meg a leányom mindig suttognak a hátam mögött: valamit titkolnak előlem. Az csak rosz lehet. A leányom szép, nagyon szép. Hej az az istentelen Jupiter még most is aligha állatban nincs? s az én leányom már tanulta a mythologiát! Majd megfojtott ez a gyanakodás. Egy este nem ittam meg a boromat, hogy el ne alugyam. Hanem azért lefekvés után mégis úgy tettem, mintha aludnám, még horkoltam is hozzá. Egyszer aztán azt veszem észre, hogy a leányom a szomszéd szobából lábujjhegyen kioson, az ajtót olyan csendesen nyitja, hogy ne nyikorogjon. Egészen fel volt öltözve. Gyanum megerősödött. Felforrt bennem a vér. Hát ilyen úton szerzik az én házamhoz a pénzt? No hát majd ott leszek én is és nyugtatványozom! Felkeltem: előkerestem a fejem alól az öreg kést.

– No ne rémledezzen az úr! Nem az úr nyakát vágom el vele. A leányomét akartam elvágni. Utána lopózkodtam én is csendesen. A konyhaajtó kulcslyukán vettem észre, hogy ott világosság van. Benyitottam hirtelen s ott leptem a gonosztevőt! S hát mi bűnön kaptam rajta? Ott ült a varrógép mellett és dolgozott egy csomó ruhán. Így szokott dolgozni egész éjjel, félrelopva magát a konyhába, hogy engem a gép zörgése fel ne keltsen. Az a szerencsém, hogy ő is észrevett és a nyakamba rohant: mert abban a perczben el akartam vágni saját torkomat azzal a késsel; a mit aztán szépen kikönyörgött a kezemből. De azóta nem kell az élet. Keserű a számban a kenyér, mintha torma volna s az orromat csavarja, attól a gondolattól, hogy ezért a kenyérért a gyönge leányomnak éjszaka kell elhagyni az ágyát, hogy azt keserves munkával megkeresse. Mindent el tudtam viselni! Tudtam már koldulni, csalni, még talán rabolni is megtanultam volna; de ettől a gondolattól a falnak megyek a fejemmel. Már most tudja ön, hogy miért akartam azt a fekete kávét meginni, a mi úgy világított a sötétben? Hát mit szól ehhez?