Part 26

– Hát akkor szökjék el a házától s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint én – egy egész téli kabáttal.

– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár mindjárt az elsőben azt tanitanák: a Hübner helyett. De hát ha már a kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom van én nékem, s ha tud valamit kitalálni, a mi az ellen használ, hát akkor odaadom az úrnak akármimet, a mi még az enyim.

– Adjon róla irást.

– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga. Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financziális kalkulushoz?

– ’Sz abba szakadt ki a kabátom könyöke.

– No hát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam. Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan valami kapitalist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy kis házat és telket itt ezen a téren, a melyet az előtt disznópiacznak hittak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne, hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul! Micsoda sárgabaraczk fák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is volt én nekem soha semmi bajom; kivéve egy fél esztendőt, a mikor megakasztotta a kalbász-üzletet a trichin-nyavalya; hogy a Pluto kösse hátul a sarkát annak az ujságirónak, a ki legelőször kigondolta! – Ekkor beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a házi urak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek meg, rózsaszínnel festett új utczákkal. Az akadémiában nagyszerű panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő mulva! Az én jó disznópiaczomat elnevezték Bendegúz-térnek. Ez is le volt pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő mulva? Olyan Párisban nincs. Három baubank alakult a kiépítésére, mindeniknek volt egy gróf elnöke, egy bankár igazgatója, meg egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi, hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna. Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve, hogy adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolczezer forintért. Addig liczitáltak egymásra, míg utoljára fölverték nyolczvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámlálva: csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy «Isten hozzád te csendes ház!» Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt, megtartottam a házat, azt mondtam, no már most hát építek magamnak ide egy palotát. Nyolczvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a «szükölködők bankja». A czíme is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most visszaszolgálom neki. Egy nyolczvanezer forintot érő telek tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át s én aláírom a kötelezvényt, mely szerint én fizetek harminczkét esztendeig a kölcsöntől hat perczentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy de én nekem viszont nyolcz száztólit hoz be a ház az egész értéke után: és így harminczkét esztendő alatt maga magát tisztára kifizeti. S azonfölül nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, a mivel egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugy-e?

A hallgató nagyon csóválta a fejét.

A házi úr folytatá:

– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt, mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám. Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam s télre belé lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna a stuckaturokat, hogy mind fel kellett szedetni s újat rakatni helyébe télen.

– Bizonyosan vén fákat használt hozzá.

– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak pipázzék és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a házamban, a mikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők lajtorján másztak fel kvártélyt nézni s lefoglalának mindent az utolsó pincze-raktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se gazdag, se kereskedő; de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repczét kapott az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói fejedelem kávéházának, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik felét pompásan bebutoroztatta egy vidéki földes uraság, a ki egyúttal országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval halhatatlan ember; a mi nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy szép elegans kisasszony, a ki énekesnőnek irta be magát és volt egy gróf vőlegénye. Párisból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva: a miből gyanítható volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán jött egy fotograf, a ki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a kapu-alját is kivették tőlem: egy olajfestmény-árús szerződést kötött velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, a mit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem egy öreg úr, a kiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egy szóval tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánni valóm sem lehetett. Nem is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér, a leányom énekelni, zongorázni tanult: magam pedig bizottsági tag lettem és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi temetkezési pompát mesésen fölülmúlni igyekezett.

– No ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. A ki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt hiszi, hogy urak vagyunk.

– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financzialis calculusra, a bilanceom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a banknak kilenczezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos bankomtól egy szerelmes levelet, a miben tudtomra adják, hogy az egész világon megdrágult a pénz; a hat perczentre adott kölcsönt nem adhatják most már alább hét és fél perczentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad lesz visszafizetnem. No ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta jövedelmem leszáll ötezer kétszáz forintra. Összébb kell húzni a bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kináltak, mint eddig. Abba is meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plus, a mi a saját jövedelmemet képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem is elmult. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni. Azt mondtam: «ne hagyd magad!» s hozzá fogtam ahhoz a mesterséghez, a mit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az egyik tararékpénztártól kölcsönt vegyek kilencz perczentre, azért, hogy a másik bank hét és fél perczentes kölcsönét törleszthessem vele. Találtam két jó barátot, a ki aláirta a váltómra a nevét. Viszonszivességből aztán én is aláirtam a nevemet az övékre. A miből aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk váltó rátáját s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.

– Ezt biz előre is megmondhattam volna.

– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez meg volt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam magam, beálltam a bank «hitelegyletébe», ott «száraz» acceptre adnak pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát. Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, a mivel a többi kölcsönt törlesztettem, 35 perczentet, mint veszteséget. Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, az én udvar-szobai lakómhoz, a ki csak 29 perczentre adja ki a pénzét. Kaptam is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte 43 perczentre. Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő 7½ perczentes tartozásomat törleszszem, felvettem a takarékpénztárból 10½ perczentes váltó-kölcsönt; hogy ezt törleszszem, felvettem a hitelegylettől 35 perczentes kölcsönt, s hogy azt törleszszem, felszedtem az uzsorásomtól 43 perczentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell az urat apróra ismertetnem.

– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? kérdezé a két nyári kabátos ifjú.

– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a pinczeraktárnál. Hát a buzakereskedőmet megölte a mult esztendei rozsda. Az ördög tudta azt, hogy a buza is vasból van: hol aczélos, hol rozsdás, még sem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint a hogy vásárolt. Utoljára rájött, hogy a mely napon a gőzmalma nem dolgozik, azon a napon csak ötven forint a vesztesége; de a melyik napon dolgozik, azon száz. Kapta magát: liquidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a biztosítási összeget s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a Nro. 1.

– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát «Omnibus»-ba, míg egyszer lett belőle «nihilibus», akkor egy éjjel megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy «ülj a hátamra!» s itt maradt a másik magazin üresen.

– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta földből: azért etablirozta magát a disznópiaczon confectiós bolttal. De csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal s sietett átváltoztatni a selyem üzletet pokróczkereskedésre. Floreált is egy darabig erősen: csak úgy hentergett az udvaromon a sok deszkaláda mindennap, a mit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi ujságírót ő látja el naponkinti pokróczczal. Egyszer aztán az infamis financznak feladta valami gazember spitzli, hogy az én selyempokrócz kereskedőm azokban a ládákban, a mikre kivül «halina» van írva, csupa merő külföldi csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsipték, beidézték, kisütöttek rá mindent: elitélték háromezer millió forint birságra. Az elől megszökött: itt hagyta az üres ferschlagokat, meg a fizetetlen házbért.

– Most térjünk át a Nro 4-re. A montenegroi fejedelemre. Persze, hogy igy spekulált a kávés, a kinek különben is «vics»-en végződik a neve: hogy ha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiacz szegletére, hát akkor valamennyi rácz disznókereskedő, a ki csak Zimony és Kőbánya között megfordul, az mind ő nála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi krach, meg a herczegovinai lázadás. A ráczoknak nem kellett több disznó, benne voltak úgy is; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan maradt: az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán fordított a dolgon s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett gyülekezni a kávéházában: olyannemű, hogy én már nyolcz óra után nem mertem kimenni a házamból az utczára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van felállítva, a hol a falusi embereket con amore kifosztogatják s éjjel megjelent a kávéház előtt a policzia. Persze, hogy a míg az be tudott jönni az ajtón, az alatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak a hátulsó ablakon s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta éjjel nappal ott strázsál a szegleten egy constabler, s ettől az utonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az is felmondott s nem fizeti tovább a házbért.

– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy czigarettet csavarhassak a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a viszontagságainak sorrendbeni előadására.

Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval: mert testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is. Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok, könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem, megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán ő rá lehessen fogni, hogy elvitte a cassát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam Boscót, a mint egy üres palaczkból tizenkétféle likört préselt ki, de szeretném látni azt az ezermestert, a ki egy tömeggondnokból egy krajczárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!

No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez már csak szolid üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek köténynyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, a hol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen consortiumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy hire lett. A tárgyalásról valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklam! Én azt hiszem, hogy az egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel, hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mind ezt a jó gondolatot tönkresilányította Kerkápolyi. Igen is, ő! Már miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék, takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz esztendeig hord egy kabátot, s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok miből fizessék az adót? A képviselő-jelöltségi beszédében meg plane azt tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr, leggazdagabb gyapjukereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi téli kabátjának a gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy országgal, s czivilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő fertályban azt se mondta, hogy «gute Nacht Paoli!» nem hagyott itt nekem egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.

– No de itt van a tulsó szárnyon a földes úr! A kinek kétszeres oka van Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő. Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primæ classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már tavaly akasztottam volna fel magamat, nem az idén. Mert hát nagyon jó föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, buza helyett köménymagot aratott, azt is csak ott, a hol meg nem ették az egerek. No az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt. Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg a buzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen is biztosította a jégverés ellen: a hazainál, a pestinél, meg a Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; neki állított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele: estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy irtóztató szélvész; az neki esik a kész kepéknek s úgy elviszi valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a buzáját, másnap következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malheur daczára is biztos kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt az országgyűlés, a mely szerint a ki képviselő, az nem lehet szolgabiró. Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy crudélis rossz szolgabirájuk, a kitől nem tudtak másképen megszabadulni, mint hogy megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogy hát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a butorait! Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán megharagudtam. Összehittam a zsibárúsokat, hogy eladom! Hát aztán igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn. S már most nem csak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra s kiporolnom a butorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.

– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina kisasszony. Ő ugyan Fenenának irta magát; de én ezt rendőrségellenes névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz: kikorrigáltam Feminának. Ebben rá nézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő volt kiszemelve arra a czélra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást. Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam irni, hogy milyen szép volt, de nem esem tulzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép, mint a hatvani-utczában a friseurbolt ablakába kitett viaszkisasszony. Azután német szinésznő volt, primadonna, tizesztendei fixum szerződéssel a német szinháznál: énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is hasította a fülemet. Aztán volt neki «egy» eljegyzett mátkája, a ki hol báró volt, hol gróf volt: de mindenképen gazdag ember volt; mikor felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis palaczkban, a mi mind ő tőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond grófra, a ki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen butorzata volt! Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy guitároznak rajta? Csupa indiai fából, meg atlaszból volt ott minden! S a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német; másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy még a háromlábu szék is feldülhet! Hát először megbukott a német szinház igazgatója; becsukta a boltot: oda lett a szerződés. Akár csak egy omnibus-részvény lett volna. Maradt csak az énekesnő, meg a szép leány. Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni; másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt «h»-nak mondott. S ettől a szent percztől fogva úgy elvesztette a hangját, a mi megért egy milliót, hogy hálát adhat az Istennek, a ki valaha elveszi, mert nem fog tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. De hát az meg mit ér, ha nincs se gróf se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett, kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé, megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a kabátom gallérja az orczájától; aztán vörösre sirta az orrát: ez volt nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem annyi pénzt az uzsorástól száz perczentre, s azt mondtam, hogy ez a Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet, előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom elől.

Ez volt az utolsó lakóm.

A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide magát lefotografiáztatni; hisz a ki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.

A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy meginni mind azt a cyankalit, pyrogallust és collodiumot, a mit puffra összevásárolt, vagy felcsapni ujságirónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit választotta.

No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem el a házamtól, mert hozzá vagyok nőve, mint a csigabiga.

No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. A míg dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keressek. Ha munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.