Part 25

Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem a mikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor czigányvajda princessét.

Az idő mult aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.

Estenden még is csak előadta a baját Teleki Sándornak:

– Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.

– A mi emberileg lehető, teljesítem.

– Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.

– A legnagyobb örömmel.

– Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tünj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.

– Az is meglesz.

– Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.

– A Pila Anikót is?

– Azt legelébb!

És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.

Pila Aniko pedig Petőfi Sándortól kilencz szép új máriás huszast kapott s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papirrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, a mik a szép czigány leányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!

Harmincz esztendeje bizony már ennek…

Fa sem maradt már meg azokból, a miknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén.

Hanem a czigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a baloldalon valami. Azt talán a czigány leánynál is szivnek híják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? hogy sok rossz időt megért, kivált a míg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta haza jött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az inség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: «Petőfié volt» s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem Petőfié; – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, a milyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol «oda» Segesvárhoz, a hol hir szerint, a költő nyugszik.

HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT.

Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.

A földmivesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, Isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét koczkáztatja minden nap. És mégis szereti hazáját.

A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, melylyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.

Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?

Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas finánczvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát?

Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: «innen».

Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.

A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tíz évi terméke megfelel a jegybank érczalapjának.

Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk kell érte.

Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven akarja szolgáltatni magát.

Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje); czime volt: «Az ember és az arany.»

«Te úr vagy a földön és én halott A föld alatt: por, csendes és szegény, Nincs rang-különbség a porok között: Minden sötét a sírok éjjelén. – Te fölkutatsz s földedre fölviszesz. A mindenen ott urrá leszek én; Te meg helyembe fekszel s por leszesz A föld alatt: por, csendes és szegény.»

Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.

Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhatfontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.

Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az ember-észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.

Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sirkertje: emelkedik egyik gömbölyű hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.

E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.

S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.

E kultura, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.

A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s emeletes paloták.

Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó lehelletével.

Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.

Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti illatában a foghagyma és vadpoloska prægnans tulajdonságait.

A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.

S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.

Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fönt vakító láng tünik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyujtva, azóta szakadatlanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlök elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.

Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.

S a mint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vízgép ereje versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakítva hajította ki a tulsó oldalon.

Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfüröszszék, megszárítsák, kemenczébe tegyék. Tűz, víz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek-kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint újra kezdi.

De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? kiszámítania az időt másodperczre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.

Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb, mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok.

Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű lugzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényű nedvtől lassankint rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesítése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták præcipitálni, ez a legkisebb mennyiségű aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lúg, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre működését ujra meg ujra.

Innen a próba-műhelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczú emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; – a melyik már egy lencseszem, az nagy úr. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás; az aranynyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.

S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: «Szerencse fel!» hány ember tüdeje telt meg méreg-gőzzel és a kemenczék izzó lehével?

Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet.

A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van elégedve vele, csak munkája legyen mindig.

De a bánya-tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.

Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.

Egy részvényes társaság sok éven át míveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokalta a ráfizetést, s abba hagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább-mívelését «urburának» hiják s az a szokás, hogy ha a tovább mívelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. «S mi lesz, ha azt is elveszted?» kérdé a felszólított. «Akkor főbe lövöm magamat.» A felszólított nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy, hogy az utóbbi években százhúsz ezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy «Isten áldása rá!» Láttam a derék bányásznak egy ház magasságú nemes érczkő-halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nem hiába nevezi azt «Krisztus»-nak.

Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!

NE HAGYD MAGAD!

I. A SZOMSZÉDTALAN HÁZ.

Egy nagyszerű téren, mely fővárosunkban nem rég keletkezett, s melynek közepét a jövő században Árpád (vagy Rotschild) szobra fogja elfoglalni, emelkedik egy háromemeletes ház. Hajdan palotának nevezték volna. Márványfoglalatú pinczeablakaitól kezdve a rizalitját ékesítő terracotta nymphaalakokig, minden az újabb építészet remekléséről tanuskodik rajta. Térdelő ergonádok, görnyedő karyatidák emelik a velenczei erkélyeket, nincs hiányosság korynthi oszlopokban, a kapu fölött renaissancekori gypszangyalkák tartják a czimervértet, a háztulajdonos monogrammjával, s a háztető franczia ormozatát rácscsipkézet futja körül; az ablakok mind tükörüvegből, színes japáni függönyökkel s ha betekintünk a félig nyitott kapun, az udvaron márványnympha invitál a tengercsiga mintájú kúthoz.

A földszint egyik oldalán tíz ajtónagyságú boltablak s azok közt egy pár valóságos ajtó fölött e fölirat pompáz kiálló aranybetükkel: «Goldmeyer és Társa selyem és pipere bazárja». A kapun túl levő része a földszintnek kávéház, s annak a felirata három nyelven: felül szerbül, alább németül, legalul magyarul hirdeti, hogy ez az a híres kávéház a «montenegrói fejedelemhez».

Az egész első emelet falát egy hatalmas felirat foglalja el, melyet jószemű ember a Szent-Gellértről is elolvashat, itt van az «Első magyar-osztrák gőzhajó társulat hivatala». A második emelet egyik erkélye két oldalán két roppant fekete tábla hirdeti arany betükkel minden európai nyelven, hogy ott divatraktár keresendő; a másik erkély botrányosan rontja a symmetriát ürességével. Ott bizonyosan valami falusi földesúr lakik, a ki még restelli kiirni a szállása falára, hogy ő mit árul? Hasonló mulasztást követtek el a harmadik emelet lakói is; de helyrehozta aztán mind valamennyinek a hibáját a padláson befészkelt fényképész, a ki legfelül a háznak mind a négy falára hétországraszóló nagy betükkel kiirta, hogy ott «Photograf» lakik: görög-német helyesirás szerint.

Abból, hogy a háznak mind a négy oldalára lehet irni, megtudtuk, hogy az egyedül áll: – se elől, se hátul, se oldalt semmi szomszéd.

A háta mögött van egy mélyen fekvő veteményes kert, otthagyott káposztatorzsákkal; az egyik oldalán a kidült-bedült palánkkal bekerített telket télvizben megzöldült kőhalmazok fedik, azok közt korhadó épületfák vannak egymásra támogatva, s üres mészvályúk tartogatják a beléjük hullott eső-vizet; mind annak a tanujelei, hogy valaki építeni akart oda valamit; de beletörött a kése. A palota tulsó felén fekvő telek már nagyobb reménységet táplál fényesebb jövendő iránt. Annak a gazdája cserzőgyártulajdonos: mind ide hordatja a cserhulladékot a telkére, s mikor az egyszer egészen fel lesz töltve, akkor okvetlenül hozzáfog az építkezéshez.

Elől pedig a gyönyörű szép négyszögű tér; behintve káposztalevelekkel, s lovak ottlétének tanujeleivel, szénával, szalmatörmelékkel, baromfitollal; a közepén két kuvasz igyekezik egy harmadikat lefülelni, s a távolban füstölög valami rozzant palánk oldala. Azon valami kofa rést tört, s mint a remete-rák a csigahéjból, ottdugta ki a fejét, boltot rögtönözve a palánkból, melyben napszámosoknak süt burgonyát s oszt spiritust, pálinka czimen.

A háromemeletes palotának azonban már szép járdája is van; a mit ugyan a járó-kelők még szebben elkerülnek, mert nagyon magas, fel kell rá mászni; annálfogva a járda gránitkoczkáinak illetékeiből szépen kizöldült a buza, sőt a kedvező időjárás mellett már meg is bokrosult kellően, a mit elhullattak, a pinczeraktárba letöltögetéskor. Ez a vetés a Goldmeyerék boltja előtt virít. Hanem azért a repcze is igen szépen áll, mely viszont a kávéház ajtajáig díszlik, s ha valami elemi viszontagság nem éri, bő aratással fenyeget.

II. A VILÁGÍTÓ POHÁR.

A mult év egyik borongós novemberi napján, a midőn a felhők azon látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső, vagy hó alakjában róják-e le az idei adójukat, a mivel a földnek tartoznak? egy fiatal férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem barátságos küszöbét, a kinek ez a moratorium nagyon kedvére lehetett, mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az «araszt», mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.

A mint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal s kicsi híja, hogy az ölébe nem ült annak az alaknak, a ki a helyét elfoglalá.

– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? dörmögött az ott talált buslakodó a vele szemközt letelepülőre.

Volt biz ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos czernagoracz egy pohár szilvapálinka mellett; de hát a mi fiatal emberünk szerette a társaságot és beszélgetést. Udvariasan engedelmet kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük s aztán szétnézett a marqueur után.

A «Kristóf» ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit; egy pohár forró tejet, meg egy zsemlyét.

Ez volt a vendégre nézve az ozsonna, vacsora, még talán az ebéd is.

A mint a tálczáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le is tette rá a megfelelő árt, egy piczuligramm alakjában.

Kristóf úr markába vette a pseudoezüst pénzt s megköpködte:

«Pfhü, pfhü; apád-anyád ide jőjjön! Ez az első pénz, a mit ma beveszek.»

Pedig délután öt óra volt már.

Az átelleni vendég előtt állt egy pohár fekete kávé érintetlenül. Az uraságon jó macskaprémmel bélelt téli kabát volt, s a mellénye gombjába arany óraláncz volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárcza van, s tárczát nem csak azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.

Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta.

Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint az alatt a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, a mi szintén igen érdekes olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők gyógyítani? A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: «de bolondok ezek a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, a mikhez még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze».

Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala van fordítva a lapnak s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég, mint az a spirituslámpa az asztalon, a minél fidibuszt lehet gyujtani.

– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! jegyzi meg a fiatal ember, a kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.

– Még nem gyujtjuk meg a gázt; elég világosságot ad a spiritus lámpa.

A párbeszéd által háborgatott újságolvasó boszusan felkelt, s átment a szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.

A Kristóf utána szállította a fekete kávét.

– Egészen jéghideg lett már; dörmögé az uraság. Melegíttesse meg újra.

A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó feketével.

A fiatal ember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az uraság abban a Lloydban?

Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A fiatal ember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha kitanulta; de félt, hogy megharagítja.

A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét kavargatni s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánczhidról nézne le valaki a Dunába.

– Ejnye, de hideg van idebenn, mondá a fiatal ember, két tenyerét összedörzsölve, Kristófnak.

– Még nem fűtünk, elég meleget ád a spiritus lámpa.

Nem sokára aztán olyas valamit látott a fiatal ember, a mitől olyan melege lett, hogy a háta is izzadt bele.

A mogorva vendég egy perczre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha keresne benne valamit s aztán mikor ismét letette azt maga elé, elkezdte sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az átelleni órára, mely épen hatot mutatott.

És a fiatal ember azt látta, hogy az a pohár fekete kávé egyszerre csak elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára az egész pohár rémületes zöld fényt derenget maga körül. Ettől a látványtól kezdett izzadni a homloka.

Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a fiatal ember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a megtámadottra:

«Hát nem szégyenli ön magát?»

III. EGY VESZTÉRE SZÜLETETT HÁZI ÚR.

– Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a macskaprémesnek, mi alatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot törülgette fel a tegnapi ujsággal, (még a padlón is fénylett a szétömlött villós méregfolyadék.) Meg akarja magát ölni! Hát akkor én mit tennék? A ki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az oeconomiát, veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utczán felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni, mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, a kiket már ugyanonnan kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harminczöt krajczárt: abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt krajczárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért még sem ugrom a Dunába. Az úrnak pedig milyen szép macskaprémes kabátja van, még óraláncza is s mégis gyufát akar enni?

A megdorgált ember engedte magát, mint tetten kapott gonosztevő, végig leczkéztetni s mikor vége volt, azt mondta rá:

– Még egyebem is van: ez a három emeletes ház is az enyim.

– Hát akkor mi a baja?

– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél nyári kabátban.