Part 24

Közeledtünkre balkezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják venni az idegenek, hogy a gyapjupor a mellére száll s szenved miatta s megsajnálják érte. De arczkifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott, befelé hajló homlok, az a feszült, veres arczbőr a kiülő pofacsontokon, az előrenyomuló áll s az a leirhatlan hienai sovárgás a kaján szemekben: egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.

Már innen is megkisérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s most még jobban őrzik. Olyan magán börtöne van, melyből még a falon át a koczogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.

A kihágó fegyenczek egyedüli büntetése most a magán börtön, (mik közt egy van teljesen sötét) és a bőjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a vasajtóba furt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a nyoszolyán. Megtagadta a munkát s most várnak vele, míg könyörögni fog érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyenczekkel bilincs és korbács nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel daczolt, s mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szivébe fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhivatta magához a szobájába. Egyedül volt vele szemben s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az asztalra egy kést, s azt mondta neki: «no hát itt van a kés, fogjad és üsd belém!» S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett, kegyelemért könyörgött s soha se rakonczátlankodott többet. Kétségtelen, hogy az ilyen kisérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.

A többi műhelyek, a melyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a melléképületekben, a mik mind fegyházi biztossággal vannak építve, és kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek előállításával; a lakatos műhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevü fegyveres, ki a világtárlatokon már négy izben nyert kitüntetést felnyithatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbecsavarodott férfi kitünő műfaragványokat készít fából, a mi nekem is kedvencz mellék-mesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megirására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leirná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasni valót; nem regényt, hanem a «Találmányok könyvét». Pénzt adogatni a fegyenczeknek nem szabad.

És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, biró, pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Multjukat csak az igazgatók ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most dolgozik.

Megtekintők azután a nagyszerű sütődét és konyhát. Pékek és szakácsok szintén mind fegyenczek, a mely hivatalra a legjobb magaviseletüeket szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragœdia lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye, titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a zöld-paszuly-főzelék; a mit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy osztanak szét tányérokba. Igen jó izű volt mind a kettő. A kenyérről pedig, a miből minden fegyencz egy egész czipót kap egy napra, elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a herczegek esznek, mikor nevük napja van.

Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van minden vallásfelekezetnek. A katholikus szertartású igen szép és megtekintésre méltó frescokkal van díszítve, ezeket is egy fegyencz festette: Nivetti Péter 1822-ben s az oltár szoborműveit egy másik fegyencz faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik a templom boltjára az angyalokat, a kik őket lesujtják és felemelik. Még egy neme a munkának van megengedve a fegyenczeknek s az már valódi jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki az intézet legjavultabb fegyenczeit a környékbeli földesuraknak, s e fegyenczek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő «recreátiójuk»!

A szamosujvári fegyenczkastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai szinvonalon álló intézet.

Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. A mint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyenczek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyenczekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb birája elé, a ki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást s azzal a fegyencz-bajtársak vállaikra emelik a koporsót s kivonul az egész fegyencz-kolonia a koporsót kisérve a börtönudvartól a sirkertig, a foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sirjához – tovább élni.

E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb leányától, a szellemdús irótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily szomorú helycserének: «a sirból a sirba», szemtanuja volt.

TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MUZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT CZIGÁNYLEÁNY PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST.

I.

Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, a mikor legelőször összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harmincz év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!

Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, a kik magukat a közéletben «legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb» előczímekkel készülnek megkülömböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén) s ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul a kálvinista kurátor, koadjutor-kurator és főkurátor dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katholikus közöttük. A minek ismét igen regényes története van; ide illik hors d’œuvrenek.

Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgy, hogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen, keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, a hol elérik, azonnal felakaszszák. Egyszer aztán a perzekutoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, a kik épen akkor darabolták szélylyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a főkapitány rendeletét betüszerinti értelemben vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett belőle nagy harcz, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, a miből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés következtében katholikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katholika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katholikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra beszentelték s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabirót, a mint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nem rég árverezték el, a mi szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül új kastélya verandájába és lépcső-tornáczába építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik.

Erős tanulmány volna egy biographia-irónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hirneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis «Buba» szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)

Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édes anyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gúnyt, de az anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!

Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért – kedves gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi látvány; de a hogy ezek «egymást» szeretik, az valami idealis tünemény. Ha a «Muszti» (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a «Buba» sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első franczia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) a ki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas műveltségű, szép lélek.

A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Muzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint a mi itt van összegyűjve, még nem futottam végig.

A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, a mikkel a termek falai tetőtől-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca (üveg festő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a művész sajátkezű felajánlásával. A mikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisérteties tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy czicza család, a «macska Rafaeltől». – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harczokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen biczegett az aspromontei «köszönöm szépen» után; gyüjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arczképeivel, s ellátva emlék-mondataikkal s minden album lap körül Hugó Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ó-kori majolicák, porczellánok, s a mit még Pulszky is irigyel a koltói kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol eredetű), a mit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból épen papucsokat készült szabni.

Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók) betörővé tenni.

Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosújvári hősre, a kiket előbbi levelemben említettem.

Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arczvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: «Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.» S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandurok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a «Kakas fogta a Farkast.» A rablókat rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel, azzal az utasítással, hogy ha a foglyok künn maradt czinkosai feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben kiszabadítsák, hát csak lőjjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az épen ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy órányira fekszik.) A mint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arczképet s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak?

Hát egyszerre ráismertek mindannyian.

«Ez az az úr!»

«Ez az a lengyel gróf!»

«Ez az a bácsi.»

«Micsoda úr? lengyel gróf? bácsi?» kérdi Teleki elhüledezve.

Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.

Ez a «lengyel bácsi» volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias volt azokat bevallani.

Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a Kakas a Farkast.

II.

Koltó műkincsei nagybecsüek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.

Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát, melyben ő muzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be köröskörül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi úr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, a kik ellenségei minden költészetnek.

Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú, mély szobának háttere altató árnyék, míg elől két szöglet-ablak vet kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az érczolvasztók füstje s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog.

Petőfi két izben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.

Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegylánczolat, megannyi dombordad hegy egy tömőr csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvencz mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden ereklyéjét hiven őrzik.

A koltói muzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi életíróknak nyujthatni azokban.

Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, a mit barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott: «soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.» Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedveért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most dolgozószobám kandallóját diszíti.

Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait.

Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, a hogy ezt minden levele tanusítja.

«Ez a három hét, a mit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot.» Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: «minthogy megírtam, hogy ott legyek eltemetve, a hol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.»

A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leirhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott költeménye vált e toasztból.

Egy más költeményt is hagyott itt, a minek a tárgya egy szegény czigány legény népballadai története.

A czigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, a kit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, a kinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény czigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a czigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút s balsorsáról egy szép románczot írt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez a románcz Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.

Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a czigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, a kinek lángoló fekete szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet-ablakából alászállongtak.

Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis czimbora azok közt, kiket a barátság vele egy arányuvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, a kiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki Sándorhoz azt írja: «ön az egyetlen mágnás, a kit a világon tisztelek.»

Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghódította részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét.

S tudott hű lenni hozzá.

Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szives vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szivesen látott vendég volt.

Ez úri családnak két leánya volt: Lilla és Berta.

O*i Lilla (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.

Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arczán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).

Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:

– Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.

– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgy se kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?

Petőfi rögtön írószereket adatott magának s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy üljön ott előtte, a míg költeményét megírja, hogy arczáról gyujthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e költeményét, mint egy arczképfestő, az előtte ülő mintáról:

Szép mulatság téged néznem Szőke kis lány…

A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizodot Petőfi életéből, mikor harmincz év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik.

Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.

S néhány hét mulva már össze volt tépve a rózsaláncz.

Petőfi azt írta nekem:

«Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!»

Pedig csak azt beszélték neki, hogy «udvarolt», s lehet, hogy az is csak mende-monda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót tánczolni a bálban, már kész a pletyka.

De ő neki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.

E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei; a lemondás:

«Most már egyéb sincs hátra, Mint őt felejteni, Ki innen, ki szivemből Emlékem kincsei!»

Majd a könnyüvérüséget hazudó daczolás:

«Mi most nekem A szerelem? Rózsafán kis madár fészek, S ha földulja a fergeteg, Odább szállok, mást épitek.»

S utóbb az önvallomás, mikor Juliát kiengeszteli:

«Könnyelműség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem.»

E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Aniko.