Part 23

Mikor végig álmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált classicus romok, a földalatti catacombák, koponya-diszletekkel, a Trevi «aqua virgo» szökőkútja Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag együtt), a Capitolium szoborgyüjteménye, maga a Vaticán, a hajdankor remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyüjteménye, az ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is régibb egyptomi mumiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál templom «extra muros», az Angyalvár, s maga a leirhatatlan Péter templom, melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített sulya önkénytelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet s nem birjuk kedélyünket megszabadítani attól a nyomástól, hogy mind ennek vége: az újkor ilyeneket nem alkot.

Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent-Péter templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mind azt, a mi az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tíz milliót hordtunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? a hány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papirja nyugszik az «exhibitionsek» kriptái fenekén s részvényeiknek czifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, a melyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, a melyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasútakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, a miket elfujt a szél.

A «realismus bigotteriája» még több milliárdot beleépített a maga templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok megtudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi azt, hogy azok megtudják őt szadítani az adósságaitól és a munka terhétől.

XXIII. A MIT ÉBREN LÁTUNK.

Husvét első napjának egész délelőttjét a Szent-Péter templomban töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisipkával fejükön, kezükben a háromlábú szék, hogy a hol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok története van itt, kőből kifaragva. Egy sirbolt felett Attila ősünkkel is találkozunk, a mint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló Péter és Pál apostolok előtt. Revancheot kapunk azonban megszégyenített dédapánkért egy másik csoportozatban, a hol egy német császár borul le, mezítláb, bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van örökítve érczben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség elfér ebben a kis kápolnában husvét első ünnepén, annak is fele idegen, a ki a castratok énekére kiváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna, összetöpörödött férfi alakokot látunk, szőrtelen, sápadt arczokkal. Ezek a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerályt megszüntették, úgy itt a római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly jelentéktelen, hogy a templom tulsó oldalán járók észre se veszik s későbbre várják az igazi ceremoniát. A köznépet néhány transteverino képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szijas szandaljaiban. A templom baloldalán tizenkét fedett gyóntató sátor van felállítva, különféle nyelvűek számára; kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálczával gyöngéden a fejére üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: «pro lingva hungarica», látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam benne sem papot, sem gyónót.

A szűk kiséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, a kik imádkozni jöttek ide.

Még mindig vannak, a kik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás ezután fog következni s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az apostol hamvait fedi s annak érczszobrával szemben.

Ez annyiszor látott érczszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az ércz oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól.

Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A ciceronék tovább magyarázzák a szobrok historiáját az angolaiknak.

Ez a husvéti ünnepély a Szent-Péter templomában 1876-ban.

XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN.

A hol az államfő maga is világszerte gyüjtött Péterfillérekkel fedezte a civillistáját, a hol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzá szokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó izléssel, a hogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkinál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaik kavicsokra váltja fel a tíz centesimodat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportostul, mint nálunk a faluvégi czigány-gyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.

De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. A ki a templomba belépő előtt félrehuzza az ajtófedő bőr-függönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyüjtemények tárát végig nézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, a ki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig épen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában úgy látszik csak kétféle néposztály volt: az egyik, a melyik lefelé fordítva, a másik, a melyik felfelé fordítva nyujtotta ki a tenyerét.

Ezzel ellentétben van aztán mindaz, a mi a kormány kezelése alatt áll. A Capitolium őrei még a kinált borravalót sem fogadják el; még a felöltönyök, esernyők őrzéseért sem fogadnak el semmit s a munkás, a ki a Forum romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány embere. Ez már a «harmadik Róma» lakója.

A mostani kormány ezt a koldulásra kapatott népet hozzá akarja szoktatni a munkához és munkabérhez.

S minő munkához és minő munkabérhez!

Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, a hol ha a tél beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajczár. S az olasz megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már husvét másod-napján mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az útakat. Az életmód is olyan; az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül, meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával minden utczaszögleten. A mi pedig a kenyeret illeti, a mivel a római él: az még most is ugyanolyan, a milyen a Grachusok idejében volt, a mikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt értelmét veszti a szent mondat: «a ki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel», mert az a római kenyér mellett semmi külömbséget nem tesz. Aztán iszik rá az olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah az aqua vergine vizének tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is ád, s a ki egyszer ivott belőle, visszakivánkozik Rómába ismét; a fiatal leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hivják búcsút venni. Az visszahozza őket hozzájuk.

Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát alakítani, bizony megilleti őt érte az «apostoli» czím. Ennek pedig be kell következni, mert a mióta a pápa nem oszt áldást, a mióta a nagyhéti lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs franczia legitimista had; megszünt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember, a ki az előtt a könnyenszerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná a népét, hogy «o Roma, o morte?» aligha azt nem mondaná neki a pápista Debreczen, hogy «morte!»

Mióta az olaszt láttam, azóta nagyon nevethetném, valahányszor ide haza azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: «Koldusok vagyunk! Koldusokká leszünk!»

Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, a ki osztogat: olyan pedig nincs.

Mástól félek én. Attól, a mivel a spanyol hidalgó fenyegette a nagybátyját: «ha ön nem ád pénzt, én képes vagyok a legvégsőre vetemedni!» «S mi lesz a legvégső?» kérdék tőle. «Az, hogy dolgozni fogok.»

Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, neki esünk úgy a dolgozásnak, mint a hogy az olasz munkás dolgozik, s akkor megverjük a németet; de úgy koldulni, mint a hogy az olasz koldus tud, mi nem tanulunk meg soha.

XXV. A SZINHÁZ RÓMÁBAN.

Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: «az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcseség». «Azért nem maradt hát meg benne semmi», mondá rá az egyik barbár.

Hirhedett olasz művészekkel tele van Európa; az a mi Rómának maradt, nagyon szerény igényekhez van mérve.

Romeo és Juliát néztük meg az operában. A dalmű elejét elhagyták. Az egész társaság középszerű tehetségekből volt összeállítva.

A rendezés nagyon mesterkélt. A tánczvigalmi duett alatt Romeo és Juliát folyvást körültánczolják feszes menuette figurákkal s a játszó személyzet és comparseria az ügyelőnek egy éles füttyentésére alakul más csoportozatba, a mi nekem, ki először láttam szinészt úgy tánczolni, a hogy a rendező fütyöl, szörnyű komikum volt. Az operaház hat emeletes, csupa páholy, karzat nincs. Itt szegény ember szinházba nem jár. Felvonás közben a férfisereg tódul ki az előcsarnokba szivarozni, aztán mikor visszatér, az előcsarnokból az egész nézőtér megtelik dohányfüsttel. Ez alatt a szinpadon úgy szegeznek, kalapálnak, mintha asztalos, lakatos műhely etablirozta volna rajta magát. A mit más szinpadon a csendes fúróval erősítnek meg, azt itt kalapácscsal végzik.

Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, a ki az első felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban cicisbeojával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletirozva, az egész öltözet sűrün tele himezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csakugy szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor, brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavillon. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért «harmincz» forintot. Én még ilyen nagyszerűt szinpadon sem láttam. Hozzá a kifestés sem hagyott semmi kivánni valót hátra s ha a talyiga-kerék nagyságú rózsacsokrot, s az óriási legyezőt megemlítem, csak megközelítő fogalmat nyujtottam e ritka látvány felől, mely úgy látszik, magukat a rómaiakat is meghatotta, mert több látcső irányult a delnő páholya, mint a szinpad felé. Azt hiszem, valami mexicoi herczeg felesége lehetett.

XXVI. DOMINE QUO VADIS.

Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. Historia, költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily kimeríthetlen források! A kövek beszélnek s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom hol, kezdjek hozzá? Úgy vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott s nem tudja, hogyan költse el? Mentül többet foglalok belőle, annál nagyobb lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy előre is hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szive van, kétfelé érezni vele.

Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy külön kicsiny hazám is van s annak apró bajai, a mik neki még is oly nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülő félben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti független bankban s ezek felett folytatott harczaink, a mik mind olyan apróságnak tünnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdő betüvel látjuk.

Dicsértem is magamat, a mért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam: Florenczbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál utánam se levél, se hirlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar miniszteriumot; de jó hogy nem tudok róla semmit.

Még van egy pár hetem az országgyülés új ülésszakának megkezdéseig. Addig kibányászom ezt a kincstárt!

Ma délután teszünk egy kirándulást a Via Appián.

Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem csipős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermæit, Maxentius czirkuszát, Romulus templomát s míg az idő esősre nem vált, Cæcilia Metella óriási sirboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt.

Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része még hátra volt: a hol még megvan a régi láva-kövezet. Az út két oldalán hirhedett nagy emberek siremlékei hosszú sorban.

Ez holnapra marad.

Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, a minek ez a különös czíme van: «Domine, quo vadis?» (Uram, hová mégy?)

Köztudomású a monda, én is hallottam, vagy olvastam azt valaha; de azért még is új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, a melyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti s irtózott a vértanuság kinjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. «Domine, quo vadis?» kérdé megdöbbenve. «Venio iterum crucifigi.» Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni). Erre az apostol megszégyenült, megfordult s visszatért Rómába. Ott elfogták s Nero czirkuszában halálra kinozták. De hát mi volt az akkori martiromság? Hisz akkor még nem voltak ujságirók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak.

A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy hirlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt s azt adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt, leköszönt.

«Kedveseim, szedjük össze podgyászunkat: holnap utazunk haza!»

Negyvenhárom óra mulva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis?

Nem lehet azt nékünk elfelejteni! – Még Rómában sem.

Talán még egyszer, boldogabb időkben folytatása következik!?

UTI TÁSKÁMBÓL.

A SZAMOS-UJVÁRI FEGYENCZTELEP.

Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamos-ujvári fegyház megtekinthetésére s bár beismert rossz geografusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosujvárra megérkeztünk.

Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a vár bejáratánál és ő vezetett körül a helyiségekben, kitünő szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.

A szamosujvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, mig jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a lépcső-feljáratokat mindenütt kettős vasrács-ajtók őrzik, s azonkivül minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott őrházat találná maga előtt.

Jelenleg hétszázhatvan elitélt lakója van a szamosujvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végig jártunk e szomorú «kristály-palotában», ekkor azzal az emelkedett érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a tökély felé. Ez a börtön nem a boszuállásnak, hanem az expiatiónak a háza már.

A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, a kik havonkint nyolczvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonkint tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyenczek ellátása fejében, egy harmadát félreteszik a fegyencz számára s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkivül kezébe adtak egy kézművességet, a mivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.

A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobb részt az asztalos-műhelyek foglalják el: itt butorokat készítenek, kézi munkával és géppel. A látogató belépésekor a jelenlevő őr kiált: «vigyázz!» s arra megszünik minden munka; a fegyenczek felállnak helyeikről s felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.

Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik fejénél felirva az oda tartozó fegyencz neve és életkora (elhagyva: a bűn minősége, melyért elítélték, a mit régebben szokás volt kitenni, de rossz eredménye lett).

A másik szárnyon van a kórház, a hol a betegápolók is fegyenczek. Ezzel összeköttetésben a gyógyszertár és laboratorium. A kórodában akkor épen nem voltak súlyos betegek.

A második emelet nyujtja a legtanulságosabb képet. Itt van a pokróczgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadia-műhelyek. Ezekben mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopányokat elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánynyal kiállják a versenyt. A melyik a fegyenczek közül legjobban érti a kézmüvet, az a mester, a ki a többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána legtudósabb lép a mester hivatásába.

Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arcz gyüjteménye, melyeken az indulatkifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon csalóka. Azt tanácslom regény- és drámairónak, hogy Pitavalt ne olvassa; mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s tévutra vezetik a lélekbuvárt.

A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, a kiknek az arczkifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig lehet húsz éves, szelid szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre, hogy mit vétett? azt felelé: «bankjegyet hamisítottam, fotografia segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.» – «Mennyi időre van elítélve?» – «Öt évre». – A köny szemébe szökött. A mellette álló alak pedig egy délczeg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arcz és termet, a minőnek csak regényhőst festettek valaha; nyilt homlok, nagy fekete szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arcz, és magas deli alak.

– Mi vétekért van elítélve? kérdezém.

– Gyilkosságért.

(Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.)

– Kit gyilkolt ön meg?

– Egy szép asszonynak a férjét.

(Hisz ez nem is lehet máskép.)

– S mennyi időre van elítélve?

– Húsz esztendőre.

(Megütődtem: nem volt-e túlszigorú a biró a büntetés kiszabásában? Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők, de a birák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)

– S miért ölte ön meg azt az embert? kérdezém tovább.

– Öt forint vérdíjért. Volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)

Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké s ő csak öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.

Arczismém ezúttal nagyon megcsalt. A biró igazságosan ítélt. Ez a legalávalóbb gonosztevő.

– Most nézzen ön szét a teremben, szólt vezetőnk, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?

Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; a mit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árviz közé szorult Návay-család agyonkinzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blousenak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelid arcza s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, a melyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és a szerint élni!

– Mit tehettem? mondá, mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindenütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.

– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás, mondám neki.

– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se irni, se olvasni.

Most azután tanítják irni és olvasni.

Mert a fegyenczeknek iskolájuk is van, a hol naponkint két óra hosszat kitünő elemi oktatásban részesülnek.

Egyszer egy lótolvaj czigány volt a fegyházban, a ki a büntetés ideje alatt kitünő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen irni. «Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s irni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.»

– Az már igaz, mondá a czigány: legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megirni a ló-passust, nem kell másra biznom.

Vissza is került nemsokára Szamosujvárra; a miben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a czigány természete.

Venio nunc ad fortissimum virum.

Előttünk áll Farkas Béni!

Ez a hirhedett rabló, a kit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a lánczához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádog-darabbal keresztülfürészelte a legnehezebb bilincseket; a kinek a lelkét tizenhat rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, a minők az egész család kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s a ki mind ezt a rábizonyodott szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt mondá, hogy soha hirüket se hallotta; nem akarta ismerni a pandurhadnagyot, a ki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt az asszonyt!

Most ott hajtja a kereket a gyapjutisztító gépnél; czinkostársa: a kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a gyapjut.