Part 22

Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, a melyen az elnyomott nép zsarnoka lábait csókolja, – eddig a koromrajzig, melyben a felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szivében szereti! Iszonyú haladás «lefelé» – és mégis «fölfelé».

XVI. A LEGSZEBB KÉP.

Tizián remekműve ez: Mária mennybemenetele.

Tiszta, fenséges, földfeletti kép. Szellemmé alakuló emberalak. Egyesítve benne a szent, a nő és az anya.

Kiszenvedt fájdalom, előérzete az üdvnek, viszontlátás öröme, megdicsőülés: mind egy női arcz vonásaiban, egy nőalak mozdulataiban kifejezve.

A művészet a tökélynek azon a fokán, a hol egy ember egy istent teremt.

Sokáig nem birtam e képtől megválni. Nézése elfeledteti velünk a külvilágot.

Ha van csodatévő Mária-kép: ez az.

A mit papnak és cathedrának nem sikerült mindenkivel elhitetni, azt elhiteti vele a művész.

E kép előtt nem lehet senki mahomedán.

Velenczének már csak azért is fenn kell állni örök időkig, hogy keretül szolgáljon ennek az egy képnek. Drága keret; de a kép még drágább!

Ha még visszatérek Velenczébe valaha, csak azért lesz, hogy ezt a képet még egyszer meglássam.

XVII. A ROMBOLÁS MŰHELYE.

Ha végignéztük a kimeríthetlen kincstárt, melyet az alkotó művészet úgy megtöltött remekműveivel, hogy bár nyolczvan év óta rabolják Velencze kincseit, még meg sem látszik rajta a hiány; akkor nézzük meg azt a műhelyt is, a hol a hajdani világváros romboló hatalmának eszközei vannak összegyüjtve.

A velenczei fegyvergyár egész városrész volt hajdan: tizenhétezer munkásnak adott dolgot; most alig foglalkoztat kétezeret.

Itt látjuk Velenczét, a támadót, a hódítót, ki a milyen nagy volt a művészetben, épen olyan nagy volt a hadakozásban.

A bejáratot a hirhedett kő-oroszlánok őrzik, miket Athene elfoglalása után hoztak ide; a lépcsőkön hevernek a nehéz kőgolyók, mik Corynthot halomba lőtték. A fegyvertár muzeumában sorozva találjuk a tengerészet és hadiszerek kezdetleges műveitől kezdve fel a tökély magasabb fokáig mindazon eszközöket, miknek átkozott feladata ölni, pusztítani.

Ott kezdődik a sor azon a bőrből és kötélből készült ágyun, melylyel Pisani harczolt a szaraczénok ellen, s végződik Gritti aczél-ágyúján, melynek bronz sárkányfeje okádta a tüzet.

A velenczeiek már a tizenhatodik században feltalálták a hátultöltő-ágyút; ott áll egy revolverágyújuk is, tökéletes mintája nagyban a mi forgó pisztolyainknak. Mitrailleuseik minden gályáikon voltak, akként alkalmazva, hogy azokkal a gálya-rabok fellázadása esetén az egész hajót végig lehetett seperni s uszó batériáik mintája vetekedik a mai koréval.

Végül ott látjuk a Bucentoro mintáját. Az igazi Bucentoro, melyről az utolsó Doge az utolsó jegygyűrűt hajította a tengermenyasszonyának, régen nincs már, maradványai aranyos korhadékok: a minta mutatja, hogy mi volt valaha? Csupa arany és bibor! Egy egész roppant gálya művészfaragványokkal, aranyevezőkkel, bibor-vitorlákkal, a minek nem volt más hivatása, mint a symbolicus nászmenet a tenger és a köztársaság menyegzőjénél. Megrakva a világ legnagyobb hőseivel, leggazdagabb uraival, legkevélyebb bölcseivel; üdvözölve, megkoszorúzva a világ legszebb asszonyaitól, s rettegve ellenségtől és versenytárstól – és aztán szuhoktól összeőrölve a molo egyik látogatatlan zugában: csak mintaképe hirdeti még, hogy mi volt?

XVIII. HÁROM RÓMA.

Az volt az uti tervem, hogy a nagy-hetet Rómában töltöm. Annyit olvastam a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerüségéről Rómában, a mik még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba; hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem szomjú vágyát: mind azt testi szemeimmel láthatni, a mit képzelet és olvasmány után oly ragyogó szinekkel látok lefestve.

De mind abból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul mult el Rómában, hogy ha a naptár nem tanuskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne vagyunk.

A mióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszünt a papok városa lenni: mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának elmulását is akarná tüntetni.

Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi pápai áldás, semmi éjjeli kivilágítás a Szent-Péter templom kupoláján! Husvét első napján minden bolt nyitva. A nagy mise alatt adnak és vesznek s a templomtéren teherszekerek rakodnak; az utczákon nagy szegényesen vonul végig nehány pap nehány zászlóval, kisérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a Szent-Péter temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Muzeum, a hol az ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik, imakönyv helyett a Bædeckerrel kezükben.

De erről majd később.

Tehát Rómában jártam s pápát nem láttam.

De láttam a helyett mást, a miről meg (tudtommal) mind azok nem irtak, a kiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert még akkor nem volt. Láttam a «három Rómát».

Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek bölcsője.

A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet városa: a népek oltára.

A harmadik: a nép Rómája, az új gyár-város.

A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását birjam. Bámulatraméltó mind a három.

Egyenkint fogok mindegyikhez visszatérni.

Önkénytelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú emelkedése, sülyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így temeti el egyik civilisatió a másikat.

Az a civilisatió, a minek a császári Róma székhelye volt, oly magasra nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az égig ért. Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az a földön marad, az nivelliroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában levőt.

Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, a hol semmi épület nincs, szabályos, kövezett utczák szelik keresztül, másutt már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek czifra faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak kéményei emelkednek ki közülök.

A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.

A császárok Rómája «kenyeret és játékot» adott a népnek; az egyház Rómája adott a népnek «békét és üdvöt»; az új Róma ad neki «munkát és szabadságot».

Mikor végig tekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett, ez a gondolat nehezül szivünkre: ime e dicső romok, mikben az alkotók szelleme túlélte az alkotott művet; – távolabb a felmagasló épületóriások, a miknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket alkotta. S eltakarva tőlük az, a mi nem számít a jövőre, mely a jelen számára épít. «S a mi a jelennek igazán él; az él igazán örökké».

XIX. A RÓMAI BÉRKOCSIS.

A mi az egész világon annak az erénynek a jelképe, a mit «isteni» melléknévvel szokás megtisztelni: t. i. a «gorombaságnak», – a bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az újját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nem csak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyuttal kalauzul is szolgál neki. A római fiakker mellett fölösleges a Cicerone. Rábizhatja magát a jövevény, az elhordja őt, tervszerüleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli. Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hizelgésekkel igyekezik azt jó igyekezetre birni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott strázsál a hotel ajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen egylovasok a római bérkocsik, nyitott négy üléses könnyű hintók; a férfi utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni s kettőjük között van egy esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát s se kocsis, se utazó nem ázik.

S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz nyelvhez; sőt épen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale «Turr» «uno dei mille»: akkor épen megered az ékesen szólása, s beszél a romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma jövőjéről, olyan okosan mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit, a kik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól megrakta már a zsebeit a romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal, eszébe juttatja, hogy nem csak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s elviszi a leghiresebb – kurta korcsmába; melyet ad formam «lebuj» lehetne «felbuj»-nak nevezni s a hol az ember legolcsóbb áron kaphat igazi «cugina italianat» s visszajön értünk s megkérdezi: jól ebédeltünk-e?

No, de a «római kenyér» és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy «mondd meg, mit eszel? s én megmondom, hogy ki vagy?»

Előbb azonban maradjunk a köveknél.

XX. A LEGNAGYOBB KŐHALOM.

A világ legnagyobb kőrakása, mit emberkéz hordott egymásra: a Colossæum.

Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne hadihajók tengeri ütközetet játszanak.

Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni harczaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabbkori építkezés fogalmait messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd boltozatokkal, s a hol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik, még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. A mi innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást s a düledező részhez új falat építtetett, mely azt fenntartsa.

Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetlen nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi műben. A multak álmai kisértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, a mikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, a hol azok a keresztyén vértanukat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér egy harmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé változtatták az amphitheatrumot. A vizipók tánczolva fut végig a sötét tükrön, s lomha fehér kigyó huzódik be a kövek közé: ez az egész látvány most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik a buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben.

A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem birták elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel s mikor a legmagasabbat elértük, a honnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni épületrészt már a távol köd fátyola homályosítja. Két átelleni fal visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal boltives ablakain át a Quirinal rózsaszinű baraczkvirágos ligetei mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossæum óriási udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a légben.

Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes gladiatornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le sáfránnyal szőkített hajfürteikről a koszorukat a győztesek számára!

Mily megoldhatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossæumot építette, születhetett egy Horácz, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus, egy Seneca, egy Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek ép ily titani mérvű colossæumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő colossæumuk nem omlik össze soha.

Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük, hogy töltik be lassankint az árnyak ez óriási temetőt, a hol a halálnak tapsoltak s a halottakat kikaczagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél.

S a mint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll titáni sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve, napbanéző istenarczát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem az istenarcz emelkedik az ércz vállakon: egy kondorhajú fő, felvetett ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A cæsar hatalmasabb volt, mint az isten: lefürészelteté a szobor fejét s saját képmását adta Apollónak.

Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk szinű öltözeteikben pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át. Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a győztesnek: «öld meg!» «Öld meg!» visszhangozza a kerek sziklaépület s ezernyi gladiator omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a husgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassankint eltakarja valamennyit: martyrt és szörnyeteget s az amphitheatrum öble átváltozik tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bibor vitorlákkal; rostrumaikkal keresik egymás oldalát, a gályák között eleven alligatorok és tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorus fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arczú férfi alak: egy cæsar. Kezének hanyag mozdítása jelt ád a tengeri harcz megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ád fekete szemei egy villanásával s arra egy ifjú alak odarohan a cæsarra s tőrt üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté. Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a szép Lucilla, s a vakmerő Quintinian alá hullanak az erkélyről, s a Colosseum kapuja elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget.

Aztán átalakul a Colosseum erősített várrá, az olasz hűbéresek harczolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták és balisták maguk segítik törni.

Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó? vagy Gea? vagy a három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? a föld megrázkódik a harczolók alatt, (1381.) s a Colossæum egyszerre azzá lesz, a mi most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az újkor diadaljelvénye s a multnak sirkeresztje.

XXI. A CSÁSZÁRI ROMOK.

A nagyszerű amphiteatrum mellett áll még a római műemlékek egyik első remeke, Titus diadalkapuja s túl rajta terül – nem: – emelkedik a Palatin romja.

A régi Róma. Eltemetve vandal és keresztyén boszuállóktól s ismét napvilágra kiásva a keresztyén egyházfejedelmek rendeletéből. A mostani nemzeti kormány egészen napvilágra hozta azt már.

Még romjaiban is «emelkedik». Soha meg nem alázható rom.

A főbejáratot a kormány közegei őrzik s egy frank díj mellett, kivánatra, ugyanazok vezetik a látogatót körül a régi Róma épületmaradványai között.

A fenséges romokat befutotta hosszan valami apróvirágú fehér rózsa, mely Róma szent omladékain oly buján tenyészik: a meleg verőfényben egészen felveszi az illat a csendes várost. A «csendes várost», a hol egykor Cicero tartotta casilináriáit, a hol a diadaluton át a hazatérő császárok tartották bevonulásokat, kocsijuk előtt fogoly királyokkal, a honnan Nero nézte Róma leégését: ott most egy magányos őr számlálja elő az idegennek: ez itt Cicero háza volt; fürdőjében még most is vastag zuhatagban hull alá húsz lábnyi magasból az ide vezetett patak. Amott Jupiter Stator templomának romja. Néhol még látszik a falon a szürkésfehér márvány burkolat: a kiszabadított tér még fedve van a roppant széles fehér kőtáblákkal, s egész sor oszloptalap mutatja, mily óriási teremnek kellett e helyen állni, a hol egykor a senatorok hordszékei gördültek végig. Amott egy oszlopfő, egy csonka torzó a Nero számára készült piedestalon. Ez a sötét folyosó vezetett Jupiter basilicájához; s amaz, a mély ösvény meredek lépcsőivel volt egykor Livia fürdőhelye: a nymphæum. A «piscina», a császári palota tojásdad alakú halastava, most be van nőve árvácska virággal, s az ædes Jovis victoris oldalából a bércse fűzérei csüggnek alá.

Keresünk emléket a «Monte testaceo» töredékei között. Ez egy nagy halom, mely azon agyagedények cserepeiből támadt, melyekben Róma tributarius népei küldték a hódító városnak évi adójukat. Egész hegy támadt belőlük. Olyan jó cserép most, mint maga a Domus Tiberina.

E császári palotának minden rejtekét csak a legutóbbi években szabaditák ki napvilágra. Díszes márványlépcsőkön haladunk le a szobákig, a hol a fényűző császár lakott. A tizenhét század előtti pompából még maradt meg valami. A tornáczok mozaik talapja még ép s a szobák, a hol a cæsar ebédelt, aludt, mulatott, még tartogatják büszkeségük kincseit: a gyönyörű frescokat. Maga az a vakolat, a melyre a frescok festve vannak, valami oly szilárd, vastag tömegből készült, hogy az, mint a márvány fekszik a falon, fényes és síma. S a színek oly elevenek még, hogy a leggyöngédebb árnyalat sincs elveszve bennük. Egyik szoba falát azon mythologiai jelenet diszíti, a hol Junó parancsára Argus őrzi «Io» nymphát, Mercur pedig Jupitertől küldve jő, a nymphát üszővé változtatni és elszöktetni. Junót a háttérben, magas piedestalon, mint istenszobort látjuk. Az arczok kinézése most is oly eleven még. Io homlokán látszik, hogy nőnek a szarvacskák. A másik szoba fresco-festménye Galatheát és Polyphemust ábrázolja. S mióta e képeket festették, hányszor megnőtt már azóta a palotarom fölött a cserfa s hányszor kivágták róla! Az örökzöld cserfa e romvilágnak otthonos lakója. Az veszi körül az auguarium tömör épületét, hol hajdan a sasok röptéből jövendőt jósoltak; az takarja a Romulus rakta falakat, mik a Porta Romanáig vezetnek bennünket s onnan áthaladunk Caligula palotáján, végig annak a hidnak a töredékén, melyet a magát istennek nevező császár e palotától a Capitoliumi Jupiter templomáig építtetett, hogy mikor szükségét látja: istentársával bizalmasan találkozhassék! Most csak egy ölnyi rész van még épen e vakmerő hid márványból faragott mellvédéből. A világuralkodó palotájának megnyilt boltozatai mélyen sötétlenek alattunk, félig temetve összetört oszlopfők művész faragványú romjaival: halomraszórt kincstár, egy muzeum verembe temetve. Előttünk pedig terül a száztemplomú világváros, melyből egy óriás templomkupola magasra emelkedik s eltakarja a lemenő napot.

Ez a második Róma.

Az első alszik már. Annak a napja másfélezredév előtt lement.

XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN.

Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány kell.

Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, a hol a természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, a mit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja.

Ha annyi dicsőség, oly fényes mult nem volna kötve hozzá: a természet maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes cziprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már april elején arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői gazdag forrásokkal árasztják el a várost.

S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer ötszáz éves kultura, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse, hódítva és önkényt kinálva s mind ezen századoknak uralkodói és lángelméi kellettek.

Rómának a neve «az örök város». Az is marad az örökké.

Még a mit a föld alatt bir, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak labyrinthüregében nem csak nemzedékek földi maradványai, de korszakok története van lerakva.

Az új korszak monumentalis épületei oda vannak rakva a hajdankor emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent-Péter-egyház emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltüntek már, de az új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, a miknek gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt szobrászmű, melyet a vandal pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy egy pinczébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt ábrázol, csak az istennőt látjuk benne.

A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrecz; abban tartja a római kegyelet a hagyományszerű nőstény farkast, annak az emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy nőfarkas szoptatta.

És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy vallásos tisztelet által isteni nymbuszba burkolt földi-alakot, kinek, elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti s ki nem ily szűk vasketreczbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de még sem önkényt; s kinek a világuralom után a Vaticán roppant palotája nem tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz.

A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust szoptató «lupát» s az áldásra emelt kezű «pápát.»

Az eltünt nagyság mindig tiszteletet gerjeszt.

Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? kérdik tőlem itthon. Hisz ő hozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.

De hát miért mentem volna oda?

Hogy hazudjam előtte azt, a mit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, a mit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszüntét mindig óhajtottam. Hogy hive vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?