Part 21

A tengeri betegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, a ki belehal. Egy ilyen tréfás tengeri beteg kalandot mondott el nekem egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott tengeren és szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni Olaszországba s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasut helyett Rómáig a tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Soha sem járt még hajón. Egy, a genuai kikötőben horgonyzó utas-szállító gőzösre, melynek este kellett utrakelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgy hogy a sógor egyszerre tengeri beteg lett; azt le kellett fektetni. Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kinokat állt ki; Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi csontját sem birta mozdítani. Azonban a vihar elmult, a két utas felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a hajó. Hát a mit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt utra, s az utazók száz méternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. «No látod, mondá Wallner a sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki s üljünk vasutra».

Én már csak várok odáig, a míg a repülő gép fel lesz találva.

VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE.

A Canale-Granderól a Szent Márk-téren szállunk ki, a piazzettán, melynek elején a két gránitszobor emelkedik, a mit minden gyermek ismer már, s minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta Syriából, s a mi az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak: az Velencze hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt átengedte Szent Márk evangelistának, kinek földi maradványait egy velenczei hajóhad szállította e városba s azóta lett Velencze jelképe Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely századokon át volt rettegett czímere a hatalmas köztársaságnak. A körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok, – Candia és Morea – kénytelenek voltak türni, hogy piaczaikon a szárnyas oroszlán érczszobra felállíttassék.

E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, a mit valaki Velenczéből ismerőseinek ajándékul hazavisz.

Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop «között» igazi velenczei nem szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy végig, közepett csak a maledetto tedescot hagyják őgyelegni, a ki fösvény a ciceronénak megadni az öt lirát s maga akar eligazodni a veres táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól, megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét.

A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját egy hirhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patriciust juttatott tönkre. Egyszer a tizek tanácsa megsokalta a dolgot s kihirdetteté, hogy a ki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni, s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan, arczaikon álarczczal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második látogató nem lépett be az ajtón, – mert az elsőt már ott találta az ajtó fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velenczei nobilit! Nyilvános téren! a kit még ha elitéltek is, csak pallossal és csak sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy ott libegett a szélben: az álarcz most is az arczán, köpenye a vállain, arany sarkantyui pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velenczei e házba be nem lépett; de nem csak e házba, hanem még azután, hogy a játékbarlang rég eltünt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát velenczei bennszülött s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az gondatlanul keresztül sétál az átkozott közön.

Még most is megtartják ezt az emléket.

IX. A MÁRK-TÉR.

Nem piacz az: – egy óriási terem, három oldalát márványpaloták képezik, egyforma merész, tündérektől kigondolt s óriásoktól keresztül vitt építészet: filigránmunka kőből, egy négyszögű tér márványnyal és trachittal pallózva, előterében a Márk-templom megragadó képével.

Maga a tér oly üres most. Alig jár rajta más, mint egy pár kedélyes idegen, ki mulatságát találja benne, hogy a galambokat megetesse; miknek ősei a monda szerint Dandolónak tettek nagy szolgálatokat mint postagalambok Candia ostrománál; unokáik most ezerével elszaporodva kisérik a bőmarkú idegent, rászállnak kezére, vállaira. Ez a Márk-tér egyedüli népe.

Hajh, más idők voltak azok, mikor tarka embercsoportok tudták megtölteni az óriási termet, melynek teteje a derült ég s várták annak a kapunagyságú ablaknak megnyiltát, a doge-palota oszlopsora fölött, melyen át az ujon választott doge mutatta be magát a népnek. Vagy mikor a pápa eljött meglátogatni a tengerek uralkodóját, hogy ott találkozzék Frigyes császárral: még most is ott a három veres márványlap a Márk-templom bejáratánál, mely találkozásuk helyét jelzi! Vagy mikor Enrico Dandolo visszatért a diadalmas hadjáratból, jelentve, hogy elfoglalta Konstantinápolyt! Vagy mikor Loredan megjött a török hajóhad megsemmisítésének diadalhirével. Vagy mikor Morosini meghozta a kőoroszlánokat a marathoni csatatérről azzal a diadalhirrel, hogy sikerült Athenét, Corynthot földig rombolnia! A mikor a selyemben, bársonyban pompázó tömeg üdvrivallása mellett felhuzták arra a három óriási árboczra a Márk-templom előtt a három szolgakirályság lobogó zászlóját. A respublika három királyságot tartott zsámolyhordozójának s nevezte koronás szolgáit cyprusi, candiai, moreai királyoknak! – Ellenség nem taposta e szent négyszöglapokat soha: a franczia forradalomig. – Az «egyenlőség» volt az, a mi a dicsőség utolsó zaját is elnémította. – Ez ellen elfeledtek fogadalmi templomot építeni. Most az egész velenczei élet megfér a paloták boltozatos oszlopcsarnokai alatt. Még itt is nagyszerű. Este a kivilágított boltok sorozata a velenczei ékszerészet ezeregyéjszakai pompáját ragyogtatja elő, s a világ minden nemzetei találkoznak össze a zajos sokadalomban.

A Márk-templom egyik oldalán, a piazzetta felől áll a négyszögű torony, a campanile, melyhez lépcső nélkül vezet fel a csiga-út, s a honnan az egész várost belátni; a másik oldalán az órához, tetején a két érczóriással, kik az óraütést mimelik. A középtért teljesen betöltő Márk-egyház úgy tünik fel e palotaegyetem közepett, mint egy művészien faragott oltár közepén a még pompásabb szentségtartó: ötszáz márványoszlopával, öt, merészen kétszer egymás fölé emelkedő byzanczi boltivével, góth tornyaival, aranyozott kupoláival; a tornyocskákban szent alakok márványszobrai, a boltivek homlokfala remek mozaikképekkel kitöltve; főkapuja fölött az a hirhedett négyesfogat, aranyozott bronzból, mely másfél ezer év óta van befogva a nagy hódítók diadalszekerébe. Először Traján diadalivét diszíték Rómában; innen Nagy Constantint kisérték Byzanczba; Konstantinápoly elfoglalója: Dandolo Velenczébe hozta őket; innen első Napoleon, Velencze legyőzője vitte el az aranyos diadalparipákat saját győzelmi ivéhez Párisba, a honnan ismét Páris elfoglalása után hozta őket vissza Első Ferencz Velenczébe. Ez arany quadrigának minden útja egy világváros elvesztébe került!

X. DRÁGA SZABADSÁG!

Velencze most már szabad; idegen járma nem nyomja többé.

Míg Austriához tartozott, ennek kényeztetett kegyencze volt. Nem is úgy nézték, mint «fiút», a háznál, de mint gazdag «vőt», a kinek a számára külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: «niente»; most papiros-lira és réz-soldó rongyoskodik minden piaczon, s a hirhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egy harmadára. De Velencze inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint gazdag és más szolgája. A velenczei most sem zúgolódik: nem úgy mint a római, a kinek tele van a szája panaszszal a kormánya ellen, azért, hogy megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot.

Velencze tiszteletreméltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben, érczben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a siremlékek, mik a templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakő-oltárok, azok a zománczozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) siremlékén, kikre a művész fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok az átlátszó alabástrom kigyószobrok Salamon templomából, mind e szót suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget).

A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. A mit ősei ráhagytak, művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a filigránt s ékszerészei hiresek róla; templomaiból eltanulja a mozaikmunkát s küföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük.

Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve méltán látszott helyet foglalni a többi, muzeumban tartásra érdemes művek között, azt mondá: «ezt a képet én festettem.» Hanem azért az egy lira ajándékot elfogadta és megköszönte. Elődei nábobok voltak! A mi Velenczét fentartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, a mit egész gyárilag kezelnek.

Tiziano helyét elfoglalja a photograph műhely, Benvenutot kipótolja a galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthireszteli a távirda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s ez kiegyenlíti a számlát.

XI. A MŰKINCSEK.

Napokon át járni keresztül-kasul Velencze műkincseinek minden muzeumain, kifárasztja a képzelmet és emlékezetet.

Az élv teherré válik. Olyan az, mint egy zürzavaros álom, melyben nincsen összefüggés, melyet nehéz elmondani.

Mit jegyezzünk fel emlékezetreméltóbbnak? A jezsuiták templomának mozaik szőnyegzetét-e, mely oly tárgyhű, hogy a márványt selyemnek hiszszük? Vagy a Scalcik (mezitlábosok) oltármögötti képét, melyen a kis Jézus anyja ölében ingecskébe van felöltözve? Az egyedüli kép, melynek a festője arra a hires gondolatra jött, hogy Mária nemcsak «szent anya», hanem «jó» anya is volt, s mint ilyen fehérneműről okvetlenül gondoskodott a kisdede számára. (Bellini festménye.) Vagy mint egy villámnál látott tájképet, leirhatjuk-e azt a hatást, a mit e végig nézett templomok, akadémiák, múzeumok festményei és szobrászati remekeinek egész Olympusa gyakorolt reánk? S aztán adjunk számot magunknak arról az aggodalmas töprengésről, hogy vajjon a «találmányok» százada, mely a «müvészetek» századát felváltotta: nyereség-e? Vajjon minden gőzgépünk, vasutunk, távirdánk, könyvnyomdánk összes termékei, tudományos felvilágosodásunk, alkotmányunk, vallásszabadságunk együttvéve ér-e annyit, mint az elmult századok isteni magasságra emelt művészi tökélye?

A San Giovanni e Paolo egyházának egyik oldalkápolnája a mult években kigyulladt és leégett. Nem elég, hogy a falakat köröskörül diszítő domborművek (Bonnazo faragványai) mind tönkre mentek, hanem odaveszett Tizian milliókra becsült «Péter vértanú» festménye is, a minek kormos foszlánymaradékait a Muzeo Correrben mutogatják. Mikor a templomot meglátogattuk, a kiégett oldalkápolnát is megtekintők. A falak kormosak, a márványon még látszanak a tűzben szétpattogzott domborművek maradványai. A meszesült márvány omladékában is engedi sejtetni, minő lehetett a remekmű, a mit a művész az örökélet számára készített?

A sekrestyés épen kapálgatta a kápolna belsejében a falmelletti földet s a ministráns szegfüket ültetett bele. Szép szegfüi fognak ottan nyilni: azok szeretik a mészport. Mészport, mely milliókat ért valaha, Port, melyben istenszikra élt valaha.

Ah, még is annak a porába, a mit mi alkotunk, nem fog az utókor szegfüket ültetni soha.

A szellemszabadság alkotása nem ég meg. Azt «nec Jovis ira, nec ignes…»

XII. A DOGEK PALOTÁJA.

Rettenetes palota! melynek mikor az alapját letették, már akkor arra gondoltak, hogy azok a nehéz szikladarabok börtönt fognak képezni halálra itélt rabok számára s mikor az ólomtetőt felrakták a födelére, azt számították ki, hogy hány gyanus államfogoly fér el annak rekesztékeiben? s a kétségbeesés és átok e két tanyája közét megrakták a respublica minden dicsőségével, a mit csak építész, festő, szobrász, aranyozó, érczfaragó meg tudott örökíteni. Mikor a «loggiá»-k kettős oszlopcsarnokát építették, két oszlopot a 107 közül azzal a szándékkal készítettek vörös márványból, hogy ezek között fogják a halálitéleteket felolvasni a nép előtt; mikor a Sala della Bussola lépcső fejéhez az oroszlánfőt odafaragtatták, arra gondoltak, hogy ez oroszlánfő nyitott szájába a titkos feladások leveleit lehessen majd csusztatni, a mik innen egy hármas kulcscsal elzárt vasszekrénybe csusztak át s onnan lettek kivéve a három állam-inquisitor által. Maga az összehalmozott pompa is oly megfélemlítő! A főlépcsőnél két istenszobor: Neptun és Mars; de a népajk azokat sem nevezte isteneknek, hanem óriásoknak. (Scala dei Giganti.) E lépcső legfelső fokán koronázták meg a dogét. Az arany lépcső (Scala d’Oro) zárva van: azon csak a nobilik jártak fel hajdan. Most a dogek palotájának kincseit, pompáját, borzalmait az idegennek belépti díjért mutogatják s teremőr, cicerone és tárgyjegyzék hideg tárgyhűséggel adja meg a látottakhoz a magyarázatot.

A templomi nagyságú termekben minden kép Velencze ellenállhatatlan nagyságú hatalmáról beszél. Egyik század a másik fölé emelkedik dicsősége öregbítésében. A nagytanács termében hetvenhat doge arczképének sorozata alkotja a párkányzatot, alattuk a keresztyén és török császárokon vett győzelmek óriási festményei, csataképek tengeren és szárazon, világvárosok diadalmas lerombolásának rémképei; pápák és dogek találkozásának ünnepi látványa s azok között Tintoretto legnagyobb festménye: a paradicsom, maga egy egész teremoldal. S hogy annyi pompa és dicsőség között se maradjon el az a fekete folt, mely mint gyászpecsét a levélen, látható Velencze minden emlékén, ott van, épen egy koronázási képcsoport fölött, a fekete posztóval bevont ráma, a dogék arczképsorozatában, e véres felirattal: «itt van Marino Faliero üres helye, ki vétkeiért lefejeztetett.» (Reformálni akarta az aristokrata alkotmányt: ez volt a vétke.)

S a termek minden diszítése, faragványai, padmalyai mind művészi remekművek: aranyozott márvány; drágább a márvány, mint az arany; kandallók, Sansovino mesteri művei; kariatidák Petro da Salo művészfaragványai; és egyik terem, úgy mint a másik, eltakarva Velencze lábai alá gázolt ellenségek, és lábai előtt térdelő császárok, s a pápáktól a földön s az üdvezítőtől az égben fogadott dogék képeivel.

S mintha minden emberre kiterjedt volna a boszuállás ördög-ihlete, a ki csak e termek alkotásához hozzájárult, még a festőkre is elragadt az. Nem elég, hogy Velencze ellenségeit szétzúzott, porbavert, megalázott alakoknak festették; az ifjú Palma roppant nagyságú művében: a Végitéletben hűtlen kedvesét is odafestette a pokol lángjaira vetett kárhozottak közé. Egyik ember a másiknak mutogatja évek századain át: «nézzétek: az ott Palma hűtlen kedvese!» Míg Pietro da Lizieri a Dardanellákban folyt tengeri harcz-képén saját magát örökítette meg, egy lánczait letépett rabszolga meztelen alakjában, ki egy késsel muzulmán zsarnokát gyilkolja le.

Tovább megyünk a vérontó dicsőség, az embernagyságontúli hatalom örök emlékei közőtt; kilépünk az erkély ablakán, melyen az ujon választott doge a tiarával fején, megmutatta magát a piazzettán egybegyült népnek; megállunk a szószék előtt, a tanácskozások termében s végig fut gondolatainkban, hogy a kik egykor itt beszéltek, azoknak a szavait hogy félte hajdan három világrész: most ciceronénk áll benne s magyarázza, hogy a szószék két oldalára faragott fa-zseb a szónok zsebkendője és burnótszelenczéje számára volt rendeltetve. Az az óriási bronz kétfejű sas pedig nem Austria jelvénye, hanem a johannita-rend olvasó támlánya volt, a mit Morosini hozott el diadaljelvényül, mikor Moreát elfoglalta.

XIII. A SOHAJOK HIDJA, A BÖRTÖNÖK.

A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe kivülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele többé.

Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a «tizek tanácsának» termébe. Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni s utolszor látni a napot. A fekete álarcz alá rejtőzött birák nem ülnek többé a végzetes asztal előtt, melynek viaszgyertyái még halaványabbá tették az egyetlen látható arczot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még most is meg van. A terem egyik szögletéből nyulik be egy farekeszték: nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elitéltet a teremből. Innen csak a sohajok hidjára van a kijárás. A «Ponte dei Sospiri» köti össze a dogek palotáját a halálra itéltek börtönével, mely a csatorna tulsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a «pozzi»-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra itéltek számára voltak rendelve: azokból még volt remény a kiszabadulásra, de a kit a sohajok hidján átkisértek, az leszámolt az élettel.

Tömör gránittömegekből épült boltiv az, teteje, oldala, talapja kő. Két sikátora van, közfallal elkülönözve. Az egyik sikátor egészen sötét, ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elitélt közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű, csillagalakú nyilás, a grániton áttört czifrázatokkal. E folyosón mentek végig a politikai és főrangú elitéltek. Ez ablak előtt szabad volt még egy perczre megállaniok, bucsut venni a szép külvilágtól, kitekinteni még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor épen ismerős arczok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a tenger mélye.

A «prigioni» sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A nehéz lépcső-ajtó felnyilik: egy halavány nőalakot félájultan hoznak fel a kőoduból, a férfiak arcza sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni. Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elitéltek börtönei. Nincs külömbség a kettő között: csupán a vaskarikák, a mikhez az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították; külömben minden czella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas, hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal, egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke.

Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elitéltnek a fejét, ott vágta el azt a hóhér bárdja. Ha halálitélete sulyosítva volt, akkor e küszöbre ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú halállal muljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy vasajtón lökték ki, a hol azt a köztársaság poroszlói készen várták gondolájukkal sötét éjjel s elsülyeszték a tengerbe.

Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne.

A legutolsó cella Carrara herczegé: a szörnyetegé.

XIV. A SZÖRNYETEG.

Annak az életével, a ki az utolsó sziklabörtön lakója volt, később a velenczei fegyvergyárban ismerkedünk meg. Az arsenal muzeumának főteremében, a jobboldali fal legutolsó szekrényének egyik osztályában vannak megtartogatva Carrara herczegnek pokoli leleményességű készülékei, a mik iszonyú életének vázlatát képezik. Ott van egy borzasztó eszköz, a melylyel neje hűségét hitte biztosíthatni. Csak férfiaknak mutatják meg, vagy oly nőknek, a kik már olvasták Dumas legujabb darabját. Mindjárt mellette egy érczdiadém, mely kinzó szerrel a nő fejét átszorítva, csikarta ki attól a titkos imádó, a vetélytárs nevét. Aztán jön egy kapukulcs. Az a vetélytársnak lett elküldve, hogy azzal titokban felnyithatja a palota oldalajtaját. Hanem a kulcsban egy egész pokolgép van elhelyezve. A mint a zárban elfordítják: a fogantyúból egy éles szigony pattan elő, mely rögtön-ölő méreggel van befertőzve. Az éjjeli látogatót az megölte. Azután látható egy kis aczél tegez: akkora, hogy egy köpeny oldalzsebében elfér. Ehhez finom mérgezett aczélnyilacskák készítvék, mikkel a féltékeny herczeg vágytársait messziről, észrevétlenül sebezé halálra. Utoljára jön egy czédrusfa ládikó, olyan mint egy ékszertartó. Csakhogy ékszerek helyett pisztolycsövek vannak benne elhelyezve. Ezt ajándékul küldé egy hölgynek, ki szerelmét megvetette, s a fölnyitáskor a pokolgép agyonlőtte a szép asszonyt. Ez volt a legutolsó vétke Carrara herczegnek. Ez a sóhajok hidjára s az átkok vermébe vezette. A priggionik multja igazolva van. A hol a bűn ilyen hatalmas volt, ott a büntető kéznek is ilyen erősnek kellett lenni.

XV. EGY JELZETLEN KÉP.

E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota termein s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv arczképsorozatát, s a milliókért sem drága historiai festményeket a világ első művészeitől, a megörökített dogékkal; Enrico Dandolo, Andrea Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro Loredano, Francesco Dona, Cicogna hirhedett dogék csupa triumfális csoportozatokban s keresve keresünk Velencze hősei és felszabadítói közül egyet, a kiről sem az angol, sem a német kalauz-könyvek nem tesznek említést.

Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arczképe. Velencze utolsó visszaszerzője beérte egy öt lirás arczképpel, s a fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék közepett a mult és jelen közötti egész külömbségeknek emblemája.

Velenczének dogéja sincs már, a ki palotáiba zsákmányt hozzon, Tintorettoja sincs már, a kit tíz esztendőre bezárjon – festeni; de pénze sincsen, a mivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és hálát pedig elég kifejezni a szinnyomat is. Az úr nem tekint az adomány becsére; csak az adományozó szivére.

De bizony még valami mással is megemlékeztek Velencze visszaszerzőjéről. A dogepalota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a «ré galantuomo» könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajuszszal és szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki sem haragszik meg és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.