Part 20

A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy strategiai táborhely tünne elénk, kerített váracsok, avarsánczok, a mértani ábrák minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel harczoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a televényt, míg kidaczolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, a minő az alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősáncz egyúttal védi azokat a Bórától és a Siroccotól; egy-egy kis döbözből virágzó baraczkfák emelkednek ki a meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függő kertje, virít, rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji: fal fal mellett, a piaczok, templom-romok. A daczoló ember kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az övé, ő segített azt teremteni.

Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható öreg betükkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütő-kemenczék korma emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harczba.

… És én előttem a «Mirhó-gát» képe áll, a hogy tanakodik rajta ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld kalászborította rónaföldnek!

III. TENGERPART, TENGERTÜKÖR, TENGERVÁROS.

A vasut egyszerre keletnek kanyarodik s a mint egy kettévágott hegy kapuján kiszabadulunk, előttünk áll a tenger.

Ez a titokteljes világ, a mi több embert táplál, mint a föld. A közös haza.

A nap épen akkor jött fel a dalmát hegyormok mögül, a hullámokat ezüst csillám födte egész a láthatárig; tíz vitorla látszott a távolban; a szemközti partok átlátszó köddel voltak elfátyolozva.

A tenger szépsége még arra nézve is elragadó, a ki azt a pompázó földdel hasonlítja össze; hát még nekünk, kik előtt az árvíz ellentétes panorámája vonult végig még tegnapelőtt. A mocsokkal, iszappal hömpölygő áradat után a csendes, suttogó, zöld kristályként átlátszó tenger.

A délnek forduló part már egy másik zóna.

Az elhagyott hegytető még a «mérsékeltnek» csufolt földöv területe, a meredeken aláomló part már a meleg földöv első szalagja. A tenger örökké meleg. Az adriai partvidék ritkán lát havat. Bizonyítják ezt a vén olajfák, mik a partoldalakat fedik, örökzöld ezüst hamvas lombjaikkal.

Titokteljes birodalma a néma népnek, a melynek óriásai hatalmasabbak a mi hadvezéreinknél, építészei, a korallok, nagyobbszerű műveket alkotnak, mint a mi münstereink; földlakói, a csigák, jobban hiszik a halhatatlanságot mint mink, mert életükben megcsinálják sarcophagjaikat, a mit az utolsó napon újra felvehetnek.

A tenger, ez a titokteljes perczinga az idő nagy óraművében, mely szabályosan számlálja a csillagászi nap kezdetét és végét, még az éjsark alatt is, hol a hosszú éjben nincs dél, nincs éjfél.

A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fentartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. A mely népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget.

Az egész part egy folytonos kert, lépcsőzetes szakaszokra rendezve, mint egy amphitheatrum karzatai; a szakaszok falai mellett szőllőlugasok képeznek hosszan elnyuló mennyezeteket; a gyümölcsfák teljes virágzásban. (Hajh, azokat soha nem bántja sem a «három fagyos szent», sem a mogorva borkostoló Orbán!)

A kertlánczolat véget ér Miramárnál; a tündérszép kastély, sötét cziprus-ligetével messze benyuló földnyelv előfokát koronázza, s innen meglátszik Triest.

Ausztria gyöngye. A gyöngy foglalatja sokba is kerül! Beszél arról a delegatiók évenkinti költségvetése. Egy kétárboczos épen most indul útnak; vitorlái dudorrá felfuvódva, úgy áll ott a sima víztükrön, mint egy torony fantomja. A kikötőt árboczerdő tartja megszállva.

Triesztet ismerik sokan, leirták elegen, én csak annyi időt töltöttem benne, a mennyi kellett rá, hogy nőmnek és leányomnak meleg öltönyöket vegyek, miket elég könnyelmüek voltunk otthon hagyni, azt gondolva, hogy Olaszországban meleg van. Egész utazásunk alatt nem volt nagyobb meleg hét, nyolcz foknál. Az egy napi itt időzés nagyobb részét Miramárra szántam.

Hogy megvalljam az igazat, a tengerváros nem tette rám azt a benyomást, a mit vártam. Szép rakpartja nagyon csendes rakpart. A kikötőből egy hajót láttam csak eltávozni két nap alatt, s érkezni egyet sem; a reggel látott vitorlák halászbárkák voltak. Gőzös füstje nem tünt fel az egész tengeren. Rakodni csak dongafákból láttam, kirakodni csak déli gyümölcsökből. Lehet, hogy ez csak ezen a napon volt így. A pesti rakpart élénkebb képet mutat. Ez igazi emporium jellegével bir, gőzösei fürge rajával, míg Trieszt kikötője oly mozdulatlanul áll, mintha photographnak fogadta volna meg nyugalmát.

Valami kis izgalomról is tudtam meg valamit egy ott megtelepült régi jó barátomtól, dr. Goldmarktól. A triesztiek a jó öreg Garibaldinak egy hozzájuk intézett levelére szándékoznak valami választ componálni (ad formam, hogy a képviselőjüknek is bizalmat szavazzanak, de a kormányt se bántsák meg). A derék öreg szabadsághős a triesztieket megbiztatja, hogy eljön a boldog idő, a mikor ők is Olaszországhoz fognak tartozni, s a jámbor triesztiek most nem tudják, hogy mit vegyenek maguknak ezen az ajándékon?

Már hogy mit nyerne vele Olaszország, ha Trieszt hozzá tartoznék, azt én nem tudom; hanem hogy mit nyerne vele Trieszt, ha Olaszországhoz tartoznék, azt nem tudja senki.

Nem is említve azt, hogy «drága» ugyan, de nem «eladó».

IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL.

Verőfényes tavaszi délután volt, mikor Miramárba kimentünk.

Hasonló az az ezeregyéjszakai elbüvölt kastélyokhoz. Környezete oly andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló kastélytornyok oly kiváncsiság-csalogatók s aztán épen olyan csend és magány a ligetben és a pompás tornáczokban, minő a keleti mesék vándorát fogadta.

Végre mi is találunk egy dzsint, a ki az egész tündérkastély őre. Nincs hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg, simára borotvált arcza; egy lugasban regényt olvas. Ohajtásunkra félbehagyja Gaborieaut, – tán épen a legérdekesebb helyen, a hol kezd kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda főnöknéje, – s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, a hogy elmondta ezer meg ezer kiváncsi látogatónak már e termek stereotyp magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyüjteménye érdekel.

Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül.

Az első a miramári hős dolgozó szobája. Az egész a Novara hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában, aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok, a butorzat, mind a hajdani tengernagy kedvencz tárgyait mimeli. Itt kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiunak drámája. Itt ébredt öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt, hogy ez a föld, a mi alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren uszik, viszi őt magával, hová? merre? mely ismeretlen part felé? Ez költé benne a rajongást messzeesők, magasanlevők után.

Átlépünk a másik terembe, más felvonás függönye lebben fel. Amannak ellentéte, szelidítője: a nő szobája. Az ifju hölgy arczképe a falon, ifju szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre. Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek. Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is volt; dolgozó asztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd, de gyakorlott kéz vonásaival. De miért választotta épen azt a tárgyat? Miért festette Charlotta főherczegnő épen Marie Antoinette arczképét arra az elefántcsont velinre?

Hányszor mondhatta itt az egyik arczkép a másiknak: «Maradj itt! Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni és gyülölve!»

A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyiló terem a hős érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti összetéveszteni a historiai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A felséges család tagjai és történelmi emlékű hivei vannak ott megörökítve képekben, szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb gondolatébresztéssel, a kik nincsenek jelen. Hiányzik közülök a jó Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A mult nagy embereit szoborművekben képviseli e trias: Radeczky, Metternich, Jellasics.

A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak megörökítve művészi ecset által. A főherczeg ifjukori útja a keleten. Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket árulják. A fehér egyenruhás ifju mindkét helyen, ártatlan arczú, szelid tekintetű gyermek még. De ime felmerül a tengerből a megálmodott arany part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghivó küldöttség fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa arczképek.

Hogy Miksa «császár» a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghivó deputatiótól meg nem ijedt, az előttem megfoghatlan.

Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bujtatott, életükben először fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álczázott czinkosai Fra Diavolonak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá lehet bizni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro hőseit alkotta belőlök s az újvilág partját elhozta Miramár alá.

Most következik egy rejtélyes szoba, a minek «idegenek szobája» a neve. Köröskörül életnagyságú arczképek. III. Napoleon és Eugenia császári pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind, – akkor, a mikor arczképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. – Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, a fölött függ, körülvéve a többiektől, egy arczképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei.

De a bájos arcz e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, mely végzetét előre sejteni látszik. Ez arczvonásokat vizsgálni fáj!

Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arczképek egymással, mikor egyedül maradnak?

És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített festmény, az újvilág képe, indus najadjaival, tündéreivel, Amerika minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hir és dicsőség arany harsonáitól!…

S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, cziprusok közt halk symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az ifju hős érczszobra; arczát a tenger felé fordítva s kezét kinyujtja az eltünt délibáb aranypartja felé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.

V. A KERTEK ORSZÁGA.

Triesttől egész Meestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák váltogatják egymást, minden fa két ágúra van nevelve; a többit évenkint lenyesik róla (ez a tüzelőszer) s a két fa közé két szőlőtő van ültetve; azokat oda kötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva, végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a buza- és rizsvetés, öntöző csatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tizes szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az olasznak énekelni. Ha mi nekünk olyan klimánk volna, mink is mind énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy, nincs nyári aszály. A mi virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni, se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajczár a napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, a hol tíz esztendő közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, a míg az délutánra alszik.

Úgy hogy egy perczig sem csudálkozom azon a szőlősgazdán, a ki a phylloxera vastatrixról hozott törvényczikk után, (mely elrendeli, hogy e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés mellett kiirtassanak) azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez, hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a maga szőlőjébe!

Igazán nagy hibát követett el ősapánk Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, a helyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent-Péter templomának egyik művészi oltár-domborművén meg van örökítve, a mint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? mért nem lett egyuttal keresztyénné maga is? s maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniok az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a «Kálvinista Róma» helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini s volna jegybankunk minden városban három, egymás piczuláit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, a minek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klimánk alatt, nem lehet az embernek az örökös zugolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.

VI. A HOLT LAGUNÁK.

Meestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka s következnek a holt lagunák.

Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas, sömlyékes, vizi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe. Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek között haragos barnaszinű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buczkák, tele nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e tömkelegnek nincsen járható utja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger ez, árapály nélkül.

Hogy Attila hunjainak paripái e kisértetes tájtól visszariadtak, azt hiszem. S az «Isten ostora» lett Velencze alapításának indoka. Az Istennek még ostorcsapásában is teremtő-erő van.

E visszariasztó holt lagunákon vonul keresztül a vasuti töltés mértföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidércztanyának való zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az ezüstszinben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kigyótestű unicornis. Szent János apocalipticus csodája megtestesülve: mértföldnyi hosszú kőhid fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hidjánál a Dunán, nagyobb Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház szineivel rajzolt, lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velencze.

VII. A TENGER VŐLEGÉNYE.

A világ minden nemzetének mythologiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert; a velenczei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! eljegyezte őt menyasszonyának.

Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város.

Művész-ecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos utleirás elözönlé a világot annak a kisérletével, hogy Velenczét láthatóvá, megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép, magyarázat meg nem értet! Velenczét érezni kell.

Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi mult; de a báj örökké megmaradt.

Más világvárost, a mint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró, parányi homokszemek s az a láthatlanul működő szél, azok az örökké élő fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt, Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velenczének tenger volt az anyja. S az örökké fentartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát.

A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett. Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velenczéről, hogy a mi elénk jön, mint régi ismerőst nevén tudjuk szólítani.

A legelső, a minek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egy millió ötszázezer czölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez a nagy pestis elmultának emlékére, mely Velencze lakosaiból negyvenezret elpusztított.

Azután megnyilik előttünk a Canal-Grande. Nem csatorna ez, hanem tengeröböl palotasorok közé szorítva.

Paloták, a miknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész lánczolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott padmaly.

S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. A kik emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes nevét, vagy egy országából elüzött trónkövetelő czímerét, de ablakai zárvák, s látogatói csak a kiváncsi utazók.

A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a nagy respublika «arany könyvében» voltak felirva, czímerekkel, viselőik érdemeivel együtt. 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet a piaczon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az élők elfeledték őket jól.

Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, a kik megtanultak uralkodni. «Bursa militans». Birodalmuk volt a tenger, s a «nobili»-k gazdagsága a gályákon uszott. És adófizetőjük volt a két Indiától Európa végső széleig minden föld. Köztársaság voltak, csupa dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velencze győz egész Európa fölött, Velencze a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa fölött. A nagy historiai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge alakja, érczfegyverzetében, arany himzett palástjában, s fején azzal a furcsa hálósapkaforma süveggel, a mi a félvilág urának jelvénye volt akkor.

Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. A hány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó volt az alapítója.

S ez uralkodók utódai közül egy már le akarta bontatni tündérpalotáját, hogy eladja nem a márványt, hanem azt a czédrus-czölöpzetet, a mire e tündérlak építve van.

A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltive köti össze, a Rialtó-hid, megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohány-trafikákkal.

Az idő a mai napon különösen kedvezett: derült tavaszi ég, hullámtalan tenger, élénk közlekedés a lagunákon. Az ügyes gondolások, mint két hal a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s találkozáskor barátságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály. Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet ajánlani, de nem tolakodik s a mit kap, azt megköszöni.

A hotel Bauerbe szálltunk; magyarországi utasok ezt ajánlják leginkább egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk-térhez és a nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, a ki nálunk rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti gyüjtemény. Rábiztuk magunkat.

Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az ember.

Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velencze ujabbkori büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de ez egy kert czölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függő kertjeivel. I. Napoleon ajándékozta meg ezzel Velenczét, mikor ő volt benne az úr; lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt még azonkívül 96) s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón külömben még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a velenczeinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy a mint egy társaság beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek.

E «drága» kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg, mely Kelet-Indiába volt utazandó. A hajó neve volt «Péra». Hajóslegényei mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetarianusoknak kombinált ebédet, a főpinczér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden része érdekes tanulmány annak, a ki először lát ilyet. És talán utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, a hol a ház parancsol velem, nem én ő vele, s nem szeretem az olyan betegséget, a miért az embert még ki is csufolják.